16. fejezet: Rettegés

 *Sziasztok. A horror házas jelenetet idekezdtem nem ijesztőre csinálni  de hát ilyen lett. Szerintem nem túl félelmetes, de ha valaki ijesztőnek találja, bocsánat. Én egy laza 12-es karikát raknék rá, de szerintem nem olyan durva. Üdv: Klárii*

20 percen belül megérkezünk. Egy elhagyott ház kertjébe megyünk végig. Vagyis kívülről néz ki elhagyatottnak. Egy férfi áll elénk.
- Segíthetek gyerekek?
- A horror házba jöttünk. – jelenti ki Lysander, határozottan.
- Értem. Készen álltok 30 perc rettegésre?
- Igen! – válaszolok most én. Remélem, nem hallatszik ki a hangomból a bizonytalanság. 30 perc? Nem lesz egy kicsit sok?
 Miután megvesszük a jegyeket, egy ajtó előtt kell állnunk és elolvasni valami szabályzatot. Nem szabad felvételét készíteni, a szereplőkhöz hozzá érni, meg a többi szokásos dolog van leírva.
 A gyomrom összezsugorodik. Izgulok. Nagyon remélem, hogy nem fogok halálra rémülni.
Egyszer csak kinyílik előttünk az ajtó. A fiúk mennék előre, én meg egy kis habozás után, utánuk.
 A szobát, ahová érkeztünk két szóval tudom leírni: fura és ijesztő.
- Sziasztok! – ugrik elő, az ajtó mögül egy férfi művéres kötényben. Természetesen felsikítok, pedig elég nyilvánvaló, hogy ő nyitotta ki az ajtót.
- Jó napot! – köszön Lysander udvariasan.
- Helló. Én vagyok a Pa-pa – a nevét nyújtva mondja.
- Én Castiel vagyok. Ők meg Celine és Lysander.
- Örvendek! Biztos remekül fogjuk érezi magunkat.Vagyis inkább csak én. Innen már nem jöttök ki élve! Egyesével fogtok elhullani! – mondja ijesztő hanghordozással. Oda megy az ajtóhoz és kulcsra zárja, mire egy hatalmasat nyelek.
 - Most viszont elkérném a jegyeiteket. – fojtatja tovább „Papa”.
 A kezébe is nyomjuk.
- Ebből fogok papírcsákót hajtogatni a sírotokra!
- De szép legyen ám! – mondja Castiel.
- Az lesz! Most pedig menjetek körbe a házamba. Arra kérlek titeket, hogy a családi békét ne zavarjátok meg! – ezzel tovább enged minket. A tovább menetel egy másik ajtón keresztül van.
 Lysander megy előre. Castiel látja, hogy nem szívesen mozdulok, ezért megfogja a kezem (a jobbat, mert a bal még mindig gipszben van) és bátorítóan rám mosolyog.
 A következő szoba… Egyáltalán ez egy szoba? Sötét van ezért alig láttok valamit.
 Egyenesen megyünk. Egy nő hangját halljuk, mire megállunk.
- Menjetek tovább! MENJETEK TOVÁBB! - kiabálja a nő valami rácsot zörgetve. Mintha egy ketrecben lenne. Sem a zörgetést, sem a kiabálást nem hagyja abba.
A bal kezemen a gipsz neki ütődik valaminek. A ketrecnek? Oda nyúlok a jobb kezemmel is. A nő hozzá ér a rácsot fogó kezemhez. Sikítva hátrálok. Castiel nyugtatóan át ölel.
- Ki akarok menni! – mondom és remélem, hogy csak ő hallja.
- Nyugi! – ezzel tovább megyünk.
 Egy piros foltos függöny alatt megyünk át. Ez csak festék! Próbálom nyugtatni magamat. Na, nehogy már megijedjek a festéktől!
 A magát Papának nevező fickó áll előttünk.
- Ez a konyha! – mondja a maga, baljós hangján.
Csupa művér az egész. Egy kés is van. Szerintem műanyag.
- Szép konyha! – mondom bátorságot tettetve.
- Köszönöm. – válaszol, mintha ez tényleg nagyon szép lenne.
 A következő fél óra, úgy nagyjából egybe folyik. A fiúk poénkodnak, néha-néha én is, de leginkább csak sikítok és félek.
 Amikor végig megyünk és kiengednek, szinte kifutok a szabadba. Lysanderék röhögve követnek.
- Mi az Cel? Talán nem bírod a horrort? – kérdezi Lysander tetettet aggodalommal.
- Dehogynem! – mondom tetetett felháborodással.
- Tényleg? Akkor eljössz velünk egy másikba is? Ami 70 perces? – szál be a piszkálásomba Castiel is, miközben nyugtatóan megölel. Vajon érzi, hogy még mindig remegek?
- Hogy mennyi? Nincs az a pénz! – közlöm határozottan. A fiúk megint röhögni kezdnek. Könnyű annak, aki bírja az ilyen ijesztő dolgokat.

Amikor már otthon vagyok, Rosalya átjön.
- Milyen volt? – kérdezi a szőnyegen ülve.
- Egész jó. – füllentek
- Be voltál tojva, igaz?
- Igen… - vallom be szégyenkezve.
- Sejtettem. De ne aggódj, én is így lennék.
- Milyen volt a napod ed…- kezdeném témaváltás céljából, de ebben a pillanatba Gideon beront a szobámba. A sarkába ott van Lexie, aki valószínűleg csak azt reméli, hátha összeveszünk a tesómmal.
- Mi van már megint? – kérdezem idegesen.
- Semmi. Csak hallottam, hogy valaki van nálad.
- Ez kész! És te le akartad ellenőrzi?
- Igen.
- Akkor megnyugodhatsz, mert Rosa az, a legjobb barátnőm. Vagy talán ellene is van kifogásod? Lehet, hogy nem jó társaság nekem?
- Egyelőre azzal barátkozol, akivel akarsz.
- Ezt most komolyan mondod? NEM KÉRTEM ENGEDÉLYT - most már ordibálok. Nem az apám! Nem mondhatja meg nekem, hogy mit csináljak és kivel barátkozzak.
- MÉG TE CSAK EGY GYEREK VAGY, IGENIS ENGEDÉLYT KELL KÉRNED!! – kiabál ő is. Háta mögött az unokatestvérem épp a mosolygást próbálja visszafojtani.
- Na, jó én elmentem. Léci ne nyírjátok ki egymást! Még hívlak Cel. – ezzel Rosa elviharzik.
 Végül Nina nénikénk nyugtat le minket.
Egyedül az ágyamon gondolkodok. Végül egy fura döntésre jutok. Még jobban fel fogom bosszantani a bátyámat! Mivel tudnám?
 Lexievel való telefonbeszélgetésünk visszahangzik a fejembe. „Előbb csináltatok egy tetoválást, minthogy „szövetséget kössek” veled” Ez az!

15. fejezet: A vihar miatt...

*Sziasztok ebbe és a következő fejezetbe vannak jelenetek amik igaz történeten alapulnak (Nora és Celine beszélgetése, a horror házas rész) ugye Nóri?
 Ez egy kicsit hosszabb lett mint terveztem, de remélem tetszik :) üdv: Klárii*

- Nina hívott. Azt mondta, hogy nem tud értem jönni... A villámok között meg ne induljak el… Szóval… - dadogok szerencsétlenül. Castiel nevetni kezd.
-  Ebbe a viharban tényleg nem kéne sétálgatnod. Persze, hogy nálam alhatsz. – válaszol a fel nem tett kérdésemre.
   Mivel nincs jobb dolgom, visszatérek a pudingomhoz. Nem értem, hogy Castielnek mi baja vele. Ez ehető. Legalábbis szerintem, mert megkóstolni nem merem.
 Megmondom őszintén, hogy egy kicsit félek itt aludni. Ráadásul a barátom szülei sincsenek otthon… Na jó, a bolhából csinálok elefántok. Csak nyugalom!
- Megkóstolod? – kérdezem a tál felé bökve.
- Kösz, de inkább kihagyom. Nem szeretnék fiatalon meghalni.
- Ha-ha. – ezzel óvatoson a számba veszek belőle egy kicsit. Mit rontottam el?! Ez borzalmas! Egyszerre édes, savanyú és sós. Nagy nehezen lenyelem.
- Látva az arckifejezésed, jól teszem, hogy nem kóstolom meg. – mondja egy idegesítően aranyos mosoly kíséretében.
- Pedig egész jó!
- Persze! Nem tudsz hazudni Cel.
- Tudom. - sóhajtva félretolom az alkotmányom.
 Ekkor csörögni kezd a mobilom. Meglepve pillantok a kijelzőre. Nora az. A kórházban megismert lány.
- Szia. - köszönök vidáman.
- Szia Celine! Csak azért hívlak, mert kölcsön adtad azt a krimit. Kiolvastam.
 - Hogy tetszett?
- Nagyon jó volt! Igazad volt, tényleg nagyon ügyesen ír az író. Szóval, mikor adhatom vissza a könyvet?
- Nem is tudom. Valamikor a jövő héten?
- Rendben. Majd még hívlak. Egyébként hogy vagytok… Akarom mondani vagy.
- Kösz, én és Celine jól vagyunk. És ti hogy vagytok Norával? – kérdezem vigyorogva.
- Köszi, jól. Most Nora épp iszok.
- Az jó. Celine meg épp tanul. Hihetetlenül stréber az a gyerek. Még jó, hogy én nem vagyok az! – a vonal túlsó végén, az új barátnőm próbálja visszafojtani a röhögést. Castiel meg értetlenül néz rám. Ez tényleg egy nagyon értelmes beszélgetés.
- Igen, még jó. Te teljesen normális vagy. Bár Celine egy kicsit idegesítő lány.
- Szerintem is. De ezt pont hallotta és dühös rád. Egyébként te is normális vagy, de Nora idegesítő.
- Ezt most Nora hallotta. Azt üzeni, hogy öri-hari! – azt nyávogó hangon mondja. Alig bírom abba hagyni a nevetést. Csak mi vagyunk képesek többes számba beszélni saját magunkról.
- Akkor öri-hari. - mondom én is nyávogva.
- Négyünk közül, egyikünk sem normális!
- Hát nem. Viszont most letesszük. Szia Nora. Üdvözlöm Norát.
- Szia Celine. Üdvözöljük Celinet. – ezzel leteszi.

 Lezuhanyozok és Castiel ad egy nadrágot és egy pólót. A tükör előtt állok és röhögök magamon. Mondanom sem kell, hogy milyen idiótán festék a ruhákba, amibe majdnem kétszer beleférek.
 Vacsorára müzlit eszünk, tekintve, hogy egyikünkből se nagyon lesz szakács. És most szépítettem.
   A kanapén alszok. A hajamat szétterítem a párnán, nehogy elaludjam valahol.
 Már éjfél is elmúlt, de nem tudok elaludni. Zavarnak a villámok és a dörgések. Arról nem is beszélve, hogy idegen környezetben vagyok. Aludjál már Celine! Nem vagy kislány! Nem kell félned a viharban!
Hiába parancsolok magamra, akkor sem megy. Ebben a pillanatban egy villám becsap, valahová nem messze. A fénye bevilágítja az egész nappalit. Hangosan felsikítok. Az ablakhoz rohanok. A villám az egyik fába csapódott be, ami az utcán áll.
Castiel szobája felé veszem az irányt. Ciki vagy sem, akkor is félek.
Meglepetésemre ő is ébren van.
- Felkeltem a sikításodra. Valami baj van? – kérdezi aggódva.
- Nem. Csak egy villám…
- Félsz a viharban?- még a sötétben is látom, hogy mosolyog.
- Nem! Illetve egy kicsit.
- Értem. – ezzel arrébb csúszik az ágyán. Bebújok mellé, ő meg átkarol.
- Jó éjt Celine! – mondja, miközben egy puszit ad a homlokomra.
- Jó éjt! – közben lehunyom a szemem. Furcsa, hogy milyen hamar sikerül elaludnom.

 Isteni érzés Castiel karjaiban kelni. Miután megreggelezünk, haza indulok átöltözni, utána meg elmegyünk a horror házba.
 Haza érve Nina már vár rám.
- Miden rendben? – kérdezi, miközben gyanúsan méreget.
- Persze! Elmegyek Lysanderrékel valahová. – jelentem ki, miközben a szobámba robogok.
Gyorsan átöltözök, valami tiszta ruhába. Utána alaposan kifésülöm a hajam és végül halványan sminkelek. Mikor végzek Gideon kopogás nélkül beront.
- Mi van? – kérdezem mogorván.
- Hogyhogy mi van? Miért nem aludtál itthon? Hol voltál?
- Semmi közöd hozzá!
- De igen van! A bátyád vagyok.
- Ez nem jelent semmit. Nina felügyelete alatt vagyok és ő tudja, hogy hol voltam.
- Ugye nem annál a srácnál, voltál, aki a kórházban is meglátogatott?
- Nincs hozzá semmi közöd! – most már felemelem a hangom.
- De igen van! Ő nem hozzád való! – Gideon is kiabál.
- De hát nem is ismered! Még a nevét sem tudod! Különben sem te  döntöd el, hogy kivel járjak.
- Igazából de! Idősebb vagyok nálad, szóval én döntök! - erre belőlem kitört a nevetés.
- Ezt nem mondod komolyan! Esetleg a barátaimat nem akarod leellenőrizni?
 Látom, hogy a kezeit ökölbe szorítja. Nem félek tőle. Nem fog megütni. Tudom, hogy valamilyen szinten szeret engem, még ha nem is nagyon mutatja ki.
- Én csak vigyázni akarod rád! Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked. – mondja, most már valamivel halkabban.
- Köszi, de én is tudok vigyázni saját magamra.
 -Rendben, de ne hozzám gyere sírni, ha összetöri a szíved.
- Erre nem fog sor kerülni! – ezzel elviharzok mellette. Igen, kimenekülök a saját szobámból. Na, mindegy.
Nina gépén nettezek egy kicsit, miközben Rosalyával dumálok telefonon.
 Mikor végezzek, Ninával beszélgetek.
- Gideon meddig marad? – kérdezem semleges hangon.
- A szüleitekkel azt beszéltem meg, hogy addig marad, ameddig akar. Ha már egy félévet mulaszt az egyetem akkor itt is pihenhet.
- Értem.
 Kicsit később csöngetnek. Castiel és Lysander az.
- Na, indulhatunk a horror házba? – kérdezi vigyorogva az utóbbi.
- Persze. – mondom viszonozva a vigyort. 

14. fejezet: Egy romantikus délután

*Sziasztok! Továbbra is kérlek titeket, hogy kommenteljetek vagy pipáljatok, mert szeretném tudni, hogy tetszik-e vagy nem, amit írok. Köszönöm az eddigi hozzászolósokat/pipákat és hogy szánsz rám néhány percet és elolvasod amit irkálok :) Üdv: Klárii*

- MI?- kérdezem döbbenten.
- Egy alku. Ki kell jönnünk egymással!
- Miért kéne?
- Mert összefogunk Gideon ellen.
- Miért? És hogyan?
- Mert Gideon erős ellenfél.
- Te jó ég Lexie!  Nem valami kiesős valóság showban szerepelünk!
- Pedig jó alku lenne. Nem fogok szemétkedni veled és korrepetállak fizikából (a jegyeid alapján rád fér), te meg kideríted, hogy mi Gideon gyenge pontja  Mert, ha valakit közel tud engedni magához, az te vagy.
- Neked elment az eszed! Gideon a bátyám!
- Tudom. Ezt most miért is mondod?
- Mert nem akarok neki rosszat.
- Pedig jól járnál.
- Előbb csináltatok egy tetoválást, minthogy „szövetséget kössek” veled!
- Utolsó lehetőséged. Biztos?
- Biztos! – ezzel lecsapom a telefont.

Egy héttel később:
Castiel szemszöge:

 Hangosan kopognak a bejárati ajtón.
- Megyek már! – kiáltok, miközben a kulcsot keresem.
 Mikor végre megvan, kapkodva kinyitom az ajtót.
- Ja, csak te vagy! – mondom csalódottan.
- Én is örülök, hogy látlak! - szólal meg Lysander.
- Bocsi, de másra számítottam.
- Csak nem Celinet várod?
- De.
- Akkor bemehetek? Mert esik az eső.
- Tényleg? – amint elnézek mellette látom, hogy tényleg. Félre állok az ajtóból.
- Csak, ezért jöttem, mert elhagytam a…
- A jegyzetfüzetedet? – vágok a szavába.
- Nem. Az új dalunk kottáját. Kölcsön kérhetném a tiédet?
- Aha. Hozom, te maradj itt. – ezzel felrohanok az emeltre.
 Miközben, keresgélek kopogást hallok.
- Nyisd már ki!- kiabálok le.
 Végre megtalálom a kottát.
 Lysander és Celine az előszobában beszélgetnek. Nem kicsit eshet az eső, mert a lány szőke haja csuromvíz.
 Oda adom Lysnek a kottát. Megköszöni és elmegy.
 - Ne haragudj, amiért késtem. - szólal meg Cel, amikor már kettesben maradunk.
- Semmi baj. – ezzel átölelem a derekát, ő meg a jobb kezével a nyakamat. A bal keze még mindig gipszben van.
 Lehajolok és megcsókolom. Az ajkai most is puhák és narancsízűek, mint általában.

 A nap nagy részét a tévé előtt töltjük, összebújva. Az eső odakint lassan viharrá alakul át. Először egy focimecset néztünk, amit Celine végig szenvedett.  Most valami fiúbanda sorozatát nézzük, amit én szenvedek végig. De legalább Cel néha felnevet rajta.
- Elmegyek WC-re. – áll fel, amikor vége az egyik résznek.
- Nem kell bejelentened. Sejtetem, hogy nem fel alá akarsz járkálni a házamban.
 Ő elsétál, a telefonom meg egy üzenetet jelez. Lysander az. Válaszolok neki, mire hirtelen egy jó ötletem támad. Berohanok a konyhába. Ketchupot nyomok a nagy konyha késre és lekapcsolom a villanyt.
 Egy perc múlva lépéseket hallok.
- Castiel? Hol vagy? – hallom, ahogy közeledik. Ekkor előugrok a késsel a kezemben.
- Wáááá!
-ÁÁÁÁÁ – nagyot sikít, és egy hatalmasat ugrik hátra.
 Nevetve lerakom a kést a mosogatóba.
- A frászt hoztad rám! – a hangja remeg, az arca falfehér.
- Az volt a cél!
- Ez nem vicces!
- Valójában az. - még mindig nevetve magamhoz ölelem. Érzem, hogy milyen gyorsan ver a szíve.
- Minden rendben? – kérdezem, miközben azon vagyok, hogy abba hagyjam a röhögést.
- Igen. Honnan jött az ötlet?
- A horror háztól.
- Mi?
- Nyílt egy a közelben. Nincs kedved holnap eljönni velem és Lysanderrel?
- Nem is tudom. Kicsit félős vagyok.
- Kicsit?
- Igen egy kicsit!
- Nem egyedül fogunk beküldeni. Mi is veled leszünk.
- Jó. Veletek megyek.
- Meglátod jó lesz. – mondom miközben egy puszit nyomok a homlokára.
- Hiszem, ha látom. – morogja.

 Elég nagy vihar keletkezet. Mindjárt kezd sötétedni. Celine megpróbál összedobni valamit. Elvileg pudingnak készült, de ránézésre fogalmam sincs micsoda. Úgy érzem ő nem egy nagy konyhatündér. Mondjuk az segíthet, hogy nem nagyon hagyom végezni. Csörögni kezd a mobilja. Kimegy telefonálni. Én a pudingnak csúfult masszát tanulmányozom. Azon sem lepődnék meg, ha lélegezne. Vajon, ha megbököm egy villával, megmozdul?
  Pár perc múlva Cel visszatér. Az arca elfehéredett, a kezében a telefont szorongatja. Kétség sem fér hozzá, hogy baj van.
- Mi történt? – kérdezem, miközben automatikusan átkarolom.

13. fejezet: Alakul a család

* Sziasztok! Több mint 1500 oldalmegjelenítés. Köszönöm. Imádlak titeket. :) Szívesen olvasok kommenteket és nézegetek pipákat ;) Üdv: Klárii*

- Ja, hogy ő Gideon! Sosem mondtad, hogy a bátyád így beszél veled. – fordul felém Castiel.
- Csak ha rossz napja van rajtam vezeti le a feszültséget. Általában úgy beszél velem, mintha csak egy púp lennék a hátán. – ez tényleg így van.
- Valószínűleg megzavartam valamit, de beszélhetnék négyszemközt a húgommal? –kérdezi Gideon miközben szúrósan néz a barátomra.
- Nem! Én nem fogok közbe szólni, mond csak amit akarsz. – válaszol, miközben még mindig a kezemet fogja.
- Menj a…- kezdi a bátyám és kulturáltan egy olyan szóval fejezi be, ami rímel arra, hogy azta.
- Nem lehetne, hogy elmond az ittléted okát? –szólók közbe hadarva, mielőtt még tényleg összeverekednek.
- Amint meghallottuk, hogy baleseted volt, anyuék azonnal itt akartak lenni veled, de én mondtam nekik, hogy a munka miatta nem jöhetnek el csak úgy, szóval megígértem, hogy én jövök ide. Egyébként akkor is összetörheted volna magad, amikor nincs annyi programom… Most, hogy én válaszoltam te jössz. Ki ez a majom, aki még mindig a kezedet fogja?
- Az, aki behúzz neked egyet, ha még egy rossz szót is szólsz!– válaszol Castiel, ingerülten.
 Ezúttal Nora szól közbe:
- Csillapodjatok fiúk! Egy kórteremben vagyunk, nem a ringben.
A fiúk csöndben, de ellenségesen méregetik egymást. Az egyetlen testvérem és az egyetlen szerelmem nem lesznek túl jóban… Na, mindegy.

A nap kezd lenyugodni. Már mindenki, aki ma meglátogatott rég elment. Rosa, Lysander és Kentin is bejött. Most csak Norával kettesben vagyunk.
- Egyébként te hogy törted a lábad? – kérdezem kíváncsian.
- Véletlenül belerúgtam egy téglába.
- Hogy csináltad?
- Ne is kérdezd…
 Tudomásul véve, inkább nem mondok semmit. Az ablakon nézek kifelé.
- Olyan szép a tavasz. – sóhajtok.
- Aha. De igazából most ősz van.
Gratulálok Celine! Csak te tudsz ekkorát tévedni!
 Ekkor belép valaki a kórterembe. Azt hiszem a nénikém, de nem.
- Szia Celine! – köszön, az ő kedves hangján
- Szia Nathaniel.
- Hogy vagy?
- Voltam már jobban is. 
- Nem hiszem el, hogy a húgom lelökött a lépcsőről! Most túl messzire ment!
- Nem Amber volt. Én estem le. Ott voltak ők is, de nem löktek.
- Tényleg?
- Miért hazudnék ilyet?
 Nathaniel észreveszi az ideiglenes lakótársamat. Jól nevelt fiú létére bemutatkozik neki.
- Helló. Nathaniel vagyok.
- Helló. Az én nevem Nora.
 Az egymásra bazsalygásukat Nina zavarja meg, aki mint egy örült beront hozzám. Szorosan megölel.
- Ne haragudj, Cel drágám, hogy ilyen későn jövök, de kettős könyvelést kellet végeznem.
- Semmi baj nincs Nins nénikém.

 Amikor este vacsorázunk már mindenki elment (Norához is benézett az anyukája, de már ő sincs itt).
 Mivel Nina behozta a mobilom, Castielel SMS-ezek.
- Ki az? – kérdezi Nora, amint hangosan felnevetek valamin.
- Castiel.
- Szép dolog a szerelem. – jegyzi meg viccesen. – Egyébként akartam mondani, hogy össze illetek. Meg azt is, hogy a bátyád hasonlít rád.  Ja és még kérni akartam valamit.
- Mit?
- Mesélsz nekem Nathanielről?
- Á, szóval szimpatikus!
- Nem néz ki rosszul és kedvesnek tűnik.
 Épp neki látnék a beszédemnek Nathanielről, amikor megcsörren a telóm.
- Háló? – szólók bele.
- Celine! Én vagyok az!
- Lexie? 
- Igen. Nem csevegni hívtalak. Tudom, hogy holnap fog kihallgatni a rendőrség. Téged ismerve az igazat fogod mondani szóval minket szabadon engednek. Nem is ez a lényeg. Hallottam, hogy Gideon is hozzánk költözik egy időre... Őt még nálad is kevésbe kedvelem. Azt ajánlom mi ketten, kössünk egy alkut. Mondhatnám úgy is, hogy lépjünk szövetségre. Gideon ellen.

12. fejezet: Kórházban

*Ezt a fejezetet az unokatestvéremnek Nórinak írtam, aki rábeszélt a blog írásra. Ezért is róla neveztem el az új szereplőt ;). Üdv: Klárii*

Egy teljesen idegen környezetben ébredek. Hamar rájövök, hogy kórházban vagyok. De mi is történt?
 A szobában van valaki a mellettem lévő ágyon. Korombeli lány, hosszú szökés-barna hajjal és kékes-zöldes szemekkel. A hatalmas gipsz a lábán elárulja, hogy mért van itt. Amikor észreveszi, hogy ébren vagyok, vidáman megszólal.
- Te aztán jól beverted a fejed! Majdnem egy napig voltál komában. Egyébként az én nevem Nora knight.
- Celine Parker. – mondom bizonytalanul, mert még mindig nem értem, hogy mit keresek itt.
- Már engem is furdal a kíváncsiság. Mi történt? Tényleg lelöktek? Őrizetbe vették őket, mert nem hitték el, hogy baleset volt.
- Kiket vettek őrizetbe? – egyáltalán nem értem, hogy miről beszél.
- A két csajt. Ha jól értettem az egyik az uncsitesód. Mindenki azt mondta, hogy utálnak téged, és hogy biztos direkt lökte le a lépcsőn. Így volt?
 Hirtelen minden beugrik. Amber és Lexie felém jöttek én meg hátráltam és lezuhantam. Miközben visszaidézem az eseményeket, Nora már tűkön ül.
- Na? Direkt löktek le?
- Nem. Baleset volt. – a lány mintha egy kicsit csalódott lenne, a hír hallatára.
 Pár percig kattog az agyam, utána megkérdezem.
- Te nem tudott, hogy mi történ miután… eszméletlen lettem?- nem tudok jobb fogalmat kitalálni az egyik napig tartó alvássomra. A kóma túl durva.
- A két csaj megijedt és hívták mentőket. Itt ellátták a sebeidet és beraktak ebbe a szobába, ahol én vagyok.
- Értem. Voltak látogatóim? – nem mintha most ez lenne a legfontosabb, csak úgy kérdezem.
- Nem nagyon engedtek be hozzád senkit csak az anyukádat.
- Az anyukámat?
- Hosszú festet vörös haj és tengerkék szem, magas és nem túl sovány.
- A nénikém.
- Akkor ő.
   Lassan felmérem rajtam keletkező károkat. A bal kezem gipszbe és a fejem be van kötözve. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg annyira borzalmasan nézek ki, mint amilyenek érzem magam. Vagyis inkább nem vagyok kíváncsi rá. Bár most igazából a karom és fejem állapota sokkal jobban érdekel a kinézetemnél.
    Egy fehér köpenyes férfi lépbe a szobába. Az ágyamhoz jön.
- Jó napot Miss. Parker. Jó látni, hogy felébredt. Én Dr. Walter vagyok, a maga kezelő orvosa. Hogy érzi magát?
- Nem túl jól. – válaszolok halkan
 A doki elvisz magával egy vizsgálóba. Először egy csomó kérdést tesz fel, hogy megtudja nem károsodott-e a memóriám. Miután meggyőződik róla, hogy nem lettem amnéziás, át megyünk egy röntgen terembe. Röntgent készít a karomról és koponyámról.
 Kiderül, hogy egyik sem károsodott súlyosan, csak kisebb törések, amikből fel fogok épülni. Néhány napig bent kell maradnom megfigyelésen, utána csak kontrollra kell vissza járnom.
 Mikor végeztünk, beszélhetek Ninával. Megnyugszik, hogy minden rendben. Dolgozik, és nem engedik el, de megígéri, hogy amint végez meglátogat. Lexiet tényleg őrizetbe vették, mert azt hitték, hogy direkt löktek le a lépcsőn Amberrel. Megtudom, hogy holnap jönnek be hozzám a rendőrök és vallomást kell tennem.

 Miután visszaérek, Norával beszélgetünk. Pontosabban ő beszél én meg hallgatom.
 Arról mesél, hogy miért nem jöttek össze a szomszéd fiúval.  A beszámoló végére rájövök, hogy az a fiú bunkó és még beképzelt is. Valószínűleg Nora jobban járt, így.
 
 Ha jól számolom még tart a suli amikor Castiel meglátogat.
- Basszus, Celine. Annyira aggódtam érted! Jól vagy?- ezzel vigyázva a bal karomra, megölel.
- Voltam már jobban is. És te jól vagy? Mert borzalmasan nézel ki. - ez az igazság. Az arca nyúzót, szemei alatt hatalmas fekete karika éktelenkedik.
- Egy percet sem tudtam aludni.
- Hogyhogy?
- Ezt még kérdezed? Te tudnál volna aludni, ha én fekszek kómában és még be se jöhetsz hozzám?
- Nem. Azt hiszem nem.
- Na, látod! Amikor, Nina nénikéd küldött egy sms-t, hogy felébredtél, azonnal rohantam hozzád.
- Ellógtál néhány órát?
- Persze! Egyénként Rosalya üzenni, hogy órák után meglátogat. – mondja, miközben leül az ágyam szélére és megfogja a jobb kezem.
 A szomszéd ágyon pihenő Nora, érdeklődve figyel minket.
   Megpróbálom kiszedni Castielből, hogy volt-e ma valami érdekes a suliba (nem mintha érdekelne, de semmi kedvem elmesélni, hogy hogyan estem le a lépcsőről), amikor valaki bejön hozzám.
 A szőke haja a kék szemébe lóg. Látni, hogy nincs jó hangulata.  Az ágyamhoz lép és türelmetlenül vizslat engem.
- Csak te lehetsz ilyen szerencsétlen, hogy így összetöröd magad! – szól ingerülten, köszönés helyet.
- Nem tudom, hogy te kivagy, de sürgősen vegyél vissza! – szól rá Castiel.
- Nem hozzád beszéltem, haver! Én sem tudom, hogy te kivagy, de most sürgősen enged el Celine kezét!
 Tőlünk pár métere Nora felszisszen. Ahogy látom nem tetszik neki a gondolat, hogy ezek ketten, itt verekedjenek össze. Még mielőtt Cast bármit válaszolhatna, megszólalok:
- Mit keresel itt Gideon?

11. fejezet: Baleset

- Castiel! Nem mondod, hogy ezt választottad helyettem? – sipítozik Amber.
- Ezt? Élőlény vagyok, ha nem tudnád! – csattanok fel.  Tudom, hogy tetszik neki Castiel. Ahogy azt is tudom, hogy semmi esélye nála.
- Nekem, ehhez a gyerekes játékhoz semmi kedvem!- ezzel Castiel megfogja a kezem és elhúzz onnan, ott hagyva Ambert.
    Együtt sétálunk be a suliba kézen fogva, és egyszer meg is csókol néhány osztálytársunk szeme láttára.  A hírek futó tűzként terjedtek. Ezt bizonyítja, hogy 2. szünetbe Rosalya és Kentin elkap, amikor a tornaterembe készülök.
- Azt pletykálják, hogy te és Castiel együtt jártok! Ez igaz? – kérdezi a barátnőm izgatottan.
- Ö... Igen. – érzem, ahogy az arcomat elönti a pír. Rosa vidáman a nyakamba ugrik és mintha azt morogta volna, hogy „végre”. Ken arcát kezdem fürkészni, hogy vajon mit gondol. Várok valami reakciót, de csak ennyit mond:
- Szerinted ő hozzád való? – erre én értetlen képek vágok. Ezt hogy érti?
- Szerintem igen. - mondom végül.  Ő csak bólint.
    Kentin ott hagy minket, mi meg Rosával egymásba karolva megyünk a tornatermi öltözők felé, miközben alaposan kikérdez a reggelemről.
 
 A cipőfűzőmet kötöm miközben a legjobb barátnőmmel semmit mondó dolgokról cseverészünk. Rajtunk kívül már csak Amber és a két barátnője van bent. Az ajtóba állnak és nevetni kezdenek. Kérdően nézzünk feléjük.
- Ugye tudjátok, hogy ez az ajtó rossz és ellehet kívülről úgy fordítani a kilincset, hogy belülről ne lehessen kinyitni? – kérdezi Lisa tőlünk.  Aztán, ők hárman ki mennek, becsukják az ajtót és valami kattanást hullunk. Hirtelen leesik! Rosával egyszerre rohanunk oda. Amberék nevetve odébb, mennek. Bezártak minket az öltözőbe! Ilyen nincs! Mással is történnek ilyen dolgok, vagy csak engem ér az a megtiszteltetést, hogy a szappanopera forgatókönyv írói irigykedhetnek a naplómra?
Az ajtót ütöm miközben segítségért kiabálok. Pár perc múlva (mikor már becsöngetek) abba hagyom, és Rosa felé fordulok.  Kicsit hátrább áll és úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. Azonnal mellette termek.
- Minden rendben?
- Nem. Nem bírom a bezártságot! Rosszul vagyok. Ki akarok menni. Celine, ki akarok menni! KI AKAROK MENNI!- egyre hangosabban, hadarva beszél, miközben határozottan megszorítom a karját.
-  Nyugodj le és figyelj rám! Ki fogunk jutni! Érted?! Csak türelem! – remélem ez magabiztosabbnak hangzik, mint amilyennek gondolom. A legjobb barátnőm teljesen lesápadva bólint.
 Támad egy hirtelen ötletem. Előkotorászom a táskámból a mobilom, és Irist kezdem hívni.  Azonban a telefonja itt kezd el csörögni. Jó, ez hülye ötlet volt. Miért is vinné magával tesire? Valamiért ezt nem tudtam feladni, ezért egy másik osztálytársamat kezdtem hívni. És tádám: Lily is az öltözőben hagyta a telóját. Ezzel inkább nem is próbálkozok újra.
Pár perc tétlen idegeskedés után Mrs.Collins a tesi tanárunk, talál ránk.
- Itt tervezték ellógni az órát? Ezt hogy képzelik? – kérdezi dühösen.
- Nem lógni akartunk! Amberék bezártak. – vágom rá.
- Ne találjon ki történeteket! És ahogy látom még a kilincset is elrontották.
- Nem mi voltunk!
- Vegyen vissza a hangerőből és vállalja fel a tetteit!
- De...
- Nincs de!
- De... – szólal meg Rosa is.
- Elég ebből! Igazgatóiba! Most! – a tanárnő kiviharzik, mi meg értetlenül bámultunk utána. Most komolyan nekünk kell elvinni a balhét?
 Az igazgatónő sem hitte el, hogy Amberék zártak be minket. Szerencsére megúsztuk egy igazolatlan órával és egy „többet ilyet ne merjenek csinálni”-val.
- Ez hihetetlen! És még helyettük is mi bűnhődjünk... - csattan fel Rosa, amint kettesben maradunk.
- Ne aggódj, Amber és a két követője ezt nem fogja megúszni! Ezt a játékot nem nélkülünk fogják játszani!

 Hazafelé Castielel megyek és természetesen együnknek sem jut eszébe megvárni Lexiet.  Helyette elmesélem az öltözői incidens (már ha azt incidensnek lehet mondani, hogy bezártak). Mikor befejezem ő nevetni kezd.
- Ezen mi olyan vicces?
- Semmi. Csak aranyos, amikor fel vagy háborodva.
- Aranyos!? Nem vagyok aranyos! Aranyosak a kiskutyák, én nem! – úgy érzem ezen jogosan lehetek felháborodva.
 Castiel megállít és nevetve közel húz magához. Lehajol hozzám, a szája csak pár millimétere van az enyémtől.  A gyomromba lévő mini tyúkjaim repdesni kezdenek (miért tyúkok?).
- Úgy tetszel, ahogy vagy. Akár aranyos vagy mint egy kiskutya, akár kemény mint egy szikla. Nem mintha a kettő kizárná egymást. – érzem, hogy megint elönt a pír (sose voltam pirulós). Nem gondolta volna, hogy Castiel valaha ilyet mond nekem. Aztán csókolózni kezdünk, és csak akkor hagyjuk abba, amikor már elfogy a levegőnk.
   Haza érve, vidáman lépdelek fel a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokon megállok, mert észreveszem a tőlem pár métere álló, dühösen néző Lexiet és Ambert.
- Mi van már megint? Ártottam én nektek? – kérdezem enyhe utálattal a hangomban.
- Igen! – vágják rá, egyszerre
- Mégis miben?
- Engem egyszerűen irritálsz. Irritál, hogy ugyanolyan tengerkék szemünk van, irritál, hogy mindenki előtt a jó kislányt játszód, irritál, hogy rokonok vagyunk. – mondja Lexie miközben az állam a földet sorolja. Most komoly ezért ilyen gonosz velem? Mert rokonok vagyunk? Hát, ez a csaj sem százas…
Mielőtt bármit reagálhatnék, Amber veszi át a szót.
- Én azért utállak mert elvetted tőlem Castielt!
-  Castiel sosem volt a tiéd, szóval nem tudtam elvenni. És a mi téged illet drága kuzinom… Szerintem inkább neked vannak pszichés zavaraid.
 Erre egyszerre kezdenek el hápogni, de én közbe szólók:
- Jaj, hallgassatok már! Nincs velem semmi baj, csak ti vagytok a nebáncsvirágok. Engedjetek utamra és szálljatok le rólam!
  Amikor ezt végig mondom, mindketten felém indulnak, fogalmam sincs milyen szándékkal. Én ösztönösen hátrálok egy nagy lépést.
 Csak, hogy a lépcső tetején állok. Sikítva próbálok valamibe meg kapaszkodni, de nem sikerül.  Semmi baj nem lenne, ha csak néhány lépcsőfokkal lejjebb esnék. De nem… Egy hangos puffanás kíséretével a padlóra érkezek, elterülve. Semmi mást nem érzek, csak a mindent megsemmisítő fájdalmat… Próbálok megmozdulni, de nem megy… Utána mintha valami furcsa sötétség nyelne el…

10. fejezet: Kibékülés

Egész nap kerülöm Castielt, mert rájöttem, hogy meg kellene hallgatnom, de egy kicsit félek, attól, ami kiderülhet. És kerülöm Lexiet is, mert biztosan dühös rám, amiért ma egyedül kellet betalálnia.
  Hazafelé Rosával megyek. Elmesélek neki mindent és szerinte tényleg végig kéne hallgatnom azt, amit Castiel mondani akar.
- Na, én megyek. Mert találkozom Leigh-vel.  – ezzel megölel és itt hagy a házunk előtt.
 Nina dolgozik, Lexie meg még nem ért haza, szóval egyedül vagyok.
 Negyed óra múlva dühösen kopogtatnak az ajtómon.  Nem nehéz kitalálnom ki az… Még szerencse, hogy kulcsra zártam.
- Ezt hogy merted!? Nem találtam be a suliba és miattad késtem az első óráról! Plusz még haza is nehezen találtam. De ne félj, ezt még megkeserülöd!- hallom Lexie hangját.
- Kösz, de te már ép eleget tettél értem! – kiabálok vissza.
- Hidd el még nem eleget! Pokollá fogom tenni az életed!
- Te máshoz nem értesz, igaz? Képes vagy találni valami normális hobbit? – ezzel bedugom a fülembe a fülhallgatót és elindítok valami zenét, csak, hogy ne halljam Lexie rikácsolását.
A nap hátra lévő részében csak akkor merészkedek ki a szobámból, amikor biztos vagyok benne, hogy az unokatestvérem nincs a színen. Be kell vallanom, egy kicsit félek tőle.
Este a szokásosnál is korábban lefekszek aludni, de előtte küldök egy sms-t Kentinnek, hogy holnap ne jöjjön értem.

Másnap reggel a lehető leghamarabb elkészülök, és kilopakodok az ajtón, még mielőtt kiderülne, hogy ma is Lexie nélkül megyek suliba. Eredetileg egyedül terveztem betalálni, de Castiel a házunk előtt vár rám.
- Jó reggelt! – köszönök érzelemmentes hangon.
- ….Reggelt! Ma végre meghallgatsz?
 Bólintok, miközben elindulunk.
- Úgy kezdődőt, hogy Lexie felhívott (azt se tudom, hogy a nevemet honnan tudja, a telefonszámomról már ne is beszéljünk). Arról magyarázott, hogy sürgősen menjek át hozzátok mert, valami nagyon fontos és nem lehet telefonon. Először egyáltalán nem érdekelt. Aztán próbáltalak téged felhívni, de ő vette fel.
- Fellépésre nem vittem magam a mobilom. – vágok közbe.
- Szóval végül győzőt a kíváncsiság és átmentem. Azt mondta, hogy a szobájában beszélhetünk, nyugodtan. Felmentem vele, mert úgy gondoltam, hogy nem árthat nekem egy olyan kislány, mint ő.  Hamar rájöttem, hogy csak szórakozik. Le akartam lépni, de feltartott. Lépéseket hallottunk, és akkor ő hirtelen megcsókolt. Meglepődtem. Ennyi történt. Tényleg! – amikor befejezi, mélyen a szemembe nézz, miközben rájövök, hogy az életem kezd olyan lenni, mint valami túlhúzott szappanopera.
Az elején tudnom kellet, volna, hogy ez csak Lexie hadjárata volt!
- Sajnálom. –mondom végül.
- Mit? – meglepődik, mintha nem erre számított volna.
- Azt, hogy nem hittem el neked, amit a telefonba mondtál. Hogy Lexie csapdába csalt.
- Nem kell bocsánatot kérned! Csak azt akarom hallani, hogy nem haragszol.
- Nem haragszom - ezt őszintén is gondolom.
 Megállunk, és én felé fordulok. Castiel átöleli a derekam és közelebb húz magához. A karomat a nyaka köré fonom. Lehajol és gyengéden megcsókol. Pár másodperc múlva egy sikítást hallunk a hátunk mögül mire elszakadunk egymástól.  Amber néz ránk szemrehányóan. Üdv a „Celine szappanoperája” következő részében!

9. fejezet: Összetört szív

 Több mint 1000 oldalmegjelenítés! Köszönöm szépen mindenkinek :)  Imádlak titeket ;D 

Végül csak sikerül levegőt vennem. Ezt egy sikításra elhasználom. Szétválnak és felém fordulnak. Lexie gonoszul vigyorog rám. Castiel arcáról nem tudok leolvasni érzelmeket. Aztán hirtelen felpattan, és felém indul. Én ösztönösen hátrálok.
- Cel! Kérlek hagy magyarázzam meg! – a kezem után nyúl, de én elhúzódok. Feltűnik, hogy most először szólít a becenevemen, de ez egy kicsit sem érdekel.
- Nem érdekel a magyarázatod! Hagyj békén! Azt hittem fontos vagyok neked, de tévedtem!
- Cel! Ez nem…
- Nem érdekel! – ezzel leviharzok a lépcsőn, ki az ajtón, Lexie röhögésével kísérelve.
 Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akarok sírni! Nem éri meg. Mivel nincs jobb ötletem, hogy mit csináljak az utcán, sötétbe, ezért futni kezdek. Legalább ha találkozok emberekkel, biztos azt hiszik, hogy esti kocogáson vagyok. Magas sarkúba és egy csinos ruhában? Akkor ez egy extrém futó ruha…
 Nem tudom, mióta futok, azt meg pláne, hogy ennek mi értelme. Egyszer csak megbotlok, és egy hatalmasat esek a saját sikításom kíséretében. A hangomra kilép valaki, az egyik házból. Miért ilyen ismerős ez a ház?
- Celine? Te vagy az? Jól vagy? – szólal meg egy ismerős hang.
- Iris! Jól vagyok. – mondom, miközben feltápászkodok. Micsoda szerencse, hogy pont az ő háza előtt sikerült elesnem.
- Mit keresel itt? És miért vagy így öltözve? Na, jó gyere be és mesélj el mindent. – ezzel bemegyünk a házába. Egy csésze teát kortyolgattok, miközben elmondok mindent. Azt, ahogy énekeltem az étteremben, Lexie üzenetét, amit láttam a szobájában és végül, hogy miért is futottam. A beszámolom, végére nem bírom vissza tartani a sírást és forró könnyek csúsznak végig az arcomon.
- Most már értem, hogy miért nem bírod azt a csajt! Viszont Castielből ezt nem néztem volna ki.– az arca együtt érzést tükröz. Majd nyugtatóan megölel.
 Még egy fél óráig beszélgetünk, utána haza indulok.
 Csöndben osonok fel a szobámig. Nem akarok találkozni Lexie-vel. Magamra zárom az ajtómat és a telefonom ért nyúlok. Felhívom anyut és mindent elmondok neki, mert szükségem van az anyai vigasztalásra. A beszámolom végén ennyit mond:
- Sajnálom kicsim. Ugye tudod, hogy ha nem bírod tovább visszajöhetsz Ausztráliába? Nálunk mindig van helyed.
- Igen tudom, anyu. De nem! Ha elmegyek, az azt jelenti, hogy Lexienek sikerült tönkre tenni. Egyszóval elmenekülök előle. Azzal ő győzne. Azt nem hagyhatom! Engem ő nem fog legyőzni!
- Ahogy gondolod Cel.
 Amikor letettük, küldök egy sms-t Kentinnek, hogy holnap kicsit korábban találkozzunk, mert nincs kedvem Lexievel menni.
 Mikor megpróbálok aludni, még néhány könnycseppem kicsordul. Tudom, hogy semmi értelme Castiel miatt sírni, de mégis fáj, amit láttam. Ki akarom zárni azt a képet a fejemből és csak aludni szeretnék. De nem megy. Majdnem éjfél van amikor, nem bírom tovább és előveszem a mobilom. Gondolkodás nélkül tárcsázom a számot. Castiel a negyedik csöngésre felveszi.
- Celine? Valami baj van?
- Nem. Csak muszáj kérdeznem valamit! Jó volt? Már, mint smárolni Lexievel.
 Hirtelen csend támad, mintha maga a telefon is meglepődött volna.
- Celine én…
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Csak tudni akarom, hogy élvezted-e. Hogy megérte-e ezért elveszíteni engem. Ha egyáltalán számítottam neked valamit… – ezt úgy mondom mintha tényleg lett volna köztünk valami komoly. Semmi nem volt, de mégis nagy ügyet csinálok belőle. Végül is összetörte a szívem, szóval nyugodtan csinálhatok belőle nagy ügyet.
- Én nem akartam megcsókolni Lexiet!
- Tényleg? Te ezt csinálod, amikor nem akarsz megcsókolni valakit?
- Lexie csapdába csalt! – ez normál körülmények között hihető is lenne, de a mai nap nem tartozik a normál körülmények közé. Most valahogy ezt nem tudom elhinni. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem így történt.
- Na persze! Én meg Napóleonnal vacsoráztam.
- Komolyan mondom Cel! Fontos vagy nekem és nem akarok rosszba lenni veled.
- Előbb kellet volna gondolkoznod! – ezzel leteszem, és ki kapcsolom a telóm nehogy visszahívjon.
 Megint sírni van kedvem, de ezúttal nem hagyom. Kimegyek a fürdőszobába és jéghideg víz alá tartom az arcom. Ez nagyjából lenyugtat. Egy kicsit még forgolódom az ágyba, de aztán elalszom.

Másnap reggel a tükör előtt állok egy szűk farmerbe, egy kék nagyon kicsit kivágott felsőbe, egy bőrdzsekibe és egy új sötétkék vászoncipőbe. A szokásosnál több sminket rakok fel és többet vacakolok a hajammal.
Gyorsan reggelizek valamit, aztán mielőtt bárki megláthatni, kimegyek a ház elé, ahol Kentin már vár rám.
- Hű ha! Eszméletlenül nézel ki!
- Köszi. De siessünk, mielőtt Nina rájön, hogy itt akarom hagyni Lexiet.
 - Rendben. – ezzel átkarolja a vállam (amit én kivételesen hagyok) és elindulunk a suli felé.
 Amikor a folyóson eleged és szétválunk, egyedül mennék dolgomra, de egy hang megállít:
- Megmondanád, hogy miért fogdos téged Kentin?
 Megfordulok és Castiel áll tőlem nem messze. Megpróbálok nem fogalakozni a látványától élőtörő gyomromba repkedő apró tyúkokkal. Dühösen nézzek rá.
- Neked áll feljebb?
- Tudod mit? Én ezt meguntam! Azt mondtad, hogy te nem vagy fontos nekem. Ez nem igaz! Viszont ha neked fontos lennék, akkor szánnál rám 2 percet, hogy megmagyarázzam a történteket! – még sose beszélt velem ilyen dühösen. Hirtelen megszólalni sem tudok. A csengő ment meg a választól. Más körülmények között, szívesen lógnék pár percet, de most sietek órára

8. fejezet: A szörny lecsap

Sziasztok! Én személy szerint szeretem ezt a részt. Bevallom hosszabbra sikerült, mint terveztem, de azért remélem tetszik :) Köszönöm mindenkinek aki olvass :) Üdv: Klárii

A szobám mellett lévő vendégszobába Lexie már be is pakolt.  Nagy örömömre ezerrel bömböltet valami nyávogós zenét. Gyorsan átrohanok hozzá és gondolkodás nélkül benyitok.
- Mit keres te itt? – kérdezi gorombán, amint kikapcsolja a hangfalat.
- Szólni akarok, hogy túl hangos a „zenéd”
- Óh, igen? – ezzel benyomja a hangfalat és mellé direkt hamisan kezd énekelni. Az első gondolatom, hogy hozzá vágok valamit. Végül veszek egy mély levegőt és leviharzok a konyhába. Sajnos nincs szerencsém, mert követ, miközben még hangosabban énekel.
- Nem csak te vagy képes erre! – próbálom túl kiabálni, miközben felrohanok a szobámba. Bekapcsolom a hifitornyom és azon gondolkodok, hogy melyik számot utálja a legjobban a kuzinom. Végül egy Korn számot választok. Maxra veszem a hangerőt és elkezdem üvölteni a szövegét. Valószínűleg tőlünk zeng az egész környék.
 5 perc múlva csöngetnek. A zenét leállítva lerobogok a bejárathoz.
- Nathaniel? Mit keresel te itt? – nézek értetlenül az ajtóban álló osztálytársamra.
- Helló Celine! Te itt laksz? Én 5 házzal arrább. Azért jöttem, mert nagyon hangos ez a zaj.
- Oda is elhallatszik?
- Igen. Az összes szomszéd panaszkodik.
- Igen Celine! Én is mondtam, hogy hagyd abba! – áll mögém a szörny.
-  Na, nem! Te is ugyan annyira benne voltál, mint én! - nem nagyon törődik a felháborodássommal. Helyette félre lök és kezet nyújt Nathanielnek.
- Szia. Én Lexie vagyok, Celine unokatestvére.
- Szia. Én Nathaniel vagyok, Celine osztálytársa.
 Lexie elkezd flörtölni vele, mire Nathaniel hihetetlenül gyorsan lelépet.

 Este, amikor Nina haza jön, egyből lerohamozom.
- Miért nem mondtad, hogy Lexie is ide jön?
- Helló Celine! Igen jó napom volt, kösz a kérdést. És neked?
- Nekem nem! Miért nem szóltál, hogy ő is ide költözik?
- Még csak pár napja egyeztem bele. Gondolta, addig ne idegeskedj miatta.
- Mert sokkal jobb, ha csak hirtelen meglátom a lépcsőn! – ezt a kelleténél hangosabban sikerül mondanom.
- Ne velem kiabálj! Tudom, hogy nem kedveld őt, de most együtt fogtok élni, akár tetszik akár nem!
- Nina nénikém! – jön le boldogan az emlegetett szamár.
- Lexie! – ezzel megölelik egymást.
 Ez engem nem nagyon érdekel, szóval inkább lefekszek aludni.

 Másnap reggel szokás szerint Ken értem jön. Vagyis értünk…
- Szia. Én Lexie vagyok, Celine unokatestvére. – nyújtotta a kezét.
- Szia. Kentin. - ő nem fog vele kezet. Kennek és Rosának már meséltem az unokatestvéremről, akit utálok.
 Hárman csöndben gyalogolunk suli felé.
 Amint beérünk a terembe, levettem magam a székemre. Lysander mellém ül.
- Helló Cel.
- Helló Lys.
- Ne hívj így!
- Akkor te se!
- Megegyeztünk. Kérhetek tőled egy szívességet?
- Milyen szívességet?
- Tudod, itt nem messze van az „Arany Bálna étterem”.
- Ja, igen. Az a puccos, drága hely. De, hogy jön ez ide?
-  Ma estére hívtak fellépni. Megmondták, hogy melyik számot kérik. Én le tudom zongorázni, de inkább egy lágy női hangnak kéne énekelnie. Itt jössz a képbe te.
- Azt akarod, hogy én énekeljek?
- Igen. Tudom, hogy jó hangod van. És persze nem ingyen lépünk fel. Kérlek Celine!
- Hát jó. Bene vagyok. – mondom egy sóhaj kíséretébe.
- Köszi. Szuper vagy!
- Hát, persze, hogy szuper vagyok!
- És persze szerény is vagy.
- Naná, hogy szerény vagyok!
 Ezt a rendkívül fontos beszélgetést a csengő szakítja félbe.
    A nap további részébe semmi különös nem történik. Suli után Lysanderrel állunk az udvaron.
- Akár melyik számot kell énekelnem? – kérdezem izgatottan.
- Emeli Sande: Read all about it.
- Oké, azt ismerem.
 Ekkor meg látom Lexiet, ahogy Amberékel beszélget. Remek… Remélem, nagyon jó barátok lesznek és együtt ahol csak tudnak, kitolnak velem…
 Mikor a kuziom meglát minket, elköszön Amberéktől és felénk jön.  Én Lysander felé fordulok.
- Léci, kísérj haza! Nem akarok vele kettesbe menni, mert a végén még bajom esik.
- Rendben. De miért ártana neked?
- Mert ő ilyen. Nem egyszer lökött már el, tette tönkre a cuccaimat és az önbecslésemet.
    Miután bemutatkoztak egymásnak, el is indultunk. Az út alatt egy szót sem szóltunk.
- Akkor köszi, hogy haza kísértél. – szólalok meg, amikor a házunkhoz érünk.
- Szívesen. Hatra itt vagyok érted.

 Nina nem dolgozik, úgy hogy egyből elújságoltam neki, az esti programom.
- Ez csodás Cel! Biztosan remek leszel!
- Remélem. Most megyek gyakorolni.
 A szobámba rohannék de Lexie megállít.
- Te csak fiúkkal barátkozol? Mert az összes barátod, akit eddig ismerek, mid fiú. Lány barátaid nincsenek?
- Ha ennyire tudni szeretnéd, vannak! Van két barátnőm. – mondom, Rosára és Irisre gondolva.  Ezzel végre felrohanok a szobámba.
Egész délután a dalt gyakorlom. Mikor úgy érzem, hogy menni fog, felhívom Rosát. Már a suliba elmondtam, hogy énekelni fogok. Most csak a semmiről fecsegünk egy kicsit.  Fél hatkor Nina beállít a szobámba.
- Ezt vedd fel! – ledob egy ruhát és egy cipőt az ágyamra.
- Köszönöm.
  A ruha szürke, pántos ujjú, a térdemig ér és van egy kék selyem öv a derekára kötve. A cipő szintén szürke és magas sarkú.  Egy elegáns kontyba fogom a szőke hajam és halvány sminket teszek fel, ami kiemeli a kék szemem. Inkább hasonlítok egy porcelánbabára, mint önmagamra, de most az egyszer nem számít.  Mikor végzek, csöngetnek.  Le akarok rohanni, de Lexie ismét utamat állja.
- El fogod rontani. Nem könnyű dal, és neked nem fog menni. Be fogsz sülni mindenki előtt! Mellesleg, ne hidd, hogy csinos vagy, mert ez nem igaz!
- Nem érdekel, mit mondasz! – ezzel tovább megyek.
Mi van, ha igaza van? Nem! Csak el akar bizonytalanítani!
 Lysander áll a bejárati ajtónál.
- Nagyon szép vagy Celine! – dicsér meg köszönés képen.
- Köszi. De te sem panaszkodhatsz!- tényleg így van. Nagyon jól áll neki az öltöny.
   20 percen belül az étterembe érünk.
 Pár perc múlva minket szólítanak a színpadra. Mielőtt kimegyünk, elkapom a karját.
- Mi van, ha el fogom rontani? – kérdezem kétségbeesetten.
- Nem fogod! Menni fog! Különben is ott leszek veled.
 Végül bólintok és elfoglaljuk a helyünket. Lysander a zongora elé ül, én meg a mikrofon elé állok. Az előbb említett személy rákezd a dalra. Amikor eljön, az ideje énekelni kezdek:
- You’ve got the words to change a nation but you’re biting your tongue… - és így tovább. 4 vagy 5 percig más sem hallatszik csak Lysander zongorázása és az én énekem. A végén tapsvihar közepette meghajolunk és lemegyünk a színpadról.
 A tulajdonos megdicsér minket, aztán oda adja fizetségünket. Lysander hazáig kísér, és közben agyon dicsérjük egymás teljesítményét.
    Mikor beérek a szobámba, át akarok öltözni, de találok egy cetlit az ágyamon:

                            Amint haza értél gyere át a szobámba. Puszy: Lex.

 Fogalmam sincs, mit akarhat és nem sok kedvem van megtudni, de azért átmegyek.  Gondolkodás nélkül benyitok. Azt kívánnom bár ne tettem volna! A látványtól levegőt sem tudok venni. Lexiet és Castielt látom… ahogy csókolóznak.