Epilógus

* Sziasztok! Hát ide is elérkeztünk, itt a vége. Ezúttal nem lesz következő évad, ez a végleges befejezés.
Köszönöm minden olvasómnak hogy az idejüket szánták a történetemre. Hálás vagyok minden kommentért/pipálásért/oldalmegjelenítésért/olvasásért.*

10 évvel később

Lexie szemszöge:
Az éjszaka közepén sírásra ébredek. Megint. A héten már harmadjára. Pedig még csak kedd van.
- Most te mész.- mondom a férjemnek álmosan.
- Legutóbb is én mentem. - feleli, miközben még a szemét sem nyitja ki. 

Egy barátságtalan morgás kíséretében kimászok az ágyból. Lassú léptekkel átballagok a gyerekszobába.
- Mi a baj Jane? Ne sírj, itt van anya.- motyogom, mialatt felkapcsolom a villanyt.
- Szörnyek vannak a szekrénybe.- suttogja tágra nyílt szemekkel.
A lányom még csak három éves, és nem a legjobb alvó. Nem telik el úgy este, hogy ne ébredne fel az éjszaka közepén, majd ne kezdene el sírni, szörnyek vagy ijesztő utca zajok miatt.
- Nincs ott semmi. Látod? - kitárom a szekrény ajtaját. Jane felsikít és bebújik a takaró alá, aztán óvatosan kiles alóla.
- Nincs benne szörnyecske?- kérdezi kíváncsian.
- A ruháidon kívül nincs itt semmi. Aludj nyugodtan tovább. - lekapcsolom a villanyt, és megfordulok, de a lányom megállít.
- Anya, veletek akarok aludni ma!
- Rendben, gyere.- egyezek bele végül.
Jane kimászik az ágyából, megfogja a kedvenc babáját és átrohan mi szobánkba. Visítva ugrik rá az ágyunkra, az apja mellé.
- Apa! Itt alszom ma veletek.
- Rendben Jane, de viselkedj jól.- mosolyog rá a lányunkra Lysander.
A férjemmel nem volt könnyű egymásra találnunk. Hosszú évekig barátok voltunk, de éreztem, hogy még több is lehet köztünk.  Öt éve jöttünk össze hivatalosan. Két évvel utána megkérte a kezem. Még az esküvő előtt megtudtam, hogy terhes vagyok.
A lányom az én sötétbarna hajamat és Lysander különleges szemét örökölte.
Jane vidáman kezd el ugrálni az ágyon. Még csak hajnali három óra van, de máris van energiája.
- Mit mondott neked apa? Azt, hogy viselkedj.- szólok rá, miközben visszamászok az ágyba.
-Viselkedek én, csak nem jól. - feleli a lányom durcásan.
Lysander felnevet, majd óvatosan megfogja a kislányt, lefekteti az ágyra és betakarja.
- Jó éjt Jane! - nyomok egy puszit a homlokára.
- Jó éjt anya, jó éjt apa. Reggel találkozunk.- köszön el, majd összegömbölyödik az ágyon, magához szorítja a babáját és szinte egyből elalszik.
Lysander áthajol a köztünk alvó lányunk fölött, és megcsókol.
- Jó éjt Lexie.
- Jó éjt. Reggel találkozunk.- köszönök el Jane módra, miközben rákacsintok, bár a sötétbe ezt nem biztos, hogy látja.

Celine szemszöge:
Felviharzok a hálószobába. Az ajtót becsapom magam után, majd a szekrényhez sietek. Az aljáról előkotorászom a nagy bőröndöt. Ledobom az ágyra és felcsapom a tetejét, majd elkezdem beledobálni a ruháimat, miközben könnyek gyülekeznek a szememben.
- Most meg mit csinálsz?! – áll meg az ajtóban Castiel keresztbe font karokkal.
- Pakolok! Eddig bírtam veled! Most elköltözöm és viszem magammal a gyerekeket is!
- Celine, ne csináld már! Mégis hova mennél? Csak nem mész most el a nagynénédhez vagy a szüleidhez Ausztráliában?
Na ebben igaza van. A szüleim, amint újra épült a leégett házuk, vissza is költöztek. Nina nénikém öt éve elment meglátogatni őket. Megtetszett neki Sydney varászlatos hangulata, ezért azóta is ott van.
- Van egy bátyám is. – felelem morcosan, mialatt még több ruhát pakolok a bőröndbe.
- Igen de a felesége nem szereti a gyerekeket. Nem emlékszel?
Hát igen. Gideon tavaly nyáron vette el Lucyt, aki csak pár óráig képes elviselni a kicsiket. Addig engem ez nem érdekel, még nem befolyásolja a bátyámat. Gideon ugyanis imádja az én három csemetémet.
- Van egy unokatestvérem és vannak barátaim is, akik szívesen látnak engem és a gyerekeket. – idegesen összecipzározom a bőröndöt, de Castiel kiveszi a kezemből és a szoba másik végébe hajítja.
- Celine, nem mész te sehova!
- Megakadályozol benne? Bezársz ide vagy mi? – kérdezem, miközben a lehető legdühösebb nézésemet használom.
- Túl reagálod a dolgot Cel. – óvatosan közelebb lép hozzám, majd a vállamra teszi a kezét. Mikor nem ellenkezem, magához húz és megcsókol. Érzem ahogy elpárolog az összes haragom.
- Most már lenyugodtál? – kérdi, egy pimasz mosollyal az arcán. Válaszul bólintok, majd a vállára hajtom a fejemet.
- Mi lesz most velünk? – kérdezem halkan.
- Hogy érted?
- Mivel fogunk közlekedni?
- A kocsinkkal.
- Igen? Azzal, amit ripityára törtél? Már el is felejteted? Hiszen most veszekedtünk miatta.
- Megjavítjuk. Azt a pár hetet meg kibírjuk busszal. Nem történt túl nagy kár. Te sokkal jobban kiborultál emiatt.
- Nem minden nap kap az ember egy telefonhívást, hogy a férje az autóval együtt az árokban kötött ki. Aggódtam érted – mondom halkan, mialatt lassan felemelem a fejemet és a szemébe nézek.
- Semmi bajom.
- Most már látom.- mosolygok rá, majd megcsókolom.
- Anya! Anya! Anya!- sikítja egy vékony gyermek hang. Eltolom magamtól a férjemet és lesietek a földszintre, ahol az egyik kisfiam toporzékol a földön ülve. Ikertestvére a kanapén áll kezébe egy plüsspolipot szorongatva. 
A ház minden egyes pontját ellepik a játékok. Mióta a fiúk betöltötték a negyedik évüket, allergiásak lettek a rendre. Amint elpakolok, ők újra szét dobálnak mindent.
- Draco, mi a baj?- kérdezem gyengéden, miközben felveszem őt a földről.
Hihetetlen egybeesés, hogy ő és az ikertestvére az apjuk szemét és az én hajamat örökölték. Tehát az én Dracom is szürke szemű és szőke hajú, mint Draco Malfoy, akiről elneveztem.  
- Elvette a polipomat! – kiáltja a karomba lévő gyermek, miközben kis karjával az ikertestvére felé mutat.
- Igaz ez, Davis?- lépek közelebb a kanapén ácsorgó fiacskámhoz.
Az ő nevét sem volt nehéz kiválasztani. Neki is valami D betűset akartam, és ez volt az első olyan jól hangzó név, ami eszembe jutott.
- Nem, anyuci! – néz rám komolyan Davis, miközben a polipot a háta mögé dugja.
- Nem szép dolog hazudni. – dorgálja meg gyengéden Castiel, miközben helyet foglal a kanapén.
- De én nem hazudok apa! Mond meg neki anyuci! – néz rám Davis kerek szürke szemeivel.
- Nem igaz! – visítja Draco, majd kapálózni kezd a kezemben. Lerakom a kanapéra, mire egyből az apja ölébe mászik.
Én is leülök az említett bútorra. Davis a hátamnak dől és nyakamba csimpaszkodik.
- Jól hallom, a fiúk megint veszekednek? – szökdécsel le a lépcsőn a lányom.
Minden anyai elfogultság nélkül jelenthetem ki, hogy Rose gyönyörű. Apjától örökölt fekete haja a háta közepéig ér. Tőlem örökölt kék szemeiből a tíz évesek őszintesége sugárzik.
- Davis elvette a polipomat.- panaszolja Draco a nővérének.
- Add vissza neki! – áll meg Rose keresztbe font karokkal az öccse előtt.
- Neeeem! Kell nekem! – kiáltja Davis.
Rose felkapja a hozzá legközelebb lévő plüsst, ami egy bárány.
- De nézd, milyen aranyos ez a bari!  Nagy szép szemekkel néz rád és a bundája jó selymes.
Davis egy pillanatig gondolkodik, majd kiveszi nővére kezéből a bárányt, a polipot meg vissza adja Draconak.
- Nahát Rose, ezt ügyesen megoldottad. – néz a lányunkra apai büszkeséggel Castiel.
Én egy boldog vigyorral nézek a családomra. Ez a négy személy, az akik mindennél fontosabbak számomra. Nagyon szeretem a férjemet és a gyerekeinket. Boldog vagyok, amiért így alakult az életem.

2. kötet, 37. fejezet: Szülés

*Sziasztok! Sajnálom, hogy megint egy jó ideig nem adtam életjelet magamról. Most már itt vagyok. Valamikor a jövőhéten hozom az utolsó részt*


Celine szemszöge:
Lexie haza utazott Párizsba. Csak három napra ment, de mégis nagyon hiányzik.  Aggódok is érte. Tudom, hogy nincs túl jóban az apjáékkal.  Így is van szegénynek annyi baja.  Nem kell, hogy ők is tartsanak neki egy fejmosást a fene tudja miért.
   Hétfő este apu kimegy a reptérre az unokatestvéremért. Addig én szépen befészkelem magam a szobájába és várok rá.
Hamarosan az ajtó kicsapódik és belép rajta a bőröndjeit cipelő Lexie.
- Hány csomagot vittél magaddal három napra?
- Ó, szia Cel! –mosolyog rám, miközben leül mellém az ágyára.
- Na? Mi volt?
- Argh! Ne is kérdezd!  Nem fogod elhinni mit akarnak! Örökbe fogadni egy gyereket.
- Mi? Ők? Örökbe fogadni? Hiszen veled sem foglalkoznak! Minek nekik másik?
- Nem tudom, de nem is érdekel. Még évi két alkalomnál nem kell többször látnom apám feleségét, felőlem azt csinálnak, amit akarnak. – mérgelődik durcás képpel.
Pár percig néma csöndben ülünk. Lexie töri meg a csendet.
- Neked milyen napod volt?
- Remek...  Ma is dolgoztam.
- Milyen bolti eladónak lenni?
- Nagyszerű... Ez életem csúcspontja. – felelem egy keserű vigyorral.

Lexie szemszöge:
Celine hamar lefekszik aludni. Fáradékony mostanában.
Én lemegyek a konyhába készíteni magamnak egy szendvicset. De evés helyet, csak tologatom a tányéron.  Egyfolytában csak apámék járnak a fejemben. Örökbe fogadnak egy gyereket. Miért is?  Engem nem szeretnek, de nem baj, lesz egy másik, akit majd lehet szeretni.
- Engem miért nem tudtok szeretni? – suttogom a csöndben, sírással küszködve.
- Lexie? Valami baj van?– szólít meg egy hang. Hátra fordulok és Gideonnal találom szemben magam.
- Nincs semmi! – vágom rá, miközben felállok az asztaltól. Távozni szeretnék a helyiségből, de ő elkapja a karomat.
- Tudod, ha bármi baj van nekem elmondhatod. Én mindig itt vagyok neked.
- Igen. Álmomban mindig itt vagy velem, de eltűnsz mikor felébredek.
Kitépem a karom a kezéből, majd távozok. De még mielőtt elhagynám a konyhát, vissza fordulok és határozottan közlöm:
- Ezzel végeztem minden veled kapcsolatos érzelmemmel.

Hónapokkal később
Celine szemszöge:
 Fáj a hasam. Nem egyszerű fájással, hanem olyan nyomó fájással. Aú, nagyon fáj.
- Gideon! Gideon! GIDEON! – kiabálom, miközben a falat ütöm, aminek a túl oldalán a bátyám szobája található.
Alig telik el egy perc, ő már be is ront hozzám aggodalmas tekintettel.
- Mi a baj? – kérdezi zihálva.
- Segíts! Keltsd fel anyuékat és Lexiet! Beindult a szülés.
A bátyám kirohan a szobámból. Én néhány mély lélegzet vétellel próbálom lenyugtatni magamat. Minden rendben.  Nem sokára túl esek ezen majd a karjaimba tarthatom a kislányomat.
Most az anyám és az unokatestvérem sietnek be a szobámba.
- Jól vagy? Mit érzel? Minden rendben? – hadarja anyu.
- Kérlek, menjen minden a terv szerint. Pakolj be nekem, majd öltözz át, hogy velem tudj jönni. Lexie,  kérlek segíts átöltözni!
Szó nélkül engedelmeskednek nekem. Anyu belepakol egy táskába mindent, ami most kelleni fog nekem. Lexie segít felvenni a hálóingem helyett valami kényelmes melegítőt.
Mikor végzünk, Gideon a karjaiba vesz engem, majd betesz apu kocsijának hátsó ülésére, ahol kényelmes elfekszem.
Nina nénikém berakja a táskámat a fejem alá párnának.  Apu már a vezető ülésen ül, anyu mellette.
- Lexie! – kiáltom az unokatestvérem nevét. Most nagy nehezen tudom megtartani a higgadtságomat.
- Igen? – hajol felém az unokatestvérem.
- Hívd fel Castiel, és mond meg neki, hogy várom a szülőszobán.
- Rendben. Sőt, ha nem veszi fel személyesen fogok elmenni a házáig és kirángatom onnan.  – mondja, majd egy puszit nyom a homlokomra, aztán becsukja a kocsi ajtaját.
 A nagyjából tíz perces út a kórházig most óráknak tűnik.  A szüleim síri csendben ülnek, mert megkértem rá őket.
Nagyon fog fájni a szülés? Ugye nem lesz vészes? És mi van ha valami komplikáció fog közbe avatkozni? Óh, Istenem, csak a gyerekemnek ne legyen semmi baja.  Aú, nagyon fáj a hasam. Rose, kérek bírj még ki egy kicsit odabent.
Gondolataim közül a megérkezés szakít ki.  Apu berohan a kórházba, majd egy orvos társágába jön vissza, aki beleültet egy tolószékbe és eltol a szülőszobáig.
- Kicsim, akarod, hogy be menjünk veled? – kérdezi anyu mialatt megszorítja a kezemet.
- Ne. Inkább küldjétek be Castielt, ha megérkezik.
Az orvos bevisz a szülőszobába és ráfektet egy ágyra. Nem telik bele sok idő, máris  elkezdünk szülni. Mármint csak én szülök, az orvos és a nővér csak segítenek.
 Castiel hamarosan megérkezik.  Szó nélkül hagyja, hogy a kezét szorongassam hosszú órákon keresztül.
    A nap már bevilágítja a szülőszobát, mikor meghallom a lányom sírását.
- Rendben,  kint van. – szól nekem az orvos miközben bebugyolálja a kicsit egy törölközőbe.
 Teljesen kimerültem. Alig maradt erőm a nyitva tartani a szememet. Olyan jó, hogy végre túl vagyok ezen. Még soha semmi nem fájt ennyire.
- Hány óra telt el?- kérdezem kissé rekedtesen.
- Hét és fél. –válaszolja Castiel, mialatt mosolyogva kisöpör egy kósza tincset az arcomból.
Az orvos a kezembe adja a gyereket, aki még mindig sír. Olyan aprócska.  Olyan aranyos. És az enyém. Én szültem. Alig hiszem el.
- Gyönyörű.- suttogja Castiel megbabonázva.
Igazat kell adnom neki. Rose a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam.  És az én lányom.
Anya lettem.