2. kötet, 28. fejezet: Délutáni csókcsaták

*Sziasztok! Remélem mindenkinek kellemesen telt a karácsony. Ez az idei év utolsó bejegyzése. Legközelebbi új rész jövőre lesz. Boldog új évet mindenkinek :)*

- Most már jobban érzed magad? – kérdezi Gideon, valamivel később.  Még mindig ölelkezve állunk a szobája közepén.
- Igen. De ne engedj el!
- De Lexie, mi unokatestvérek vagyunk...
- Már rájöttem tizenhat év alatt, de köszönöm a felvilágosítást.
- ... ezért nem szabad ezt. – fejezi be a mondatot, miközben lehámozza rólam a kezét. Én továbbra is szorosan kapaszkodom belé.
- Unokatestvérek megölelhetik egymást.
- Nem erre gondoltam, hanem a csókra.
- Ne! Inkább ne is beszéljünk róla! – most már én is elengedem őt, és hátrább állok egy kicsivel.
- De muszáj, mert ezt csinálják az értelmes emberek. Megbeszélik a dolgokat.
- Ezen nincs mit megbeszélni!
- De igenis van! Miért csókoltál meg egyáltalán?
Elhallgatok. Erre most mit mondjak? Hogy csak elakartam terelni a figyelmét?
- Te miért hagytad? – vágok inkább vissza.
- Nem hagytam, csak meglepődtem és ezért nem tudtam időben reagálni.
- Igazán? Ezért ölelted át a derekamat? Mert lefagytál?
Most ő nem jut szóhoz.  Fél perc csend után szólal meg újra.
- Csak ne csókolj meg újra...
-...mert unokatestvérek vagyunk?
- ...mert van barátnőm, mert te csak tizenhat éves vagy, én meg huszonkettő, meg mert egyáltalán nem tetszel nekem.
- Szóval azt állítod, hogy nem vagyok az eseted? – kérdezem miközben közelebb lépek hozzá. A mellkasára teszem a kezemet.
- Csak ne csókolj meg újra! – szándékosan kerüli a tekintetemet.
Egy mosoly ül ki az arcomra. Ha most egy kicsit szórakozok, azzal nem ártok senkinek.
- Úgy érted, ezt ne tegyem? – kérdezem mialatt magam felé fordítom a fejét.
Közelebb hajolok hozzá majd ismét csókolózni kezdünk. Kezemmel ismét a válláig érő szőke hajába túrok.
Arra számítok, hogy Gideon ezúttal ellök magától. De most sem teszi.  Megragadja a derekamat és sokkal közelebb húz magához.

 * Eközben az emelet másik végén*
Celine szemszöge
Hol lehet Lexie? Gyanús, hogy még mindig nincs itthon. Amikor Gideont kérdeztem a holléte felől, csak összevissza motyogott valamit. Csak nem megint összevesztek és ezért menekült el az unokatestvérem?
Éppen felakarom hívni telefonon, amikor valaki szabályosan ráfekszik a csengőnkre. Vagyis innen úgy hallatszik.
- Gideon! Csengetnek! – ordítok, de nem válaszol.
- Jó, akkor a terhes kismama ugrál. – morgom, mialatt feltápászkodok.  Persze azt én is tudom, hogy még nem olyan nagy a hasam. Simán tudok mozogni minden probléma nélkül.
Leballagok a lépcsőn, majd kinyitom a bejárati ajtót.
- Castiel? Mit keresel itt? – meglepetten nézek rá.
- Bejöhetek?
Szó nélkül félre állok.  Vissza indulok az emeltre. Ő követ engem.
- Most már elmondhatod, hogy mit akarsz. – szólalok meg, mikor már a szobámba vagyunk.
Neki támaszkodom  az íróasztalomnak és keresztbe fonom a karomat a mellkasom körül. Ő az ajtótól nem messze cövekkel le.
- Lexie már biztosan elmondta neked amit mondtam. – kezdi halkan.
- Lexie? Nem mondod semmit. Miért, mit mondtál neki?
- Szóval azt se tudod, hogy tudom?
- Micsodát? – szörnyen rossz érzésem támad.
Castiel előhúzz a zsebéből egy lapot. Felém nyúltja. Kiveszem a kezéből. Gyanakodva nézek a papírra. A sejtésem beigazolódik. A legutóbbi ultrahang felvételem látszik rajta.
- Ez mi? – kérdezem nyugalmat erőltetve magamra.
- Celine ne játszd a hülyét! Pontosan tudod mi ez.
- Ezt Lexie adta neked? – kérdezem hitetlenkedve. Ő a legjobb barátnőm. Csak nem árul el így.
- Az mindegy! Terhes vagy és nekem nem mondtad el! Te eldöntötted hogy kihagysz ebből az egészből, pedig a gyerek az enyém is!
- Tényleg? Lexienek is ezt montad? Mert ha olyan pozitív dolgokat mondtál volna neki ő azonnal elárulta volna nekem. De mivel eltitkolta előlem a dolgot, ezért arra tippelek, hogy neki egészen mást mondtál a gyerekkel kapcsolatban.
- Azt mondtam neki, hogy nem akarom vállalni. – oldalra fordítja a fejét. Szándékosan nem néz rám.
- Szóval nem számíthatok rád. – jegyzem halkan.  A hangomból kihallatszik a fájdalom.
- Dehogynem! Celine, szeretlek és veled akarok lenni. Csak adj nekem egy kis időt, mire feldolgozom.
- Időt? Na, az éppen van dögivel. Van még nyolc hónap hátra a szülésig. Addig még eldöntöm, hogy megtartom vagy örökbe adom a babát.
Közelebb lép hozzám. Mélyen a szemembe néz. Tényleg szeret engem. Tudom. Kiolvasom a szeméből.  Mielőtt átgondolnám, hogy jó ötlet-e egyáltalán, már azt veszem észre, hogy csak egy milliméter választ el minket egymástól.
Castiel kérdő pillantással néz rám, mire én küldök felé egy bátorító mosolyt.  És tessék már csókolózunk is.
Valami Isteni érzés fog el. Üdv újra, felhőtlen szerelem.
Pár perccel később elhúzódunk egymástól, de csak annyira, hogy tudjunk beszélgetni.
- Hiányoztál. – suttogom.
- Te is nekem Cel. – a vállára hajtom a fejem, ő simogatni kezdi a hajamat.
Kicsivel később Castielnek mennie kell, de megígéri, hogy holnap reggel értem jön. Már most alig várom.
Miután egyedül maradok, elindulok Gideon szobája felé, hogy beszéljek vele.
Kopogás nélkül nyitok be az ajtaján, ami hibának bizonyul.
A jó hír az, hogy megtaláltam Lexiet.
A rossz az, hogy éppen Gideonnal nyalják-falják egymást.
Földbe gyökerezik a lábam. Egy meglepett sikítás hagyja el a torkomat. 
Gideon megijed és hírtelelen ellöki magától Lexiet, aki erre elveszti az egyensúlyát és a földre zuhan.
A mai nap tanulsága: soha ne nyiss be egy szobába kopogás nélkül, mert lehet, hogy meglátod a bátyádat, amint éppen az unokatestvéretekkel smárol.

2. kötet, 27. fejezet: Vérfertőzés a köbön

*Sziasztok! A téli szünet örömére most előbb hoztam új részt. Ráadásul ez egy extra hosszú, extra fontos fejezet. Tudom, akik olvasták a BTR-es blogomat a rész címének elolvasása után jogosan kérdezhetik, hogy "Már megint?" de nem, ez most nem olyan lesz. Jó olvasást :)*


Következő szünetben  Irisszel beszélgetek, amikor valaki hátulról megfogja a vállam. Gyorsan  megfordulok és szembe találom magam Lysanderrel.
- Szia. – köszön mosolyogva.
- Szia. – viszonozom a mosolyát, miközben átölelem.
- Megváltoztál. Most még csinosabb vagy. – suttogja a fülembe úgy, hogy senki se hallja meg.
- Te nem változtál, de már azelőtt is nagyon jól néztél ki.
Elenged, de keze a továbbra is a karomon marad.
- Hiányoztál. – közli.
- Te is nekem.
- Lysander! – szólal meg egy hang.  Castiel áll tőlünk nem messzi.  Rám sem hederít.  Oda szól a barátjának:
- Jössz már?
- Persze, megyek. – mondja Lysander. Még egyszer rám mosolyog majd távozni készülnek. Castiel szabályosan át néz rajtam.
- Szóval most ez lesz az új hobbid? Úgy sincs mintha nem is léteznék? – szólok utána. Egy pillanatra megáll. Vissza fordul és végre rám néz. Azonban csak egy  lenéző pillantást kapok tőle.

Lexie szemszöge:
A nap nagy része számomra eseménytelenül telik. Nekem nincs sok barátom, akikkel lehetnék. Tanítás után, még Celine Kentinnel beszélget az udvaron, én gyorsan haza rohanok. Elhatározom, hogy cselekedek. Nem nézhetem végig, ahogy Castiel összeszűri a levet azzal a Deborah nevű lánnyal, miközben Celine megszüli a kicsit.
Hazaérve örömmel tapasztalom, hogy Nins nénikém dolgozik, Gideon meg kitudja hol van. Így senki nem akadályoz a tervem megvalósításában.
Felrohanok Cel szobájába. Kotorászni kezdek a holmijai között. Nagy nehezen megtalálom az ultrahangot, ami a Celine magzatát ábrázolja. Átcsörtetek Gideon szobájába. Használni kezdem a fénymásoló gépét (nem tudom, hogy miért van neki, de most hasznát veszem).
Éppen kihúzom a lefénymásolt lapot, amikor valaki benyit a szobába. Gideon áll előttem teljes élet nagyságban.
- Mit keresel itt? – kérdezi hűvösen.
- Másolok. Miért, minek tűnik?
- Mi az a kezedben?
- Egy lap és a másolata. – az említett tárgyakat a hátam mögé dugom. Nem igazán tudom megmagyarázni neki, hogy mit akarok éppen csinálni.
- Nagyon humoros! Elárulnád mi az?
- Semmi közöd hozzá! – csattanok fel.
-De van, mivel az én gépemet használtad engedély nélkül. – közelebb lép hozzám. Egyre közelebb. Nem kell sok hozzá és meglátja Cel ultrahangjának képét. Mégis mivel tudnám kimagyarázni? Hát semmivel.
Valamivel el kell terelnem a figyelmét.
Veszek egy mély levegőt és megteszem az elsőt, amit eszembe jut. Celért.
Előre lépek egy lépést. Belecsimpaszkodok Gideon nyakába, hogy lejjebb húzzam a fejét. Majd a számat az ő ajkára tapasztom.
Finoman kezdek, majd egyre gyorsítok. Akaratlanul is a kezem a nagyjából vállig érő szőke hajába markol.  Becsukom a szemem és teljesen kizárom a külvilágot.
Csak kicsit később esik le, hogy nem ellenkezik. Sőt, átöleli a derekamat.
Mégis mit művelek!? Hiszen ő az unokatestvérem!
Úgy lököm el magamtól, mintha égetne. Felkapom a csók előtt földre esett papírokat és a hátam mögé dugom.
Gideon kikerekedett szemekkel néz rám. kinyitja a száját, majd becsukja. Láthatólag nem tud mit mondani.
- Á, csak felejtsd el! – adom ki utasításban, majd kivágtatok a szobájából.
Visszacsempészem az ultrahangképet Celine szobájába.  A másolatot beleteszem egy borítékba, amire ráírom Castiel nevét. Ezt bele csúsztatom a táskámban.  Kisétálok az utcára. Castiel háza felé veszem az irányt. Remélem, jól emlékszem a lakcímére.
Hangosan fújom ki a levegőt. Próbálom lenyugtatni a hevesen dübörgő szívemet.  Mégis mi volt az, amit az előbb műveltem? Gideon az unokatestvérem. Igaz, hogy helyes srác, de akkor is a rokonom. Ráadásul utál engem. Főleg mióta miattam éget el a házukat.
Gideon tényleg jól néz ki.  Mindig is a szőke hajúak jöttek be nekem és neki is az van. Ráadásul jó selymes. Olyan jó a tapintása.
Ő maga meg nagyon kedves tud lenni. És figyelmes. Szereti megóvni a szeretteit. Igaz néha kicsit idegesítő tud lenni, de általában nyugodt és megfontolt. Nem szokott hirtelen cselekedni csak ha Celine vagy én felidegesítjük. Ilyenkor szeret velünk kiabálni, de hamar lenyugszik és visszaváltozik a komoly  önmagává.  Ha valakiben, akkor benne biztosan meg lehet  bízni, mert ő olyan... Elég! Nem akarok ódákat zengeni róla.
Csak azért csókoltam meg, hogy eltereljem a figyelmet. Nem kellett volna. Ez elvégre valamennyire vérfertőzésnek számít, nem? Akkor meg mi a szent szarért élveztem ennyire?
Lassan megérkezek Castiel házához. Vagyis remélem, hogy ez az övé. Elsétálok a bejártai ajtóig. Lehajolok és az ajtó alatti résen be csúsztatom a borítékot.
-Lexie? – hallok meg egy hangot a hátam mögül. Felegyenesedek, megfordulok és szembe találom magam Castielel.
Jaj már, hogy nem akar ez nekem sikerülni!
- Szia! Jó téged látni. Hogy vagy?
- Lexie! Mit keresel itt?
- Csak...csak téged akartalak meglátogatni. – nyögöm ki némi habozás után.
- Azt feltételezted, hogy az ajtó alatt vagyok?
- Igen...?
- Most gyere be és magyarázd el! – utasít, majd kinyitja az ajtót. Mielőtt belépne, észre veszi a félig kint, félig bent lévő borítékot. Felemeli a földről, majd egy kérdő pillantást küld felém.
- Ne nézd meg! – próbálom kikapni a kezéből, de ő elrántja. A tervem szerint, neki nem kéne tudnia, hogy tőlem van.
- Most lenyugszol és leülsz! – megfogja a csuklómat és a kanapéhoz vezet. Nem tudok mit tenni. Lebuktam. Ez szívás.
Pár méterre arrébb húzódik tőlem, majd kinyitja a borítékot. Felvont szemöldökkel tanulmányozza a benne lévő lapot.
- Ez mi? – kérdezi végül.
- Egy ultrahang felvétele.
- És kié?
- Egy várandós lányé.
- Na ne!? Ha nem mondod rá sem.. Várj! Azt mondtad, lány? Ezek szerint annyi idős, mint mi?
Figyelem, ahogy rájön. Egy másodperc alatt lesápad. Megmernék esküdni rá, hogy egy pillanatra félelmet és kétségbeesést tükrözz az arca.
- Celine terhes. – ez inkább megállapításnak hangzik, mint kérdésnek, azért nem válaszolok rá.
Castiel leül mellém a kanapéra. Pár percig csak csöndben ücsörgünk.  Mindketten elmerülünk a saját gondolatainkban. Végül ő szakítja meg a csendet.
- Hogy viseli? Nehéz lehet túl esni egy abortuszon.
- Abortusz? Félre érted! ő nem...
- Még nem? Akkor mikor?
- Castiel, soha. Nem fogja megölni a gyerekét.
Beletelik pár másodpercebe, mire kezdi túl tenni magát a sokkon, amit az előbb elhangzott mondatom okozott.
- Megakarja szülni? Akkor egyedül teszi mivel én nem...
- Nem vállalod a gyerekedet? – a hangomat feljebb emelem a keleténél.
- Azt sem akarom, hogy mások tudják, hogy Celine tőlem terhes. Még csak tizenhét éves vagyok. Szóval nem vállalom a gyereket.
- Értem, tehát felcsinálni azt feltudod, de a felelősséget már nem vállalod?  Ez ám az érett viselkedés! Csak gratulálni tudok! – felpattanok és még mielőtt bármi tehetne, kirohanok a házából.
 Haza felé sétálva néhány könnycsepp gördül le az arcomon. Nem akartam ezt. Nem kellett volna megtennem. Celinere kellett volna bíznom. Most már tudom, hogy szegény Cel nem számíthat a gyermeke apjára.
A bűntudat könnyeim egy kicsit csillapodnak, mikor hazaérek. Észrevétlenül akarok fellopakodni a szobámba, de valaki hátulról elkapja a kezemet a lépcső alján.
- Lexie, beszélnünk kell! – hallom meg Gideon hangját.
- Hol van Celine?
- A szobájában. De most ez nem...- az arcomat maga felé fordítja és elhallgat.
Kitépem a kezemet és felsietek a lépcsőn. Azonban ő utánam jön. Most a derekamat öleli át, hogy véletlenül se tudjak szabadulni.
- Lex, te sírtál. Miért? Mi a baj?
- Semmi csak... Inkább hagyjuk!
- Ne, ne hagyjuk. –Megfogja a kezem és bevezet a szobája. Ott ismét felém fordul válaszra várva.
- Csak elrontottam valamit, amibe bele se kellett volna avatkoznom... – kezdem, de a könnyeim újra elkezdenek gyülekezni.
Gideon nem kérdez többet. Közelebb lép és szorosan átölel. Fejemet a vállára hajtom. Úgy maradunk egy ideig.

2. kötet, 26. fejezet: A régi iskolapadban

*Sziasztok. Az elmúlt időszakban már többen kérdezték/nem értették Celine nénikéjének a nevét. Az első kötetben Ninaként emlegetem de a másodikban már Nins ként. Nos, ez a Nina becézése. Igen egyszerű oka van, annak hogy így hívom. Amikor elkezdtem ezt a blogot, még nem tartottam ott a játékban, ezért nem tudtam, hogy van egy Nina. Így hát inkább becézem.*


Meg várom, még felszáradnak a könnyeim. Csak utána megyek vissza a nénikém házához.
- Gyere Celine, éppen vacsorázunk. – szól Nins az ebédlőből.
Már mondanám, hogy nem vagyok éhes, amikor megérzem, hogy nagyon is az vagyok. Nem tehetem meg a születendő gyermekemmel, hogy éheztetem.
Így hát bemegyek az étkezőbe és leülök az asztalhoz. Szedek magamnak a vacsorából.
- Celine? Te sírtál? – ragadj meg a karomat Gideon.
- Nem. – lerázom magamról, majd távolabb húzódok tőle.
- Dehogynem! Mi a baj? Castiel...? – Lexie mellém lép és átölel.
- Nem akarok beszéli róla! A lényeg, hogy ő már túl van rajtam.
- Nem mondtad el neki? – kérdezi a nénikém óvatosan.
Kérdően nézek rá. Persze, hogy tud a piciről. Anyu nyilván elmondta a húgának. Gondolhattam volna.
- Nem, nem mondtam el Castielnek. És nem is fogom. – szögezem le.
- Holnaptól Celinnel új suliba fogunk járni? Melyikbe? – vált témát Lexie. Hálása mosolygok rá.
- Oda ahová azelőtt jártatok. A Sweet Amirsba.
- Ne! – csattanunk fel egyszerre az unokatestvéremmel.
- Nincs a közelbe egy másik gimnázium? – érdeklődöm.
- Lányok! Oda fogtok járni és kész! Nincs apelláta! – a nénikét türelme fogyóban van. Pedig  még csak most érkeztünk. Gyanítom, még nem voltam itt Gideon és Lexie megint összevesztek. Biztos az idegesítette fel Ninát.

-Celine!Celine!Celine!CELINE!
- Mi van? – kérdezem, miközben ébredezek.
- El fogunk késni. – jelenti ki Lexie, majd kiviharzik a szobámból.
Már megint sikerült elaludnom. Remek...
Gyorsan bekapok pár falatot, hogy ne induljak neki üres gyomorral. Utána vissza rohanok a szobámba és átöltözöm.
Nagyon izgulok. Szinte félek attól, hogy mit szólnak a hirtelen felbukkanásomhoz a régi barátaim.Vajon megint befogadnak?
Hirtelen rám jön egy rosszul lét. Ismét a wc felé görnyedve találom magam.
- Jól vagy Cel? Nem akarsz inkább itthon maradni ma? – Lexie kezét érzem a hátamon.
- Nem. Jól vagyok, csak izgulok és ezt megérzi a baba is. – felelem, mikor már tudok beszélni.
Folytatjuk a készülődést. Utána gyorsan elköszönünk a nénikénktől, majd útnak indulunk.
Az ismerős utcákon céltudatosan sietünk a nagy épület felé. Amint beérünk, a tanári felé vesszük az irányt. Az igazgatónő ismét üdvözöl minket, elmond néhány dolgot, amire nem figyelek. A gondolataim a barátaim körül járnak.
- Renden! Akkor a régi osztályotokba mentek vissza mind a ketten. Éppen Biológia óra van az osztálytermetekben.- ezzel elbocsát minket. Az óra már javában tart.
A terem előtt megállunk, majd egy mély levegő vétel után bekopogunk.
- Elnézést a zavarásért Mr. Faraize...- kezdem, de ő félbeszakít.
- Nahát! Celine és Lexie. Mi járatban vagytok erre felé? – érdeklődik a tanár úr.
- Mától ismét ide járunk.  – jelenti ki az unokatestvérem.
- Rendben. Foglaljatok helyet.
A teremvégében lévő pad felé sétálunk. Érzem ahogy minden szem ránk szegeződik.  
Pont így jártam Sydneyben is. Azzal a különbséggel, hogy akkor ismeretlen arcok néztek rám, most meg itt olyanok vannak, akiket ismerek. Néhány gyerek kivételével. Látom jöttek újak is. Vagyis pontosabban éppen én vagyok a legújabb.
Az órán semmit nem csinálunk. Illetve Lexievel suttogva beszélgetünk. A csengő megszólal, a többiek elkezdenek pakolászni.
-És Celine ismét váratlanul visszatér. Soha nem jut eszedbe, esetleg szólni, hogy csatlakozol hozzánk? – szólít meg egy ismerős hang.
- Kentin! – felállok és egy hirtelen felindulásból vezérelve a nyakába ugrok.
- Jó téged újra látni. Mi szél hozott erre? – kérdi, mialatt viszonozza az ölelésemet.
- Ez egy hosszú történet.
Észreveszem, ahogy Castiel kicsit távolabbról engem néz. Rideg, kifejezéstelen arccal. Mikor vissza nézek rá, ő egyszerűen kisétál a teremből.
Miután Kentin elenged én visszaülök a helyemre.
- Celine! – Rosalya robog be a látóterembe. Őt egy számomra ismeretlen, barna hajú lány követi.
- Rosa! – őt is átölelem.
- Olyan jó, hogy itt vagytok. Szeretnélek bemutatni titeket. Szóval ő itt az új lány, aki nagyjából egy hónapja érkezett. – mutat a mögötte álló barna hajó csajra.
- Deborah vagyok. – a lány közelebb lép. Na ne! Ilyen nincs!
Egy mosolyt erőltetek az arcomra, miközben őt tanulmányozom. Legális egyáltalán ennyi sminket használni?
- Én Celine vagyok, ő meg itt Lexie.
  A szünet tovább részében a lányokkal beszélgetek.  Amikor becsöngetnek oda fordulok az unokatestvéremhez és suttogva elmesélem neki Castiellel való tegnapi csevegésünket.
- Biztos vagy benne, hogy ő az a Deborah? – kérdezi tőlem a beszámolóm végénél.
- Persze. Túl nagy véletlen egybeesés lenne.
A terem másik végébe nézek. A ribi... akarom mondani Deborah Castiel mellett ül. Túlságosan közel húzódnak egymáshoz.
- Látod? –kérdezem Lexietől, feléjük biccentve.
- Hmm. Nekem nem szimpi a csaj. - jelenti ki.

2. kötet, 25. fejezet:Visszatérve

A gépünk leszállását követően átvesszük a csomagunkat és Dinát az állathordozójával együtt, majd elindulunk a kijárat felé.
Az ismerős utcákon sétálgatva várok valami „üdv újra itt” érzésre, de csak a szüleim és az otthonom hiányát  érzem.
Húsz percen belül megérkezünk a nénikénk házához. Előveszem a régről megmaradt kulcsomat és bemegyünk.
- Itt vagyunk! – kiált Lexie, amint belépünk a napaliba.
- Sziasztok! Végre megérkeztetek! – Nins szinte repül félénk. Először engem kap a karjaiba, majd az unokatestvéremet, végül Gideont.
- Na, pakoljatok le a szobáitokba. – mondja a nénikénk, miután elégé megszorított minket.
- Rendben de szerintem te addig rakj el mindent, ami veszélyes. Tudod, öngyújtót, gyertyákat. Jobb óvatosnak lenni, ha Lexie is a közelben van. – szemétkedik a bátyám.
- Elég már Gideon! Hagyd őt békén! – csattanok fel.
- Gyereket, több tiszteletet egymás iránt! Ha együtt akarunk lakni, annak van egy szabálya: nem veszekedhettek egymással. Világos? – kérdezi a nénikénk, miközben mindannyiunk szemébe néz. Bólintunk.
Felcipelem a poggyászaimat az emeletre. Bemegyek a régi szobámba. Itt már elfog az „újra itthon” érzés.
Dinát kiengedem a hordozójából. A macskám egyből felmászik az ágyra és aludni kezd. Őt nem igazán érdekeli a környezet változás.
  Itt minden úgy van, mintha ahogy legutoljára láttam. A szürke szőnyeg, az ezüst ágytámlás, szürke huzatos, nagy méretű ágy, a halvány rózsaszín falak (még csak négy éves voltam, amikor Nins megkérdezte, hogy milyen színűre akarom), a fehér íróasztal a kényelmes kék székkel, a szintén fehér szekrény. Tudom, színekben nem igazán harmonizál ez a szoba, de én így szeretem ahogy van.
Kipakolok, de nem igazán figyelek oda. Máshol jár az eszem. Castiel hazaért már a suliból? Hmm. Ezt csak egy módon tudhatom meg.
Gyorsan lerobogok a földszintre.
- Nina? Elmegyek és meglátogatom Castielt. – jelentem ki.
- Rendben, de ne maradj sokáig. Maximum két órát adok, oké?
- Oké.  – egy gyors puszit nyomok az arcára majd indulok is.
Minden lépéssel egyre jobban elbizonytalanodom, de nem állok meg. Meg kell tennem.
Amikor a házához érek meg toppanok. A csengő felé emelem a kezem. Majd vissza húzom. Nem! Nem állok készen rá. Dehogy nem! Na, most vagy soha!
Végül megnyomom.  Nem sokára az ajtó kinyílik. Nekem a torkomban dobog a szívem. Egy középkorú, fekete hajú férfi áll a küszöbön. Szóval ő az apja. Ezek szerint a szülei otthon vannak.
- Segíthetek valamiben? – kérdezi.
- Nem! Illetve mégis.. Castielt keresem.
- Ó értem. Te vagy a barátnője? Deborah, ugye?
Hogy kicsoda?
- Nem, én egy... régi barátja vagyok. Akkor beszélhetek vele? – teszem fel a kérdést, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom.
- Persze. Gyere be.
Kisé vonakodva, de belépek.  A férfi elmegy szólni a fiának.  Pár lépést közelebb megyek. Itt éppen hallom, amiről beszélgetnek.
- Miért engedtél be egy idegent? Legalább a nevét megkérdezheted volna. – ez Castiel hangja. Érzem, ahogy a lábam földbe gyökerezik. Csábít a gondolat, hogy hirtelen kereket oldjak.
- Egy alacsony szőke lány az. Nem hiszem, hogy valami elvetemült gyilkos lenne.
- Nekem nincs egy alacsony szőke barátom se.
Hmm. Naiv vagyok, ha azt hittem, egyből én fogok az eszébe jutni a leírás alapján?
Hallom a közeledő léptek zaját, ezért hátrálok.
- Celine? – Castiel meglepett kifejezéssel méreget engem. Édes Istenem, ő még mindig hihetetlenül jól néz ki!
- Szia. – kierőltetek egy mosolyt magamból.
- Mit keresel te itt?
- Nem beszélhetnénk inkább négyszemközt?
Bólint, majd felmegyünk a szobájába. Ő letelepszik az ágyra, én meg állva maradok az ajtó közelébe.
Érzem, hogy a gyomrom dió nagyságóra zsugorodik. A lábam remegni kezd. Remélem, hogy neki nem tűnik fel.
Castiel kérdően néz rám.
- A házatok nem sokat változott. Minden úgy van, mint ahogy legutoljára láttam.- szándákosan húzom az időt.
- Celine! Inkább azt mond, hogy miért tűntél el ilyen hirtelen és miért kerülsz elő, szintén hirtelen.
- Előbb inkább te. Igaz, hogy van barátnőd? – térek rögtön a tárgyra, még van hozzá merszem. Bár nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom a választ. Lehet jobb az édes tudatlanság.
Mikor nem mond semmit hozzá teszem:
- Kérlek válaszolj! Aszerint fogom alakítani a mondandómat.
Óráknak tűnő másodpercek múlva, végre megszólal.
- Igen. Miért mégis mit vártál? Eltűnsz majdnem egy teljes hónapra, én meg azalatt csak rád várok? Aztán úgy folytatjuk, mintha mi sem történt volna? Celine, nekem nem volt kedvem továbbra is a szeszélyeid miatt szenvedni. Tovább léptem.
Lehajtom a fejem. Aú. Ez az ütés most fájt. Nagyon is.
- Deborah a neve?
- Igen, de ehhez semmi közöd. Egyáltalán honnan tudod?
- Az mindegy. Én most inkább megyek. – az ajtó felé indulok, de Castiel hangja megállít.
- Egyáltalán mit akarsz?
- Semmit. Most már semmit. Inkább felejtsd el ezt a látogatást. – ezzel távozom. Még hallom, ahogy azt mondja ”rendben”.
  Az utcán lassan lépkedek. Félig abban reménykedek, hogy utánam jön, de nem teszi. Miért is tenné?
Nem szabadna most szomorkodnom. Hiszen én intéztem így. Szó nélkül csak úgy megszakítottam vele minden kapcsolatot. Természetes, hogy tovább lépett. Én ezt akartam. Hogy a gyerek meg én ne legyünk a terhére. Ha elértem, amit akartam, akkor miért fáj ennyire? Olyan, mintha kiszakadna a szívem a mellkasomból.
Nem akarok sírni. Mióta megtudtam, hogy terhes vagyok, nem is sírtam. Sikerült erősnek maradnom. Ám ez eddig tartott.
Lehajtom a fejem és magamra húzom a kabátom kapucniát. A forró könnyek végig folynak az arcomon.  Most kiadok magamból mindent. Sírok azért, mert nem tudom, hogy mi lesz velem meg a picivel. Azért mert leégett az otthonom. Azért mert a szüleimmel akarok lenni Sydneyben. És azért, mert most tört össze a szívem.

2. kötet, 24. fejezet: Ismét mindent itt hagyni

Felrohanok a szobámba.  Ez a helyiség még egyben van. Csak az ajtón látszódnak az égés nyomai.
A nagy, lila bőröndömbe bepakolom a fontosabb ruháimat. Főleg a melegeket, tekintve, hogy Angliában sokkal hidegebb van, mint itt.  Berakom az MP4-emet meg a laptopomat. A könyves polcom előtt elgondolkodok egy picit. Végül bedobom a két kedvenc sorozatom összes részét.
Gyorsan felveszek valami kényelmes ruhát.  A zsebembe csúsztatom a telefonomat. Előveszek egy kis válltáskát és belepakol az irataimat.  Útlevelet, diákigazolványt meg minden ilyesmit.
Megfogok egy nagyobb hátizsákot. Belepakolom a fésűmet, sminkkészletemet, meg a kedvenc parfümömet. Átrohanok a fürdőszobába és bedobom a többi szépészeti szeremet.  Alaposan körbe nézek ebbe a helyiségbe. Majd miután megbizonyosodok róla, hogy mindent elraktam, ami feltétlenül kell, vissza megyek a szobámba.
Gyorsan berakok a bőröndömbe törölközőket meg csizmákat.  Kezembe veszem az ütött-kopott szürke edzőcipőmet. Ezt sem hagyhatom Itt.
Miután végeztem becipzározom az összes poggyászomat.
Utoljára kinyitom a szekrényemet. Megakad a tekintetem a tükrön. Lassan a hasamra csúsztatom a kezemet.
- Még meg sem születtél már is sok mindenen megyünk mi keresztül. De ne aggódj, nem kell félned a tűztől. Többé nem fog előfordulni. – suttogom.
- Celine, te meg kihez beszélsz? – lép be a szobámba anyu.
- Csak a fiamhoz. Vagy lányomhoz.
- Tudod, nem kell ám örökbe adnod a picit. Apádnak biztos lenne egy-két szava hozzá, de én segítenék felnevelni. Én is anya vagyok, tudom milyen szeretni a saját gyerekedet. Én képtelen lettem volna megszabadulni Gideontól vagy tőled. Szóval ha úgy érzed, megszeretnéd tartani, én minden képen támogatni foglak.
- Köszönöm anyu, ez sokat jelent, de meg nem tudom. Kell egy kis idő.
- Nyugodtan gondolkozz rajta. Elvégre még van nagyjából nyolc hónapod a szülésig.
- Nem akarom elmondani a dolgot Castielnek. – váltok témát.
- Pedig az lenne helyes döntés, de ezt ráérünk még megbeszélni. Most mennünk kell, mert lassan lejár az időnk. – anyu átölel, majd egymásba karolva lesétálunk a földszintre. Pontosabba arra a helyre, ami még a földszintből maradt.
Gideon lehozza a cuccaimat az emeltről. A bőröndömön találok egy kényelmes fogást, a hátizsákot a hátamra veszem, az oldal táskát meg vállamra akasztom.
Mindenki elkészült, szóval elindulunk. Elhagyjuk az otthonunkat. Talán örökre.
Apu becsönget az egyik szomszédhoz és visszaadja neki azt a kölcsönt, amit tegnap adott a szoba kibéreléséhez.
Az utat a motelig, silány hangulatba tesszük meg. Sírni szeretnék, mégsem tudok.
Gideon néha szúrós pillantást küld Lexie felé. A szüleim nem szidják le a lányt, hiszen a bátyámtól már megkapta, meg gondolom ők is érzik, hogy mennyire bűntudata van.  Talán szerintük ez épp elég büntetést szegénynek.
- Tényleg nagyon sajnálom. Én nem akartam... – szólal meg Lexie, mintha csak megérezné, hogy éppen rá gondolok.
- Mintha a bocsánat kérésed bármit helyre hozna!
- Elég Gideon! A te ellenségeskedésed sem hoz helyre semmit. – kelek ismét Lexie védelmére.
- Celnek igaza van! Lexie bánja amit tett. Különben is csak baleset volt. Bármelyikünkkel előfordulhatott volna. – mondja anyu. Apu helyeslően bólint.
Amint visszaérünk a szobánkba, mindenki egyből intézkedni kezd. Apu szerez repülőjegyeket a holnap egy órakor induló járatra. Anyu beszél a sulival és elmagyarázza nekik, hogy holnaptól miért nem hozzájuk foguk járni Lexievel. Gideon elmegy és a barátnőjével tölti a napot. Ő nem igazán örül neki, hogy ellesznek választva. Apu ugyan mondta Gideonnak, hogy huszonkét éves létére dönthet saját maga. De a bátyám úgy gondolta inkább velünk jön és vigyáz az ő kishúgára meg az unokatestvérére. Így anyuék is nyugodtabbak.
Lexie és én felhívjuk Mirrint. Nagy vonalakban felvázoljuk neki a történteket és elbúcsúzunk tőle.
Délután megérkezik a rendőrség. Kihallgat minket a tűz esetről. Majd balesetnek nyilvánítják a történteket és távoznak.
  Éppen sötétedni kezd, amikor megszólal a telefonom. A kijelzőre pillantok. Dake hív. Gyorsan kimegyek a fürdőszobánkba, hogy egyedül rendezhessem le.
- Mit akarsz? – szólok bele a készülékbe.
- Neked is szia Celine. Én is örülök, hogy halhatom a hangod.
- Inkább mond, hogy miért hívsz.
- Hú de rideg valaki. Én csak békülni szeretnék.
- Békülni? – visszhangzom.
- Ja. Ássuk le a csatabárdot. Bocsánatot szeretnék kérni.
- Rendben, de miattam nem kell aggódnod. Holnap elköltözöm.
- Mi? Itt hagysz? Hova mész?
- Ahhoz neked semmi közöd! Szóval ez a búcsú Dake. Viszlát! – ezzel lerakom.
Bár menyire nehezemre esik elmenni innen, azért az jó, hogy őt nem kell látnom többé. Meg persze annak is örülök, hogy Jill nem tud több önbizalom csökkentő sértést a fejemhez vágni a lány wc-ben.
  Este csak nehezen tudok elaludni. Reggel a torkomban levő hatalmas gombóc kíséretében kelek fel. Készülődés közben érzem ahogy a hasam apróra zsugorodik. Nem sok kedvem van megint elköltözni. Ráadásul a szüleimet itt kell hagynom.
Hamar elkészülünk. A reptére vezető utat is hamar megtesszük. Most éppen a bejárat előtt álluk.
- Szeretlek titeket.  Hívjatok, amint megérkeztetek! – anyu egyesével megölel minket. A szeme máris könnybe lábad.
- Mi is szeretünk. – mondom neki.
- Ne aggódj! Vigyázok a lányokra. – szögezi le Gideon.
- Ti meg na aggódjatok miattunk! Mi jó helyen leszünk. Hamarosan ismét találkozunk. - ölelget meg minket apu is.
Majd utunkra engednek. A bátyám és az unokatestvérem kíséretében elindulok a reptér belsejébe.
Miután átjutunk az ellenőrzőponton, Lexievel elmegyünk a mosdóba.
Megmosom az arcomat.
- Celine, minden rendben?
- Persze. Csak nehéz elmenni. Ráadásul ott van...
- ...Castiel. Félsz a vele való találkozástól. – fejezi be gondolat menetemet.
- Jaj Lex, nem is tudod mennyire! Mi van ha már van barátnője? Elvégre majdnem egy hónapja beszéltem vele utoljára. Azóta tuti túl van rajtam. – kezemmel a tőle kapott nyakláncot markolászom. A gondolat, hogy elveszíthetem őt, megrémít. Még akkor is ha történetesen azért romlott meg a kapcsolatuk, mert őt akartam védeni. Nem akartam, hogy a gyerekünk miatt több problémája legyen. Igen, jobb is ha az egész az én gondom. Vagy mégsem?
- ÁÁÁ! Elegem van ebből! Idegesít, hogy nem tudom, mit akarok.  Az volt a célom, hogy távol tartsam magamtól és picitől az ő érdekében. Még is annyira vágyom rá. Vele akarok lenni! – csattanok fel hangosan. Nem érdekel, ha mások is hallják.
- Hé, nyugi kuzin! Ez talán  még helyre hozható. Nem biztos, hogy Castiel túl van rajtad – Lexie bátorítóan átölel. Majd kisétálunk a helyiségből. Vissza Gideonhoz.
Lassan megkezdődik a beszállás. Elfoglaljuk a helyünket a repülőn. Lex ül a bal oldalamon, Gideon a jobban.
- Minden rendben lesz. – suttogja a bátyám. A vállába fúrom a fejem és megszorítom a kezét.

2. kötet, 23. fejezet: Romokban

A szomszédok gyorsan a segítségünkre sietnek. Adnak nekünk pokrócokat, amivel betakarhatjuk magunkat, hogy ne fázzunk annyira. Az egyiküktől kapok egy állathordozót, amibe belerakhatom Dinát, mielőtt felébred és kiakarna szabadulni  karjaim közül.
Úgy tíz perc múlva egy nagy, piros tűzoltóautó áll meg mellettünk.
Az egyik férfi apuval kezd el beszélgetni. Közelebb megyek, hogy halljam.
- Nem maradt senki a házban? – kérdezi az idegen tűzoltó.
- Nem. Mindenki épségben kijutott.
A tűzoltó Dinára és rám néz, majd megkérdezi:
- Még egy állat sem?
- Nem.
Egy másik tűzoltó talál egy tűzcsapot. Rácsatlakoztatják a tömlőt. Majd kezdetét is veszi az oltás.
- Drágám, kérlek vidd a gyerekeket a legközelebbi motelba. Nem sokára én is csatlakozom hozzátok. – fordul apu, anyu felé.
- Nem hagyunk itt hajnalban, a tél közepén! – jelenti ki határozott az anyám. Azt azért be kell látni, hogy Ausztráliában vagyunk. Mínusz fokok azért nincsenek. Hiába is tűnik úgy a nappali hőség után.
Pár perc vita keletkezik arról, hogy most akkor ki menjen és hova. A végső érvet Gideon dobja be:
-Nem hiszem, hogy jót tesz Celnek meg a kisbabájának, hogy éjszaka közepén itt ácsorog egy szál semmiben. – ezzel sikerül meggyőznie anyut, hogy induljunk el apu nélkül. 
Az egyik szomszéd add kölcsön, mert természetesen egyikünk pizsama zsebéből sem tudunk pénz előhúzni.
Egy másik szomszéd elvisz minket kocsival  a legközelebbi motelig.
Anyu kivesz egy szobát.  Itt már melegebb van.
Lerakom Dinát a földre. Nem merem kiengedni az állathordozóból, mert még nem szobatiszta.
Az alvó helyeket gyorsan felosszuk egymás között. Lexie és én alszunk a franciaágyon, Gideon a kanapén. Mivel nem elég a hely, kell kérnünk egy pótágyat. Ezen alszik anyu. Meg persze apu, ha majd ő is ideér.
Bebugyolálom magam a jó meleg paplan alá. Aludni viszont nem tudok. Úgy érzékelem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Félóra múlva apu beront a szobánkba és felkapcsolja a villanyt. Mindenki azonnal felül az ágyán.
- Na? Mi történik éppen? – nyugtalankodik Gideon.
- Túl nagy a kár a földszinten. Az emelet úgy-ahogy megúszta.  Úgy néz ki, hogy a házunk életveszélyes. Per pillanat egy romhalmaz.  Holnap kapunk tíz percet, amikor bemehetünk és összeszedhetjük a holmijainkat. Még nem derítették ki, hogy mi okozta a tűzet. Ezzel kapcsolatba a rendőrség holnap kihallgat mindannyiunkat. Vajon mi történhetett? – teszi fel a kérdést apu, gyászos arccal.
Minden szempár anyura szegeződik. Ő látta meg elsőként a tűzet.
- Én ne..nem tudom. Melegem volt, ezért akartam inni egy pohár vizit. Amikor kimentem láttam a füstöt, meg a lángokat. Láttam, ahogy egyre tovább terjed. Először még csak a függöny lángolt,de nagyon gyorsan terjedt tovább.- fejezi be a beszámolóját anyu könnyes szemmel.
- A függöny... Neee! Az ne..nem... le..lehet. – dadog Lexie. Most mindenki őt nézi.
- Mondd el, mit tettél. – ölelem át őt, gyengéden.
- Meggyújtottam egy gyertyát. A nappali kis asztalán. Az ablak mellett. Aztán elfelejtettem leoltani...
- Az lehetetlen! Egy aprócska gyertya csak nem okoz ilyen nagy kárt! – csattanok fel.
- Nagyon is lehetséges Celine! Hányszor van olyan, hogy egy gyertya vagy egy cigarettacsikk miatt leég egy nagyobb terület. És az unokatestvérünk tudta ezt! Gondoltál rá, ugye Lexie? Eszedbe jutott, hogy leéghet a házunk? De neked az mindegy, igaz? Te visszamehetsz apucihoz Párizsba! Az, hogy velünk mi lesz, téged nem érint, mi? – Gideon olyan hangosan kiabál, hogy attól félek, felkeltjük a szomszédszobába levőket.
- Most azzal vádolsz, hogy szándékosan tettem? – ordít vissza Lexie.
- Igen, azzal! Talán letagadod?
- Ez hülyeség Gideon! Lex nem direkt csinálta! Senki nem gyújtja fel a házat, amiben alszik. Hacsak nem elmebeteg, de ő nem az! – kelek az unokatestvérem védelmére.
- Jó, gyerekek nyugodjatok le! Most nyomás aludni! Azzal ha egymással vitatkoztok nem oldódik meg semmi. – vet végett a kiabálásnak anyu.
Igazat adunk neki. Szépen elhelyezkedünk az ágyunkon és újra neki próbálkozunk az alvásnak.
Lexiere nézek. Látom rajta a bűntudat egy olyan fajtáját, ami nem fog egy könnyen elmúlni. Velem is ez lenne. Ha én felejtettem volna el a gyertyát, akkor tuti nyakig elmerülnék a bűntudatban. Talán tükörbe se tudnék nézni.
- Lex? – szólítom meg halkan.
- Igen?
- Nem a te hibád volt. Vagyis igen, de ez bárkivel megtörténhet. Ne okold magadat.
- Annyira sajnálom! Hatalmas nagy kárt okoztam. Te hogyhogy nem haragszol rám?
- Ezt teszi a szeretet. Plusz a harag nem old meg semmit.  Ha most én is fejedhez vágnám, hogy miattad hajléktalanok lettünk, akkor ugyanitt tartanánk, csak sokkal idegesebbek lennénk és nagyobb lenne bennünk a gyűlölet. Most inkább támogatnunk kell egymást, mint egy jó család.
- Köszönöm. – suttogja halkan.

- Gyerekek ébresztő! – kiált apu. Ránézek az órára. Negyed nyolc van. Valahogy azért csak tudtam aludni. Még ha álmaimban az égőházunkat is láttam.
- Miért kell felébrednünk? – kérdezem álmosan.
- Mert most kaptunk engedélyt, hogy tíz percig bemehessünk a házunkba. Készülődjetek!
- Mégis mit készüljünk? Nincs még ruhánk se. – szólal meg anyu. Igaza van. Pizsamába kell átmennünk a házunkig. Az most a kisebbik baj, hogy az emberek még hülyének is néznek minket.
- Mi lesz ezek után velünk? – teszi fel kérdést Gideon.
- Anyátok és én meghúzzuk magunkat egy barátunknál.  Titeket elküldünk egy biztosabb helyre.
- Nins nénihez. – állapítom meg
- Igen. Ő majd gondoskodni fog rólatok. És Celine, ha attól félsz, hogy találkozni fogsz a gyermeked apjával akkor...
- Tudom mit akarsz mondani! Tuti összefogok vele futni. Ha már ott vagyok, el kéne neki mondanom az igazat, ugye? – vágok apu szavába.
- Igen, de ezt még van időnk megbeszélni. Várhatólag egy holnapi járattal repültök a nénikétekhez.
Szinte futóléptekkel tesszük meg az utat az otthonunkig.
Amint belépünk az előszobába, anyu egyből sírni kezd. Megértem. Túl sok a pusztulás nyoma.
A padlón hamu terpeszkedik. Az étkező asztalunk, a székek, a kanapé... Nem más, mint egy nagy kupac rom. Bár még nagyjából felismerhető, hogy tegnap ilyenkor melyik bútor mi volt.
- Figyeljetek egy percet rám! Tíz percünk van, szóval siessetek. Pakoljatok és öltözetek át. Főleg az értékeket tegyétek el. – adja ki az utasítást apu.

2. kötet, 22. fejezet: Váratlan tragédia

Lexie beront a szobámba és leül az ágyam szélére. Sör szagot áraszt.
- Milyen volt a randid?
- Borzalmas! Az a srác annyira szerelmes... önmagába.- panaszkodik, belőlem meg kitör a nevetés.
- Nocsak! Csak nem beképzelt?
- De, nagyon. El sem tudtam férni mellette meg a nagy egója mellett. Másról sem beszélt csak magáról. Kivéve amikor rám öntötte a sörét.  Akkor bocsánatot kért. Majd folytatta a sztorit arról, hogy egyik reggel elaludt és ezért otthon hagyta a pénztárcáját. Meg a hajzseléjét.
- Bárkivel megeshet, hogy elmegy a borzalmas találkozóra. – mondom, miközben próbálom visszafogni a röhögést.
- Inkább te mesélj! Mi volt az orvosnál?
- Semmi. Két hét múlva vissza kell mennem ultrahangot csináltatni. Ellenben itthon már nagyon is történt valamit. Elmondtam a családom többi tagjának.
- Ez remek! Sokkal jobb, ha nem titkolod. Hogy fogadták?
- Anyu és Gideon viszonylag jól, de apu kiakadt.
- Biztosan megbékél majd.- átakar ölelni, de én eltolom magamtól.
- Előbb öltözz át. Baromira sör szagod van. Ugye te nem ittál?
- Dehogyis! Hát ilyennek ismersz engem? Én csak colát ittam.
Helyeslően bólintok, majd újra ölembe veszem a nyávogó Dinát.
Leixe elmegy a saját szobájába, így kettesben maradok a macskámmal.
Castieltől kapott  nyakláncomat szorongatom. Szétnyitom a szív alakú medált és a kettőnkről készült képet nézem. Annyira hiányzik. Nagyon nehéz megállnom, hogy ne hívjam fel.  Szeretném hallani a hangját. Csak még egyszer utoljára. Utána végleg megszakítok vele minden kapcsolatot.
 A kezembe veszem a telefonomat. Éppen készülők rányomni a hívás gombra.  Majd meggondolom magam.  Ha most felhívom, aztán megint figyelmen  kívül hagyom, akkor olyan lesz, mintha csak játszadoznék vele. Már pedig ő ezt nem érdemli meg.

2 héttel később:
- Amint láthatod terhességed méhen belüli, ami határozottan jó. Aztán azt is láthatod, hogy csak egy magzat van.- mondja Dr.Roberts a hasamról készült ultrahangra mutatva.
- Akkor miden rendben? – kérdezem, miközben lemászok az asztalról. Vagy ágyról. Attól függ minek nézzük.
- Egyenlőre úgy néz ki, de biztosan még nem tudhatjuk. Ezért kell rendszeresen eljönnöd hozzám.
- Rendbon doktor úr. Megtudhatom, hogy nagyjából hány hónap múlva lehet megállapítani a baba nemét?
- Most a magzat hat hetes. Akkor nagyjából tíz hét múlva. Viszont most van egy feladat, amit el kell intézned.
- Mi lenne az?
- Adok egy képet az ultrahangról. Ezzel fel kell keresned egy védőnőt. Az anyukád biztosan tud ebben segíteni neked.
Bólintok. Megbeszéljük a következő találkánkat, majd végzek is.
A kórház bejárata előtt egy számomra nagyon is ismerős zöld autó áll.
Szó nélkül beülök az anyósülésre.
- Minden rendben kislányom?
- Persze apu. – ő elindul a kocsival, én meg beszámolok neki arról, amit az orvos mondott.
- Miért jöttél elém? Anyu küldött?– kérdezem pár perccel később.
- Nem. Tudom, hogy az elmúlt hetekben sokat veszekedtünk.  Te vagy az egyetlen lányom és én szeretlek.  A mostani helyzeted nekem sem könnyű, de tudom, hogy ha haragszom rád, azzal nincs megoldva semmi. Csak szeretném elmondani, hogy én is melletted állok.
- Köszönöm. – suttogom halkan.
Az elmúlt két hetem gyorsan eltelt. Nagyjából semmi jelentésre méltó nem történt. Reggeli rosszulléteim még mindig vannak. A suliban minden a normális kerékvágás szerint megy. Persze Jill még néha beszól nekem a semmiért is, de ezt próbálom figyelmen kivűl hagyni. Dake levegőnek nézz. Ezt pont így jó.
Otthon sem történt sok minden. Apuval néha kicsit összeszólalkoztunk. Anyu rendszeres megossza velem a terhességgel való tapasztalatait.  Lexiere és Gideonra is bármikor számíthatok.
Miután apuval hazaérünk, Lexie és én a laptopján Pretty Little Liars maratont tartunk.
Este korán elmegyek aludni. Mostanában gyorsabban elfáradok. Ezt is a terhesség számlájára írhatom.
Szerencsére ma is hamar sikerül elaludnom.
Valaki sikít.  Ránézek az órára. Hajnali három van. A sikítás nem akkor szűnni. Most már az illető segítségért kiált. Felismerem anyu hangját. 
A pánik átjárja minden porcikámat. Gyorsan felveszek egy kardigánt a hálóingemre, meg egy papucsot a lábamra. A biztonság kedvéért a kezembe veszem Dinát. Majd kirontok a szobámból.
Füst. Éget szag. Valami itt nagyon nincs rendben.
- Celine! – hátra fordulok. Gideon áll mögöttem.
- Mi történt? – kérdezem idegesen.
- A na...nappaliban tűz van.
A bátyám gyorsan megragadja azt a karomat amelyikbe nem a macskát tartom, majd a bejárati ajtó felé húz.
A földszinten alig kapok levegőt a füst miatt. Nagyon  meleg van. A nappali felé nézek. Lángok. Túl sok láng.
Apu az előszobában áll.
- Hol van anyu? – a hangom elcsuklik.
- Már kint. Én megígértem, hogy addig nem hagyom el a házat, még valaki van idebent.
- Hol van Lexie? – kérdezi Gideon.
- Nem tudom. – válaszolja apu.
Az unokatesóm nevét kiáltva vissza felé indulok, de Gideon elkap.
- Megőrültél!? Nem mehetsz vissza!
- Itt vagyok. Siessünk! Azt hiszem...- kezdi a mögöttünk felbukkanó Lexie, de hogy mit hisz, az már nem tudjuk meg, mert a mondandója köhögésbe csap át.
- Akkor menjünk. – terelget minket apu a kijárat felé.
- Ne! Tél közepe van. Hideg van kint. Még a végén megfagyunk. – áll meg hirtelen Lexie.
- Szeretnél maradni? Mert akkor garantálom, hogy nem fogsz fázni.- zsörtölődöm a hülyeségén, majd érzem ahogy az orrom meg a szám megtelik füsttel.  Köhögnöm kell.
Gideon egyik kezével megfogja az én karomat, másikkal Lexiét, majd kihúz minket a házból.
Az utcán anyu szorosan magához ölel engem. Látom a szemében a könnyeket. Én nem sírok, pedig tudnék. Úgy érzem, erősnek kell maradnom.
Apu elő halásza a pizsamanadrágja zsebéből a telefonját és hívja a tűzoltókat.
Tényleg nagyon van. Egymást ölelgetjük, hogy kicsit melegedjünk. Dina nagyon álmosnak tűnik. Hamar elalszik a karomban. Jó neki, hogy ilyen nyugodt.
Most nincs más dolgunk mint várni.  A földszinten lévő ablakokon keresztül nézem ahogy a tovább terjedő tűz elpusztítja az otthonomat.

2. kötet, 21. fejezet: Családi perpatvar

*Sziasztok! Rájöttem, hogy  jól jöhet, ha fel lehet venni a kapcsolatot egy blog írójával. Ezért megadok egy elérhetőségemet. CSJ-n Larita néven vagyok fent. Jelölhetek bátran :)*

A szekrény ajtómban lévő egész alakos tükör előtt állok. Ráteszem a kezemet a hasamra. Most még nem látszik semmi, de pár hónap múlva megfog változni az alakom.  Hatalmas hassal hogy fogok suliba járni? Nem akarom, hogy a gimnázium összes tanulója meg a tanárikar tudja, hogy én gyermeket várok.  Nem igazán szeretném az orrukra kötni. Mégis csak egy tinédzser vagyok. Pedig muszáj lesz bele törődnöm, mert nem hiszem, hogy találok majd egy giga pulcsit, ami akár a szülést megelőző hetekben is eltakar.
- Celine, gyere egy kicsit!- kiabál apu. Hirtelen a földbe gyökerezik a lábam.
A nappaliba vár rám a családom nagy része. Apu keresztbe font karokkal áll, anyu átöleli a derekát. Gideon a kanapén ül. A kis asztalra van téve a kék babacipő, amit a szüleim ágyán hagytam.
A szívem hevesebben kezd el dobogni, gyomrom apróra zsugorodik, lábaim meg remegni kezdenek. Úgy érzem nem bírom tovább tartani a saját súlyomat, ezért muszáj leülnöm.
- Terhes vagy? – kérdezi anyu, az asztalra tett cipőre mutatva.
Egy pillanatra lehunyom a szeme és kifújom a levegőt. Legalább már tudják.
- Igen. – a hangom alig több egy lágy szellő legyintésénél.
Ezt követően idegtépő hallgatásba burkolózik az egész ház. Legszívesebben üvöltve kérdezném, hogy most mi van.
- Ilyen fiatalon? Ezt mégis hogy gondoltad? – szólal meg végre anyu.
- Nem direkt volt!
- Felelősség teljesebbnek kellett volna lenned!
- De te csak 18 voltál, amikor teherbe estél és megszülted Gideont.  Egy évvel voltál idősebb, mint most én!
- Neked éppen ezért nem kellett volna ugyan azt a hibát elkövetned!
- Hibát? Ezek szerint én egy hiba vagyok? – csatlakozik a vitához az említett személy.
- Dehogyis! Te tettél engem édesanyává még 21 évvel ezelőtt.  Te és a húgod vagytok a legszebb dolgok az életemben. – anyu lerogy a kanapéra Gideon mellé, majd átöleli őt.
- Most térjünk vissza az eredeti témához. Azaz Celine helyzetéhez. Mégis mihez akarsz kezdeni?  - fordul felém a bátyám.
- Örökbe adom. Keresek neki egy olyan helyet, ahol szeretettel fogják felnevelni.
Anyu át ül mellém. Magház szorít.
- Annyira szeretlek Celine. – suttogja a fülembe.
 - Én is szeretlek anyu.
- Minden rendben lesz kislányom! Én melletted állok. – egy kósza szőke tincset simít a fülem mögé, miközben a másik kezével még mindig ölel.
Apu felé fordulok. Ő eddig még egy szót se szólt. Az arcára nézve, egyből tudom a véleményét.
- Nagyot csalódtál most bennem, igaz? – kérdezem félve.
- Igen. Én nagylelkűen befogadtam a barátodat a házamba pár napra, mert megbíztam benned. Erre te hagyod magad teherbe ejteni. Azt hittem ennél több eszed van. – normális hangnemben zúdítja rám mindezt. Bárcsak kiabálna! Akkor legalább rám ordít, majd valamikor megnyugszik. De ő halkan beszél, indulat nélkül, mintha a holnapi időjárást jelentené be.
- Apu kérlek...- a mondatot nem fejezhetem, be mert ő egyszerűen elsétál. Ki megy az utcára.
- Majd én utána megyek és megbékítem. Ne aggódj miatta. – anyu egy gyors puszit nyom a homlokomra, majd távozik.
A kezembe temetem az arcomat.  Sírni szeretnék, de még sem teszem.  Ha miden problémám miatt pityeregnék, akkor a könnycsatornáim is kiszáradnának.
Egy meleg kezet érzek a hátamon.
- Nem örülök, de én itt vagyok és vigyázok rád.  – mondja Gideon miközben felhúz és megölel.
- Köszönöm.
Pár percig csak ölelkezve állunk. Ő töri meg a csendet:
- Mit szólt Castiel, amikor elmondtad, hogy gyereketek lesz?
- Nem mondtam meg neki.
- Igaz, ez nem éppen telefon téma. Jövő hónapban elmondhatod neki személyesen is.
- Miért? Mi lesz decemberben?
- Mi lenne? Idén Nins nénikénknél töltjük a karácsonyt.
 Ő Cambirdge-ben lakik. Ott ahol Rosalya, Kentin, Lysader meg a töbiek. Castielt is bele értve.  Három hónappal ezelőtt én is azt a várost mondtam volna otthonomnak.
- Gideon, azt a helyzet...én nem...
-...akarod elmondani Castielnek, igaz?
- Igen. Tudom milyen érzés, ha babád lesz és nem állsz készen rá. Tudom milyen érzés, amikor majdnem elájulsz, mert annyira félsz a szüleid reakciójától. Nem akarom, hogy ezt ő is átélje. Legyen csak az én problémám.
- De húgi, ez így nem helyes!
- Tudom! De így a legjobb. – kibontakozom az öleléséből, aztán felsietek a szobámba. Még mindig remegek. Retteg attól, hogy aput végleg magamra haragítom. És ha ez után kidob a házából? Csak nem teszi meg velem. Vagy mégis?
Felkapom a földről Dinát. Remélem, hogy pihe-puha macskaszőr majd megnyugtat.
Dina lassan dorombolni kezd.  Olyan édes ez a kiscica.
A születendő gyermekem is imádni való lesz? Képes leszek rá, hogy átadjam másoknak? Milyen lesz az életem azzal a tudattal, hogy valahol a világba van egy kisgyerek, aki az enyém?
Egyik kezemmel még mindig a macskát tartom, másikkal meg végig simítok a hasamon.
Még nem régóta tudom, hogy terhes vagyok, mégis már most minden gondolatomat a baba köti le.
Milyen érdekes az élet. Valakik éveken át próbálkoznak mire összejön egy gyerek. Mások meg egy szép napon úgy ébrednek, hogy babát várnak, de nem fér bele az életükbe.
- Celine? Hol vagy? – Lexie hangja  tereli el a figyelmemet a kavargó gondolataimról.
- Itt vagyok!

2. kötet, 20. fejezet: A család és az orvosok fontossága

*Sziasztok! Köszönöm mindenkitől, hogy türelmesen várakoztatok. Most már itt vagyok egy szokásosnál is hosszabb résszel. Mint láthatjátok megváltozott a blogom külseje. És a címben is tettem egy kis változtatást. *

Másfél héttel később:
Ma reggel ismét rám tör a szokásos rosszul lét. Lassan már meg is szokom.
Napsütéses szombat délelőttre ébredek. Ahhoz képest, hogy tél közepe van, itt Ausztráliában nincs annyira nagy fagy.
Gyorsan felöltözöm majd lerohanok a konyhába bekapni pár falatot.
- Celine? Miért vagy ébren ilyen korán? Hiszen hétvége van. – ül le mellém anyu.
- Reggeli csajos programot tervezzük Mirrin-nel. – hazudok, némi bűntudattal.
- Lexiet nem viszed magaddal?
- Ma nem, mivel neki amúgy is randija van. – ez csak részben lódítás. Tényleg van ma randija.  Felajánlotta, hogy lemondja és elkísér engem, oda ahova menni készülök, de ragaszkodtam hozzá, hogy ezt most egyedül kell megcsinálnom.
- Rendben, értem. Kicsim, összevesztél Castielel?
Őszintén? Igazából nem veszekedtünk. A szülinapom óta nem is beszélünk. Nem válaszolok a hívásaira, SMS-eire, e-mailjeire.  Így nekem se könnyű, de muszáj. Az ő érdekében.
- Nem. Köztünk minden rendben. Miért kérdezed? – mondom inkább ezt az újabb hazugságot.

- Mostanában olyan más vagy. Mintha nem lennél teljesen boldog. Biztosan minden rendben? – anyu szeretetteljesen néz rám, mitől nekem gombócok nőnek a torkomban.
Itt az alkalom. El kell neki mondanom, hogy gyermeket várok. 
Kinyitom a számat. Majd becsukom.  Nem tudom kimondani. Képtelen vagyok rá.  Anyu persze nem hülye. Ráadásul ismeri a lányát. Biztosan levágta, hogy baj van.
- Celine, drága kislányom! Én nagyon szeretlek téged, és mindig itt leszek neked hogy ha valami problémád van. Nekem bármit elmondhatsz.
- Köszönöm anyu, ez sokat jelent. Most viszont sietek, mert nem akarom meg várakoztatni Mirrint. Szia!- egy gyors  puszit nyomok az arcára majd elindulok.
Természetesen semmilyen találkozott nem beszéltem meg Mirrin-nel. Helyette van időpontom egy szülész-nőgyógyászhoz.  Nem lesz olyan szórakoztató, mint egy barátnőmmel találkozni, de előbb-utóbb erre a találkozóra is sort kell kerítenem. Akkor már jobb most túl esni rajta.
Félórán belül megérkezek és leülök a váróba Dr. Roberts rendelője elött.  A levegőbe sejtelmes kórházszag terjeng.
- Celin Parker! – jön ki egy barna hajú, fiatalnak látszó nő az egyik ajtó mögül.
- Én vagyok. – állok fel, majd követem az orvos asszisztensét be a rendelő legmélyebb zugaiba.
Bent egy negyven év körüli, világos szőke hajú férfi vár rám.
- Szia Celine! Miben segíthetek?
- Jó napot Dr. Roberts. Öö..elvileg...a teh..akarom mondani... – dadogok itt szerencsétlenül.
- Ne izgulj! Fújd ki a levegőt, majd mond el, hogy miért fordultál hozzám. – mosolyog rám az orvos.
- A terhességi tesztem pozitív lett. – bököm ki végül.
- Hány éves is vagy te pontosan?
- 17.
- Mikor csináltad meg azt a tesztet?
- Úgy másfél hete.
- Mikor jött meg az utolsó menstruációd? – teszi fel a következő kérdését. Ettől kicsit zavarba jövök. Anyun kívül senki mástól nem viselem el, ha ilyet kérdez. De azt hiszem egy hivatalos orvosnak is válaszolnom kell.
- November 2.-án.- suttogom halkan.
- És hány napos ciklus volt?
- Öt. Mint általában mindig.
- Akkor már két hete késik neked, ugye?
Gyorsan bólintok, remélve, hogy lezárhatjuk ezt a témát.
Utána a doktor úr kikérdez a tüneteimről meg minden egyébről jó alaposan. Azután leméri a vérnyomásomat, a súlyomat és magasságomat. Zárásképpen a hasamat is megtapogatja, de minek azt nem tudom.
- Celine, az embrió még nagyon aprócska.  Most beszéljünk meg egy időpontot, úgy két héttel későbbre. Akkor már tudunk egy ultrahangot készíteni.
- Azzal mit tudunk megállapítani? – kérdezek bele, pedig szerintem még akadna mit mondania.
- Például, hogy méhen kívüli-e a terhesség vagy nem, vagy hogy ikerterhességről van-e szó, vagy nem.
- Nagyon remélem, hogy mind kettőre nem lesz a válasz. – motyogom, főleg csak magamnak.
- Celine, most feltennék egy személyest kérdést.
- Már párszor megtette, szóval tessék csak újra.
- Ez egy nem várt terhesség, ugye?
- Igen. De eszem ágában sincs elvetetni, ha ez lenne a követező kérdése.
- Ez egy jó döntés.
Egyeztetünk időpontot, majd végzünk is.
Elindulok haza felé. Egész úton azon gondolkodok, hogy mit mondjak a szüleimnek. Most már ideje lenne elmondani, ahhoz semmi kétség nem fér.
Hirtelen az eszembe jut, hogy a padlásunkon még vannak régi baba holmik.
Amint haza érek első utam oda vezet.  Anyu és apu dolgoznak, Lexie randizik, Gideon éppen ezerrel tanulja a KRESZ-t a szobájában, ugyanis le akarja tenni a jogsit.
Csak nem húsz percnyi keresgélés után találok egy kék színű babacipőt. Besunnyogok a szüleim szobájába és leteszem az ágyukra. Remélem érteni fogják a célzást.
Nincs más dolgom, mit várni.  Bemegyek a saját szobámba és elterülök az ágyamon.
Dina hangos nyávogásba kezd.
- Jaj neked elfelejtetem kaját adni! – kiáltok fel, de már látom is, hogy nem ez a nagyobb baj. Ugyanis a macska megint nem találta meg az almot.
Gyorsan adok neki friss ennivalót meg vizet, majd feltakarítom, amit a padlómon hagyott.
Mikor a macska végzet táplálkozással, őrült dörgölőzésbe kezd a lábamnál. Felveszem a kezembe és simogatni kezdem. Most már dorombol is. Annyira aranyos.
   Nem tudom szavakba önteni a gondolatimat. Nagyon félek attól, hogy a családom, hogyan fog reagálni a mostani helyzetemre. Valószínűleg nagyot csalódnak bennem. Talán majd azt akarják, hogy ne is tartozzak közéjük. Lehetséges, hogy örökre megutálnak. Vagy nem?
Egy hirtelen felindulásból vezérelve átvágtatok a bátyám szobájába. Kettőt kopogok, majd benyitok.
- Mit akarsz húgi? – néz fel unottan a könyvéből.
- Félbe tudnád szakítani a tanulást egy perce?
- Persze! – egy gyors mozdulattal félre dobja a kezében tartott tárgyat. Látom nem kell nála nagyon próbálkoznom, ha elakarom vonni a figyelmét a magolni valóról.
- Tulajdonképpen nem is szeretnék mondani semmi különöset. Csak hogy szeretlek- szorosan átölelem.
- Beléd meg mi ütött?
- Semmi. Nem mondhatom a saját bátyámnak hogy szeretem csak úgy?
- Te? Olyat nem szoktál!
- Nem újíthatok? Szeretlek Gideon és hálás vagyok, amiért te vagy a bátyám.
- Jézus! Mi lesz a következő? Este sírva fogod megköszönni anyunak, amiért olyan finom vacsorát dobott össze?
- Megeshet. – kacsintok, majd elindulok az ajtó felé. Végül meggondolom maga, és vissza ülök az ágyára.
- Meddig szeretnéd elvonni a figyelmemet a KRESZ tanulásáról?
- Már nem sokáig. Egyébként nem kell rágörcsölnöd.
- Mire? – néz rám felvont szemöldökkel.
- Hát a jogsi megszerzésére. Lefogadom, hogy simán megkapod.
- Na jó Celine! Mégis mi ütött beléd? Miért vagy ma ilyen érzelmes?
- Semmiért. Csak szeretnék eltölteni egy kis minőségi időt veled. Már az is baj?
- Nem, persze, hogy nem baj.
- Szerinted nem gáz, hogy testvérek vagyunk, de nem mindent tudunk egymásról?
- Ha valamit tudni szeretnél rólam, kérdezz. – az utolsó szót szerintem konkrét utasításként kell értelmeznem.
- Renben. Te miért nem vagy olyan mint a többi 21 éves srác? Miért nem jársz bulizni meg csajozni?
Gideon hangosan felnevet, mintha valami nagyon vicceset mondtam volna.
- Akkor te tényleg keveset tudsz rólam. Tény, hogy nem vagyok túlzottan oda a bulikért és nem is megyek túl sűrűn. Barátnőm pedig van.
- Tényleg? Hogy hívják?
- A neve Siena.
Hmm. Ez egy Olaszországban található város.  Austráliában előszerettel adják a lányoknak ezt a nevet. Azt hiszem Mirrin nővérét is így hívják.
- Ezek szerint ausztrál a csaj. – állapítom meg mosolyogva.
- Igen. Ha minden jól megy nem sokára be is mutathatlak neki. – Gideon játékosan megborzolja a hajam, majd újra a kezébe veszi a könyvet jelezve,  hogy befejezettnek tarja a párbeszédet.
Visszamegyek a szobámba. Most már tényleg nem tudok mást csak várni még a szüleim haza nem érnek.

Őszi szünet

Sziasztok! Itt az őszi szünet és nekem ezer és egy programom van, ezért nincs időm az új részre. Szóval tekintsük úgy, hogy ez a tanítási szünet most blog szünet is. Csak ez nem lesz olyan hosszú. A lényeg, hogy ezen a héten nem lesz új fejezet csak várhatólag 29.-e után. Köszönöm a megértéseteket és jó pihenést kívánok.
Nem sokára újra itt leszek.  Szeretettel: Klárii

2. kötet, 19. fejezet: Elérkező változás szele

*Sziasztok! Igen tudom, hogy ez a rész még a szokásosnál is rövidebb lett. Viszont a cselekmény szempontjából nagyon is lényeges. A következő rész majd megpróbálom előbb hozni, vagy legalább hosszabbra írni.*

Remegő lábakkal állok fel.  Valahogy eljutok a fürdőszobába.  Csak rá kell néznem Lexie arcra és azonnal tudom a választ.  A mosdókagylóra tett két darab teszt is megerősít ebben.
- A két csík azt jelenti…?  - kérdezem alig halható hangon, noha pontosan tudom a választ.
Az unokatestvérem bólint, majd hozzá teszi:
- Már biztosan volt olyan hogy tévedtek ezek a valamik. Addig nem lehetsz biztos benne még el nem mész orvoshoz.
- Lex! A másod csík csak akkor jelenik meg, ha a vizeletben HCG hormon található. Azt pedig csak a várandós nők szervezete tud termelődni. Ez alapján elég nyilvánvaló az eredmény. – a csempének dőlök, majd lecsúszok a földre. Úgy érzem, minden erőm elhagy.  Lexie szánakozó pillantással néz rám.
Elgondolkozok azon, hogy vajon jó ötlet volt-e beavatni őt is. Mennyire bízhatok meg benne? Elvégre három hónappal korábban még ki nem állhattuk egymást.
Á nem számít! Muszáj, hogy mellettem legyen most valaki és ki alkalmasabb ennél egy rokonnál?
A következő pillanatban a forró könnyek eláztassák az arcomat és én már nem tudok gondolkodni. Halványan érzékelem, ahogy Lexie leguggol mellém és átölel. Közben talán még mond is valamit.
Gyengéden ellököm magamtól, majd kirohanok a helyiségből. Aztán ki a lakásból.
Fogalmam sincs, merre futok. Csak azt akarom, hogy kitisztuljon a fejem.
Nagyjából negyed óra múlva megállok.  Lihegve ülök le egy padra. Felhúzom a térdem és ráhajtom a fejem.
Terhes vagyok! Egy apró gyermek növekszik a hasamban!  Fel sem tudom fogni.
17 évig teljesen egyedül voltam a saját testemben. Most már bennem van egy élőlény.
Hiszen én még csak egy kamaszlány vagyok. Nem is lenne szabad egy ilyen dolognak még megtörténnie velem.
Érzem, hogy most egy elég nehéz időszakon fogok keresztülmenni, ami gyökerestül fogja megváltoztatni az életemet.  Akár tetszik akár nem, most ez a helyzet. Fölösleges sírni, vagy feltenni a „mi lett volna ha…” kérdéseket. Az csak energiapazarlás.
Szépen lassan visszasétálok a szüleim házába.
Lexien kívül még mindig nincs itthon senki.  Mindenféle szó nélkül felsétálok a szobámba. Az ajtóm mögött Dina nyávog. Felveszem a kezembe és vele együtt ülök le az ágyra. Olyan pici ez a macska és annyira puha a bundája.
Lexie leül velem szembe. Kérdően néz rám.
- Jól vagyok! Csak muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. – mondom, miközben Dinát simogatom.
- Akkor rendben!  Már kezdtem aggódni érted.
- Arra semmi szükség nem volt. Csak levegőztem.
- Most valami másról kellene beszélgetnünk.
- Nem hiszem, hogy akarok! – vágom rá a kelleténél gyorsabban.
- Cel! Tudod, hogy ez most komoly dolog! Elfogod vetetni a babát?
Egy nagyot nyelek mielőtt válaszolok.
- Nem.  Én még nem tudok felnevelni egy gyereket, ez egyértelmű. Viszont az abortusz az egy gyilkosság. Azzal az élőlényt gyakorlatilag kiporszívózzák belőlem. Én nem fogom megölni a saját gyermekemet.  Akkor már inkább örökbe adom.  Az a legjobb megoldás.
Lex bólint, majd a szoba hallgatásba burkolózik. Egyikünk sem érzi úgy, hogy mondania kéne valamit.  Mindketten el vagyunk a saját gondolatainkban.
Eddig még viszonylag egész jól viseltem a hírt. De tudom, hogy még vár rám egy rakás nehéz feladat, amivel nem lesz könnyű megbirkóznom.
- A szüleidnek mikor mondod el? – teszi fel Lexie a kérdést, amire éppen gondolok. Mintha tudna olvasni a gondolataimban.
- Még várnék egy picit ezzel.
- Cel, ugye el fogod mondani?
- Persze. Különben öt-hat hónap múlva igen csak csodálkozni fognak a hasam méretén. Csak egy kis idő kell.
 Mielőtt az unokatestvérem mondhatna valamit, a telefonom rákezd a zenélésre.
Castiel hív. Lexie nem akar zavarni, ezért kimegy a szobámból.
Rajtam meg végig fut a rettegés minden cseppje.  Mivel ő a születendő gyermek apja, azért neki is tudnia kell róla, nem? Másrészről viszont miért aggasztanám egy ilyen dologgal? Én estem teherbe nem ő, szóval ez az én dolgom.
Végül felveszem a telefont és vidámságot erőltetek a hangomra.
- Szia Cast!
- Szia. Haza értél már a suliból?
- Persze, már egy ideje. Megkaptam az ajándékodat. Nagyon tetszik, köszön szépen! – mondom lelkesen, mialatt a szóban forgó nyakláncot markolászom a kezemmel.
- Gondoltam. Neked minden ócskaság tetszik.
- Most magadra gondoltál? – vágok vissza elmésen.
- Nem, én a kivétel vagyok.
Már majdnem felnevetek, mikor rájövök, hogy lehet, ma beszélek vele utoljára.  A fiatalkori terhesség egy komoly dolog. Nekem mostantól tényleg meg fog változni az életem. Nem akarom, hogy az övé is megváltozzon. Akármi is történik velem ezután az, az én problémám lesz. Jobb, ha ebbe őt nem rángatom bele.  Nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy kimondjam a következő szavakat, de sikerül.
- Castiel, én tényleg szeretlek, de jobb lenne, ha most szünetet tartanánk. Nem akarom, hogy egy darabig keress engem.  Majd én kereslek, ha úgy alakul. Ha nem akarsz várni rám, én meg értem. – ezzel leteszem. Még mielőtt visszahívhatna, kikapcsolom a telefonom.
Tisztában vagyok vele, hogy ezzel talán örökre elveszíthetem. Így a legjobb neki.
Egyszerűen sírni szeretnék, de nem hagyom lefolyni a könnycseppeket. Nem pityereghetek állandóan, mint egy törékeny virágszál.
Végig dőlök az ágyamon.  Dina békésen alszik mellettem.
Kettős érzelmeim vannak.  Egyrészről kivagyok akadva, mert melyik tini lány nem borul ki tőle, ha megtudja, hogy gyermeket vár? Másrészről viszont, valamennyire örülök is, mert egy kisbaba születése csodálatos dolog. Én adhatok életet valakinek. Aztán majd kerítünk neki egy szerető családod, akik a gondját viselik, mintha a vér szerinti gyerekük lenne. Csak az odáig vezető utat kell végig csinálnom.
A kezemmel megsimítom a hasam.
- Kilenc hónap és látni foglak. - suttogom, bár tudom, hogy ő nem hallja.

2. kötet, 18. fejezet: Születésnap

- Boldog Szülinapot Celine! – kiáltja Lexie, miközben szabályosan rám ugrik.
- Hány óra van? – kérdezem ébredezve.
- Hét. 17 évvel és egy órával ez előtt születtél meg. -  vigyorog rám.
Nagy nehezen lelököm magamról őt meg a takarót.
- Gyorsan öltözz át, majd gyere le! – ezzel az unokatestvérem kisétál a szobámból.
Felveszek egy fekete csőnadrágot, egy fehér övvel, és egy rózsaszín, csillogó fekete kövekkel díszített rövid ujjút. Már csak egy hosszú csillag alakú fülbevaló kell és kész is a szerelésem. Az én napom jól kell kinéznem.
Éppen a lépcső felé tarok amikor meg kell kapaszkodom, mert szédülni kezdek. Érdekes. Talán el kellett volna mennem orvoshoz.
 Amikor megint jobban érzem magam, lesétálok a konyhába.
- Boldog szülinapot Cel! – kántálja egyszerre a családom.
- Köszi mindenkinek. – mosolygok hálásan.
- Drágám, áfonyás pitét készítettem reggelire, mert tudom, hogy azt szereted. – ölel át anyu.
- Hú nyammi!
 Leülünk és semmiségekről beszélgetve elfogyasszuk a nagyon finom reggelit.
- Tessék húgi! – csúsztat át valamit Gideon az asztalon. A Korn legujjabb lemezze.
- De hiszen az még csak a két hét múlva fog megjelenni! – csodálkozva bámulok a bátyámra.
- Tudom. Mondjuk úgy, hogy megvannak a módszerem. – kacsint rám.
- Köszönöm! – felpattanok és a nyakába ugrok.
- Tőlünk valami olyasmit kapsz, amit már kiskorodban is szerettél volna. – szólal meg apu.
- Mit? – kérdezem kíváncsian.
- Gyere! - anyu karon ragad és elvezet az ő szobájukba.
 Egy apró fehér szőrű perzsa macska pihen a padlón.
- Jaj de édes! – guggolok le mellé.
- Gondoltuk, hogy tetszeni fog. – áll meg mögöttem apu.
Sűrű hálálkodás közepette a karjaimba veszem a kiscicát. Van itt mellette egy kosár puha takaróval amiben alhat, macskaalom, etető és itatótál, meg játékok.  Szóval van itt minden, ami kelhet neki.
- Mi lesz a neve? – kérdezi anyu.
- Egyáltalán lány vagy fiú? – tűnődök mialatt a finom pihe-puha bundáját simogatom.
-  Ő egy lánycica. – válaszol anyu.
- Hmm. Akkor legyen a neve Dina.– határozom el.
  Miután egy kicsit törődtem az új háziállatommal, összekészülődünk, majd Lexie meg én már indulunk is a suliba.
Amint elhagyjuk az utcát ahol lakunk , az uncsitesóm a táskájában kezd el kotorászni, majd előhúz valamit és a kezembe nyomja.
Ez egy fénykép, amin ő maga szerepel.
- Ez most komoly? – fordulok felé hitetlenkedve.
- Ajándék neked.
- Mégis minek kellene nekem egy fotó rólad? Látlak téged eleget!
- Pedig idén ennyit kapsz szülinapodra.
- Képes voltál kinyomtatni egy képet magadról? – kérdezem sóhajtva.
- Jó csak vicc volt. De mégis tarthatod, ha akarod. Még jól jöhet.
Hosszasan kifújom a bent tartott levegőt és a szememet forgatom, de azért elrakom. Majd az ő szülinapján visszaadom.
- Egyébként ezt vettem neked. – Mondja, miközben elkapja a karomat és felcsatol rá egy karkötőt.
Közelebbről is szemügyre veszem az ékszert. Ezüstlánc rajta lógó apró állatokkal. Ha jól láttam pandák és baglyok.
- Köszi Lex, nagyon tetszik. – ölelem át.
   A suliba érve szinte egyből összeütközöm Mirrinnel, az új barátnőmmel.
- Jé, Cel! Meggyógyultál? – kérdezi az ausztrál lány.
- Nagyjából. Már elég jól vagyok hozzá, hogy ne csak otthon lopjam a napot.
- Sziasztok lányok! – jelenik meg előttünk Dake.  Azonnal elhallgatunk és szúrós szemmel nézünk a srácra.
- Boldog szülinapot Celine!
Lexie és Mirrin egyszerre fogják meg a karom és szorítják meg bátorítás képen.
- Köszi. – nehezen préselem ki a a fogaim között ezt az egy szót.
A szőke fiú bólint majd távozik. Mindhárman megkönnyebbülve fújjuk ki a levegőt.
- Szülinapod van Cel? Ne haragudj, nem tudtam. – fordul felém Mirrin.
- Igen.  Nem baj, nem is tudhattad.
Miután ő is felköszöntött, elindulunk a terem felé, ahol órám lesz.
  
A nap további része észrevétlenül elszalad.  Sok említésre érdemes dolog nem történik. Kivéve, amikor utolsó órám előtt újabb rosszullét jön rám.
Gyorsan rohanok a WC-re, ahol két lány áll a tükörnél. Nem törödök velük.
Miután végeztem, már csak az egyikük van ott.  A festet szőke Jill.
- Na mi van lebetegedtél? – kérdezi egy gonosz vigyorral az arcán.
- Úgy tűnik?
- Nem hiszem. Szerintem csak valamelyik balek teherbe ejtett téged. -  jót nevet a saját beszólásán.
 Megremeg a lábam és úgy érzem mintha jó erősen mellkason vágtak volna. Ez lehetetlen! De mi van ha mégis.... Nem! Velem nem történhet meg!
-  Mi ez a hirtelen lesápadás? Csak nem rájöttél, hogy igazam van? – Jill tovább nevet. Kedvem támad behúzni neki egy jó nagyot.
- Várjunk csak! Ugye nem Dake-től vagy terhes? – kérdezi mialatt ő is lesápad.
Semmi kedvem hozzá, hogy elinduljon rólam egy pletyka.  Pláne rólam és Dake-ről. De ha cserébe én is borsot törthetek Jill orra alá, akkor miért ne?
-  Én nem vagyok terhes! De ha az lennék akkor Dake lenne a gyerek apja. Mivel ő és én...- nem bírom rávenni magam a mondat folytatására. Még a gondolattól is rosszul vagyok.
 Amikor megjelennek Jill szemébe a könnyek egy pillanatra bűntudatom támad. De ez gyorsan el is múlik.
- Áá utállak! – kiabálja, majd kiviharzik a helyiségből. Még az ajtót is becsapja maga után.
Lerogyok a földre, nem törődve vele, hogy koszos.  Tenyerembe temetem az arcomat.
Mi van ha ennek a gonosz libának igaza van?  Mi van ha én mégis....? 
Legszívesebben sikítanék. Nem bírom el viselni ezt a tudatlanságot.
 Nem tudom mennyi ideig ülhetek így. Arra eszmélek fel, hogy valaki rázogatja a vállamat. Felemelem a fejem és egyenesen farkas szemet nézek Lexie-vel.
- Szerinted terhes vagyok? – szegezem neki a kérdést.
- Mi? Ez meg most honnan jött?
- A tüneteim erre utalak. Szerinted lehetséges?
- Én nem tudom, hogy ti védekeztetek-e vagy nem!
- Az első estén igen, de a másodikon már elfelejtettük. Miért is nem jutott eszembe? Hogy lehettem ennyire hülye? – érzem ahogy könnyek gyülekeznek a szemebe.
- Nyugalom Celine! Úgy csinálsz mintha már kőbe lenne vésve, hogy te gyermeket vársz! Délután  majd csinálsz terhességi tesztet, és akkor majd megnyugodhatsz.
 - Oké! – veszek egy mély levegőt, majd szorosan átölelem az unokatestvéremet.
 A fizika óra nagy nehezen eltelik. Lexie-nek még van egy matekja, azért egyedül megyek haza.
- Van itthon valaki? – kérdezem, mikor becsukom magam mögött a házunk ajtaját.
- Anyuék dolgoznak, de én itt vagyok, ha kellek. – lép elém Gideon és megölel. Ma a szokásosnál többet ölelkezem a hozzátartozóimmal.
Indulnék fel az emeletre, amikor a bátyám utánam szól:
- Egyébként jött egy leveled. Letettem az asztalodra.
- Rendben! Köszönöm!
  Felrobogok a szobámba, kezembe veszem a levelet, majd ledőlök vele az ágyra.
Szép lassan kinyitom a borítékot. Kicsúszik belőle egy nyaklánc, amin egy szív alakú medál lóg. Szétnyitom. Egy apró kép van benne. Rólam és Castielről. Ő átöleli a vállamat én meg a kamerába mosolygok. Nem emlékszem rá, hogy mikor készült ez a kép és hogy ki fotózta, de nem is érdekel.
A nyakamba akasztom a láncot, miközben a könnyeimmel küszködök.
- Ó Castiel! Bárcsak itt lennél most velem! Annyira hiányzol. – suttogom a semmibe, miközben abban reménykedek, hogy valahol most  ő is rám gondol.
 Sikerül elszunyókálnom egy kicsit. Lexie ébreszt fel.
- Haza jöttél? – kérdezem miközben kinyitom a szemem.
- Igen. Előtte beugrottam a patikába, hoztam neked két tesztet. A szüleid még nem értek haza, a bátyád meg elment a haverjaival, szóval most üres a ház.
- Köszi. – nyögöm ki nehezen. Érzem ahogy a gyomrom apróra zsugorodik.
 Bezárkózom a fürdőszobába.  Mindkét tesztet elvégzem, majd remegve megyek vissza a szobámba.
- Na? – kérdezi az ágyamon ülő unokatestvérem.
- Nem tudom. Nem merem megnézni.
- Jó, akkor te most feküdj le szépen, nyugodj meg! Én meg megyek és megnézem.
Így is teszek. Összegömbölyödve fekszek. Óráknak tűnő percek múlva hallom meg Lexie hangját:
- Cel, gyere gyorsan!

2. kötet, 17. fejezet: Harc a baktériumok ellen

10 nappal később:

Ismét a WC fölé görnyedve találom magam. Ezen a héten már másodszor. Hülye baktériumok!
- Cel, jól vagy?- kopogtat halkan Lexie.
- Persze! Csak elkaptam valamit.
- Talán jobb lenne, ha ma itthon maradnál és pihennél.
- Oké, úgyis a napokban annyira fáradt voltam. Jobb lenne, ha kialudnám magam. – sóhajtok, majd neki dőlők a csempének
- Rendben, jobbulást uncsitesó. Én viszont most indulok a suliba.
- Délután találkozunk!
 Hallom, ahogy Lex távozik, majd újra WC csésze fölé hajolok. Miután úgy érzem elmúlt a veszély, lemerészkedek a földszintre. Anyu éppen munkába készülődik.
- Te még nem indultál el kicsim?- kérdezi, miközben egy pillanatra abbahagyja a táskájába pakolást.
- Anyu, szerintem én lebetegedtem.
Gyorsan beszámolok neki a tüneteimről, majd ő bólint egyet.
- Akkor maradj itthon és menj el orvoshoz!
- Arra gondoltam, hogy ha hétvégén még nem vagyok jobban, akkor elmegyek.
- Legkésőbb péntek délutánig menj el!
- Jó, anyu.-  adok neki egy puszit,majd vissza megyek a szobámba.
Bebújok a jó meleg ágyba. Meglepően gyorsan elalszok.

 - Celine kelj fel! – hallom meg a bátyám hangját.
- Öhmmm. Miért? – nyögöm ébredezve.
- Mert már három óra, és kicsit furcsa, hogy eddig képes vagy aludni.
- HOGY MENNYI?
- Jól hallottad! Ideje enned valamit.
Feltápászkodok és Gideon után indulok a konyhába.
Most kipihent vagyok, valamint a rosszullétem is csak reggel volt. Most már nem is érzem betegnek magam. Így akár holnap is mehetek suliba.
 Éppen a pultra kirakott halért nyúlok, amikor megállapítom,hogy menyire éhes vagyok.
Aztán megérzem a hal szagát. Ezt eddig szerettem, de most nem ezt érzem.  Na, futás megint a WC-re.
Miközben újra a reggeli pozíciómban találom magam, érzem ahogy Gideon egyik keze a hátamon van, a másikkal összefogja a hajamat.
-Hú húgi! Te aztán jó beteg vagy.- állapítja meg, mikor végeztem.
- Köszi a segítséget.- motyogom hálásan, a hajamat tartó keze felé bökve.

Másnap:
A reggeli rosszul lét csak szédülésre csökken.  Már mehetnék suliba, de anyu szerint ma még pihenjek. Nem kell kétszer mondania. A nap nagy részét ágyban töltöm.
    Most csendben figyelem a lemenő nap fényét. Lexie tőlem pár méterre a házi feladatát készíti el.
Mivel meghallom  telefonom csörgését, kikeresem a készüléket a párnám alól.
- Castiel hív. – fordulok az unokatestvérem felé.
- Ez most célzás volt, hogy mennyek ki?
- Részben. – vallom be.
 Szót fogadva kisétál a szobámból át az övébe. Ugyanis mivel már nincs senki a vendégszobába, ő ott alszik.
- Szia. – köszönök a telefonba vidáman.
- Szia. Hogy vagy?
- Most már jól. Holnap megyek is suliba.
- Akkor rendben.  Vagyis nézőpont kérdése, tekintve hogy holnaptól megint...
-... megint találkozni fogok Dake-kel. Cast, én sem örülök, de nem kell ennyire féltened engem. Azóta különben sem jött a közelembe. Remélem így is marad.
- Ajánlom neki!
-  Beszéljünk inkább másról! Még mindig nem mondtad el, hogy hogyan reagáltak a szüleid amikor haza mentél. – váltok faggató hangnembe.
- Nem voltak túl boldogok, amiért elszöktem, de nem tudnak mit tenni, elvégre saját magam intézem az ügyeimet így a suliban tudom igazolni a lógást.
- Ez jól hangzik.
- Tudom.
- Viszont cserébe nem találkozol túl sokat a szüleiddel. Ez már annyira nem jó.
- Én megvagyok nélkülük is.
- Igen, ezzel tisztábban vagyok.
Meghallom, hogy valaki lentről a nevemet kiáltozza ezért gyorsan hozzá teszem:
- Nekem mennem kell, majd még beszélünk. Szia.
- Rendben, szia.
Lemegyek a konyhába, ahonnan anyu szólongat.
- Jó, hogy itt vagy lányom! Megszeretném kérdezni, hogy mit süssek holnap ebédre.
- Ebédre? Ezt miért én mondjam meg? – kérdezzek vissza meglepődve. Anyu ezt sohasem szokta megkérdezni. csak ünnepekkor.
- Elfelejtetted mi lesz holnap?
- Lesz valami holnap?
- Jaj Celine! Te vagy az egyetlen, aki képes elfelejteni a saját születésnapján. – hallom meg a hátam mögül Lexie hangját.
- Ja hogy holnap leszek tizenhét! – kiáltok fel meglepetten. Lex felnevet, anyu sóhajt egyet.
- Jól van, na! Van amikor kimennek az ember fejéből a dolgok.- kezdek el magyarázkodni.
- Hát hogyne. – hagyja rám anyu.

2. kötet, 16. fejezet: Balhé már reggel

Mindig csak nehezen tudok kikászálódni az ágyból. Ez a mai reggelre még a
szokásosnál is jobban igaz, mivel nem tudom, hogy mikor lesz legközelebb alkalmam Castiel karjaiban pihenni.
- Jó reggelt.- mosolygok rá ébredezve.
- Jó reggelt. Meddig akkarsz lustálkodni? Rád ma vár a suli!
- Nem érdekel! Az aki lóg, meg maradjon csöndben!
Még szorosabban hozzá bújok és úgy maradunk egy ideig.
Aztán valaki kopogtat az ajtón.
- Nem akarom tudni, hogy miféle dolgokat csináltok egymással, de Cel, én nem szeretnék késni. – hallom Lexie hangját.
- Jó, megyek már! – nagy nehezen kikászálódok az ágyból és az én szobám felé veszem az irányt.
Egy picit tényleg elhúzódott az idő, ezért villám gyorsan öltözöm át, majd lerohanok enni pár falaltot.
 Reggeli közben csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt jön egy számomra nehéz feladat. El kell búcsúznom Castieletől. Ez most nem örökre szól, de akkor sem túl könnyű.
- Hol vannak a szüleim? – kérdezem Lexietől, aki a konyhapultnak támaszkodva próbál engem sietésre bírni a tekintetével.
- Már elmentek a munkahelyükre.
- És Gideon?
- Ő is elment. Nem kötötte orromra az úti célját.
 A párbeszédünk folytatását a csengő akadályozza meg.
- Majd én kinyitom! – Lex ezzel el is tűnik a szemem elől.
Gyorsan berakom a tányéromat a mosogatóba, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat rohanok fel a táskámért.
Mire újra leérek, Lexie egyedül áll az előszobába.
- Ki volt az? – kérdezem rosszat sejtve. Már az idegességet sugározó arca is az igazamról árulkodik.
- Egyet tippelhetsz Celine.
- Csak nem Dake?
- Talált süllyedt! Viszont jobb lesz ha sietünk.
- Miért? – teszem fel a kérdést, de nem vagyok benne biztos, hogy kiváncsi is vagyok a válaszra.
- Előre ment. Castiellel.
 Egy mély sóhaj kíséretébe kisétálok az utcára. Ott már sietősebre veszem a tempót.
Lexie szorosa a nyomomban van.
- Igen, szerintem is gyorsnak kéne lenünk. Ha odaérünk még időben, talán csak félholtara verik egymást. – motyogja fél hangosan. Egy szúrós pillantással jutalmazom.
A következő utca sarkán pillantom meg a keresett személyeket. Szinte futó léptekben tesszük meg az utat feléjük.
Még jó pár méterre vagyunk tőlük, mikor meghallom a hangjukat. Van egy olyan érzésem, hogy nem a tegnap esti focimeccs eredményéről diskurálnak ilyen hangerővel.
- Tudod mit? Ha ennyire kell a lány, tartsd csak meg!  Egy olyan selejt bárkinek jó lesz. – mondja Dake. Jól sejtem, hogy a „selejt” én vagyok?
Castiel behúz egyet Dake szeme alá. Erre ő ráugrik és leteperi a földre. Teljes testsúlyával lenyomja a barátomat, majd az egyik kezével többször is megüti ököllel.
Valaki síkit. Bármennyire furán hangzik, akkor sem tudom, hogy a hang belőlem vagy Lexieből jön. Talán mind kettőnkből.
Castiel lelöki magáról azt a srácot aki nem rég még egy jó haverom volt. Miközben a fiúm megpróbál feltápászkodni, rúg egyet Dake irányába, ami gyomor szájon találja őt.
Úgy döntök ideje közbe avatkozni.
- NYUGALOM VAN! – kiáltom, mialatt a két verekedő fél közé állok.
-  Pontosan! Nem akarok tanúskodni a rendőrségen, mint egy gyilkosság egyik szemtanúja. – szól közbe Lexie.
- Ugyan már! Szét akarom verni ezt a patkányt! Mégis ki akadályoz meg benne? A törékeny Celine vagy a szájhős Lexie? – néz ránk szemrehányóan Dake. Feláll a földről és egy lépést közelebb lép felém.
 Castiel hirtelen megfogja a karom és maga mögé húz.
- Van valami probléma gyerekek? – hallunk meg egy hangot a hátunk mögül. Egyszerre fordulunk meg, nézünk szembe két nagydarab férfival.  Micsoda szerencse!
- Csak ez a „kellemes teremtés” elfelejtette a reggeli kávéját és rajtunk akarja levezetni a feszültségét. De már menni készült. Ugye Dake? – fordul felé Lexie
- Hmm, hát rendben! De ne hidd, hogy ennyivel megússzátok! – kiált Dake, majd távozik.
A két közbe avatkozó vált pár szót Castiellel. Aztán meggyőződnek róla, hogy mi rendben leszünk, aztán már itt sem vannak.
- Egyedül is betalálsz a suliba Lex? – kérdezem.
- Remlem. Ha eltévedek hívlak. De ne késs sokat az óráról. – gyorsan átölel engem, majd a gimi irányába indul.
 - Jól vagy? – nézek mélyen Castiel szemébe, mikor már kettesben maradunk.
- Miattam kár aggódnod, én rendben vagyok. Az viszont aggaszt engem, hogy te továbbra is egy helyre fogsz járni azzal az állattal.
- Nekem sem tetszik a gondolat, de ez van.  Egyébként tudod miért jött el hozzám ma?
- Nem, de nem is érdekel.  Ha még egyszer meglátom a közeledben én kitépem...
- De erre már nem lesz alkalmad, ugyan is két órán belül a repülőn leszel. – szakítom félbe ezzel a sokkal rosszabb gondolattal.
Átöleli a derekamat és közelebb húz magához. Belecsimpaszkodok a nyakába és már most félek a pillanattól, amikor el kell engednem.
- Szeretlek Celine.
- Én is szeretlek.
- Ígérem, nem sokára találkozunk.
- Ne ígérj nekem olyat, amit nem tudsz betartani! – mondom határozottan.
- Nem teszem! Én teljesen komolyan gondolom.
Pár percig csak állunk ölelkezve. Bárcsak ne szállna tovább ez szép pillanat!
- Már így is késésben vagy.- töri meg ő a csendet.
- Tudom, de nem érdekel.
- Azért indulnod kéne. A végén még beírják igazolatlan hiányzásnak a késésedet, és akkor az apád engem fog hibáztatni.
- Annyira fogsz hiányozni.- fúrom bele a fejem a vállába.
- Te is nekem Cel.
Még egyszer utoljára megcsókol engem. Majd elindulok a suliba.Tudom, megkérhetném, hogy kísérjen el, de nem akarom, hogy még egyszer össze fussanak Dake-kel. Így hát egyedül megyek, sokkal lehangoltabban, mint tegnap ilyenkor.

2. kötet, 15. fejezet: Esti órák

Lexie kérdően néz rám, amikor dühösen bevágtatok a szobámba.
- Sokáig tartott ez a felhőtlen szerelem. – jegyzi meg szárazon.
Ledobom magam az ágyamra és előrángatom a fizika tankönyvemet.  Ugyanis holnap témazáró lesz.  Jó lenne egy hármast összekaparni. Többet már nem remélek.
Azonban nem tudok koncentrálni. Egyre inkább az ajtó felé nézegetek.
- Szerintem nyugodtan menjél. – mutat az unokatestvérem a tőlünk balra lévő szobák felé.
- Nem! Nem fogok egyből bocsánatért kuncsorogni! – jelentem ki határozottan.
- Ahogy gondolod. De fogadni merek, hogy egy órán belül újra szent lesz a béke köztetek.  Különben is semmiségen vesztetek össze.
- Ez nem igaz!
- Most őszintén Cel, te nem lennél dühös, ha ő akarna mindenáron elhallgatni valamit előled?
Az hitetlenkedő nézésemet látva hozzá teszi:
- Igen, a vitátok nagy részét hallottam.
Előbb feltett kérdést figyelmen kívül hagyva, újra elmerülök a fizika rejtelmeiben.
Vacsoráig tanulunk. Vagyis én részben tanulok, részben a semmibe bámulva gondolkodok mindenféle dolgokon.  Anyu szól, hogy készen van az ennivaló. Mindannyian lemerészkedünk az étkezőbe.
Szándékosan kerülöm Castiel pillantását.  Ha ő veszekedni akar, akkor veszekedjünk.
- Mi volt ma a suliba, csajok? – fordul felénk apu.
- Igen Celine, mi történt ma a suliba? – néz rám szúrós tekintettel Castiel. Elfordítom a fejem, hogy véletlenül se kerüljön a látókörömbe.
- Kicsit összekaptam Dake-kel. Lex megpróbált beszélni vele, de nem sültek jól el a dolgok. – kezdek bele a mesélésbe.
- Jaj, mi történt? – kérdezi anyu.
- Verekedni kezdtünk és intőt kaptam. – böki ki Lexie egyszerűen.
Az asztalnál ülő felnőttek (a bátyámat is beleértve) tátott szájjal néznek az unokatestvéremre.
- Neked támadt egy fiú? Istenem! Jól vagy? Nem sérültél meg? – hüledezik anyu.
Lexie határozottan bizonygatja, hogy jól van, és hogy a szüleimnek nem kell beleavatkozniuk a dologba.
Hirtelen bűntudatom támad. El kellene nekik mondanom, hogy nem csupán szóváltás volt köztem és Dake között. Nem szép dolog egy ilyet eltitkolni a szülők elöl. Még akkor sem, ha nem is túl nagy dologról van szó.
Az étkezés további részében csendben fogyasztom az ételemet.
Még akkor sem szólalok meg, amikor Castiel megköszöni a vendéglátást majd bejelenti, hogy holnap délelőtt elmegy.
Vacsora után gyorsan lezuhanyozok, majd átolvasom a fizika tananyagot.  Miután már úgy érzem, az agyam nem képes több információt befogadni, csak kibámulok az ablakon túli sötétségbe.
Lexievel lekapcsoljuk a lámpát, majd kényelmesen elhelyezkedünk.
Még órákon át csak hánykolódom. A csendet az unokatestvérem hangja töri meg.
- Cel, most azonnal fogod magad és átmész a vendégszobába! Ha egész éjszaka csak forgolódsz az neked rossz lesz. Én meg nem tudok aludni tőled. Túlságosan mozog az ágy alattad.
- Most kidobsz a saját szobámból?
- Igen!
Szívem szerint, csak azért is maradnék. Csak, hogy Lexnek igaza van.  Egy aprócska vita nem lehet a Castielel való kapcsolatom vége.
Lábujjhegyen osonva átmegyek, abba a bizonyos másik szobába.
Mivel már elmúlt éjfél, azért nem csodálom, hogy Castiel alszik. Nem baj.
Bebújok mellé az ágyba. Ráhajtom a fejem a mellkasára.
- Csak nem bírtad ki nélkülem?- szólal meg hirtelen.
- Te meg ébren vagy?
- Amint láthatod. De mégis mit keresel itt?
- Zavarok? Mert akkor vissza is mehetek.  – elkezdek feltápászkodni. Castiel megfogja a vállam és visszahúz.
- Inkább maradj velem!
- Mégis miért? – ez a kérdés most szörnyen naivnak tűnhet, de hallani akarom a választ.
- Mert fontos vagy nekem és nem akarok rosszban lenni veled. És mert te az életem egy fontos része vagy. Nem akarlak megint elveszíteni.  Szeretlek Celine.
A vallomástól egy kicsit zavarban vagyok, amikor belenézek a szemébe. Vagyis inkább csak bele néznék, mivel a sötétség miatt nem sokat látok.
- Én is szeretlek. – mondom egyszerűen, de őszintén.
A száját az enyémre tapasztja.  A hasamban apró tyúkok kezdenek repdesni.
- Ha már így ébren vagyunk, valami izgalmassal is eltölthetjük az éjszakát. – javasolja, amikor egy pillanatra elengedjük egymást.
- Jó ötlet. – ezzel megcsókolom. Még az előzőnél is hevesebben.

2. kötet, 14. fejezet: Talán jobb egyedül

*Sziasztok! Bocsi a két hét kimaradásárt. Megint összejöttek a dolgok a fejem fölött, de már itt vagyok. :)* 

 A folyósan Lexienek nyomát sem látom. Jobb ötlet híján, elindulok balra.
- Celine! Várj meg!
Megfordulok és bevárom Mirrint.
- Szia - mosolygok rá.
- Minden rendben?
-Persze. Éppen az unokatestvéremet keresem.
- Ő is ide jár?
- Mától.
- Segítsek megkeresni?
- Egyedül is megtalálom. - elindulok előre.
- Veled megyek. Úgy sincs jobb dolgom. Szóval hol keressük a....csajt?
- Igen, ő egy lány. - bólintok mosolyogva.
- Hol láttad legutoljára?
- Wc-ben. Elrohant mert beakart hozni egy Dake-nek.
Mirrin hangosan felnevet. Aranyos csilingelő nevetése van.
 Kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohanunk fel az emeltre. Na nem mintha annyira sietnénk.
Miután körbe jártuk a sulit már tudom hol kell keresni.
- Gyere! Táborozzunk le az igazgatói iroda előtt!
- Miért? - Mirrin úgy néz rám mintha elment volna az eszem. Végül is melyik épeszű diák szereti a szünetét az igazgatói vagy a tanári előtt tölteni?
Alig egy percet állunk úti célunk előtt, az ajtó máris kinyílik és két számomra ismert személy jön ki.
Az egyik Lexie, a másik meg Dake.
Mirrin a saját háta mögé húz egem, majd bemutatkozik az előttünk lefékez unokatestvéremnek.
- Meg kaptam az első intőmet! - újságolja bosszúsan Lex.
- Mióta is jársz ide? Egy órája? - kacagok fel.
- És miért? - kérdezi Mirrin.
- Pofán vágtam Dake-et, aki vissza ütött. Elkezdtünk verekedi. A tesitanár
választott szét minket.
A hangulatom rögtön alább hagy.
- Visszaütött?! - sipákolom.
Éles nevetés hallatszik. Egyszerre fordítjuk a hang irányába a fejünket. Illetve nekem kicsit jobbra kell hajolnom, mert Mirrin direkt takar.
Dake szemrehányóan néz minket. Aztán sarkon fordul és elmegy.

 A nap hátralévő része gyorsan eltelik.  Észre sem vesszem, már mehetünk is haza.
- Mit mondunk a szüleidnek? - kérdezi az unkatestvérem mikor kettesben befordulunk az utcánkba.
- Azt, hogy konfliktusba kerültem egy sráccal. Aztán te szerettél volna beszélni vele, de kicsit eldurvult helyzet. Szerintem ennél részletesebben nem kell tudniuk.
Lex rábólint.
- Itthon vagyunk! - kiáltok, amikor belépünk az előszobába.
- Veszem észre! A szüleink dolgozni mennek. Apu vacsorára haza ér, anyu viszont csak később.  Azt üzenik, hogy ha éhesek vagyunk rendeljünk pizzát. - szólal meg Gideon. Őt magát nem látom, csak a hangját hallom. Gondolom éppen elvan merülve egy számítógépes játékba.
Ezek szerint egy kicsit várhattuk még a szülőknek való a magyarázattal.
- Neked is sok házid van? – kérdezi tőlem Lexie
- Igen. Mindjárt neki is látok csak előbb...
- Értem. Addig én elkezdem az enyémet, a szobádban találkozunk.– vág a szavamba, majd el is indul az említett helyiség irányába.
Az én úti célom  a vendégszoba.
Kettőt kopogok az ajtón, majd meg sem várva a választ, bent is vagyok.
- Castiel! – sikítva a a nyakába ugrok.
- Hé Celine, mindjárt megfojtasz! – nevetve arrább löki a karom.
- Bocsi, csak hiányoztál.
- Tényleg? Mikor is láttál utoljára? hat órája?
- Meg van az hét is. – felem, miközben ledobom magam az ágyra.
Leül mellém. Hirtelen eltűnik a szeméből minden vidámság és teljes komolysággal néz rám.
- Történt valami? – kérdezem, mialatt megfogom a kezét.
- A szüleim fel hívtak.  A megbeszéltnél előbb értek haza.
- Nagyon kiakadtak?
- Elégé.
- Mikor indulsz? – sóhajtok szomorúan.
- Holnap délelőtt.
A vállára akarom tenni a kezem, de ő elkapja a karom.
- Ez mi?- hangjából egyértelműen hallani lehet az ingerültséget.
- Miről beszélsz? – nem mintha nem tudnám, de képtelen vagyok elmondani a választ.
- Ezekről a friss véraláfutásokról a karodon!
- Semmiség! Csak beütöttem.- legyintek.
- Igazán? Pontosan úgy néz ki, mintha valaki megszorította volna a karodat. Ki volt az?
- Kérlek Castiel... ne foglalkozz vele!
- Ha valaki bántotta a barátnőmet, akkor nekem miért nem szabad tudnom róla?!
- Ne emeld fel a hangod velem szemben!
- Akkor áruld el! Miért akarod eltitkolni előlem, hogy mi történ veled?
- Mert nem akarom, hogy feleslegesen haragudj vagy félts engem.
- FELESLEGESEN?
- Ne kiabálj velem!
Futó léptek zaja, majd valaki szél sebesen benyit a szobába.
- Ti meg mit műveltek? A folyosó végén hallom a hangotokat. Megkérhetnélek titeket, hogy csendesebben gyilkoljátok egymást? – néz ránk az unokatestvérem szigorúan.
- Hé Leixe, te meg tudnád mondani, hogy miért vannak véraláfutások Cel karján? – fordul felé a barátom.
A tekintetemmel próbálok jelezni neki, hogy ne mondja el.
- Dake volt. Megszorította Celine karját, majd felhoz vágta. Zárás képen velem is összeverekedett egy sort. – mondja Lex olyan könnyedséggel, mintha csak a bevásárló listát sorolná.
- Jól vagy? – kérdezi Castiel, ökölbe szorított kézzel. Tudom, hogy a dühe nem ellenem irányul.
- Igen.
- És én is jól vagyok. Köszi,  hogy ennyire törödsz velem.- szól közbe Lexie
Mindketten felé fordulunk, mire hozzáteszi, hogy inkább kettesben hagy minket, majd távozik.
Castiel szótlanul vissza ül az ágyra. Szorosa mellé ülök, de elhúzódik.
- Most haragszol rám? – kérdezem fáradt hangon. Igazán elegem van a mai napból.
- Igen, haragszom!
- Nekem lenne jogom rá! Valamit nem akarok elmondani erre egyből rohansz  az unokatestvéremhez.
- Szóval még neked áll feljebb?  Én megbízom benned és nincsenek előtted titkaim, de látom ez nem kölcsönös!
- Miért kell a bolhából elefántot csinálnod?
- Mi?!  Ezt pont te mondod! Már igazán elegem van belőled!
- Nekem van elegem belőled! De tudod mit? Nem muszáj velem lenned! – jelentem ki határozottan.
- Jó! Holnap úgy is elmegyek. Talán jobb is ha nem is kereslek többet!
- Rendben! Nem is akarlak látni többet! – ezzel kiviharzok a helyiségből. Még az ajtót is becsapom magam után.