Epilógus

* Sziasztok! Hát ide is elérkeztünk, itt a vége. Ezúttal nem lesz következő évad, ez a végleges befejezés.
Köszönöm minden olvasómnak hogy az idejüket szánták a történetemre. Hálás vagyok minden kommentért/pipálásért/oldalmegjelenítésért/olvasásért.*

10 évvel később

Lexie szemszöge:
Az éjszaka közepén sírásra ébredek. Megint. A héten már harmadjára. Pedig még csak kedd van.
- Most te mész.- mondom a férjemnek álmosan.
- Legutóbb is én mentem. - feleli, miközben még a szemét sem nyitja ki. 

Egy barátságtalan morgás kíséretében kimászok az ágyból. Lassú léptekkel átballagok a gyerekszobába.
- Mi a baj Jane? Ne sírj, itt van anya.- motyogom, mialatt felkapcsolom a villanyt.
- Szörnyek vannak a szekrénybe.- suttogja tágra nyílt szemekkel.
A lányom még csak három éves, és nem a legjobb alvó. Nem telik el úgy este, hogy ne ébredne fel az éjszaka közepén, majd ne kezdene el sírni, szörnyek vagy ijesztő utca zajok miatt.
- Nincs ott semmi. Látod? - kitárom a szekrény ajtaját. Jane felsikít és bebújik a takaró alá, aztán óvatosan kiles alóla.
- Nincs benne szörnyecske?- kérdezi kíváncsian.
- A ruháidon kívül nincs itt semmi. Aludj nyugodtan tovább. - lekapcsolom a villanyt, és megfordulok, de a lányom megállít.
- Anya, veletek akarok aludni ma!
- Rendben, gyere.- egyezek bele végül.
Jane kimászik az ágyából, megfogja a kedvenc babáját és átrohan mi szobánkba. Visítva ugrik rá az ágyunkra, az apja mellé.
- Apa! Itt alszom ma veletek.
- Rendben Jane, de viselkedj jól.- mosolyog rá a lányunkra Lysander.
A férjemmel nem volt könnyű egymásra találnunk. Hosszú évekig barátok voltunk, de éreztem, hogy még több is lehet köztünk.  Öt éve jöttünk össze hivatalosan. Két évvel utána megkérte a kezem. Még az esküvő előtt megtudtam, hogy terhes vagyok.
A lányom az én sötétbarna hajamat és Lysander különleges szemét örökölte.
Jane vidáman kezd el ugrálni az ágyon. Még csak hajnali három óra van, de máris van energiája.
- Mit mondott neked apa? Azt, hogy viselkedj.- szólok rá, miközben visszamászok az ágyba.
-Viselkedek én, csak nem jól. - feleli a lányom durcásan.
Lysander felnevet, majd óvatosan megfogja a kislányt, lefekteti az ágyra és betakarja.
- Jó éjt Jane! - nyomok egy puszit a homlokára.
- Jó éjt anya, jó éjt apa. Reggel találkozunk.- köszön el, majd összegömbölyödik az ágyon, magához szorítja a babáját és szinte egyből elalszik.
Lysander áthajol a köztünk alvó lányunk fölött, és megcsókol.
- Jó éjt Lexie.
- Jó éjt. Reggel találkozunk.- köszönök el Jane módra, miközben rákacsintok, bár a sötétbe ezt nem biztos, hogy látja.

Celine szemszöge:
Felviharzok a hálószobába. Az ajtót becsapom magam után, majd a szekrényhez sietek. Az aljáról előkotorászom a nagy bőröndöt. Ledobom az ágyra és felcsapom a tetejét, majd elkezdem beledobálni a ruháimat, miközben könnyek gyülekeznek a szememben.
- Most meg mit csinálsz?! – áll meg az ajtóban Castiel keresztbe font karokkal.
- Pakolok! Eddig bírtam veled! Most elköltözöm és viszem magammal a gyerekeket is!
- Celine, ne csináld már! Mégis hova mennél? Csak nem mész most el a nagynénédhez vagy a szüleidhez Ausztráliában?
Na ebben igaza van. A szüleim, amint újra épült a leégett házuk, vissza is költöztek. Nina nénikém öt éve elment meglátogatni őket. Megtetszett neki Sydney varászlatos hangulata, ezért azóta is ott van.
- Van egy bátyám is. – felelem morcosan, mialatt még több ruhát pakolok a bőröndbe.
- Igen de a felesége nem szereti a gyerekeket. Nem emlékszel?
Hát igen. Gideon tavaly nyáron vette el Lucyt, aki csak pár óráig képes elviselni a kicsiket. Addig engem ez nem érdekel, még nem befolyásolja a bátyámat. Gideon ugyanis imádja az én három csemetémet.
- Van egy unokatestvérem és vannak barátaim is, akik szívesen látnak engem és a gyerekeket. – idegesen összecipzározom a bőröndöt, de Castiel kiveszi a kezemből és a szoba másik végébe hajítja.
- Celine, nem mész te sehova!
- Megakadályozol benne? Bezársz ide vagy mi? – kérdezem, miközben a lehető legdühösebb nézésemet használom.
- Túl reagálod a dolgot Cel. – óvatosan közelebb lép hozzám, majd a vállamra teszi a kezét. Mikor nem ellenkezem, magához húz és megcsókol. Érzem ahogy elpárolog az összes haragom.
- Most már lenyugodtál? – kérdi, egy pimasz mosollyal az arcán. Válaszul bólintok, majd a vállára hajtom a fejemet.
- Mi lesz most velünk? – kérdezem halkan.
- Hogy érted?
- Mivel fogunk közlekedni?
- A kocsinkkal.
- Igen? Azzal, amit ripityára törtél? Már el is felejteted? Hiszen most veszekedtünk miatta.
- Megjavítjuk. Azt a pár hetet meg kibírjuk busszal. Nem történt túl nagy kár. Te sokkal jobban kiborultál emiatt.
- Nem minden nap kap az ember egy telefonhívást, hogy a férje az autóval együtt az árokban kötött ki. Aggódtam érted – mondom halkan, mialatt lassan felemelem a fejemet és a szemébe nézek.
- Semmi bajom.
- Most már látom.- mosolygok rá, majd megcsókolom.
- Anya! Anya! Anya!- sikítja egy vékony gyermek hang. Eltolom magamtól a férjemet és lesietek a földszintre, ahol az egyik kisfiam toporzékol a földön ülve. Ikertestvére a kanapén áll kezébe egy plüsspolipot szorongatva. 
A ház minden egyes pontját ellepik a játékok. Mióta a fiúk betöltötték a negyedik évüket, allergiásak lettek a rendre. Amint elpakolok, ők újra szét dobálnak mindent.
- Draco, mi a baj?- kérdezem gyengéden, miközben felveszem őt a földről.
Hihetetlen egybeesés, hogy ő és az ikertestvére az apjuk szemét és az én hajamat örökölték. Tehát az én Dracom is szürke szemű és szőke hajú, mint Draco Malfoy, akiről elneveztem.  
- Elvette a polipomat! – kiáltja a karomba lévő gyermek, miközben kis karjával az ikertestvére felé mutat.
- Igaz ez, Davis?- lépek közelebb a kanapén ácsorgó fiacskámhoz.
Az ő nevét sem volt nehéz kiválasztani. Neki is valami D betűset akartam, és ez volt az első olyan jól hangzó név, ami eszembe jutott.
- Nem, anyuci! – néz rám komolyan Davis, miközben a polipot a háta mögé dugja.
- Nem szép dolog hazudni. – dorgálja meg gyengéden Castiel, miközben helyet foglal a kanapén.
- De én nem hazudok apa! Mond meg neki anyuci! – néz rám Davis kerek szürke szemeivel.
- Nem igaz! – visítja Draco, majd kapálózni kezd a kezemben. Lerakom a kanapéra, mire egyből az apja ölébe mászik.
Én is leülök az említett bútorra. Davis a hátamnak dől és nyakamba csimpaszkodik.
- Jól hallom, a fiúk megint veszekednek? – szökdécsel le a lépcsőn a lányom.
Minden anyai elfogultság nélkül jelenthetem ki, hogy Rose gyönyörű. Apjától örökölt fekete haja a háta közepéig ér. Tőlem örökölt kék szemeiből a tíz évesek őszintesége sugárzik.
- Davis elvette a polipomat.- panaszolja Draco a nővérének.
- Add vissza neki! – áll meg Rose keresztbe font karokkal az öccse előtt.
- Neeeem! Kell nekem! – kiáltja Davis.
Rose felkapja a hozzá legközelebb lévő plüsst, ami egy bárány.
- De nézd, milyen aranyos ez a bari!  Nagy szép szemekkel néz rád és a bundája jó selymes.
Davis egy pillanatig gondolkodik, majd kiveszi nővére kezéből a bárányt, a polipot meg vissza adja Draconak.
- Nahát Rose, ezt ügyesen megoldottad. – néz a lányunkra apai büszkeséggel Castiel.
Én egy boldog vigyorral nézek a családomra. Ez a négy személy, az akik mindennél fontosabbak számomra. Nagyon szeretem a férjemet és a gyerekeinket. Boldog vagyok, amiért így alakult az életem.

2. kötet, 37. fejezet: Szülés

*Sziasztok! Sajnálom, hogy megint egy jó ideig nem adtam életjelet magamról. Most már itt vagyok. Valamikor a jövőhéten hozom az utolsó részt*


Celine szemszöge:
Lexie haza utazott Párizsba. Csak három napra ment, de mégis nagyon hiányzik.  Aggódok is érte. Tudom, hogy nincs túl jóban az apjáékkal.  Így is van szegénynek annyi baja.  Nem kell, hogy ők is tartsanak neki egy fejmosást a fene tudja miért.
   Hétfő este apu kimegy a reptérre az unokatestvéremért. Addig én szépen befészkelem magam a szobájába és várok rá.
Hamarosan az ajtó kicsapódik és belép rajta a bőröndjeit cipelő Lexie.
- Hány csomagot vittél magaddal három napra?
- Ó, szia Cel! –mosolyog rám, miközben leül mellém az ágyára.
- Na? Mi volt?
- Argh! Ne is kérdezd!  Nem fogod elhinni mit akarnak! Örökbe fogadni egy gyereket.
- Mi? Ők? Örökbe fogadni? Hiszen veled sem foglalkoznak! Minek nekik másik?
- Nem tudom, de nem is érdekel. Még évi két alkalomnál nem kell többször látnom apám feleségét, felőlem azt csinálnak, amit akarnak. – mérgelődik durcás képpel.
Pár percig néma csöndben ülünk. Lexie töri meg a csendet.
- Neked milyen napod volt?
- Remek...  Ma is dolgoztam.
- Milyen bolti eladónak lenni?
- Nagyszerű... Ez életem csúcspontja. – felelem egy keserű vigyorral.

Lexie szemszöge:
Celine hamar lefekszik aludni. Fáradékony mostanában.
Én lemegyek a konyhába készíteni magamnak egy szendvicset. De evés helyet, csak tologatom a tányéron.  Egyfolytában csak apámék járnak a fejemben. Örökbe fogadnak egy gyereket. Miért is?  Engem nem szeretnek, de nem baj, lesz egy másik, akit majd lehet szeretni.
- Engem miért nem tudtok szeretni? – suttogom a csöndben, sírással küszködve.
- Lexie? Valami baj van?– szólít meg egy hang. Hátra fordulok és Gideonnal találom szemben magam.
- Nincs semmi! – vágom rá, miközben felállok az asztaltól. Távozni szeretnék a helyiségből, de ő elkapja a karomat.
- Tudod, ha bármi baj van nekem elmondhatod. Én mindig itt vagyok neked.
- Igen. Álmomban mindig itt vagy velem, de eltűnsz mikor felébredek.
Kitépem a karom a kezéből, majd távozok. De még mielőtt elhagynám a konyhát, vissza fordulok és határozottan közlöm:
- Ezzel végeztem minden veled kapcsolatos érzelmemmel.

Hónapokkal később
Celine szemszöge:
 Fáj a hasam. Nem egyszerű fájással, hanem olyan nyomó fájással. Aú, nagyon fáj.
- Gideon! Gideon! GIDEON! – kiabálom, miközben a falat ütöm, aminek a túl oldalán a bátyám szobája található.
Alig telik el egy perc, ő már be is ront hozzám aggodalmas tekintettel.
- Mi a baj? – kérdezi zihálva.
- Segíts! Keltsd fel anyuékat és Lexiet! Beindult a szülés.
A bátyám kirohan a szobámból. Én néhány mély lélegzet vétellel próbálom lenyugtatni magamat. Minden rendben.  Nem sokára túl esek ezen majd a karjaimba tarthatom a kislányomat.
Most az anyám és az unokatestvérem sietnek be a szobámba.
- Jól vagy? Mit érzel? Minden rendben? – hadarja anyu.
- Kérlek, menjen minden a terv szerint. Pakolj be nekem, majd öltözz át, hogy velem tudj jönni. Lexie,  kérlek segíts átöltözni!
Szó nélkül engedelmeskednek nekem. Anyu belepakol egy táskába mindent, ami most kelleni fog nekem. Lexie segít felvenni a hálóingem helyett valami kényelmes melegítőt.
Mikor végzünk, Gideon a karjaiba vesz engem, majd betesz apu kocsijának hátsó ülésére, ahol kényelmes elfekszem.
Nina nénikém berakja a táskámat a fejem alá párnának.  Apu már a vezető ülésen ül, anyu mellette.
- Lexie! – kiáltom az unokatestvérem nevét. Most nagy nehezen tudom megtartani a higgadtságomat.
- Igen? – hajol felém az unokatestvérem.
- Hívd fel Castiel, és mond meg neki, hogy várom a szülőszobán.
- Rendben. Sőt, ha nem veszi fel személyesen fogok elmenni a házáig és kirángatom onnan.  – mondja, majd egy puszit nyom a homlokomra, aztán becsukja a kocsi ajtaját.
 A nagyjából tíz perces út a kórházig most óráknak tűnik.  A szüleim síri csendben ülnek, mert megkértem rá őket.
Nagyon fog fájni a szülés? Ugye nem lesz vészes? És mi van ha valami komplikáció fog közbe avatkozni? Óh, Istenem, csak a gyerekemnek ne legyen semmi baja.  Aú, nagyon fáj a hasam. Rose, kérek bírj még ki egy kicsit odabent.
Gondolataim közül a megérkezés szakít ki.  Apu berohan a kórházba, majd egy orvos társágába jön vissza, aki beleültet egy tolószékbe és eltol a szülőszobáig.
- Kicsim, akarod, hogy be menjünk veled? – kérdezi anyu mialatt megszorítja a kezemet.
- Ne. Inkább küldjétek be Castielt, ha megérkezik.
Az orvos bevisz a szülőszobába és ráfektet egy ágyra. Nem telik bele sok idő, máris  elkezdünk szülni. Mármint csak én szülök, az orvos és a nővér csak segítenek.
 Castiel hamarosan megérkezik.  Szó nélkül hagyja, hogy a kezét szorongassam hosszú órákon keresztül.
    A nap már bevilágítja a szülőszobát, mikor meghallom a lányom sírását.
- Rendben,  kint van. – szól nekem az orvos miközben bebugyolálja a kicsit egy törölközőbe.
 Teljesen kimerültem. Alig maradt erőm a nyitva tartani a szememet. Olyan jó, hogy végre túl vagyok ezen. Még soha semmi nem fájt ennyire.
- Hány óra telt el?- kérdezem kissé rekedtesen.
- Hét és fél. –válaszolja Castiel, mialatt mosolyogva kisöpör egy kósza tincset az arcomból.
Az orvos a kezembe adja a gyereket, aki még mindig sír. Olyan aprócska.  Olyan aranyos. És az enyém. Én szültem. Alig hiszem el.
- Gyönyörű.- suttogja Castiel megbabonázva.
Igazat kell adnom neki. Rose a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam.  És az én lányom.
Anya lettem.

2. kötet, 36. fejezet: Kezdődő szerelem

*Sziasztok! Sajnálom, hogy megint ennyit késtem. Ráadásul ez a rész nem lett se hosszú, se izgalmas. Ígérem a következő -azaz az utolsó előtti- már izgalmasabb lesz.*

A nappali ablak párkányára könyökölve tökéletes kilátás nyílik az utcánkra. Így láthatom, amint Lexie és Lysander a házunk felé sétálnak. Tudom, szörnyes gyerekes így leselkedni, de hát győz a kíváncsiság.
Amint a kapunkhoz érnek,  Lexie már a kezét a bejárat kilincsére teszi, de még odafordul Lysander felé. Én meg kicsit előre hajolok, hogy mindent jól lássak.
Egy ideig csak beszélgetnek, majd Lysander közelebb hajol az unokatestvéremhez és megcsókolja. Egy óriási vigyor terül el az arcomon.
Lexie megfordul azzal a szándékkal, hogy bejön a házba, de előtte az ablakra néz, ahol én leskelődöm. Gyorsan lebukok a földre de már késő, mert észrevett.
Még vissza int egyet Lysandernek, majd beviharzik. Természetesen egyből a nappaliba köt ki.
- Celine Parker! – áll meg előttem keresztbe font karokkal.
- Szia Lexie! Milyen volt a randid?
- Élvezted a műsört?  – bök ujjaival a kapu felé.
- Nem az a lényeg, hanem, hogy te élvezted-e. Jól csókol Lysander?
- Ha ennyire érdekel, próbáld ki.- feleli, miközben elindul a lépcső felé.
Én a szememet forgatva követem őt a szobájába.
- Naaa! Meséld már el, hogy milyen volt. – kérlelem, miközben ráülök az ágyára.
- Csodás! Lysander annyira kedves és édes. – mondja csillogó szemekkel.
- De jó!
- Viszont nem helyes, ha továbbra is randizgatok vele. Olyan, mintha csak kihasználnám.
- Ezt hogy érted? – nézek rá felvont szemöldökkel.
- Én szerelmes vagyok.... Gideonba. Olyan, mintha Lysandert csak arra használnám, hogy elfelejtsem őt. 
- Te tényleg szerelmes vagy a bátyámba? – kérdezem enyhén sokkosan. Jó, eddig is tudtam, hogy történtek köztük dolgok, de azt nem sejtettem, hogy Lexienek ilyen komoly érzései vannak Gideon iránt.
- Igen...- suttogja lehajtott fejjel. Láthatóan a sírással küszködik. Sóhajtok egyet, majd átölelem őt.


2 hónappal később
Lexie szemszöge:
- Hiányozni fogsz.- néz rám szomorú szemekkel Celine.
- Hiszen csak hét órát leszek távol.
- Igen de eddig napi huszonnégy órába együtt voltunk. Most olyan rossz, hogy nélkülem mész suliba.
- Hát akkor gyere velem.
- Nem tehetem. Mától én már dolgozó ember vagyok. – mosolyog keserűen.
Gyorsan megölelem, majd a gimi felé veszem az irányt, mielőtt még a ma reggelt is közös sírással kezdjük.
Celinenek kezd látszódni a  hasa. Ő és a szülei úgy döntöttek, ideje ott hagynia sulit és munkához látni, hogy megtudja a venni a kellékeket amik feltétlenül kellenek egy kisbabához.
Celine nem akarja ezt. Tudom, hogy szenved. A kamaszkori terhesség nagy szívás.
  Az osztályterembe érve lehuppanok a padomba Lysander mellé. Egy mosolyt erőltetek az arcomra, miközben köszönök neki.
- Valami baj vaj.- állapítja meg.
 Nem tudom, hogy Castiel menyit mondott el neki, Celine helyzetéről, ezért ebbe most inkább nem megyek bele. Inkább a másik problémámat kezdem kitálalni.
- A hétvégére Párizsba utazom.- mondom egy szomorú sóhaj kíséretével, mire ő felhúzza az egyik szemöldökét.
- Az emberek többsége általában nem esik letargiába egy ilyen utazás miatt.
- De én nem utazgatni megyek, hanem haza. Apámhoz.
- És ez rossz?
- Igen. Szerinted miért élek inkább a nénikémmel?
- Nem tudom. Miért?
- Nem jövők ki jól apám feleségével. Azért inkább el pateroltatnak otthonról.- vonok vállat, mintha nem lenne nagy ügy. Pedig az. Utálom, hogy az a nő képes volt apámat ellenem fordítani.
Lysander látja rajtam, hogy ez fáj nekem, ezért átkarolja a vállamat és közelebb húz magához.
- Mi történt az anyukáddal? – kérdezi pár perccel később.
- Meghalt, mikor két éves voltam.
  Becsengetésig elbeszélgetünk a családomról és az ő családjáról.
Csak, hogy tisztázzuk: Lysander és én nem járunk, hiába hiszi azt a fél évfolyam.  Csak barátok vagyunk.  Legalábbis most még. Egyre jobban érzem, ahogy a köztünk levő barátság átalakul szerelemmé, de nem akarom elsietni a dolgot. Lysander megértette, amikor elmondtam neki. Azt mondta annyi időt hagy nekem, amennyit csak szeretnék.
És, hogy mi van Gideonnal? Hát semmi. Így a legjobb, ebben biztos vagyok.

Sziasztok!

 Sajnálom, hogy megint elkellet tűnöm. Ígérem legkésőbb hétvégén várható a folytatás.
  Ha már éppen  így írok nektek, akkor szeretnék még valamit mondani. A történet vége felé járunk. Már csak három rész van hátra.

2. kötet, 35. fejezet: Kényszer

Celine szemszöge:

 Hétfőn pontban este hatkor érkezünk meg Castiel szüleinek házához. El sem tudom mondani, hogy mennyire ideges vagyok.
Apu megnyomja a csengőt, én meg belecsimpaszkodok anyu karjába, mire ő biztatóan rám mosolyog.
Az ajtó kinyílik és egy fekete hajú férfi fogad minket. Őt láttam aznap, mikor visszatértem a nénikémhez és rögtön eljöttem ide.
A férfi kedvesen beinvitál minket, habár én inkább az ellenkező irányba szaladnék, de hát ez senkit nem érdekel.
Odabent Castiel és az anyja várnak ránk. A barátom sem tűnik nyugodtabbnak, mint én. A mellette álló nőt most látom először. Neki is a fiáéhoz hasonló festett vörös haja van.
A két család udvariasan köszön egymásnak. Illetve Castiel inkább csak rám vigyorog.
- Én Josh vagyok, ő meg a feleségem Annie, és ő a lányunk Celine.- Nyújt kezet apu.
- Örülök a találkozásnak. Az én nevem Will, a feleségem Jody. A fiunkat meg már ismeritek.
Asztalhoz ülünk és neki láttunk a vacsorának. Én inkább csak tologatom az ételt a tányéromon, mert az idegességtől egy falat nem megy le a torkomon.
- Mond csak Castiel, jól érezted magad nálunk Ausztráliában a múltkor? – fordul a barátom felé apu. Jaj, közeledünk a témához.
- Igen Mr.Parker.- feleli kissé zavartan. Normál helyzetbe viccesnek találnám, hogy az én mogorva barátom ennyire zavarban van. Most azonban egyáltalán nem vagyok viccelődős hangulatban.
Elkezdek kortyolgatni egy pohár vizet, miközben várom apám megjegyzését.
- Szólíts csak nyugodtan a keresztnevemen, ha már úgy is az apósod leszek.
Ez rosszabb, mint amire számítottam. Sikeresen félre nyelem a vizet, mire fulladozni kezdek. Castiel, aki mellettem ül, a hátamat ütögeti még újra levegőhöz jutok.
- Azért ott nem tartunk! – motyogom enyhén elpirulva.
A vacsora további részénél sem beszélgetünk kellemesebb témákról.
- Nem lenne igazságos, ha ti kelnétek fel minden este a kisbaba sírására, holott az a szülei dolga.  Arra gondoltunk, hogy Celine ideköltözhetne a babával, így együtt tudnák nevelni a gyereket a fiammal. A férjemmel mi úgy is ritkán tartózkodunk itthon a munkánk miatt.- javasolja Jody komolyan.
Szinte rémülten nézek a szüleim arcára.
- Ez egy jó ötlet. – mondja apu, anyu bólogatásával kísérelve.
Nem tudom szavakkal leírni az érzéseimet. Nekem nincs is beleszólásom. Egyszerűen csak eldöntik helyettem.
Lehajtom a fejem és a rosszulléttel közködök. Családanya leszek tizenhét éves létemre. Egyáltalán nem ezt a jövőt szántam magamnak. 
Ha a lányom elég nagy lesz, feltétlenül megfogom neki tanítani, hogy SOHA ne feküdjön le senkivel védekezés nélkül, különben a sorsa olyan irányt vethet, amit nem akar.
- Ha már a gyerekeink elég nagyok  hozzá, hogy szülők legyenek, akkor ahhoz is, hogy ők tartsák el anyagilag, nem? – néz rám és a barátomra keményen apu.
- Persze. Majd vállalok munkát suli után. – mondja Castiel.
- Én inkább suli helyet.
Mindenki egy emberként fordul felém kérdően, ezért gyorsan elmagyarázom.
- Nem áll szándékomban iskolába járni nagy pocakkal. Nem akarom az egész gimi tudtára adni, hogy terhes vagyok. Mivel már nem vagyok tanköteles ott hagyom a sulit. Majd amikor Rose nagyobb lesz, befejezem a tanulmányaimat esti iskolában. – mesélem terveimet monoton hangon. Nem hangzik túl jól, de hát így jártam.
A szüleim helyeslik a döntésemet. Nem veszik észre, hogy szenvedek, vagy nem érdekli őket?
- Celine? Jól érzed magad? – kérdezi Castiel, miközben a kezét a vállamra teszi.
- Nem egészen. Ki kell mennem levegőzni, elnézést. – motyogom, mialatt felállok és ott hagyom a társaságot.
Lerogyok a ház előtti verandára. Arcomat a kezembe temetem, miközben próbálok nem sírni. Na tessék! Totál szánalmas vagyok...
Pár perccel később valaki csatlakozik hozzám.
- Apád nem igazán kedvel engem. – jelenti ki Castiel, miközben leül mellém.
- Mondott valamit, miután távoztam?- kérdezem halkan.
- Sok mindent mondott. Csodálom, hogy egyáltalán életben hagyott engem.
Pár percig csöndben meredünk a távolba. Ő szólal meg újra.
- Sajnálom Cel. Sejtetem, hogy kifogsz akadni.  Nekem sem tetszik ez a kényszer, de hát a mi hibánk. Ha nem lenne a baba, mindketten úgy élhetnénk, mint a normális korunkbeliek.
- Helyette járhatok dolgozni és nézegethetjük az akciós pelusokat. – fintorodom el.
- Te akartad megtartani.
- Jobb lenne örökbe adni?
- Nem. A mi lányunk.  Minden rendben lesz, csak ne szomorkodj kérlek! Meglátod szép életünk lesz. Én mindig itt leszek veled. Szeretlek.
Elmosolyodom. Végül is nem  olyan rossz jövőkép. Lesz egy csodálatos gyerekem és itt lesz velem ő is.
- Én is szeretlek.- ezzel megcsókolom.

2. kötet, 34. fejezet: Kellemetlen beszélgetések

Celine szemszöge:

 Egy széles mosollyal az arcomon sétálok be a nagynéném házában, mit sem sejtve.
- Celine! – kiáltja egy női hang, majd magomon érzem a gyenge karjait. Enyémmel egyező kék szemeivel az arcomat vizsgálja.
- Eszel rendesen, ugye? Nagyon fontos az egészséges táplálkozás a baba miatt. Rendesen kialszod magad, ugye?
- Szia, anyu, örülök, hogy itt vagy. – vigyorgok rá, majd viszonozom ölelését.
- Szervusz kislányom. - lép mellém apu is.
- Mit kerestek itt? Nem úgy volt, hogy Ausztráliban maradtok?- kérdezem boldogan.
- Anyátok már nagyon hiányolt titeket. Különben is itt akartunk lenne veled, miközben az első unokánkat várod. – ölel magához apu.
- Mi lesz a munkátokkal? – kérdezi Lexie, aki valamivel hátrébb áll. Gideon a helyiség másik végébe húzódik, és még véletlenül sem néz az unokatestvérünk felé. Hajjaj, ezek összevesztek valamin.
- Amiatt egy percig se aggódjatok! Apátok a cége itteni vállalatánál lesz ideiglenesen, én meg az internet segítségével segítem a kollégáimat. – simítja végig a vállamat anyu.
- Ez nagyszerű! Viszont én most megyek, ledőlök egy picit a szobámban, mert elfáradtam. A terhességem olyan szakaszába léptem, amikor folyton csak aludni akarok. – elindulok a lépcső felé, amikor apu utánam szól.
- Cel, nagyon örülnénk, ha találkozhatnánk újra Castiellel. Szívesen elbeszélgetnék vele.
Bizonytalanul bólintok egyet. Na, az szórakoztató lesz.
Épphogy magamra csukom az ajtómat, már nyílik is ki újra. Lexie dugja be a fejét. Fekete hajkoronája csak úgy lebeg utána.
- Na, mi újság? – kérdi, miközben letelepszünk az ágyamra.
- Beszéltem Castielel. Felvállalja a gyereket. Neked még nem is mondtam! Lány lesz! Rosenak fogjuk hívni.
- Ez csodás! – örvendezik.
- Neked milyen napod volt? – kérdezem, miközben az ágytakarómból kilógó cérnát kezdem el piszkálni.
- Átlagos. Nem történt semmi különös. Amúgy hogy nevezted volna el, ha fiú lenne? – gyorsan témát vált. Hmm. Tuti történt valami Gideonnal.
- Nem is tudom. – felelem elgondolkozva.
- Lehetett volna Draco.
- Mint Draco Malfoy? – kérdezem nevetve.
- Igen! Úgy is imádjuk a Harry Pottert, neked meg pont ő a kedvenced.
- Igaz. Mégis fura lenne, ha a kedvenc könyvbeli karakteremről nevezném el a fiamat.
- Ugyan! Én szívesen hívnám Ronnak a gyerekemet.
- Végül is miért ne. – vonom meg a vállam mosolyogva.
Pár percig csak néma csöndben ülünk, majd ismét megszólalok.
- Szóval elmeséled, hogy mi történt ma? Összekaptatok valamin Gideonnal?
Döbbenten pillant rám. Azt hiszem tagadni fog mindent, de mégsem ezt teszi.
- Ma csókolóztunk. Utána felhívta a volt barátnője és most úgy néz ki, kibékülnek. – feleli lesütött szemekkel.
- Óh Lex! – óvatosan átölelem. A bátyám mekkora szemét tud lenni! Mondjuk, nem mintha így nem lenne jobb mindkettőjüknek. 
- Semmi baj. Különben is ma találkoztam Lysanderrel. Holnap randizni fogok vele.
- Ez remek! Lysander rendes srác. – kacsintok rá. Érdekesnek párosításnak tűnik. Viszont nem bánnám, ha összejönnének.
Írok egy SMS-t Castielnek, amiben leírom apám kérését a találkozóval kapcsolatban. Tíz perccel később jön a válasz. Azt írja, holnap a szüleimmel menjünk át vacsorázni hozzájuk. Az ő szülei hívnak, ugyanis elmondta nekik, hogy gyerekünk lesz.
- ÁÁÁÁÁ- kiáltok fel idegesen, miközben a párnába fúrom a fejem.
- Mi a baj? – kérdezi Lexie aggódva. Válaszul megmutatom neki az SMS-t.
- Ez, de szar lesz már! Tiszta kínos lesz az egész vacsora. Apu biztos kérdőre fogja vonni Castielet, az ő szülei meg talán engem. De az tuti, hogy nem egy kellemes baráti csevejnek nézek elébe.
- Sajnálom. – csúsztatja a kezét a vállamra bátorítólag.
- Aki holnap randizik egy helyes sráccal annak könnyű. – morgom fél hangosan.
- Felajánlanám, hogy lemondom, és inkább elkísérlek téged, de valamiért biztos vagyok benne, hogy nem az én imádni való személyemre lesz kíváncsi a társaság. Nem is értem. - rázza a fejét, tetetett felháborodással.

Lexie Szemszöge:
Nem tudok aludni. Csak forgolódóm álmatlanul. Hajnali egy körül nem bírom tovább és kimászok az ágyamból. A konyha felé veszem az irányt, ahol Gideonra bukkanok.  Háttal áll nekem. A csap szélének támaszkodik és kifelé bámul az ablakon. Eddig még nem vett észre engem. De hát Gideon már csak ilyen figyelmetlen. Az sem veszi észre, hogy izzik körülöttünk a levegő. Vagy azt csak én képzelem be?  Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem akarom őt elveszíteni. Talán ha becsábítanám az ágyamba és teherbe esnék? Ha már Celine is épp most készül szülni, én is megtehetem. Gideon biztos nem hagyna magamra a gyerekével a hasamban. Jézusom! Mikre gondolok?! Ez totál szánalmas… Úgy sem tudnám megtenni. Ennyire nem vagyok dög. 
Megrázom a fejem, mintha úgy ki tudnám űzni ezeket a gondolatokat. Éppen hátrálni készülök, amikor Gideon megfordul és észrevesz.
- Lexie? Mégis mióta állsz itt? – kérdezi meglepetten.
- Csak most jöttem, de már megyek is. – hebegem. Tényleg? Mintha tilos lenne a konyhában tartozódni, ha más is van itt.
- Várj még, kérlek! Beszélnünk kell. – óvatosan megragadja a csuklómat. Bizseregni kezd a bőröm, ott ahol hozzám ér.
- Nincs miről beszélnünk. – felelem komor hangon.
- Lexie, kérlek hallgass végig.
Más szájából miért nem hangzik ilyen jól a nevem, mint az övéből?
Sóhajtok egyet, majd bólintok.  Most már mindegy, hogy mit mond. Azt hiszem már elégé bele zúgtam és már elégé meg is bántott. Totál szánalmas vagyok…
- Tudod Lexie, én soha nem akartalak megbántani téged. Szeretném, ha…
- Ha úgy csinálnánk, mintha mi sem történt volna? Ha barátok lennénk? Sajnálom édes, de nem fog menni! – idegesen kitépem a csuklómat a kezéből.
- Lexie!
- Mi van?
- Sajnálom…- motyogja lesütött szemmel.
- Gideon… - el szeretném neki mondani, hogy szeretem. Már nyitom is a számat. De mégsem teszem. Nem tehetem meg.  Ha már úgy sem viszonozza, akkor nem mindegy, hogy tudja-e vagy nem?
Hátat fordítok neki és felviharzok a szobámba.

2. kötet, 33. fejezet: Hogyan tovább?

*Sziasztok! Sajnálom, amiért olyan hosszú ideig nem tudtam új részt hozni. Viszont most már itt vagyok. Köszönöm mindenkinek, aki még mindig velem tart*



Hamar megérkezek Castielhez. Megnyomom a csengőt. Mikor ajtót nyit, szó nélkül megölelem, majd belépek a házba.
- Szüleid? – kérdezem körbe pillantva.
- Elmentek egy régi barátjukhoz. Majd csak este jönnek. Szóval miénk a ház. – egy perverz vigyorral az arcán közelebb lép hozzám és megcsókol. Én ellököm magamtól.
- Nem ezért jöttem! Beszélnünk kell!- nézek rá bosszúsan.
- Rendben. Akkor gyere, üljünk le a nappaliban. – magával vonszol az említett helyiség felé.
- Ma voltam az orvosnál.- kezdem.
- Minden rendben a picivel?
- Igen. Megmondták a nemét. Tudni akarod?
Egy pillanatig elgondolkozik, majd bólint.
- Lány lesz. – mosolygok őszintén.
Castiel szeme felragyog, majd gondolkozó fejét vág.
- Hívhatnánk Rosenak. – mondja mosolyogva.
- Rose? Hmm. Tetszik. Rendben.
Közelebb csúszok hozzá a kanapén. Ő az ölébe ültet, majd megcsókol. Ezúttal nem tolom el, hanem viszonozom.
Amikor kicsit elhúzódunk egymástól egy gondolat jut eszembe, amit feltétlenül meg kell vele beszélnem.
- Örülök, hogy a névválasztást le tudtuk, legalább neve lesz a gyereknek. És anyja. Az viszont nem biztos, hogy apja is lesz, mert még mindig nem szándékozol őt felvállalni, igaz?
- Soha egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom felvállalni! Csak kértem, hogy adj egy kis időt.
- Te könnyen beszélsz, nem te vagy terhes! Pár hónap és nekem meg nő a hasam, akkor mindenki aki csak rám néz, tudni, fogja, hogy gyereket várok kamasz létemre. Tudod, drága Castiel, nekem se az életcélom volt, hogy tinimami legyek, mégis az leszek. Ebben neked is szereped volt, és nem bírnám elviselni, ha csak úgy kisétálnál az életemből, engem pedig egyedül hagynál a babánkkal! – hadarva beszélek, miközben felállok, hátrálok pár lépést, majd keresztbe font karokkal nézek rá.
Ő csak bámul rám azokkal az átható szürke szemeivel, aztán feláll a kanapéról, közelebb lép hozzám és átöleli a derekamat.
- Ne aggódj Celine, minden rendben lesz.  Ne idegeskedj, mert nem tesz jót Rosenak.
- Na kösz, mintha ez eddig nem tudtam volna. – morgom, miközben a vállára hajtom a fejem.
Pár percig állunk szótlanul ölelkezve. Ő töri meg először a csendet.
- Megteszem. Felvállalom Még ma este el is mondom a szüleimnek, hogy gyerekünk lesz.
- Köszönöm.- suttogom, majd hosszasan megcsókolom. Micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kell egyedül felnevelnem a lányomat.

Lexie szemszöge:
Celine küld egy üzenetet, hogy Castielnél van. Gondolom majd csak órák múlva jön haza.  Jó annak, akinek rendben van a szerelemi élete.
Elsétálok Gideon szobájáig. Kopogok, majd benyitok.
- Áll még az a film nézés? – kérdezem mosolyogva.
- Persze. Gyere be és elhelyezd magad kényelembe.
Gondolkodás nélkül leülök az ágyra, a hátamat a falnak döntöm. Gideon leül mellém. A laptopot az ölébe helyezi, ezért kénytelen vagyok közelebb húzódni hozzá, hogy lássam.
Hevesebben kezd el dobogni a szívem.  Még soha nem voltam egy ágyban egy fiúval sem.
Úgy látom megint figyelmeztetnem kell magamat, hogy Gideon az unokatestvérem és csak filmet nézünk.
- Így kényelmes? – kérdi miközben elindít valami akció filmet.
- Most már igen. -  felelem, mialatt a vállára hajtom a fejemet. Egy pillanatra megfeszül a teste. Már számítok rá, hogy eltol magától. De aztán ellazul és így kezdjük el nézni a filmet.
- Gideon? – szólalok meg úgy fél órával később.
- Igen?
- Mi lenne ha te meg én nem unokatestvérek lennénk?
- Már megint kezded?!
- Most csak kérdeztem!
- Már mondtam, hogy egyébként sem jössz be nekem.
- Szóval szerinted nem vagyok szép? – kérdezem lebiggyesztett szájjal.
-  De! Vagyis nem! Illetve... nem ezt akartam mondani.
Összecsukom a laptopot és lerakom a földre.
- Gideon, én tényleg nem értelek téged. Néha olyan kedves vagy velem, néha meg távolságtartó. Ez zavar.  Legalább döntsd el, hogy mit is érzel irántam és aszerint viselkedj.
 Már fel is készülök egy újabb kioktatásra. Biztos elfogja mondani, hogy mi unokatestvérek vagyunk, de ha nem is lennénk, akkor sem lenne köztünk soha semmi.
Ehelyett megcsókol. Igen, most először ő engem.
Aztán csak csókolózunk. Megállás nélkül.  Magára ránt engem, ezért most rajta fekszem.  A keze szép lassan átvándorol a derekamról a fenekemre.
Ekkor megszólal a telefonja.
- Ne vedd fel. – kérem suttogva.
- Lehet, hogy fontos. –ezzel letol magáról, majd a kezébe veszi a telefonját.
- Siena hív.
 A volt barátnője, akivel miattam szakítottak.
Gideon egy pillanatig hezitál, majd felveszi.
Én szó nélkül vissza sétálok a saját szobámba.  Túlságosan varázslatos is lett volna ahhoz, hogy valóság legyen.
Jó  pár perccel később valaki kopog a szobám ajtaján. Szándékosan nem reagálok.
- Lexie tudom, hogy ott vagy. Nyisd ki, kérlek! – hallom meg Gideon hangját.
Vonakodva, de megteszem.
- Igen? – nézek rá kérdően.
- Siena keresett az előbb... és... az a helyzet...-  láthatóan feszeng.
- Hallgatlak.
- Lehetséges, hogy ő meg én.... újra kibékülünk.
Mielőtt végig gondolhatnám,  pofon vágom őt, majd becsapom a szobám ajtaját. Lerogyok a földre. Próbálom vissza folytatni a könnyeimet. Nem sírhatok Gideon miatt. Nem engedhetem meg magamnak. Ha mással akar lenne, legyen csak.  Talán jobb is így. 

Helyzet jelentés 2

Sziasztok! Jelentem, hogy még élek. Mostanában semmi időm nincs magamra, azért nem tudok írni. Ha időm van, akkor meg energiám vagy ihletem nincs.
Még nem felejtkeztem el a blogomról. Már dolgozok a folytatáson.
Legkésőbb a tavaszi szünetben hozok új részt. Köszönöm mindenkinek, aki türelmesen várakozik :)

Helyzetjelentés

Sziasztok! Sajnálom, hogy így eltűntem, de összejöttek a dolgok a fejem felett.  Hogy pontosan miért nincs új rész, azt nem szeretném elmondani. Nem tudom mikor hozok legközelebb új fejezetet. Szerintem nem sokára de azért igyekszem. Köszönöm a türelmet. :)
   Még szeretnék pár szót írni a kommentekről.  Én tudom, hogy nem szeretheti mindenki a blogomat. Ezzel nincs is bajom. A probléma már a stílussal van. A cenzúrázatlan szavakra és a sértésekre nem vagyok kíváncsi. Ha valaki úgy szeretne beszélni, mint ahogy a kocsmába szokás, akkor azt ne itt tegye.
Már az is előfordult sokszor, hogy valaki olyan vitte túlzásba a dolgot, aki egyébként szereti a blogomat. Most minden ilyen személlyel szeretném közölni, hogy: szeretem az olvasóimat, hálás vagyok nekik, de nem vagyok senki házi írója! Nem fogok utasításra írni. Ha valakinek van bármi javaslata akkor azt szívesen fogadom, de a parancsot nem fogok teljesíteni.
    Nem sokára jelentkezem. :)

2. kötet, 32. fejezet: Csodás hétvége

Már tizenegy körül jár az óra mikor felkelek. Gyorsan felöltözök valami kényelmes itthoni ruhába, majd lerohanok a földszintre. A ház meglepően üres.
Készítek magamnak pirítóst.
- Jó reggelt! – szólal meg egy ismerős hang a hátam mögül.
- Szia Gideon. Hol vannak a többiek?
- Nina elkísérte Celinet az orvoshoz.
- A baba miatt?
- Igen.
Neki láttok a reggelimnek. Gideon leül mellém.
- Mit csinálsz ma? – kérdezi csak úgy, mellékesen.
- Nincs semmi konkrét tervem.
- Letöltöm pár filmet a laptopomra. Délután nincs kedved megnézni egyet?
- Kettesben? Mert tudok más tevékenységeket is, amit csinálhatnánk. – kacsintok rá.
- Lexie! Nem ebben állapodtunk meg a múltkor.
- Tudom, tudom! Csak vicceltem. Nézzük meg egy filmet úgy, mint ahogyan az unokatestvérek szoktak. Jól hangzik.
 Miután befejeztem az evést, felballagok a szobámba. Hétfőn témazáró fizikából.  Nagyon szeretnék ötöst szerezni rá. Nem tartozik a kedvenc tantárgyaim közé, de legalább nem vagyok belőle sík hülye.
 Azonban nem találom sehol a füzetemet. Szükségem lenne az órán írt jegyzeteimre.
Mégis hova a francba tettem? Legutoljára fizikán láttam. A padban biztos nem hagytam. Akkor nem lehet máshol csak...
Kezembe veszem a telefonomat és tárcsázom a számát.
- Igen? – szól bele Lysander.
- Szia! Nem raktad el véletlenül a fizika füzetemet?
- Várj, megnézem. Már keresem, de nem nem láto... megtaláltam! Majd hétfőn oda adom.
- De nekem most kellene! Hol vagy?
- Itthon. Átjössz érte?
- Igen. Mond a címed!
- Power Street 8.
- Rendben, fél órán belül ott vagyok. – közlöm határozottan.
- És ha én most nem érek rá?
- Akkor legközelebb ne rakj el még véletlenül se semmit ami az enyém! Na, akkor nem sokára találkozunk. – ezzel leteszem.
Felveszek egy farmert,egy fehér felsőt, egy meleg, szememmel egyező színű kék pulcsit, gyorsan rakok fel egy kis sminket, majd egy kontyot csinálok a szögegyenes sötétbarna hajamból.
Lerohanok a földszintre. 
- Elugrok az egyik osztálytársamhoz. Nem sokára itt vagyok! – kiáltom Gideonnak.
Felhúzom a csizmámat meg a kabátomat. Aztán már az utcán is vagyok.
Húsz perc múlva egy nagy halvány rózsaszínű ház előtt állok. Ez az a Power Street 8. De nem lehet senkinek ilyen bazi hatalmas háza. Közelebb megyek. Ránézek a táblára.  „Csendes Patak Idősek Otthona”
Ez most komoly?
Idegesen előhalászom a telefonomat a táskám aljáról.
Lysander a negyedik csöngés után felveszi.
- Hány éves is vagy pontosan? – kérdezem, köszönés nélkül.
- Tizenhét. Miért?
- Igazán? Akkor miért laksz öregek otthonába?
- Hogy hol lakom?
- Power street 8, nem? Az pedig egy idősek otthona.
- Power? Nem, Angel street.
- Akkor nekem miért nem azt mondtad? – csattanok fel.
- De azt mondtam. Biztos te érteted félre.
- Hogyan, mikor nem is hasonlít egymásra a két szó?! Lysander, a falra mászok tőled! Jó mindegy, mindjárt ott vagyok. – ezzel megszakítom a vonalat.
Plusz tíz percembe telik, de megtalálom a házat.
Megnyomom a csengőt. Lysander ajtót nyit. Köszönés képen esetlenül megölel.
Mialatt ő a füzetemért megy, én körbe nézek az otthonos kis házban.
- Nem egy öregek otthona, de azért nem olyan rossz. – szólal meg Lysander a hátam mögül. Megfordulok és rámosolygok.
- A szüleiddel laksz itt?
- Nem. A bátyámmal.  – felém nyújtja a fizika füzetemet. Elveszem.
- Köszi. Most, hogy meg van amiért jöttem, megyek is...
- Ha már ideáig eljöttél maradhatnál egy kicsit.
- Rendben.- egyezek bele.
- Kérsz valamit inni?
- Aha.
- Van itthon víz, kávé, cola...
- A cola tökéletes lesz.
Követem Lysandert  konyhájukba.  Tölt nekem egy pohár colat, amit udvariasan megköszönök.
- Leixe?– szólal meg pár perccel később.
- Igen?
- Arra gondoltam, hogy... ha már hétfőn a rövidített órák miatt korán végzünk a suliba akkor ... elmehetnénk moziba.  – mintha egy kicsit elpirulva.
- Most randira hívsz?
- Igen. Vagyis így is lehet mondani.
 Na! Ma már két fiú is meg akar nézni velem egy filmet. Hú, piszkosul kapós lettem ám.
Elgondolkozom mielőtt válaszolnék. Lysander annyira kedves. Ráadásul nem néz ki rosszul. Lenne értelmei visszautasítani egy olyan srác miatt, aki az unokatestvérem és nem is érez semmit irántam?

Celine szemszöge
Mivel szombat van, arra számítok, hogy aludhatok délig. De Nina felkelt már fél tízkor, mivel szerzett időpontot tizenegyre egy nőgyógyászhoz.
Egy óra alatt elkészülök és már indulok is. Eredetileg Lexiet akartam volna megkérni, hogy jöjjön velem, de ő még alszik és nincs szívem felkelteni. Így hát a nénikém kísér el. Végül is ő a felnőtt.
Az orvos kedvesnek tűnik. Az asszisztensétől viszont csúnya pillantásokat kapok. Hát, így jár egy tinimami.
- Már megtudhatom a gyerek nemét? – kérdezem a doktor úrtól az ultrahang közben.
- Ha jól helyezkedik el a baba, akkor igen.
Alig pár perccel később kiderül, hogy jól helyezkedik.
- Kislány lesz. – mosolyog rám a doktor bácsi.
 Tőlem válaszul egy boldog sóhajra futja. Kislányom lesz. Egy kicsi lány, akinek majd befonhatom a haját, akinek ruhácskákat veszek és akivel együtt tudok babázni.
A vizsgálat után Ninával haza felé tartunk. Előveszem a telefonomat és küldök egy sms-t Castielnek:
„ Beszélnünk kell.”
Hamarosan meg is érkezik a válasz:
„Rendben. Gyere át.”
Miután elkéredzkedtem a nénikémtől, már indulok is szerelmem házának irányába.

2. kötet, 31. fejezet: Érdekes érzelmek

*Sziasztok! Igen, ez most a múlt heti rész. Sajnálom, hogy késtem. Egyébként ez az 50. fejezet a két "kötetet" együtt nézve. Szép kerek szám. Örülök, hogy ideáig eljutottunk. *

Lexie szemszöge
Másnap reggel Castiel megint Celine elé jön. Úgy gondolom, szükségük van egy kis minőségi időre egymással, ezért én valamivel később tervezek utánuk menni.
Éppen a bejárati ajtó felé veszem az irányt, amikor valaki megköszörüli a torkát a hátam mögött.
- Igen? – fordulok Gideon felé.
- Beszélnünk kell!
- Nincs miről.
- Dehogy nincs! Lexie, kérlek!
Végül vonakodva, de vissza sétálok a nappaliba. Leülök a kanapéra. Gideon mellettem foglal helyet. Persze az ülőalkalmatosság másik végén.
- Azért húzódsz ilyen messzire, nehogy megint lesmároljalak? – kérdezem, kicsit incselkedve.
- Lexie, én próbálnék veled értelmesen beszélgetni! Nem hiszem el, hogy te ennyire komolytalan vagy!
- Most olyan mintha haragudnál rám valamiért. Tettem valami rosszat ellened?
-  Igen! Miattad Siena szakított velem!
- Siena? A barátnőd? Te elmondtad neki, hogy mi ketten...?
- Persze! Hiszen megcsaltam veled! Nem vagyok olyan szemét, hogy eltitkoljam. Ő meg kiakadt és értelemszerűen elküldött a fenébe.- felpattan a kanapéról, majd idegesen beletúr selymes, válláig érő hajába.
- Sajnálom.- mondom halkan.
- Mintha ezzel olyan sokat kezdhetnék!
- Pedig én tényleg nagyon sajnálom! Nem akartam hogy bármi baj legyen belőle. – felállok és átölelem őt. Mindenféle romantika nélkül. Csak úgy, mint ahogy a bátyámat ölelném.
Bár én még soha életembe nem láttam Sienat, de már is tettem vele valami rosszat. Elintézem, hogy megcsalják, és ezzel szétrobbantottam egy jól működő párkapcsolatot. Bűntudatom van.

Mégis a lényem egy kicsike, önző és érthetetlen része örül annak a ténynek, hogy Gideon újra szabad.  Ezt az érzést próbálom elnyomni.
- Gi, miért nem kezdünk mindent újra? – kérdezem, mikor elengedem.
- Újra?
- Igen. Csináljunk úgy, mintha misem történ volna. Mintha soha nem lett volna köztünk semmi. Legyünk újra normális unokatestvérek. – hamis mosolyt erőltetek az arcomra. Bár tényleg ezt akarom, de mégis nehéz kimondani a szavakat.
- Az remek lenne! – Gideon mosolya őszintének tűnik.
A vállamra veszem az iskolatáskámat, majd elindulok a gimibe. Már így is késésben vagyok.
Útközben Gideon jár a fejembe.  Az nem lehet, hogy bármit is érezek iránta! Az ég szerelmére, hiszen ő az unokatestvérem! De mostanság minden olyan bonyolult kettőnk között. Olyan, mintha éreznék iránta valamit. De az nem lehetséges.
Talán csak túl régóta vagyok szingli. Lehet, hogy már nagyon vágyok egy pasira és mivel csókolóztam Gideonnal, már egyből többet képzelek a dologba. Igen, biztosan csak nagyon vágyok a szerelemre. Csak ez lehet a dolog mögött.
Ilyen gondolatokkal a fejembe érek be a suliba, ahol természetesen már tart ez első óra.
Belépek a fizika terembe. Sűrű bocsánat kérések közepette botorkálok a helyemre.
Celine a terem egyik végében ül Castiel mellett. Az unokatestvérem egy kérdő pillantást küld felém. Válaszol én Gideon nevét suttogom.
Leülök a középső padsor egyikébe Lysander mellé.
- Miért késtél? – kérdi halkan a mellettem lévő fiú.
- Tovább tartott a készülődés. Vagy valami olyasmi. – előhalászom a füzetemet a táskám aljáról és próbálok az órát tartó tanárra figyelni.

Következő szünetbe gyorsan elszaladok wc-re. Utána  Celine keresésére indulok.  Az udvaron találok rá. Deborah társaságában. Ez érdekesnek tűnik. Közelebb megyek hozzájuk.
-... és te csak úgy megjelensz itt, és elveszed őt tőlem! Épp amikor kezdenek a dolgok a lehető legjobbra fordulni! De ne aggódj, én nem vesztek! Főleg egy olyan kis ribanc ellen, mint te! Castiel elfog téged hagyni miattam és akkor majd csak röhögni fogok rajtad. – Deborah hangja csöpög a gúnytól. Celine lesápad, ami csak még jobban kiemeli a nagy kék szemeit a hosszú szempilláival. Így olyan elesettnek tűnik.

Úgy érzem, ideje ennek a reggeli csevejnek véget vetni.
-  Milyen aranyos vagy Deborah! Viszont Castiel nem a gonosz szajhákra bukik, szóval szívecském, ha Celine nem lenne, neked akkor sem lenne túl sok esélyed nála. – a lány, akinek mondtam ezt, egy lesajnáló pillantással jutalmaz. Mielőtt bármit is mondhatna megfogom Cel karját és arrébb húzom.

2. kötet, 30. fejezet: A jövő homálya

* Sziasztok. Ez még a múlt heti rész, amit most pótolók be. Hétvégén jön a következő.*

- Nem volt köztünk semmi komoly.
- Most viccelsz?- kérdezem hitetlenkedve.
- Nem.
- Akkor nekem miért mondtad, hogy együtt jártok?
- Mert ez fájt neked. Vissza akartam adni valamit abból, amit ez elmúlt egy hónapban kaptam tőled.
- Szóval tényleg nincs közted és Deborah között semmi?
- Csak barátok vagyunk.
Legszívesebben képen törölném. Ha ezt az elején elmondja, sok felesleges könnycseppet spórolok meg magamnak.
Mondjuk ez a hazugság semmiségnek tűnik ahhoz képest, hogy én eltűntem.
- Szeretlek.  - suttogom halkan miközben megfogom a kezét.
- Én is. – ezzel maga felé fordít és megcsókol.
Most boldog vagyok. Próbálok nem a bizonytalan jövőmre gondolni.  Nem tudom, megfogom e tartani a gyereket. Azt meg pláne nem tudom, hogy ha úgy döntök, Castiel mellettem áll e.
De ezen agyalni még ráérek. Most csak szeretnék egy picit felhőtlenül boldog lenni.

A nap nagy részét a régi barátaimmal beszélgetve töltöm. Órákon Castiel mellé ülök.  Ilyenkor észreveszem, hogy Deborah minket néz. Ha tekintetével ölni tudna én már tuti halott lennék. Van egy olyan érzésem, hogy az ő szemszögéből Castielel nem csak barátok voltak.
 De aztán hamar eltelik az idő. Most éppen a szobámba vagyok. Lexie ül az ágyam egyik felén, én a másikon.
- Beszélnem kell veled valami komoly dologról. – szólalok meg halkan.
Sokat gondolkodtam azon, hogy kivel tudom ezt meg vitatni. Anyu lenne a legjobb, de ő még Ausztráliába van és ez a dolog nem telefon téma. Itt van Nins nénikénk, de már eddig is túl sok szívességet tett nekünk. Nincs szívem még ezzel is nyaggatni. Így hát marad a legjobb barátnőm.
- Mond csak. Tudod, hogy én mindig meghallgatlak. – mosolyog rám bátorítóan Lexie.
- Megtartsam a babát?
- Azt csak te tudod. Készen érzed magad egy gyerek felnevelésére?
- Nem.
- Örökbe tudnád adni? Tudnál azzal a tudattal élni, hogy valahol a világban van egy gyerek, aki a tiéd?
- Nem. Egyik megoldás sem az igazi.  – a kezembe temetem az arcomat.
- Hát ez az! Azt hiszem kamaszterhesség esetén nincs jó megoldás. Nem is tudom én mit tennék, ha a te helyzetedbe kerülnék.
- Akkor ne keveredj! – adom ki szinte utasításként.
- Mert az olyan könnyű, nem?
- Pedig az! Csak ne legyél olyan hülye, mint én és ne felejts el védekezni.
- Tudod, járhattál volna rosszabbul is. Mondjuk lefeküdhettél volna valaki olyannal, akinek valami nemi fertőzése van. Az tönkre is teheti az életedet. Már ha túl éled.
- Jaj de szörnyű ebbe belegondolni!
- Tudod mi a legjobb védekezési módszer? – kérdezi Lex egy apró mosoly kíséretében.
- Mi?
- A szüzesség. Attól garantáltan nem kapsz el semmit és gyereked sem lesz idő előtt. Csak nehéz várni.
- Ha most rendes kamaszként a hétvégi bulin kéne agyalnom a születendő gyermekem sorsa helyet, meg is érné az a várakozás. De szerinted meddig kéne?
- Nem is tudom. Manapság már vannak olyanok, akik várnak vele házasságig?
- Na ez aztán a jó kérdés. Te várnál vele addig?
- Hú... hát tudja a fene.  De a te esetedből tanulva még egy jó ideig tuti nem fogok lefeküdni senkivel. Ha addig találkozok valakivel, akivel szeretném azt csinálni, akkor várakozásra kényszerítem magam. Jobb ezt nem elhamarkodni.
- Nem is rossz ötlet. Ezzel azt is letudod tesztelni, hogy a fiú tényleg szeret-e téged. Ha tud várni, akkor igen. ha meg nem akkor...
- Akkor menjen a francba, mert az igaz szerelem megéri a várakozás, nem? – néz rám Lexie a nagy kék szemeivel.
- Persze! – bólogatok egyetértően.
- Oké, szóval fejben meg van a megfelelő partner, akit nem tervezek váltogatni és, akit tényleg szeretek. Meg volt a hosszú idő várakozás.  Úgy gondoljuk, készen állunk.  Fejben már minden meg van.
- Ha már így előre eltervezed az első alkalmadat, akkor a védekezésről se feledkezz meg. – jegyzem meg komoran.
- Dehogy feledkezek! Most nézem végig azt, hogy hogyan veszi el a kamaszkorodat  egy nem várt fordulat. Ez egy életre megmarad bennem, mint figyelmeztetést.
- Örülök, hogy legalább veled jót tettem. Na de elkanyarodtunk a témától.
- Tényleg! Akkor megtartod a gyereket vagy nem?
- Fogalmam sincs és ez kétségbe ejt. Annyira nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. De azt hiszem... - elharapom a mondat végét.  Nehéz hangosan is kimondani a fejembe kavargó gondolatot.
- Mit hiszel?
- Azt, hogy megtartom. Legalábbis most nagyon efelé hajlok.

2. kötet, 29. fejezet: Unokatestvérek

*Sziasztok! Tudom, ez a rész nagyon rövid lett és nem túl izgalmas. A jövőhéten vizsgázom ezért a szünet nagy részét tanulással töltöttem.  A vizsga miatt nem tudom, hogy jövőhéten lesz-e rész.  Nem tudom, hogy mennyi időm/energiám marad még. Köszi a türelmet. Szeretettel:Klárii*


- Celine, te aztán tudsz időzíteni. – morogja Lexie, miközben feltápászkodik a földről.
- Nem, nem, nem és nem! Nem akarok tudni erről! Nem is tudok erről, bármi is van köztetek! –hadarom, még mindig sokkolva.
- Nem történt semmi! Lexie szomorú volt én meg csak megakartam vigasztalni. -kezd el szabadkozni a bátyám.
- Tényleg? Mert ha én akarok megvigasztalni valakit, nem csókolom meg!
- Lehet te csinálod rosszul. – jegyzi meg Lexie.
- Meg tennéd, hogy most az egyszer komoly vagy? Miattad van ez az egész! Ha nem segítesz, akkor legalább csöndbe maradj! – kiált rá Gideon.
- Szóval az én hibám?
- Igen! Mondtam, hogy ne csókolj meg többet!
- Tényleg? Akkor miért nem állítottál le?
- Nem zavarok? – szólok közbe dühösen.
Mindketten elhallgatnak.
- Most akkor együtt jártok?
- Nem! – vágják rá tökéletesen egyszerre. Még soha nem láttam őket egyetérteni valamiben.
- Lexie gyere velem! – megfogom a karját és berángatom a saját szobámba. Gyengéden az ágyamra lököm.
- Hogy én mekkora hülye vagyok! Azt hittem mi ketten legjobb barátnők vagyunk!- nézek rá szemrehányóan.
- Azok vagyunk.
- Tényleg? Én tudom, hogy mostanában elég nehéz körülöttem minden a baba miatt, de attól függetlenül te is számíthatsz rám!
- Számítok rád!
- Igazán? Akkor elmondhatnál dolgokat. Például, hogy beszéltél Castielel vagy hogy szerelmes vagy a bátyámba.
- Én nem vagyok szerelmes... Várj? Honnan tudod, hogy beszéltem vele?
- Hát, nem tőled!
- Persze, mivel csak most jöttem el tőle és amint haza értem...
-... az első dolgod az volt, hogy a bátyám karjaiba rohanj, értem én.
- Nem, Celine, teljesen félre értesz! Nem úgy történt ahogy gondolod.
- Tényleg? Akkor meséld el nekem, hogy hogyan is történt. Csupa fül vagyok.
Leülök mellé az ágyamra, ő meg belekezd a beszélésbe.
- Oké, azt értem, hogy először figyelemelterelésként csókoltad meg Gideont, de másodszor miért? – kérdezem a beszámolója végén.
- Nem is tudom. Talán csak szórakozni akartam.
- Lexie, én szeretlek és örülök, ha te boldog vagy, de fejezd be vele ezt a viszonyt. Ha tovább folytatod, akkor csak összefogja törni a szívedet. Tudod, hogy van barátnője. Ráadásul nem kis korkülönbség van köztetek.
- Hat év nem is olyan sok.
- De igen az. Rengeteg dolog történik hat év alatt. És Gideon egyébként is az...
- Az unokatestvérem, tudom.  Ne aggódj, nem akarok tőle semmit. Inkább te mesélj. Mi volt Castielel?
Most én kezdek kis előadásba a délutánról.
- Szóval nem haragszol rám, amiért az engedélyed nélkül elmondtam neki, hogy gyereketek lesz?- kérdezi Lex.
- Hmm. Nem, már nem haragszom, mert végül is neked köszönhetőn vagyunk újra együtt Castielel. De legközelebb ne tegyél semmi ilyesmit!
- Megegyeztünk. – vigyorog rám.

 Másnap reggel ismét nem kelek fel időben. Szerencsére itt van nekem Lexie, aki jobb, mint bármelyik ébresztő óra.
- Cel ébredj már! Negyed óra múlva indulnunk kell! – kiáltja a fülembe.
- Jó! Ébren vagyok!
Gyorsan elkészülök. Még maradt tíz percem reggelizni.
Elmegyek a nénikém szobája előtt. Még alszik. Jó neki.
A konyhából beszélgetést hallok. Megállok  és szorosan a falhoz tapadok.  Pedig hallgatózni nem szép szokás.
- Hogy aludtál? – kérdezi Gideon.
- Jól. Rólad álmodtam.- hangzik a válasz.
- Ne kezd megint Lexie!
- Mit ne kezdjek? Csak válaszoltam.
- Akkor ezentúl nem szólhatok hozzád, mert  akármit mondok, te flörtöléssel fogsz válaszolni rá?
- Én nem flörtölök veled! Miért tenném? Nem is tetszel nekem. – szögezi le Lexie.
- Rendben! Végre mondasz valamit, aminek örülni is tudok!
 Ezt a két idiótát! A szemeimet forgatva lépek be a konyhába.
- Jó reggelt! Ugye nem zavartam meg a turbékolást?
- Nem turbékolunk! – csattannak fel egyszerre.
- Ó és milyen összhangban tudtok beszélni. Ennél még az is jobb volt, amikor utáltátok egymást.
 Gyorsan elfogyasszuk a reggelit. Mivel Castiel elém jön, ezért Lexie úgy dönt, hogy kicsit később indul utánunk.
 Felveszem a kabátom és kilépek az utcára.
- Szia. – küld felém egy észveszejtő mosolyt Castiel.
Szó nélkül oda lépek hozzá és megcsókolom.
Kézen fogva indulunk el a suli felé.
- Castiel...- kezdem féléken. Valamiért nem akarok beszélni erről a témáról, de muszáj.
- Igen?
- Mi van Deborahval? Azt mondat együtt vagytok.