2. kötet, 16. fejezet: Balhé már reggel

Mindig csak nehezen tudok kikászálódni az ágyból. Ez a mai reggelre még a
szokásosnál is jobban igaz, mivel nem tudom, hogy mikor lesz legközelebb alkalmam Castiel karjaiban pihenni.
- Jó reggelt.- mosolygok rá ébredezve.
- Jó reggelt. Meddig akkarsz lustálkodni? Rád ma vár a suli!
- Nem érdekel! Az aki lóg, meg maradjon csöndben!
Még szorosabban hozzá bújok és úgy maradunk egy ideig.
Aztán valaki kopogtat az ajtón.
- Nem akarom tudni, hogy miféle dolgokat csináltok egymással, de Cel, én nem szeretnék késni. – hallom Lexie hangját.
- Jó, megyek már! – nagy nehezen kikászálódok az ágyból és az én szobám felé veszem az irányt.
Egy picit tényleg elhúzódott az idő, ezért villám gyorsan öltözöm át, majd lerohanok enni pár falaltot.
 Reggeli közben csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt jön egy számomra nehéz feladat. El kell búcsúznom Castieletől. Ez most nem örökre szól, de akkor sem túl könnyű.
- Hol vannak a szüleim? – kérdezem Lexietől, aki a konyhapultnak támaszkodva próbál engem sietésre bírni a tekintetével.
- Már elmentek a munkahelyükre.
- És Gideon?
- Ő is elment. Nem kötötte orromra az úti célját.
 A párbeszédünk folytatását a csengő akadályozza meg.
- Majd én kinyitom! – Lex ezzel el is tűnik a szemem elől.
Gyorsan berakom a tányéromat a mosogatóba, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat rohanok fel a táskámért.
Mire újra leérek, Lexie egyedül áll az előszobába.
- Ki volt az? – kérdezem rosszat sejtve. Már az idegességet sugározó arca is az igazamról árulkodik.
- Egyet tippelhetsz Celine.
- Csak nem Dake?
- Talált süllyedt! Viszont jobb lesz ha sietünk.
- Miért? – teszem fel a kérdést, de nem vagyok benne biztos, hogy kiváncsi is vagyok a válaszra.
- Előre ment. Castiellel.
 Egy mély sóhaj kíséretébe kisétálok az utcára. Ott már sietősebre veszem a tempót.
Lexie szorosa a nyomomban van.
- Igen, szerintem is gyorsnak kéne lenünk. Ha odaérünk még időben, talán csak félholtara verik egymást. – motyogja fél hangosan. Egy szúrós pillantással jutalmazom.
A következő utca sarkán pillantom meg a keresett személyeket. Szinte futó léptekben tesszük meg az utat feléjük.
Még jó pár méterre vagyunk tőlük, mikor meghallom a hangjukat. Van egy olyan érzésem, hogy nem a tegnap esti focimeccs eredményéről diskurálnak ilyen hangerővel.
- Tudod mit? Ha ennyire kell a lány, tartsd csak meg!  Egy olyan selejt bárkinek jó lesz. – mondja Dake. Jól sejtem, hogy a „selejt” én vagyok?
Castiel behúz egyet Dake szeme alá. Erre ő ráugrik és leteperi a földre. Teljes testsúlyával lenyomja a barátomat, majd az egyik kezével többször is megüti ököllel.
Valaki síkit. Bármennyire furán hangzik, akkor sem tudom, hogy a hang belőlem vagy Lexieből jön. Talán mind kettőnkből.
Castiel lelöki magáról azt a srácot aki nem rég még egy jó haverom volt. Miközben a fiúm megpróbál feltápászkodni, rúg egyet Dake irányába, ami gyomor szájon találja őt.
Úgy döntök ideje közbe avatkozni.
- NYUGALOM VAN! – kiáltom, mialatt a két verekedő fél közé állok.
-  Pontosan! Nem akarok tanúskodni a rendőrségen, mint egy gyilkosság egyik szemtanúja. – szól közbe Lexie.
- Ugyan már! Szét akarom verni ezt a patkányt! Mégis ki akadályoz meg benne? A törékeny Celine vagy a szájhős Lexie? – néz ránk szemrehányóan Dake. Feláll a földről és egy lépést közelebb lép felém.
 Castiel hirtelen megfogja a karom és maga mögé húz.
- Van valami probléma gyerekek? – hallunk meg egy hangot a hátunk mögül. Egyszerre fordulunk meg, nézünk szembe két nagydarab férfival.  Micsoda szerencse!
- Csak ez a „kellemes teremtés” elfelejtette a reggeli kávéját és rajtunk akarja levezetni a feszültségét. De már menni készült. Ugye Dake? – fordul felé Lexie
- Hmm, hát rendben! De ne hidd, hogy ennyivel megússzátok! – kiált Dake, majd távozik.
A két közbe avatkozó vált pár szót Castiellel. Aztán meggyőződnek róla, hogy mi rendben leszünk, aztán már itt sem vannak.
- Egyedül is betalálsz a suliba Lex? – kérdezem.
- Remlem. Ha eltévedek hívlak. De ne késs sokat az óráról. – gyorsan átölel engem, majd a gimi irányába indul.
 - Jól vagy? – nézek mélyen Castiel szemébe, mikor már kettesben maradunk.
- Miattam kár aggódnod, én rendben vagyok. Az viszont aggaszt engem, hogy te továbbra is egy helyre fogsz járni azzal az állattal.
- Nekem sem tetszik a gondolat, de ez van.  Egyébként tudod miért jött el hozzám ma?
- Nem, de nem is érdekel.  Ha még egyszer meglátom a közeledben én kitépem...
- De erre már nem lesz alkalmad, ugyan is két órán belül a repülőn leszel. – szakítom félbe ezzel a sokkal rosszabb gondolattal.
Átöleli a derekamat és közelebb húz magához. Belecsimpaszkodok a nyakába és már most félek a pillanattól, amikor el kell engednem.
- Szeretlek Celine.
- Én is szeretlek.
- Ígérem, nem sokára találkozunk.
- Ne ígérj nekem olyat, amit nem tudsz betartani! – mondom határozottan.
- Nem teszem! Én teljesen komolyan gondolom.
Pár percig csak állunk ölelkezve. Bárcsak ne szállna tovább ez szép pillanat!
- Már így is késésben vagy.- töri meg ő a csendet.
- Tudom, de nem érdekel.
- Azért indulnod kéne. A végén még beírják igazolatlan hiányzásnak a késésedet, és akkor az apád engem fog hibáztatni.
- Annyira fogsz hiányozni.- fúrom bele a fejem a vállába.
- Te is nekem Cel.
Még egyszer utoljára megcsókol engem. Majd elindulok a suliba.Tudom, megkérhetném, hogy kísérjen el, de nem akarom, hogy még egyszer össze fussanak Dake-kel. Így hát egyedül megyek, sokkal lehangoltabban, mint tegnap ilyenkor.

2. kötet, 15. fejezet: Esti órák

Lexie kérdően néz rám, amikor dühösen bevágtatok a szobámba.
- Sokáig tartott ez a felhőtlen szerelem. – jegyzi meg szárazon.
Ledobom magam az ágyamra és előrángatom a fizika tankönyvemet.  Ugyanis holnap témazáró lesz.  Jó lenne egy hármast összekaparni. Többet már nem remélek.
Azonban nem tudok koncentrálni. Egyre inkább az ajtó felé nézegetek.
- Szerintem nyugodtan menjél. – mutat az unokatestvérem a tőlünk balra lévő szobák felé.
- Nem! Nem fogok egyből bocsánatért kuncsorogni! – jelentem ki határozottan.
- Ahogy gondolod. De fogadni merek, hogy egy órán belül újra szent lesz a béke köztetek.  Különben is semmiségen vesztetek össze.
- Ez nem igaz!
- Most őszintén Cel, te nem lennél dühös, ha ő akarna mindenáron elhallgatni valamit előled?
Az hitetlenkedő nézésemet látva hozzá teszi:
- Igen, a vitátok nagy részét hallottam.
Előbb feltett kérdést figyelmen kívül hagyva, újra elmerülök a fizika rejtelmeiben.
Vacsoráig tanulunk. Vagyis én részben tanulok, részben a semmibe bámulva gondolkodok mindenféle dolgokon.  Anyu szól, hogy készen van az ennivaló. Mindannyian lemerészkedünk az étkezőbe.
Szándékosan kerülöm Castiel pillantását.  Ha ő veszekedni akar, akkor veszekedjünk.
- Mi volt ma a suliba, csajok? – fordul felénk apu.
- Igen Celine, mi történt ma a suliba? – néz rám szúrós tekintettel Castiel. Elfordítom a fejem, hogy véletlenül se kerüljön a látókörömbe.
- Kicsit összekaptam Dake-kel. Lex megpróbált beszélni vele, de nem sültek jól el a dolgok. – kezdek bele a mesélésbe.
- Jaj, mi történt? – kérdezi anyu.
- Verekedni kezdtünk és intőt kaptam. – böki ki Lexie egyszerűen.
Az asztalnál ülő felnőttek (a bátyámat is beleértve) tátott szájjal néznek az unokatestvéremre.
- Neked támadt egy fiú? Istenem! Jól vagy? Nem sérültél meg? – hüledezik anyu.
Lexie határozottan bizonygatja, hogy jól van, és hogy a szüleimnek nem kell beleavatkozniuk a dologba.
Hirtelen bűntudatom támad. El kellene nekik mondanom, hogy nem csupán szóváltás volt köztem és Dake között. Nem szép dolog egy ilyet eltitkolni a szülők elöl. Még akkor sem, ha nem is túl nagy dologról van szó.
Az étkezés további részében csendben fogyasztom az ételemet.
Még akkor sem szólalok meg, amikor Castiel megköszöni a vendéglátást majd bejelenti, hogy holnap délelőtt elmegy.
Vacsora után gyorsan lezuhanyozok, majd átolvasom a fizika tananyagot.  Miután már úgy érzem, az agyam nem képes több információt befogadni, csak kibámulok az ablakon túli sötétségbe.
Lexievel lekapcsoljuk a lámpát, majd kényelmesen elhelyezkedünk.
Még órákon át csak hánykolódom. A csendet az unokatestvérem hangja töri meg.
- Cel, most azonnal fogod magad és átmész a vendégszobába! Ha egész éjszaka csak forgolódsz az neked rossz lesz. Én meg nem tudok aludni tőled. Túlságosan mozog az ágy alattad.
- Most kidobsz a saját szobámból?
- Igen!
Szívem szerint, csak azért is maradnék. Csak, hogy Lexnek igaza van.  Egy aprócska vita nem lehet a Castielel való kapcsolatom vége.
Lábujjhegyen osonva átmegyek, abba a bizonyos másik szobába.
Mivel már elmúlt éjfél, azért nem csodálom, hogy Castiel alszik. Nem baj.
Bebújok mellé az ágyba. Ráhajtom a fejem a mellkasára.
- Csak nem bírtad ki nélkülem?- szólal meg hirtelen.
- Te meg ébren vagy?
- Amint láthatod. De mégis mit keresel itt?
- Zavarok? Mert akkor vissza is mehetek.  – elkezdek feltápászkodni. Castiel megfogja a vállam és visszahúz.
- Inkább maradj velem!
- Mégis miért? – ez a kérdés most szörnyen naivnak tűnhet, de hallani akarom a választ.
- Mert fontos vagy nekem és nem akarok rosszban lenni veled. És mert te az életem egy fontos része vagy. Nem akarlak megint elveszíteni.  Szeretlek Celine.
A vallomástól egy kicsit zavarban vagyok, amikor belenézek a szemébe. Vagyis inkább csak bele néznék, mivel a sötétség miatt nem sokat látok.
- Én is szeretlek. – mondom egyszerűen, de őszintén.
A száját az enyémre tapasztja.  A hasamban apró tyúkok kezdenek repdesni.
- Ha már így ébren vagyunk, valami izgalmassal is eltölthetjük az éjszakát. – javasolja, amikor egy pillanatra elengedjük egymást.
- Jó ötlet. – ezzel megcsókolom. Még az előzőnél is hevesebben.

2. kötet, 14. fejezet: Talán jobb egyedül

*Sziasztok! Bocsi a két hét kimaradásárt. Megint összejöttek a dolgok a fejem fölött, de már itt vagyok. :)* 

 A folyósan Lexienek nyomát sem látom. Jobb ötlet híján, elindulok balra.
- Celine! Várj meg!
Megfordulok és bevárom Mirrint.
- Szia - mosolygok rá.
- Minden rendben?
-Persze. Éppen az unokatestvéremet keresem.
- Ő is ide jár?
- Mától.
- Segítsek megkeresni?
- Egyedül is megtalálom. - elindulok előre.
- Veled megyek. Úgy sincs jobb dolgom. Szóval hol keressük a....csajt?
- Igen, ő egy lány. - bólintok mosolyogva.
- Hol láttad legutoljára?
- Wc-ben. Elrohant mert beakart hozni egy Dake-nek.
Mirrin hangosan felnevet. Aranyos csilingelő nevetése van.
 Kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohanunk fel az emeltre. Na nem mintha annyira sietnénk.
Miután körbe jártuk a sulit már tudom hol kell keresni.
- Gyere! Táborozzunk le az igazgatói iroda előtt!
- Miért? - Mirrin úgy néz rám mintha elment volna az eszem. Végül is melyik épeszű diák szereti a szünetét az igazgatói vagy a tanári előtt tölteni?
Alig egy percet állunk úti célunk előtt, az ajtó máris kinyílik és két számomra ismert személy jön ki.
Az egyik Lexie, a másik meg Dake.
Mirrin a saját háta mögé húz egem, majd bemutatkozik az előttünk lefékez unokatestvéremnek.
- Meg kaptam az első intőmet! - újságolja bosszúsan Lex.
- Mióta is jársz ide? Egy órája? - kacagok fel.
- És miért? - kérdezi Mirrin.
- Pofán vágtam Dake-et, aki vissza ütött. Elkezdtünk verekedi. A tesitanár
választott szét minket.
A hangulatom rögtön alább hagy.
- Visszaütött?! - sipákolom.
Éles nevetés hallatszik. Egyszerre fordítjuk a hang irányába a fejünket. Illetve nekem kicsit jobbra kell hajolnom, mert Mirrin direkt takar.
Dake szemrehányóan néz minket. Aztán sarkon fordul és elmegy.

 A nap hátralévő része gyorsan eltelik.  Észre sem vesszem, már mehetünk is haza.
- Mit mondunk a szüleidnek? - kérdezi az unkatestvérem mikor kettesben befordulunk az utcánkba.
- Azt, hogy konfliktusba kerültem egy sráccal. Aztán te szerettél volna beszélni vele, de kicsit eldurvult helyzet. Szerintem ennél részletesebben nem kell tudniuk.
Lex rábólint.
- Itthon vagyunk! - kiáltok, amikor belépünk az előszobába.
- Veszem észre! A szüleink dolgozni mennek. Apu vacsorára haza ér, anyu viszont csak később.  Azt üzenik, hogy ha éhesek vagyunk rendeljünk pizzát. - szólal meg Gideon. Őt magát nem látom, csak a hangját hallom. Gondolom éppen elvan merülve egy számítógépes játékba.
Ezek szerint egy kicsit várhattuk még a szülőknek való a magyarázattal.
- Neked is sok házid van? – kérdezi tőlem Lexie
- Igen. Mindjárt neki is látok csak előbb...
- Értem. Addig én elkezdem az enyémet, a szobádban találkozunk.– vág a szavamba, majd el is indul az említett helyiség irányába.
Az én úti célom  a vendégszoba.
Kettőt kopogok az ajtón, majd meg sem várva a választ, bent is vagyok.
- Castiel! – sikítva a a nyakába ugrok.
- Hé Celine, mindjárt megfojtasz! – nevetve arrább löki a karom.
- Bocsi, csak hiányoztál.
- Tényleg? Mikor is láttál utoljára? hat órája?
- Meg van az hét is. – felem, miközben ledobom magam az ágyra.
Leül mellém. Hirtelen eltűnik a szeméből minden vidámság és teljes komolysággal néz rám.
- Történt valami? – kérdezem, mialatt megfogom a kezét.
- A szüleim fel hívtak.  A megbeszéltnél előbb értek haza.
- Nagyon kiakadtak?
- Elégé.
- Mikor indulsz? – sóhajtok szomorúan.
- Holnap délelőtt.
A vállára akarom tenni a kezem, de ő elkapja a karom.
- Ez mi?- hangjából egyértelműen hallani lehet az ingerültséget.
- Miről beszélsz? – nem mintha nem tudnám, de képtelen vagyok elmondani a választ.
- Ezekről a friss véraláfutásokról a karodon!
- Semmiség! Csak beütöttem.- legyintek.
- Igazán? Pontosan úgy néz ki, mintha valaki megszorította volna a karodat. Ki volt az?
- Kérlek Castiel... ne foglalkozz vele!
- Ha valaki bántotta a barátnőmet, akkor nekem miért nem szabad tudnom róla?!
- Ne emeld fel a hangod velem szemben!
- Akkor áruld el! Miért akarod eltitkolni előlem, hogy mi történ veled?
- Mert nem akarom, hogy feleslegesen haragudj vagy félts engem.
- FELESLEGESEN?
- Ne kiabálj velem!
Futó léptek zaja, majd valaki szél sebesen benyit a szobába.
- Ti meg mit műveltek? A folyosó végén hallom a hangotokat. Megkérhetnélek titeket, hogy csendesebben gyilkoljátok egymást? – néz ránk az unokatestvérem szigorúan.
- Hé Leixe, te meg tudnád mondani, hogy miért vannak véraláfutások Cel karján? – fordul felé a barátom.
A tekintetemmel próbálok jelezni neki, hogy ne mondja el.
- Dake volt. Megszorította Celine karját, majd felhoz vágta. Zárás képen velem is összeverekedett egy sort. – mondja Lex olyan könnyedséggel, mintha csak a bevásárló listát sorolná.
- Jól vagy? – kérdezi Castiel, ökölbe szorított kézzel. Tudom, hogy a dühe nem ellenem irányul.
- Igen.
- És én is jól vagyok. Köszi,  hogy ennyire törödsz velem.- szól közbe Lexie
Mindketten felé fordulunk, mire hozzáteszi, hogy inkább kettesben hagy minket, majd távozik.
Castiel szótlanul vissza ül az ágyra. Szorosa mellé ülök, de elhúzódik.
- Most haragszol rám? – kérdezem fáradt hangon. Igazán elegem van a mai napból.
- Igen, haragszom!
- Nekem lenne jogom rá! Valamit nem akarok elmondani erre egyből rohansz  az unokatestvéremhez.
- Szóval még neked áll feljebb?  Én megbízom benned és nincsenek előtted titkaim, de látom ez nem kölcsönös!
- Miért kell a bolhából elefántot csinálnod?
- Mi?!  Ezt pont te mondod! Már igazán elegem van belőled!
- Nekem van elegem belőled! De tudod mit? Nem muszáj velem lenned! – jelentem ki határozottan.
- Jó! Holnap úgy is elmegyek. Talán jobb is ha nem is kereslek többet!
- Rendben! Nem is akarlak látni többet! – ezzel kiviharzok a helyiségből. Még az ajtót is becsapom magam után.