2. kötet, 35. fejezet: Kényszer

Celine szemszöge:

 Hétfőn pontban este hatkor érkezünk meg Castiel szüleinek házához. El sem tudom mondani, hogy mennyire ideges vagyok.
Apu megnyomja a csengőt, én meg belecsimpaszkodok anyu karjába, mire ő biztatóan rám mosolyog.
Az ajtó kinyílik és egy fekete hajú férfi fogad minket. Őt láttam aznap, mikor visszatértem a nénikémhez és rögtön eljöttem ide.
A férfi kedvesen beinvitál minket, habár én inkább az ellenkező irányba szaladnék, de hát ez senkit nem érdekel.
Odabent Castiel és az anyja várnak ránk. A barátom sem tűnik nyugodtabbnak, mint én. A mellette álló nőt most látom először. Neki is a fiáéhoz hasonló festett vörös haja van.
A két család udvariasan köszön egymásnak. Illetve Castiel inkább csak rám vigyorog.
- Én Josh vagyok, ő meg a feleségem Annie, és ő a lányunk Celine.- Nyújt kezet apu.
- Örülök a találkozásnak. Az én nevem Will, a feleségem Jody. A fiunkat meg már ismeritek.
Asztalhoz ülünk és neki láttunk a vacsorának. Én inkább csak tologatom az ételt a tányéromon, mert az idegességtől egy falat nem megy le a torkomon.
- Mond csak Castiel, jól érezted magad nálunk Ausztráliában a múltkor? – fordul a barátom felé apu. Jaj, közeledünk a témához.
- Igen Mr.Parker.- feleli kissé zavartan. Normál helyzetbe viccesnek találnám, hogy az én mogorva barátom ennyire zavarban van. Most azonban egyáltalán nem vagyok viccelődős hangulatban.
Elkezdek kortyolgatni egy pohár vizet, miközben várom apám megjegyzését.
- Szólíts csak nyugodtan a keresztnevemen, ha már úgy is az apósod leszek.
Ez rosszabb, mint amire számítottam. Sikeresen félre nyelem a vizet, mire fulladozni kezdek. Castiel, aki mellettem ül, a hátamat ütögeti még újra levegőhöz jutok.
- Azért ott nem tartunk! – motyogom enyhén elpirulva.
A vacsora további részénél sem beszélgetünk kellemesebb témákról.
- Nem lenne igazságos, ha ti kelnétek fel minden este a kisbaba sírására, holott az a szülei dolga.  Arra gondoltunk, hogy Celine ideköltözhetne a babával, így együtt tudnák nevelni a gyereket a fiammal. A férjemmel mi úgy is ritkán tartózkodunk itthon a munkánk miatt.- javasolja Jody komolyan.
Szinte rémülten nézek a szüleim arcára.
- Ez egy jó ötlet. – mondja apu, anyu bólogatásával kísérelve.
Nem tudom szavakkal leírni az érzéseimet. Nekem nincs is beleszólásom. Egyszerűen csak eldöntik helyettem.
Lehajtom a fejem és a rosszulléttel közködök. Családanya leszek tizenhét éves létemre. Egyáltalán nem ezt a jövőt szántam magamnak. 
Ha a lányom elég nagy lesz, feltétlenül megfogom neki tanítani, hogy SOHA ne feküdjön le senkivel védekezés nélkül, különben a sorsa olyan irányt vethet, amit nem akar.
- Ha már a gyerekeink elég nagyok  hozzá, hogy szülők legyenek, akkor ahhoz is, hogy ők tartsák el anyagilag, nem? – néz rám és a barátomra keményen apu.
- Persze. Majd vállalok munkát suli után. – mondja Castiel.
- Én inkább suli helyet.
Mindenki egy emberként fordul felém kérdően, ezért gyorsan elmagyarázom.
- Nem áll szándékomban iskolába járni nagy pocakkal. Nem akarom az egész gimi tudtára adni, hogy terhes vagyok. Mivel már nem vagyok tanköteles ott hagyom a sulit. Majd amikor Rose nagyobb lesz, befejezem a tanulmányaimat esti iskolában. – mesélem terveimet monoton hangon. Nem hangzik túl jól, de hát így jártam.
A szüleim helyeslik a döntésemet. Nem veszik észre, hogy szenvedek, vagy nem érdekli őket?
- Celine? Jól érzed magad? – kérdezi Castiel, miközben a kezét a vállamra teszi.
- Nem egészen. Ki kell mennem levegőzni, elnézést. – motyogom, mialatt felállok és ott hagyom a társaságot.
Lerogyok a ház előtti verandára. Arcomat a kezembe temetem, miközben próbálok nem sírni. Na tessék! Totál szánalmas vagyok...
Pár perccel később valaki csatlakozik hozzám.
- Apád nem igazán kedvel engem. – jelenti ki Castiel, miközben leül mellém.
- Mondott valamit, miután távoztam?- kérdezem halkan.
- Sok mindent mondott. Csodálom, hogy egyáltalán életben hagyott engem.
Pár percig csöndben meredünk a távolba. Ő szólal meg újra.
- Sajnálom Cel. Sejtetem, hogy kifogsz akadni.  Nekem sem tetszik ez a kényszer, de hát a mi hibánk. Ha nem lenne a baba, mindketten úgy élhetnénk, mint a normális korunkbeliek.
- Helyette járhatok dolgozni és nézegethetjük az akciós pelusokat. – fintorodom el.
- Te akartad megtartani.
- Jobb lenne örökbe adni?
- Nem. A mi lányunk.  Minden rendben lesz, csak ne szomorkodj kérlek! Meglátod szép életünk lesz. Én mindig itt leszek veled. Szeretlek.
Elmosolyodom. Végül is nem  olyan rossz jövőkép. Lesz egy csodálatos gyerekem és itt lesz velem ő is.
- Én is szeretlek.- ezzel megcsókolom.