*Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni, amiért olyan nagyon hosszú időre eltűntem. Csak nem volt se ihletem se kedvem. De most újra itt vagyok teli energiával és ötlettel. És ha már ti is itt vagytok hagyjatok magatok után valami nyomott ;) Üdv: Klárii.*
- Na?
– sürgetem az unokatestvéremet. Éppen azt próbálom belőle kihúzni, hogy
Castielnek van-e barátnője vagy nincs.
- Miért érdekel téged? Túl kell lépned
rajta.
- Lexie! – csattanok fel.
- Amikor utoljára beszéltem vele még nem volt. Ezt a választ akartad
hallani?
- Igen. Bár ez már nekem nem számít.
- Jó válasz Cel. Most beszéljünk arról a helyes szőke fiúról. Dake, igaz?
- Igen. Mi van vele?
- Van valami köztetek?
- Barátság. És nem akarok többet.
- Miért?
- Mert… mert… nekem így jó. – ezen sokat még nem gondolkodtam. Mi lenne, ha én
és Dake együtt lennénk? Nem. Abból nem sülne ki semmi jó.
Robert bácsikám később feljön
hozzánk.
- Sziasztok lányok! Lexie, beszélhetnénk négyszemközt?
Az unkatesóm bólint és az apja után megy.
Alig pár másodperce vagyok egyedül, amikor megcsörren a telefonom. Dake hív. Ezúttal
kétszer is leellenőrzöm.
- Helló Szépfiú! – köszönök vidáman.
- Ó, Júlia, miért vagy te Júlia?
- Ezt nem egészen így ismerem.
- Az most mindegy. Inkább nyisd ki az ablakot.
Föltápászkodok az ágyamról és az ablakomhoz megyek.
- Dake? Mit keresel te itt? – kicsit kijjebb hajolok, hogy lássam a kertünkben
álló srácot. A lemenő nap fénye megvilágítja gyönyörű mosolyát.
- Látni akartam az én szépséges Júliámat.
- Részemről az öröm Rómeó. – kuncogva válaszolok. Kinyomom a telefonom és az
ágyamra dobom.
- Nem akarsz behívni?
- Az utóbbi időben sem hívtalak. Mindig átjössz, ha akarsz.
- Mert semmi nem akadályoz meg, ha veled akarok lenni.
Érzem, ahogy elönti a pír az arcomat. De miért pirulok el? Tudom, hogy csak
hülyéskedik.
- Szóval miért is vagy itt? – próbálok vissza térni a szokásos
társalgásunkhoz, mielőtt teljesen zavarba jövök.
- Megígértem, hogy felhívlak. Azt tettem. Csak közben el is sétáltam ide.
Holnap nincs kedved menni valahova?
- Tudod, hogy vendégek vannak nálunk. Nem szívódhatok fel minden nap. Úgyis
találkozunk hétfőn a suliban.
- Rendben. Akkor hétfő reggel érted jövök.
- Jó. Viszont én megnézem, hogy mi van az unokatesómmal. Szia Dake.
Elköszön, majd rám mosolyog. Visszahúzódok
a szobámba és becsukom az ablakot.
- Biztos nem érzel iránta semmit? – hallom meg Lexie hangját a hátam mögül. Gyorsan megfordulok a tengelyem körül.
- Mit akart az apukád? – váltok gyorsan témát.
Leülök az egyik babzsák fotelembe.
- Megbeszélték. Itt fogok lakni. Nálatok.
Gyorsan felállok, és szinte rávetem
magam egy halk sikoly kíséretében.
- Jajj! Én is boldog vagyok Cel, de ne nyomj össze.
- Bocsi. – leszállók róla, egy ragyogó mosoly kíséretében.
Este
éjfélig fent voltunk. Miután
lekapcsoltuk a villanyt még sokáig beszélgettünk a sötétben. Két személyes ágyam van, de éppen, hogy
elfértünk. Lexie kiterülve alszik. Nekem egy kicsit összekellet húzom magam.
Másnap reggel viharra ébredek. Az unokatesóm még alszik. Nem akarom felkelteni, ezért nem mocorgok.
Bár, ha a mennydürgésre nem ébred fel, akkor semmire. Az emlékeimben egy másik vihar jeleneik meg. Az, ami miatt Castielnél aludtam. Emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor
Castiel karjaiban nyomott el az álom.
Kicsit megrázom a fejem, minta úgy ki tudnám űzni a fejemből ezeket a
gondolatokat. Ez az egész már a múlté. Kár rá gondolni.
- Jó reggelt Cel. – szakít ki a gondolataim közül a mellettem fekvő lány
hangja.
- Neked is Csipkerózsika. Menjünk már reggelizni. Éhen halok!
Neki sem kell kétszer mondani. Egy
kiadás evés után úgy ahogy vagyunk, pizsamában elfekszünk a nappali szőnyegén.
- Nem terveztetek mára semmit? –
jön oda hozzánk anyu.
- Nem. Miért? – válaszol neki Lexie.
- Mert vihar van. Nem örülnék, ha így járkálnátok odakint.
- Nyugi anyu, ma nem megyünk sehova. Itthon fogunk unatkozunk a lábatok alatt. –
kacsintok rá.
Két órával később még mindig tombol a vihar. Lexi az apjával tölt ki néhány papírt, ami
kell az átiratkozáshoz. Hétfőtől abba a suliba fog járni, ahová most én járok.
A bátyámat zaklatom a fölösleges kérdéseimmel.
- Amúgy szerinted a tyúk vagy a tojás volt előbb? Ezt senki sem tudja biztosan,
pedig engem érdekelne. Szerintem a
tyúk. De az is lehet, hogy...
- Celine! Csöndben maradnál végre?!
- Baj van Gideon? Én csak egy kis testvére csevegést szeretnék a nagy tesómmal.
- Nekem úgy tűnik inkább csak te csevegsz önmagaddal.
Mivel gondolom rájött, most egy kicsit nyers volt, hozzá teszi:
- Én szeretlek húgi, de az agyamra tudsz menni mikor unatkozol.
- Szerinted a lépcsőknek miért kell olyan szélesnek lenniük? Sok helyet
foglalnak. Ha lesz saját lakásom nem szeretnék ekkora lépcsőt. – kezdem el egy
új gondolatomat.
- Kész! Feladom! – ezzel feláll és kivonul a nappaliból.
Hátra dőlök a kanapén. A gondolataim visszakanyarodnak
Castielre. Emlékszem milyen érzés volt vele lenni. Kézzel fogható volt a szerelem közöttünk. Mellette boldognak éreztem magam. Őt szerettem életemben először igazán és ez
nem fog olyan hamar elmúlni.
Most Dakere gondolok. Mióta itt vagyok ő
mindig kedves volt hozzám. Szigorúan csak
barátok vagyunk. Legalábbis azt hiszem.
Az, hogy zavarban voltam, amikor az ablakom alatt állt nem jelent semmit, igaz?
Ugyan már! A végén még olyan leszek, mint a szappanoperák egyik főszereplője,
aki két szívdöglesztő srác között vacillál. Én viszont biztosan tudom, hogy érzek mindkét
fiú iránt. Mindkettőjük fontos nekem, de nem úgy.
