2. kötet, 13. fejezet: Megalázva

- Ez a gimi? – kérdezi Lexi, mikor a nagy, szürke épület elő érünk.
- Igen. És nem olyan rossz, mint ahogy kinéz. – válaszol neki Dake.
Lassan áthaladunk a jó állapotúnak nem nevezhető kapun. Megállunk az egyik folyosó előtt és egy másik felé irányítom az unokatestvéremet.
- Menj ott végig, a baloldalon levő legutolsó ajtó az igazgatói iroda, ott van jelenése minden új diáknak. Majd utána találkozunk.
- Rendben. Addig minden rendben lesz Dake-kel? – súgja a fülembe.
- Persze. – mondom eltökélten, majd ott hagyva őt, tovább megyek.
 Dake a nyomomban szegődik.
- Cel, figyu, beszélhetnénk?
- Ja, de előtte elmegyek vécére, oké?
- Nem! Most akarok beszélni! – határozottan megfogja a karomat. Próbálok kiszabadulni a szorításából, de túl erős.
- Ahogy óhajtod! – szerintem kihallotta a hangomból a gúnyt.  Még érősebben fog. Már fáj.
- Akkor mi van közöttünk?
- Ne haragudj Dake, de nem megy…
- Micsoda?
- Tudod…
- Hallani akarom a szádból! – a szorítása megint erősödik.
- Aú, már fáj a karom! Dake kérlek, engedj el!
- Előbb mond ki! – a tekintetében van valami, ami nagyon nem tetszik. Úgy néz rám, mint ahogy egy vadász tekint az áldozatára.
- Sajnálom, Dake de én nem szeretlek!
- Miért? Hallani akarom az indokot is! – most már kiabál.  Ijedten körbe nézek. A máskor teli folyosó most teljesen üres. Bárcsak jönne már valaki!
Úgy döntök, nem fogok félni.  Egyenesen a szemébe nézek, és ügyelek rá, hogy a hangom ne remegjen meg.
- Erre nincs indok. Te sem szereted Jill, pedig ő már mióta próbálkozik nálad.
- Nekem igen is van indokom! Téged szeretlek! És te? Kit szeretsz?  - közelebb ránt magához, így az arcom csak pár centire van az övétől.  Kezdek kétségbe esni! Mi ütött belé? Hiszen eddig mindig kedves volt velem.
Kimondom, amit gondolok, de rögtön meg is bánom.
- Én egy olyan valakit, szeretek, aki biztos nem lenne erőszakos velem. – még végig sem mondom, máris eltaszít magától erőből. A falnak csapódom.  Beverem a fejemet és a hátamat.  Egy pillanatra megszédülök, aztán lerogyok a földre.
- Ezt még nagyon megkeserülöd Cel!
- Nem, ezt még te keserülöd meg Dake! Hogy bánhatsz így egy lánnyal?! – egy éles, hangot hallok meg.
Dake egy bosszús pillantást küld a közeledő alak felé, majd eliszkol.
- Úristen! Jól vagy? Nagyon bántott? – a lány, aki megvédet, most felém hajol.  Azt hiszem egy évvel fölöttünk jár, de a nevét nem tudom.
Nagyjából olyan alacsony, mint én. Barna hullámos haja van, és mogyoró barna, nagy szemei, hosszú szempillákkal.
- Én… jól vagyok. – felem némi habozás után.
- Biztos? Elkísérjelek az orvosiba?
- Nem kell, köszi. – lassan feltápászkodom.
- Oké. Selena, ugye?
- Nem. Celine. És te?
- Mirrin.  És ne aggódj! Ezt még meg fogja bánni az a szemét! Hívjuk a rendőrséget?
- Köszi, de nem kell. Nem rohangálok a rendőrségre, csak mert fellöktek a folyóson.
- De ezt ne így fogd fel! Téged bántott egy nálad erősebb.  Ne hogy még őt védd!
- Nem védem! Szerencsére nem lett nagyobb bajom.  – a velem szembe álló lány hitetlenkedve néz rám.
- Igen, szerencsére, de akkor sem kéne ennyiben hagynod!
- Nem fogom! Elmondom valakinek. Hallgatni az ilyen esetekben nem jó ötlet.
- Igazad van Celine. Most ugye nem vele lesz órád?
Lesütöm a szemem és bólintok.
- Rendben, akkor sétáljunk el a termetek közeléig és ott meg várom veled a csöngőt, hogy ne legyél egyedül.
- Köszi Mirrin!
 Így is történik. Amikor megszólal az előbb említett hang, befejezzük a beszélgetést, és Mirrin rohan fel azt emeletre.  Vonakodva, de bemegyek a terembe, miközben kerülöm Dake pillantását.
Szünetbe belefutok Lexie-be. Mint kiderült csak évfolyam társak lettünk.
- Valami baj van, Cel? Olyan szomorúnak és zaklatottnak tűnsz. Az bánt, hogy nem lettünk osztálytársak? Szerintem így is látjuk egymást eleget.
- Nem, nem erről van szó…
Megfogom a karját (kifejezetten gyengéden), és a lány vécébe vezetem.  Ott halkan elmesélem neki a Dake-es dolgok.
A beszámolom végére teljesen elsötétül a tekintete.
- Ezt nem mondod komolyan? – kiált fel.
- Lex, kérlek halkabban. Másik is lehetnek itt.
- Ez mindegy! Az a barom nem úszhatja meg szárazon!
 Az ajtó felé fordul és a kilincsre teszi a kezét.
- Most hová mész? – szólók utána.
- Beverem a képét.  – felei vérszomjas vigyorral. Majd kiszalad a helyiségből. Felesleges lenne követnem őt. Ha agyszer a fejébe veszi, hogy megvéd engem, akkor nem is tudnám megakadályozni.
 A fejemet, a csap alá tartom, és rá folyatom a hideg vizet. Ez segít lenyugodni.
Valaki belép a vécébe.
- Á, te vagy az Celine?
Gyorsan felkapom a fejem. A festet szőke Jill áll előttem. Ő az a lány, aki annyira bele van zúgva Dake-be, hogy még az állatkertbe is képes utánunk jönni önkéntes melóra.
- Igen. Szia.
- Kérdezhetek valami személyeset? – tér rögtön a tárgyra.
- Aha.
- Te és Dake együtt jártok?
Elfog valami, amit undornak neveznek. Remegni kezd a lábam és émelyegni a hasam. Még bele gondolni is rossz. Csak tegnap volt, hogy megcsókolt, mára már ellenségemnek érzem.
- Nem. – felem határozottan.
- Óh, így már érthetőbb. – sóhajt fel Jill megkönnyebbülve.
- Ezt hogy érted?
- Ne vedd sértésnek Celine, te kedves lány vagy, de csak ennyi.  Semmi extra. Nem láthat benned semmit egy olyan dögös pasi, mint Dake.  Ezt tényleg nem bántás, csak elmondom az igazat.
- Ezt hogy érted? – ismétlem meg a kérdést.
-  Hát tudod… Nem vagy se szép, se édes, se szexi, se vicces, se elbűvölő.
Ezzel mintha erősen mellbe vágtak volna.  Nem kaptam mára már elég megaláztatást?
A legrosszabb, hogy én magam sem tudom megcáfolni a szavait, pedig sosem voltam önbizalom hiányos.

2. kötet, 12. fejezet: Csak egy reggel

*Sziasztok! Pontosan ma egy évvel ezelőtt raktam ki eme blog legelső fejezetét.  Az alatt az egy év alatt lett: 31 fejezetem, 21 feliratkozom, több mint 24400 oldalmegjelenítésem, számtalan kommentem és pipám. Köszönöm szépen mindenkinek aki most velem van és olvassa ezt a történetet. 

A blogom szülinapján ajándéknak hoztam nektek egy "bakiparádét", avagy a félre írásaimat (megjegyzem nem tudom mennyire érdekel ez titeket):
- Pontban este hétkor felcsönget a vendég szobába. ( Akar lenni: felcsörtet)

- Castiel megállított egy Castiellel. (Akkor leni: egy kérdéssel)
- Amiatt a sréc miatt ( Akar lenni: srác)

- Kacsit rám. (Akar lenni: kacsint)
- A keze még mindig a vállamon nyuszi. (akar lenni: nyugszik)
- Léci öltöztessetek fel újra jó messzire. (Akar lenni: költöztessetek el)
- Szabad  egyáltalán azt mondani az ex-nek, hogy hányik? (Akar lenni: hiányzik)
- Az szőke hajó fiú. (Akar lenni: szőke hajú)
- Ó Júlia, miért vagy te Rómeó? (Akar lenni: Júlia)
- /állatkerti önkénteskedés alatt/ - kérdezi, és a kezembe nyomja az egyik laptopot. (Akar lenni: lapátot)*


Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki az ajtón dörömböl.
- Remélem nem alszol mert lassan reggel lesz- hallom meg Lexie hangját.
Egy pillanatig nem értem, aztán kinyitom a szemem.  A fejem Castiel mellkasán nyugszik.
- Mennyi az idő? – kérdezi álmosan.
- Túl korán van még. De te aludhatsz.  Nekem ki kell osonnom. Ó jaj, még ma suliba is kell mennem.
Castiel felnevet, mire én meglököm a vállammal.
- Könnyű annak, aki lóg.
Lassan kikászálódom az ágyból. Felveszem a padlón pihenő hálóingemet.
Gyorsan visszamászok és egy pillanatra hozzá bújok.
- Tegnap nem hagytad, hogy megcsókoljalak amiatt a srác miatt, este meg elcsábítasz. Most akkor hogy is van ez? – a fejét az enyémnek támasztja beszéd közben
- Én nem „csábítottalak el”!
- Én nem pont így emlékszem.
- Az a te bajod!
Egy puszit adok a szájára,  majd ismét elhagyom az ágyat.
- A szüleid nem hallották meg, amikor az unokatestvéred ébresztett minket? – állít meg Castiel egy kérdéssel.
- De. Lexie nem mondta ki a nevemet, szóval a szüleim feltételezhetik, hogy neked vagy Gideonnak szólt.
- És mit gondolnak, ez miért jó neki?
- Mit tudom én, nem látok a fejükbe!  Talán, hogy Lexie nem tud aludni és gondolata felkelti Gideont, mert szeret vele gonoszkodni vagy tudom is!
- Biztos nem fognak gyanakodni?
- Jaj, hagyjál már a felesleges kérdéseiddel! – csattanok fel.
Egy észveszejtő mosolyt küld felém, amit én viszonozok. Utána kilépek a vendégszobából. 

Visszamegyek a saját szobámba, ahol sikerül vissza aludnom egy órára.  Aztán szól az ébresztő.
Egy fájdalmas nyögés kíséretében a párnába fúrom a fejemet.
- De nem akarok ma felkelni! – motyogja Lexie.
- Dettó!
Aztán valahogy mégis sikerül.  Közepes tempóba átöltözünk, aztán lemegyünk reggelizni.
Az unkatesóm előbb leér.  Szeretnék utána menni az étkezőbe, de egy kéz elkapja a karomat. Persze, nem csak egy kéz, hanem egy hozzá tartozó ember.
- Mi van? – mordulok a bátyámra.
- Korán keltem.
- Remek...?
- Lexie hangja felkeltet. – közli egy szúrós tekintettel párosítva.
- Ezt neki hányd a szemére.
- Kihez beszélt hajnalok hajnalán?
- Azt honnan tudjam?
- Gyanús vagy nekem Celine.
- Már megint mi a bajod?
- Miért beszélt reggel Lexie olyan hangosan ha csak hozzád szólt?
- Ezek szerint nem hozzám beszélt.
- Akkor kihez?
Tudja. Nagyon is jól tudja, hogy nem a szobámba aludtam. Jaj már, hogy az én testvéremnek mindent ki kell derítenie!
- Nem tudom Gideon! Gondolkozz! Nem olyan nagy a választék itt nálunk. – mondom tetetett nyugodtsággal, majd sarkon fordulok.
 Éppen sikerül befejeznem a reggelimet, amikor valaki csenget.
Lexie elmegy kinyitni az ajtót. Alig egy perc múlva Dake-kel a nyomába lép be az étkezőbe.
- Jó reggelt Cel! Mehetünk a suliba? – mosolyog rám.
- Persze. -  válaszolok kevésbé lelkesen.
A nappaliban apám kételkedő pillantással néz rám. Hát igen, biztos zavarja, hogy a lány miatt egyszerre két pasi is van a házban.
 Nem sokkal később már az utcán sétálok, Dake és Lexie társasága. Mivel az utóbbi még új diák a suliba, ezért elfog menni az igazgatóiba. Akkor nekem az osztály terembe kell mennem Dake-kel. Ő biztosan ráfog kérdezni arra, ami most köztünk van. És én elfogom mondani az igazat. Bár mennyire is nehéz szemtől szembe közölni vele. 

2. kötet, 11. fejezet: Rózsaszínködös este

*Sziasztok! Szeretném előre jelezni, hogy ez a rész tartalmaz egy korhatáros jelenetet. Viszont a fogalmazás módomat próbáltam nem 18 karikásra megírni.  Szerintem nem lett durva. Most kivételesen ajánlanám hozzá azt a zenét, amit az írás közben hallgattam.
https://www.youtube.com/watch?v=98WtmW-lfeE&hd=1
Üdv: Klárii*

Miután segítek anyunak leszedni az asztalt, a vendégszoba felé veszem az irányt. Leülök az ágyra és úgy várom Castielt.
A következő pillanatba Lexie lépbe a helyiségbe.  Leül mellém. Kérdően nézek rá.
- Mit akart tőled Castiel?
- Szerinted?
- Cel, igazán nem jó ötlet, ha újra össze jössz vele.
- Igazán? Mégis miért gondolod így? – egyenes a szemébe nézek. Állja a pillantásomat.
- Mert ő messze lakik innen.  Nem sokára vissza megy, és veled mi lesz?
- Mi lenne? Semmi.
- Dehogynem!  Teljesen magad alatt leszel. Fájni fog, hogy nincs veled.
- Nos... az hagy legyen az én gondom!
- Rendben de ne mond, hogy nem figyelmeztettelek!
- Mi van veled Lexie?
- Öhm.. semmi.
- Nem úgy tűnik. Ma egész nap olyan furcsa vagy. Nekem elmondhatod, ha valami bánt. – az egyik kezem rá teszem a vállára.
- Ha azt hiszed zavar, hogy érted két fiú is rajong egyszerre, én meg itt vagy totálisan szingliként, akkor...igazad van.
- Sajnálom. – egy szomorú mosolyt küldök felé.
- Ne sajnáld, nem a te hibád.  Csak jobban kéne magamra figyelnem.  Kicsit kihívóbb ruhákat kell hordanom és máris egy csomó fiú fog a lábaim előtt heverni. -rám kacsint, majd kimegy a szobából.
 Hihetetlen az én unokatestvérem.  Pedig egy szép mosollyal mennyivel többet elérni, mint a kivágott felsővel.
Elterülök az ágyon.  Egyenlőre az én dolgaim nagyon is jól alakulnak.  Remélem ezt az elkövetkező hetekben is elmondhatom.
Nem tudom meddig fekszem így. Azt hiszem nem sokáig. 
Casteil bejön a szobába , leül az ágyra és egy határozott mozdulattal az ölébe húz.
- Na? Mi volt apámmal? – kérdezem türelmetlenül.
- Beszélgettünk.
- És?
- És ennyi.
- Ne már! Mit válaszoltál neki?
- Egy választ.
- Nem fogod nekem elmondani. – állapítom meg.
- Hát nem.
- De én tudni akarom! – direkt nyafogósra veszem a hangom.
- Ma már kilenc órát ültem egy repülő gépem, bevallottam, hogy szeretlek és megpróbáltam megfelelni apád vallatásának. Ezt mind érted. Szóval ne légy telhetetlen!
Röviden kuncogok, majd a fejemet a vállába fúrom.

Este fél tizenegykor Lexievel lekapcsoljuk a villanyt a szobámba.
- Nagyon haragudni fogsz, ha én az éjszaka közepén itt hagylak?  - kérdezem az unokatestvéremtől halkan.
- Nem, de ne csinálj semmi meggondolatlanságot!
- Azt hiszem, talán pont arra készülök.
- Celine... Nem jó ötlet.
- Nem biztos. Jó is lehet.
- Felesleges rá felhívnom a figyelmedet, hogy ha felelőtlenül vágsz neki, milyen veszélyeknek teszed ki magad, ugye?
- Köszi kuzin, de már nagy lány vagyok és elégszer halottam ezekről a dolgokról.
Nagyjából fél órát várok.  Most már teljes a csend az egész házba. A szüleim már biztosan elmentek aludni. Szabad a pálya.
Kikászálódom az ágyamból. A pizsamám helyet egy hálóinget veszek fel. Ez is Lexie-é volt.  Még a combom közepéig sem ér. Na jó, ez szépítés.  Éppen, hogy leér a combomig. E mellett egy picit átlátszik.
A hasam apróra zsugorodik az izgalomtól. Egy kicsit remeg a lábam, miközben az ajtóm felé sétálok.
- Cel! – állít meg Lexie.  Azt hiszem, leakar beszélni. Talán hagyom is. Bizonytalan vagyok.
- Igen Lex?
- Majd meséld el milyen.
- Te még soha...?
- Még soha. És nem gondoltam volna, hogy pont te, a család jó kislánya fog beelőzni.
- Hát én sem. De már nem vagyok olyan jó kislány. – ezzel távozom.
Halkan végig megyek a folyóson. Csak a bátyám vagy a szüleim meg ne hallják a lépteimet!
A vendégszoba előtt megállok.  Rá rakom a kezem a kilincsre. Majd vissza húzom.
Biztosan ezt akarom? Igen. Különben most nem állnék itt.
Kopogás nélkül benyitok.
Az ágy feletti lámpa fel van kapcsolva. Viszont nincs itt senki.
Biztos kiment a fürdőszobába.
Ezúttal nem hagyom magam elbizonytalanítani. Leülök az ágyra és várok. Ismét.
Vicces, hogy én mindig is azt mondogattam, hogy nem a szajhás külsővel kell elcsábítani a pasikat. Ahhoz képest most itt ülök a fiúm ágyán, egy szál semmiben.  Ezek szerint akadnak esetek, amikor egy-két szexis darab elengedhetetlen.
Alig egy perc múlva Castiel megérkezik. Kérdően néz rám. Egy titokzatosnak szánt mosolyt küldök felé.
Felállok és közelebb lépek hozzá.  Izgulok. Remélem bele megy a dologba.
Egy szót sem szól. Helyette megcsókol. Amennyire csak tudok a testemmel a testéhez simulok.
A csókunk egyre vadabb, szenvedélyesebb.
Valahogy leveszem róla a pólóját. Végig simítok a kockás hasán. A kezemet éppen hogy a nadrágja felett állítom meg.
Magával húz az ágy felé, miközben a csókot nem szakítjuk meg.
Hátra dől az előbb említett berendezési tárgyon. Emiatt én rajta fekszem. Felnyúlok a lámpához és lekapcsolom.
Most már biztos vagyok benne, hogy ez jó ötlet. Nem is érzem, hogy izgulnék.
Nem sokára lekerül rólam a hálóingem is.
- Celine... biztos akarod?- kérdezi Castiel zihálva.
- Igen. Te talán nem? – kérdezek vissza szintén zihálva.
- De. Ha meggondoltad magad, vagy szeretnél leállni csak szólj.
- Oké. – ezzel gyengéden beleharapok az ajkába.
Aztán az alsóneműm is lekerül rólam. Még soha nem voltam meztelen egy fiú előtt sem.
Nem vagyok önbizalom hiányos, de azért nem vagyok százszázalékosan sem megelégedve a testemmel.
- Gyönyörű vagy. – suttogja Castiel a fülembe.
Szürke szemi őszinteséget sugároznak. Elhiszem, hogy ő tényleg így gondolja.
Köszönet képen rámosolygok.  Majd lerángatom a nadrágját.
Ezután a testünk teljesen összeforr.  Biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyon is jó ötlet.

2. kötet,10. fejezet: Vacsora a szülőkkel

 Úgy látom Cel-éknél az anyukája hordja a nadrágot. Mivel ő azt mondta maradhatok, ezért így is történik.
- Pont most üresedet meg a vendégszoba, szóval aludhatsz ott. – mondja Celine, miközben a szóban forgó helyiség felé igyekszünk.
- Valószínűleg apu ragaszkodni fog hozzá, hogy közösen vacsorázzunk. Alaposan kifog téged kéredzni mindenről. – folytatja egy kicsit halkabban.
- Van valami, amit nem mondhatok neki?
- Ne említsd, hogy most éppen lógsz a suliból. Valamint azt se, hogy a szüleid nem tudják, hogy itt  vagy. Mert feltételezem így van, ugye?
- Ja. Haza érek még mielőtt vissza érnek az üzleti útról, szóval nem is fogják megtudni.
Cel nevetni kezd. Ugyanolyan dallamos nevetése van, mint régen.  Kezdem azt hinni, hogy semmit sem változott.
- Rossz társaság vagy te nekem. – löki meg a vállam gyengéden.
-Ne aggódj, nem szoktam rossz útra téríteni a jó kislányokat.  – átölelem a derekát és közelebb húzom magamhoz.  Megcsókolom. Ezúttal nem húzódik el.

Celine szemszöge:
 Igazam lett.  Pontban este hétkor apu felcsörtet a vendégszobába, majd kopogás nélkül benyit.
- Kész a vacsora. Szeretnélek arra kérni titeket, hogy fáradjatok le az asztalhoz.
 A hangsúlyából inkább parancsnak vettem a dolgot.
Anyu szépen megterített.  Általában csak leszoktuk vágni a tányérokat.
Castiel mellettem ül, Lexie velem szemben, anyu mellett. Gideon és apu az asztal két végénél foglal helyet.
A beszélgetés úgy kezdődik, mint ahogy az lenni szokott. Udvariasan fecsegünk az időjárásról.  Igen szerintem is szépen sütött ma a nap, igen szerintem is meleg van, és igen én is látom, hogy véget értek az esőzések.
 - Castiel, mi szél hozott a mi szerény hajlékunkba? – kérdezi tőle apu. Na, témánál vagyunk!
- Igazából Mr.Parker, csak látni szerettem volna Celinet. – válaszol őszinte hanglejtéssel.
A tekintetem találkozik Lexie-ével. Felém küld egy nagyon is sunyi vigyort.
- Akkor miért nem Skype-oltatok? Ha tényleg csak látni akartad, igazán nem lett volna nehéz az se. Nem kellett volna egészen ideáig eljönnöd. –  fordul Castiel felé.
Komolyan? Most? Most válsz árulóvá kuzin? Tényleg?
Az asztal alatt egy jó erőset rúgok belé jelezve, hogy nagyon nem tartom viccesnek.
- Az nem ugyanolyan. Élőben sokkal jobb találkozni egy baráttal. – válaszolok én, lerendezve ezt a témát.
- A szüleid meg csak úgy elengedtek? – fojtatja a kínvallatást apu. 
Izzadni kezd a tenyerem. Nagyon remélem, hogy Castiel kitalált valami hihető választ.
- Igazából Mr.Parker, az én szüleim rengeteget utaznak a munkájuk miatt. Mivel sokat vagyok egyedül, megbíznak bennem.  Habár nem voltak elragadtatva az öltettől, hogy eljöjjek egészen ideáig egy barátom kedvéért, bele mentek. A bizalom miatt. És úgy gondolták ennyit megtehetnek, ha már annyit hagynak magamra.
- Ezért igazolják a hiányodat az iskolába? – vonja fel kételkedően a szemöldökét az apám.
- Nyilván! Hiszen folyamatosan magára hagyják az egyetlen gyermeküket. Persze, hogy egyszer megteszik ezt érte.- szólal meg Gideon.
Gondolom ő is tudja, hogy ez nem igaz.  De tetszik, hogy kiáll Castielért. Miattam.  Egy hálás és szeretettel teli pillantást küldök a bátyám felé. Válaszul rám mosolyog.
Apu megértően biccent. Ez az, elhitte! Kicsit szégyellem magam amiért, így örülök annak a ténynek, hogy sikerült becsapnom a saját szüleimet.  Na jó, az vesse rám az első követ, aki még soha nem csinált ilyet.
- Celine, kérlek megmutatnád Lexienek az új kanapénkat? – fordul felém apu.
- Nincs is új kanapénk! – vágom rá kapásból.
- De van, kicsim. Menj és mutasd meg az unokatestvérednek! – parancsol rám ellent mondás nem tűrő hangon.
- Most? – kérdezi Lexie.
- igen. Nyomás lányok! –  apu egy kézmozdulattal az ajtó irányába mutat.  Mivel nincs más választásunk, ezért engedelmeskedünk.
Kisétálunk az ebédlőből. Viszont nem megyünk el a kanapéig (hiszen nem is vettünk másikat). Megállunk az ajtó mögött és hallgatózunk.
- William, ez meg mire volt jó? – hallom anyu hangját.
- Csupán kicsit elakarok beszélgetni Castielel és nem akarom, hogy a két kislány közbe szóljon. – válaszul apu.
Egy pillanatig csend telepszik az egész házra. Aztán apu folytatja:
- Castiel, egészen pontosan mit akarsz a lányomtól? Őszinte választ várok!
 A francba! Erre a kérdésre még jó válasz sem létezik.
-Én.. izé.. hát. – kezd el dadogni a barátom. Elfolytok egy mosolyt. Tetszik, hogy ennyire zavarban van.
- Ezt én is szeretném tudni. – suttogja a fülembe Lexie. A szemébe nézek, de nem mondok semmit.
- Cel és én barátok vagyunk. – hallom meg Castiel hangját, ezúttal határozottabban.
- Igazán? Csak ezért vagy itt? Csak ezért nézel velem most szembe? Csak egy barát miatt?  – persze, hogy az apám nem hagyja annyiban a témát. Mégis mit akar hallani?
- Nem Mr.Parker.
- Nem? Akkor miért vagy itt?
Rátapad a fülem az ajtóra. Sebesen dobogó szívvel várom a választ. Nagyon is számít, hogy a fiúm mit mond a szüleimnek, amikor én elvileg nem vagyok jelen.
Ebben a pillanatban az ebédlő ajtaja szélesre kitárul, mi meg szó szerint bezuhanunk a helyiségbe. Apu szemrehányóan néz ránk. Tudta, hogy hallgatózunk.  Nagyon is tisztába volt vele végig. Ezért nyitotta ki az ajtót hirtelen.
Lexievel lassan feltápászkodunk.
 - Gyere Castiel! Folytassuk a beszélgetést négyszemközt. Gideon! Kérlek, figyelj, hogy a családunk női tagjai itt maradjanak. - szól apu, majd távozik. A barátom egy tétova másodperc múlva követi.