2. kötet, 28. fejezet: Délutáni csókcsaták

*Sziasztok! Remélem mindenkinek kellemesen telt a karácsony. Ez az idei év utolsó bejegyzése. Legközelebbi új rész jövőre lesz. Boldog új évet mindenkinek :)*

- Most már jobban érzed magad? – kérdezi Gideon, valamivel később.  Még mindig ölelkezve állunk a szobája közepén.
- Igen. De ne engedj el!
- De Lexie, mi unokatestvérek vagyunk...
- Már rájöttem tizenhat év alatt, de köszönöm a felvilágosítást.
- ... ezért nem szabad ezt. – fejezi be a mondatot, miközben lehámozza rólam a kezét. Én továbbra is szorosan kapaszkodom belé.
- Unokatestvérek megölelhetik egymást.
- Nem erre gondoltam, hanem a csókra.
- Ne! Inkább ne is beszéljünk róla! – most már én is elengedem őt, és hátrább állok egy kicsivel.
- De muszáj, mert ezt csinálják az értelmes emberek. Megbeszélik a dolgokat.
- Ezen nincs mit megbeszélni!
- De igenis van! Miért csókoltál meg egyáltalán?
Elhallgatok. Erre most mit mondjak? Hogy csak elakartam terelni a figyelmét?
- Te miért hagytad? – vágok inkább vissza.
- Nem hagytam, csak meglepődtem és ezért nem tudtam időben reagálni.
- Igazán? Ezért ölelted át a derekamat? Mert lefagytál?
Most ő nem jut szóhoz.  Fél perc csend után szólal meg újra.
- Csak ne csókolj meg újra...
-...mert unokatestvérek vagyunk?
- ...mert van barátnőm, mert te csak tizenhat éves vagy, én meg huszonkettő, meg mert egyáltalán nem tetszel nekem.
- Szóval azt állítod, hogy nem vagyok az eseted? – kérdezem miközben közelebb lépek hozzá. A mellkasára teszem a kezemet.
- Csak ne csókolj meg újra! – szándékosan kerüli a tekintetemet.
Egy mosoly ül ki az arcomra. Ha most egy kicsit szórakozok, azzal nem ártok senkinek.
- Úgy érted, ezt ne tegyem? – kérdezem mialatt magam felé fordítom a fejét.
Közelebb hajolok hozzá majd ismét csókolózni kezdünk. Kezemmel ismét a válláig érő szőke hajába túrok.
Arra számítok, hogy Gideon ezúttal ellök magától. De most sem teszi.  Megragadja a derekamat és sokkal közelebb húz magához.

 * Eközben az emelet másik végén*
Celine szemszöge
Hol lehet Lexie? Gyanús, hogy még mindig nincs itthon. Amikor Gideont kérdeztem a holléte felől, csak összevissza motyogott valamit. Csak nem megint összevesztek és ezért menekült el az unokatestvérem?
Éppen felakarom hívni telefonon, amikor valaki szabályosan ráfekszik a csengőnkre. Vagyis innen úgy hallatszik.
- Gideon! Csengetnek! – ordítok, de nem válaszol.
- Jó, akkor a terhes kismama ugrál. – morgom, mialatt feltápászkodok.  Persze azt én is tudom, hogy még nem olyan nagy a hasam. Simán tudok mozogni minden probléma nélkül.
Leballagok a lépcsőn, majd kinyitom a bejárati ajtót.
- Castiel? Mit keresel itt? – meglepetten nézek rá.
- Bejöhetek?
Szó nélkül félre állok.  Vissza indulok az emeltre. Ő követ engem.
- Most már elmondhatod, hogy mit akarsz. – szólalok meg, mikor már a szobámba vagyunk.
Neki támaszkodom  az íróasztalomnak és keresztbe fonom a karomat a mellkasom körül. Ő az ajtótól nem messze cövekkel le.
- Lexie már biztosan elmondta neked amit mondtam. – kezdi halkan.
- Lexie? Nem mondod semmit. Miért, mit mondtál neki?
- Szóval azt se tudod, hogy tudom?
- Micsodát? – szörnyen rossz érzésem támad.
Castiel előhúzz a zsebéből egy lapot. Felém nyúltja. Kiveszem a kezéből. Gyanakodva nézek a papírra. A sejtésem beigazolódik. A legutóbbi ultrahang felvételem látszik rajta.
- Ez mi? – kérdezem nyugalmat erőltetve magamra.
- Celine ne játszd a hülyét! Pontosan tudod mi ez.
- Ezt Lexie adta neked? – kérdezem hitetlenkedve. Ő a legjobb barátnőm. Csak nem árul el így.
- Az mindegy! Terhes vagy és nekem nem mondtad el! Te eldöntötted hogy kihagysz ebből az egészből, pedig a gyerek az enyém is!
- Tényleg? Lexienek is ezt montad? Mert ha olyan pozitív dolgokat mondtál volna neki ő azonnal elárulta volna nekem. De mivel eltitkolta előlem a dolgot, ezért arra tippelek, hogy neki egészen mást mondtál a gyerekkel kapcsolatban.
- Azt mondtam neki, hogy nem akarom vállalni. – oldalra fordítja a fejét. Szándékosan nem néz rám.
- Szóval nem számíthatok rád. – jegyzem halkan.  A hangomból kihallatszik a fájdalom.
- Dehogynem! Celine, szeretlek és veled akarok lenni. Csak adj nekem egy kis időt, mire feldolgozom.
- Időt? Na, az éppen van dögivel. Van még nyolc hónap hátra a szülésig. Addig még eldöntöm, hogy megtartom vagy örökbe adom a babát.
Közelebb lép hozzám. Mélyen a szemembe néz. Tényleg szeret engem. Tudom. Kiolvasom a szeméből.  Mielőtt átgondolnám, hogy jó ötlet-e egyáltalán, már azt veszem észre, hogy csak egy milliméter választ el minket egymástól.
Castiel kérdő pillantással néz rám, mire én küldök felé egy bátorító mosolyt.  És tessék már csókolózunk is.
Valami Isteni érzés fog el. Üdv újra, felhőtlen szerelem.
Pár perccel később elhúzódunk egymástól, de csak annyira, hogy tudjunk beszélgetni.
- Hiányoztál. – suttogom.
- Te is nekem Cel. – a vállára hajtom a fejem, ő simogatni kezdi a hajamat.
Kicsivel később Castielnek mennie kell, de megígéri, hogy holnap reggel értem jön. Már most alig várom.
Miután egyedül maradok, elindulok Gideon szobája felé, hogy beszéljek vele.
Kopogás nélkül nyitok be az ajtaján, ami hibának bizonyul.
A jó hír az, hogy megtaláltam Lexiet.
A rossz az, hogy éppen Gideonnal nyalják-falják egymást.
Földbe gyökerezik a lábam. Egy meglepett sikítás hagyja el a torkomat. 
Gideon megijed és hírtelelen ellöki magától Lexiet, aki erre elveszti az egyensúlyát és a földre zuhan.
A mai nap tanulsága: soha ne nyiss be egy szobába kopogás nélkül, mert lehet, hogy meglátod a bátyádat, amint éppen az unokatestvéretekkel smárol.

2. kötet, 27. fejezet: Vérfertőzés a köbön

*Sziasztok! A téli szünet örömére most előbb hoztam új részt. Ráadásul ez egy extra hosszú, extra fontos fejezet. Tudom, akik olvasták a BTR-es blogomat a rész címének elolvasása után jogosan kérdezhetik, hogy "Már megint?" de nem, ez most nem olyan lesz. Jó olvasást :)*


Következő szünetben  Irisszel beszélgetek, amikor valaki hátulról megfogja a vállam. Gyorsan  megfordulok és szembe találom magam Lysanderrel.
- Szia. – köszön mosolyogva.
- Szia. – viszonozom a mosolyát, miközben átölelem.
- Megváltoztál. Most még csinosabb vagy. – suttogja a fülembe úgy, hogy senki se hallja meg.
- Te nem változtál, de már azelőtt is nagyon jól néztél ki.
Elenged, de keze a továbbra is a karomon marad.
- Hiányoztál. – közli.
- Te is nekem.
- Lysander! – szólal meg egy hang.  Castiel áll tőlünk nem messzi.  Rám sem hederít.  Oda szól a barátjának:
- Jössz már?
- Persze, megyek. – mondja Lysander. Még egyszer rám mosolyog majd távozni készülnek. Castiel szabályosan át néz rajtam.
- Szóval most ez lesz az új hobbid? Úgy sincs mintha nem is léteznék? – szólok utána. Egy pillanatra megáll. Vissza fordul és végre rám néz. Azonban csak egy  lenéző pillantást kapok tőle.

Lexie szemszöge:
A nap nagy része számomra eseménytelenül telik. Nekem nincs sok barátom, akikkel lehetnék. Tanítás után, még Celine Kentinnel beszélget az udvaron, én gyorsan haza rohanok. Elhatározom, hogy cselekedek. Nem nézhetem végig, ahogy Castiel összeszűri a levet azzal a Deborah nevű lánnyal, miközben Celine megszüli a kicsit.
Hazaérve örömmel tapasztalom, hogy Nins nénikém dolgozik, Gideon meg kitudja hol van. Így senki nem akadályoz a tervem megvalósításában.
Felrohanok Cel szobájába. Kotorászni kezdek a holmijai között. Nagy nehezen megtalálom az ultrahangot, ami a Celine magzatát ábrázolja. Átcsörtetek Gideon szobájába. Használni kezdem a fénymásoló gépét (nem tudom, hogy miért van neki, de most hasznát veszem).
Éppen kihúzom a lefénymásolt lapot, amikor valaki benyit a szobába. Gideon áll előttem teljes élet nagyságban.
- Mit keresel itt? – kérdezi hűvösen.
- Másolok. Miért, minek tűnik?
- Mi az a kezedben?
- Egy lap és a másolata. – az említett tárgyakat a hátam mögé dugom. Nem igazán tudom megmagyarázni neki, hogy mit akarok éppen csinálni.
- Nagyon humoros! Elárulnád mi az?
- Semmi közöd hozzá! – csattanok fel.
-De van, mivel az én gépemet használtad engedély nélkül. – közelebb lép hozzám. Egyre közelebb. Nem kell sok hozzá és meglátja Cel ultrahangjának képét. Mégis mivel tudnám kimagyarázni? Hát semmivel.
Valamivel el kell terelnem a figyelmét.
Veszek egy mély levegőt és megteszem az elsőt, amit eszembe jut. Celért.
Előre lépek egy lépést. Belecsimpaszkodok Gideon nyakába, hogy lejjebb húzzam a fejét. Majd a számat az ő ajkára tapasztom.
Finoman kezdek, majd egyre gyorsítok. Akaratlanul is a kezem a nagyjából vállig érő szőke hajába markol.  Becsukom a szemem és teljesen kizárom a külvilágot.
Csak kicsit később esik le, hogy nem ellenkezik. Sőt, átöleli a derekamat.
Mégis mit művelek!? Hiszen ő az unokatestvérem!
Úgy lököm el magamtól, mintha égetne. Felkapom a csók előtt földre esett papírokat és a hátam mögé dugom.
Gideon kikerekedett szemekkel néz rám. kinyitja a száját, majd becsukja. Láthatólag nem tud mit mondani.
- Á, csak felejtsd el! – adom ki utasításban, majd kivágtatok a szobájából.
Visszacsempészem az ultrahangképet Celine szobájába.  A másolatot beleteszem egy borítékba, amire ráírom Castiel nevét. Ezt bele csúsztatom a táskámban.  Kisétálok az utcára. Castiel háza felé veszem az irányt. Remélem, jól emlékszem a lakcímére.
Hangosan fújom ki a levegőt. Próbálom lenyugtatni a hevesen dübörgő szívemet.  Mégis mi volt az, amit az előbb műveltem? Gideon az unokatestvérem. Igaz, hogy helyes srác, de akkor is a rokonom. Ráadásul utál engem. Főleg mióta miattam éget el a házukat.
Gideon tényleg jól néz ki.  Mindig is a szőke hajúak jöttek be nekem és neki is az van. Ráadásul jó selymes. Olyan jó a tapintása.
Ő maga meg nagyon kedves tud lenni. És figyelmes. Szereti megóvni a szeretteit. Igaz néha kicsit idegesítő tud lenni, de általában nyugodt és megfontolt. Nem szokott hirtelen cselekedni csak ha Celine vagy én felidegesítjük. Ilyenkor szeret velünk kiabálni, de hamar lenyugszik és visszaváltozik a komoly  önmagává.  Ha valakiben, akkor benne biztosan meg lehet  bízni, mert ő olyan... Elég! Nem akarok ódákat zengeni róla.
Csak azért csókoltam meg, hogy eltereljem a figyelmet. Nem kellett volna. Ez elvégre valamennyire vérfertőzésnek számít, nem? Akkor meg mi a szent szarért élveztem ennyire?
Lassan megérkezek Castiel házához. Vagyis remélem, hogy ez az övé. Elsétálok a bejártai ajtóig. Lehajolok és az ajtó alatti résen be csúsztatom a borítékot.
-Lexie? – hallok meg egy hangot a hátam mögül. Felegyenesedek, megfordulok és szembe találom magam Castielel.
Jaj már, hogy nem akar ez nekem sikerülni!
- Szia! Jó téged látni. Hogy vagy?
- Lexie! Mit keresel itt?
- Csak...csak téged akartalak meglátogatni. – nyögöm ki némi habozás után.
- Azt feltételezted, hogy az ajtó alatt vagyok?
- Igen...?
- Most gyere be és magyarázd el! – utasít, majd kinyitja az ajtót. Mielőtt belépne, észre veszi a félig kint, félig bent lévő borítékot. Felemeli a földről, majd egy kérdő pillantást küld felém.
- Ne nézd meg! – próbálom kikapni a kezéből, de ő elrántja. A tervem szerint, neki nem kéne tudnia, hogy tőlem van.
- Most lenyugszol és leülsz! – megfogja a csuklómat és a kanapéhoz vezet. Nem tudok mit tenni. Lebuktam. Ez szívás.
Pár méterre arrébb húzódik tőlem, majd kinyitja a borítékot. Felvont szemöldökkel tanulmányozza a benne lévő lapot.
- Ez mi? – kérdezi végül.
- Egy ultrahang felvétele.
- És kié?
- Egy várandós lányé.
- Na ne!? Ha nem mondod rá sem.. Várj! Azt mondtad, lány? Ezek szerint annyi idős, mint mi?
Figyelem, ahogy rájön. Egy másodperc alatt lesápad. Megmernék esküdni rá, hogy egy pillanatra félelmet és kétségbeesést tükrözz az arca.
- Celine terhes. – ez inkább megállapításnak hangzik, mint kérdésnek, azért nem válaszolok rá.
Castiel leül mellém a kanapéra. Pár percig csak csöndben ücsörgünk.  Mindketten elmerülünk a saját gondolatainkban. Végül ő szakítja meg a csendet.
- Hogy viseli? Nehéz lehet túl esni egy abortuszon.
- Abortusz? Félre érted! ő nem...
- Még nem? Akkor mikor?
- Castiel, soha. Nem fogja megölni a gyerekét.
Beletelik pár másodpercebe, mire kezdi túl tenni magát a sokkon, amit az előbb elhangzott mondatom okozott.
- Megakarja szülni? Akkor egyedül teszi mivel én nem...
- Nem vállalod a gyerekedet? – a hangomat feljebb emelem a keleténél.
- Azt sem akarom, hogy mások tudják, hogy Celine tőlem terhes. Még csak tizenhét éves vagyok. Szóval nem vállalom a gyereket.
- Értem, tehát felcsinálni azt feltudod, de a felelősséget már nem vállalod?  Ez ám az érett viselkedés! Csak gratulálni tudok! – felpattanok és még mielőtt bármi tehetne, kirohanok a házából.
 Haza felé sétálva néhány könnycsepp gördül le az arcomon. Nem akartam ezt. Nem kellett volna megtennem. Celinere kellett volna bíznom. Most már tudom, hogy szegény Cel nem számíthat a gyermeke apjára.
A bűntudat könnyeim egy kicsit csillapodnak, mikor hazaérek. Észrevétlenül akarok fellopakodni a szobámba, de valaki hátulról elkapja a kezemet a lépcső alján.
- Lexie, beszélnünk kell! – hallom meg Gideon hangját.
- Hol van Celine?
- A szobájában. De most ez nem...- az arcomat maga felé fordítja és elhallgat.
Kitépem a kezemet és felsietek a lépcsőn. Azonban ő utánam jön. Most a derekamat öleli át, hogy véletlenül se tudjak szabadulni.
- Lex, te sírtál. Miért? Mi a baj?
- Semmi csak... Inkább hagyjuk!
- Ne, ne hagyjuk. –Megfogja a kezem és bevezet a szobája. Ott ismét felém fordul válaszra várva.
- Csak elrontottam valamit, amibe bele se kellett volna avatkoznom... – kezdem, de a könnyeim újra elkezdenek gyülekezni.
Gideon nem kérdez többet. Közelebb lép és szorosan átölel. Fejemet a vállára hajtom. Úgy maradunk egy ideig.

2. kötet, 26. fejezet: A régi iskolapadban

*Sziasztok. Az elmúlt időszakban már többen kérdezték/nem értették Celine nénikéjének a nevét. Az első kötetben Ninaként emlegetem de a másodikban már Nins ként. Nos, ez a Nina becézése. Igen egyszerű oka van, annak hogy így hívom. Amikor elkezdtem ezt a blogot, még nem tartottam ott a játékban, ezért nem tudtam, hogy van egy Nina. Így hát inkább becézem.*


Meg várom, még felszáradnak a könnyeim. Csak utána megyek vissza a nénikém házához.
- Gyere Celine, éppen vacsorázunk. – szól Nins az ebédlőből.
Már mondanám, hogy nem vagyok éhes, amikor megérzem, hogy nagyon is az vagyok. Nem tehetem meg a születendő gyermekemmel, hogy éheztetem.
Így hát bemegyek az étkezőbe és leülök az asztalhoz. Szedek magamnak a vacsorából.
- Celine? Te sírtál? – ragadj meg a karomat Gideon.
- Nem. – lerázom magamról, majd távolabb húzódok tőle.
- Dehogynem! Mi a baj? Castiel...? – Lexie mellém lép és átölel.
- Nem akarok beszéli róla! A lényeg, hogy ő már túl van rajtam.
- Nem mondtad el neki? – kérdezi a nénikém óvatosan.
Kérdően nézek rá. Persze, hogy tud a piciről. Anyu nyilván elmondta a húgának. Gondolhattam volna.
- Nem, nem mondtam el Castielnek. És nem is fogom. – szögezem le.
- Holnaptól Celinnel új suliba fogunk járni? Melyikbe? – vált témát Lexie. Hálása mosolygok rá.
- Oda ahová azelőtt jártatok. A Sweet Amirsba.
- Ne! – csattanunk fel egyszerre az unokatestvéremmel.
- Nincs a közelbe egy másik gimnázium? – érdeklődöm.
- Lányok! Oda fogtok járni és kész! Nincs apelláta! – a nénikét türelme fogyóban van. Pedig  még csak most érkeztünk. Gyanítom, még nem voltam itt Gideon és Lexie megint összevesztek. Biztos az idegesítette fel Ninát.

-Celine!Celine!Celine!CELINE!
- Mi van? – kérdezem, miközben ébredezek.
- El fogunk késni. – jelenti ki Lexie, majd kiviharzik a szobámból.
Már megint sikerült elaludnom. Remek...
Gyorsan bekapok pár falatot, hogy ne induljak neki üres gyomorral. Utána vissza rohanok a szobámba és átöltözöm.
Nagyon izgulok. Szinte félek attól, hogy mit szólnak a hirtelen felbukkanásomhoz a régi barátaim.Vajon megint befogadnak?
Hirtelen rám jön egy rosszul lét. Ismét a wc felé görnyedve találom magam.
- Jól vagy Cel? Nem akarsz inkább itthon maradni ma? – Lexie kezét érzem a hátamon.
- Nem. Jól vagyok, csak izgulok és ezt megérzi a baba is. – felelem, mikor már tudok beszélni.
Folytatjuk a készülődést. Utána gyorsan elköszönünk a nénikénktől, majd útnak indulunk.
Az ismerős utcákon céltudatosan sietünk a nagy épület felé. Amint beérünk, a tanári felé vesszük az irányt. Az igazgatónő ismét üdvözöl minket, elmond néhány dolgot, amire nem figyelek. A gondolataim a barátaim körül járnak.
- Renden! Akkor a régi osztályotokba mentek vissza mind a ketten. Éppen Biológia óra van az osztálytermetekben.- ezzel elbocsát minket. Az óra már javában tart.
A terem előtt megállunk, majd egy mély levegő vétel után bekopogunk.
- Elnézést a zavarásért Mr. Faraize...- kezdem, de ő félbeszakít.
- Nahát! Celine és Lexie. Mi járatban vagytok erre felé? – érdeklődik a tanár úr.
- Mától ismét ide járunk.  – jelenti ki az unokatestvérem.
- Rendben. Foglaljatok helyet.
A teremvégében lévő pad felé sétálunk. Érzem ahogy minden szem ránk szegeződik.  
Pont így jártam Sydneyben is. Azzal a különbséggel, hogy akkor ismeretlen arcok néztek rám, most meg itt olyanok vannak, akiket ismerek. Néhány gyerek kivételével. Látom jöttek újak is. Vagyis pontosabban éppen én vagyok a legújabb.
Az órán semmit nem csinálunk. Illetve Lexievel suttogva beszélgetünk. A csengő megszólal, a többiek elkezdenek pakolászni.
-És Celine ismét váratlanul visszatér. Soha nem jut eszedbe, esetleg szólni, hogy csatlakozol hozzánk? – szólít meg egy ismerős hang.
- Kentin! – felállok és egy hirtelen felindulásból vezérelve a nyakába ugrok.
- Jó téged újra látni. Mi szél hozott erre? – kérdi, mialatt viszonozza az ölelésemet.
- Ez egy hosszú történet.
Észreveszem, ahogy Castiel kicsit távolabbról engem néz. Rideg, kifejezéstelen arccal. Mikor vissza nézek rá, ő egyszerűen kisétál a teremből.
Miután Kentin elenged én visszaülök a helyemre.
- Celine! – Rosalya robog be a látóterembe. Őt egy számomra ismeretlen, barna hajú lány követi.
- Rosa! – őt is átölelem.
- Olyan jó, hogy itt vagytok. Szeretnélek bemutatni titeket. Szóval ő itt az új lány, aki nagyjából egy hónapja érkezett. – mutat a mögötte álló barna hajó csajra.
- Deborah vagyok. – a lány közelebb lép. Na ne! Ilyen nincs!
Egy mosolyt erőltetek az arcomra, miközben őt tanulmányozom. Legális egyáltalán ennyi sminket használni?
- Én Celine vagyok, ő meg itt Lexie.
  A szünet tovább részében a lányokkal beszélgetek.  Amikor becsöngetnek oda fordulok az unokatestvéremhez és suttogva elmesélem neki Castiellel való tegnapi csevegésünket.
- Biztos vagy benne, hogy ő az a Deborah? – kérdezi tőlem a beszámolóm végénél.
- Persze. Túl nagy véletlen egybeesés lenne.
A terem másik végébe nézek. A ribi... akarom mondani Deborah Castiel mellett ül. Túlságosan közel húzódnak egymáshoz.
- Látod? –kérdezem Lexietől, feléjük biccentve.
- Hmm. Nekem nem szimpi a csaj. - jelenti ki.

2. kötet, 25. fejezet:Visszatérve

A gépünk leszállását követően átvesszük a csomagunkat és Dinát az állathordozójával együtt, majd elindulunk a kijárat felé.
Az ismerős utcákon sétálgatva várok valami „üdv újra itt” érzésre, de csak a szüleim és az otthonom hiányát  érzem.
Húsz percen belül megérkezünk a nénikénk házához. Előveszem a régről megmaradt kulcsomat és bemegyünk.
- Itt vagyunk! – kiált Lexie, amint belépünk a napaliba.
- Sziasztok! Végre megérkeztetek! – Nins szinte repül félénk. Először engem kap a karjaiba, majd az unokatestvéremet, végül Gideont.
- Na, pakoljatok le a szobáitokba. – mondja a nénikénk, miután elégé megszorított minket.
- Rendben de szerintem te addig rakj el mindent, ami veszélyes. Tudod, öngyújtót, gyertyákat. Jobb óvatosnak lenni, ha Lexie is a közelben van. – szemétkedik a bátyám.
- Elég már Gideon! Hagyd őt békén! – csattanok fel.
- Gyereket, több tiszteletet egymás iránt! Ha együtt akarunk lakni, annak van egy szabálya: nem veszekedhettek egymással. Világos? – kérdezi a nénikénk, miközben mindannyiunk szemébe néz. Bólintunk.
Felcipelem a poggyászaimat az emeletre. Bemegyek a régi szobámba. Itt már elfog az „újra itthon” érzés.
Dinát kiengedem a hordozójából. A macskám egyből felmászik az ágyra és aludni kezd. Őt nem igazán érdekeli a környezet változás.
  Itt minden úgy van, mintha ahogy legutoljára láttam. A szürke szőnyeg, az ezüst ágytámlás, szürke huzatos, nagy méretű ágy, a halvány rózsaszín falak (még csak négy éves voltam, amikor Nins megkérdezte, hogy milyen színűre akarom), a fehér íróasztal a kényelmes kék székkel, a szintén fehér szekrény. Tudom, színekben nem igazán harmonizál ez a szoba, de én így szeretem ahogy van.
Kipakolok, de nem igazán figyelek oda. Máshol jár az eszem. Castiel hazaért már a suliból? Hmm. Ezt csak egy módon tudhatom meg.
Gyorsan lerobogok a földszintre.
- Nina? Elmegyek és meglátogatom Castielt. – jelentem ki.
- Rendben, de ne maradj sokáig. Maximum két órát adok, oké?
- Oké.  – egy gyors puszit nyomok az arcára majd indulok is.
Minden lépéssel egyre jobban elbizonytalanodom, de nem állok meg. Meg kell tennem.
Amikor a házához érek meg toppanok. A csengő felé emelem a kezem. Majd vissza húzom. Nem! Nem állok készen rá. Dehogy nem! Na, most vagy soha!
Végül megnyomom.  Nem sokára az ajtó kinyílik. Nekem a torkomban dobog a szívem. Egy középkorú, fekete hajú férfi áll a küszöbön. Szóval ő az apja. Ezek szerint a szülei otthon vannak.
- Segíthetek valamiben? – kérdezi.
- Nem! Illetve mégis.. Castielt keresem.
- Ó értem. Te vagy a barátnője? Deborah, ugye?
Hogy kicsoda?
- Nem, én egy... régi barátja vagyok. Akkor beszélhetek vele? – teszem fel a kérdést, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom.
- Persze. Gyere be.
Kisé vonakodva, de belépek.  A férfi elmegy szólni a fiának.  Pár lépést közelebb megyek. Itt éppen hallom, amiről beszélgetnek.
- Miért engedtél be egy idegent? Legalább a nevét megkérdezheted volna. – ez Castiel hangja. Érzem, ahogy a lábam földbe gyökerezik. Csábít a gondolat, hogy hirtelen kereket oldjak.
- Egy alacsony szőke lány az. Nem hiszem, hogy valami elvetemült gyilkos lenne.
- Nekem nincs egy alacsony szőke barátom se.
Hmm. Naiv vagyok, ha azt hittem, egyből én fogok az eszébe jutni a leírás alapján?
Hallom a közeledő léptek zaját, ezért hátrálok.
- Celine? – Castiel meglepett kifejezéssel méreget engem. Édes Istenem, ő még mindig hihetetlenül jól néz ki!
- Szia. – kierőltetek egy mosolyt magamból.
- Mit keresel te itt?
- Nem beszélhetnénk inkább négyszemközt?
Bólint, majd felmegyünk a szobájába. Ő letelepszik az ágyra, én meg állva maradok az ajtó közelébe.
Érzem, hogy a gyomrom dió nagyságóra zsugorodik. A lábam remegni kezd. Remélem, hogy neki nem tűnik fel.
Castiel kérdően néz rám.
- A házatok nem sokat változott. Minden úgy van, mint ahogy legutoljára láttam.- szándákosan húzom az időt.
- Celine! Inkább azt mond, hogy miért tűntél el ilyen hirtelen és miért kerülsz elő, szintén hirtelen.
- Előbb inkább te. Igaz, hogy van barátnőd? – térek rögtön a tárgyra, még van hozzá merszem. Bár nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom a választ. Lehet jobb az édes tudatlanság.
Mikor nem mond semmit hozzá teszem:
- Kérlek válaszolj! Aszerint fogom alakítani a mondandómat.
Óráknak tűnő másodpercek múlva, végre megszólal.
- Igen. Miért mégis mit vártál? Eltűnsz majdnem egy teljes hónapra, én meg azalatt csak rád várok? Aztán úgy folytatjuk, mintha mi sem történt volna? Celine, nekem nem volt kedvem továbbra is a szeszélyeid miatt szenvedni. Tovább léptem.
Lehajtom a fejem. Aú. Ez az ütés most fájt. Nagyon is.
- Deborah a neve?
- Igen, de ehhez semmi közöd. Egyáltalán honnan tudod?
- Az mindegy. Én most inkább megyek. – az ajtó felé indulok, de Castiel hangja megállít.
- Egyáltalán mit akarsz?
- Semmit. Most már semmit. Inkább felejtsd el ezt a látogatást. – ezzel távozom. Még hallom, ahogy azt mondja ”rendben”.
  Az utcán lassan lépkedek. Félig abban reménykedek, hogy utánam jön, de nem teszi. Miért is tenné?
Nem szabadna most szomorkodnom. Hiszen én intéztem így. Szó nélkül csak úgy megszakítottam vele minden kapcsolatot. Természetes, hogy tovább lépett. Én ezt akartam. Hogy a gyerek meg én ne legyünk a terhére. Ha elértem, amit akartam, akkor miért fáj ennyire? Olyan, mintha kiszakadna a szívem a mellkasomból.
Nem akarok sírni. Mióta megtudtam, hogy terhes vagyok, nem is sírtam. Sikerült erősnek maradnom. Ám ez eddig tartott.
Lehajtom a fejem és magamra húzom a kabátom kapucniát. A forró könnyek végig folynak az arcomon.  Most kiadok magamból mindent. Sírok azért, mert nem tudom, hogy mi lesz velem meg a picivel. Azért mert leégett az otthonom. Azért mert a szüleimmel akarok lenni Sydneyben. És azért, mert most tört össze a szívem.