2. kötet, 9. fejezet: Castiel

Leülünk egymással szemben az ágyamra. Nem is tudom minek van babzsák fotelem. Akárki jön hozzám, mindig az ágyra vagy a földre telepszünk.
Castiel bele kezd a mondandójába:
- Én azt hittem ez a két hónap elég, hogy túl legyek rajtad.  De nem. Hiányzol Cel. Veled akarok lenni.
Érzem ahogy elpirulok. Ő egy kis szünete tart, hátha reagálok valamit. Nem teszem, ezért folytatja:
- Pár napja felhívott a bátyád és...
- Gideon? Honnan tudta a számodat? – szakítom félbe csodálkozva.
- Gondolom ki nézte a telefonodból.
- De miért?
- Azt mondanám, ha hagynád. 
- Ja, bocsi. Folytasd csak.
- Szóval felhívott és mondta, hogy valakivel van köztetek valami. Gideon szerint az a valaki, pedig csak ártana neked. Azt mondta állja a repülő út felét, ha ideje jövők és megpróbállak jobb belátásra bírni.
- Jobb belátásra? Ezt úgy értette, hogy csábíts el tőle?
- Gondolom.
- A címünket is Gideon adta meg?
- Igen.
- És te egyből ugrottál és ide repültél?
- Figyelj Celine! Te fontos vagy nekem, látni akartalak és a bátyád fizette az út felét.  Persze, hogy jöttem.
A hallottak miatt a szívem gyorsabban dobog, a gyomromban meg apró tyúkok verdesnek.

Castiel szemszöge:
Cel csöndben marad.  Nem tudom, hogy miért nem mond semmit.  Egyenesen a kék szemébe nézek.
- Újra vörösre festeted a hajad. Jól áll neked. – állapítja meg. Nyilván szándékosan vált témát.
- Te meg másképp öltözködsz.
Alaposan végig nézek rajta.  A szoknyára rövidebb, a felsője meg kivágottabb, mint amilyen szokott lenni. Azelőtt nem viselt ilyen kihívó ruhákat. Persze, engem nem zavar a több látni való.
- Nem. Csak még nem öltöztem át. Ezek Lexie cuccai. Reggel kikupáltuk egymást egy kicsit. – lesüti a szemét mintha szégyellné.
Kínos csönd ereszkedik közénk.  Ő töri meg előbb:
- Mesélj valamit! Mi van otthon? Hogy van Lysander? És Rosalya?
Most már idegesít, hogy szándékosan nem mond semmit. Tudni akarom érez-e még valamit irántam.
- Jól vannak. De nem azért jöttem, hogy róluk beszélgessünk.
Közelebb hajolok hozzá. Megakarom csókolni. Elhúzódik.
- Ne haragudj Cast, de nem megy!
Feláll és távolabb megy az ágytól.
- Amiatt a srác miatt, akiről Gideon beszélt, ugye? – kérdezem kissé ingerült hangnemben.
- Igen. Sajnálom.
- Semmi baj. Én voltam a hülye, amiért azt hittem, még te is azt érzed irántam, amint én irántad.
Felállok és elindulok az ajtó felé. Nem tudom hová is mehetnék. Csak el tőle.
- Én igenis azt érzem!
- Hát akkor? – felé fordulok és közelebb lépek hozzá.
- Ma csókolóztam Dake-kel... mármint a sráccal, akiről Gideon beszélt. – böki ki végül.
A tekintetéből nem tudok semmit leolvasni. Ellenben ő az enyémből leolvashat egy csomó mindet. Például haragot, szomorúságot és féltékenységet.
- És most? Kívánjak nektek sok boldogságot?
- Ne! Inkább enged, hogy befejezzem a sztorit!
Nem ellenkezem, ezért folytatja:
- Szóval csókolóztunk. Jónak tűnt meg minden, csak aztán szerelmet akart nekem vallani. Én meg besokalltam, mert még mindig téged szeretlek. Majdnem el is futottam előle.
Az egészet elhadarja, de így is értem.  Egy mosoly ül ki az arcomra.  Azt mondta szeret.
- Akkor miért húzódtál el az előbb? – kérdezem ismét elkomolyodva.
- Nem akarok semmit, még Dake is a képben van.  Holnap a suliban elmondom neki, hogy én veled szeretnék lenni. És utána?
- Utána végre megcsókolhatlak. – rá mosolyok. Ő nem viszonozza.
- És utána?  Meddig leszel itt? Még három napig? Utána haza mész, mert te se hiányozhatsz sokat a suliból. Akkor mi lesz velünk?
- Maradunk a távkapcsolatnál.
- De az nem sokszor működik.
Közelebb lépek hozzá és átkarolom a derekát.
- Nekünk fog! Szeretlek Cel, és nem akarlak elveszíteni.
Végre rám mosolyog. Ez beragyogja az egész arcát.
- Te meg mióta vagy ilyen romantikus?
- Látod ezt is te hozod ki belőlem! Csak érted vagyok képes elrepülni egészen ideáig.
Ekkor ő csókol meg engem.  Csak röviden, de elég hosszan ahhoz, hogy megtudom állapítani: az ajkai még mindig puhák és cseresznye ízűek.
- Nem azt mondtad, hogy ezt nem még az a másik srác is képben van?
- De. Csak ezt muszáj volt.
Ekkor egy férfi kiabál fel:
- Celine! Mindjárt indul a repülőgép amivel megyek. Nem akarsz elköszönni tőlem?
- Megyek! – kiabál vissza Cel.
Az ajtó felé indul, majd megfordul és rám néz.
- Robert bácsikám haza indul. Lexiet itt hagyja nekünk.
Elindul én meg követem. A lépcső tetején megállok és onnan nézem az eseményeket. Nem történik semmi érdekes. Csak elköszönnek egymástól.
 Különös, hogy Celinenek, az anyjának, Gideonnak, a bácsikájuknak és Lexienek is ugyan olyan kék szeme van.
Végül Gideon elkíséri a reptére Lexie apját. Miután az ajtó becsukódik mögöttük, Cel  felrohan a lépcsőn, megfogja a kezem, lerángat a nappaliba, ahol a szülei vannak. Úgy látom most vesznek engem észre először.
- Kicsim, ő ki? – kérdezi tőle az apja.
- Ő Castiel. Egy barátom a régi sulimból.
- És mit keres itt? – kérdi az anyja.
- Eljött meglátogatni engem. Ha már itt van alhat nálunk, ugye?
- Nem! – vágja rá az apja.
- Természetesen. – mosolyog ránk az anyukája.

2. kötet, 8. fejezet: Váratlan meglepetés

 * Sziasztok! Ez a rész csak nektek szól! Ezt nem úgy értem, hogy a többit magamnak írtam, mert nem. Úgy értem, hogy ebben a részben egy olyan fordulat lesz, amit kérésre írtam bele. Mert ezt többen is szeretnétek ;). Üdv: Klárii*

Amint lecsillapodik a vihar Dake távozik. Mielőtt kilép az ajtónkon felém fordul és megkérdezi:
- Kiakadnál, ha ma felhívnálak?
- Valószínűleg. – a hangom halk és semmi magabiztosság nincs benne.
Bólint, majd ki megy a házunkból.
Fel megyek a szobámba. Lexie szorosan mögöttem halad. Biztosan kiakar kérdezni a történtekről.  Mikor beérünk, az unokatestvérem becsukja mögöttünk az ajtót, majd a szobámba lévő szétszórt tárgyakra bámul.
- Itt meg mi törtnét? Ugye nem vágtatok egymáshoz, a bőröndömet és a hősugárzót? – az említett tárgyak felé mutat.
- Nem. Sátrat építettünk.
- Én is sok erődöt építettem a szobámba kiskoromban, de nekem egyik se végezte így. Mi történt Cel?
- Nem sikerültek jól a dolgok. – jegyzem halkan.
- Látom. Mondj el mindent! – letelepedik az ágyra. Leülök mellé.
- Megcsókolt.
- És?
- És isteni volt! Csak utána...
- Mi volt? Ugye nem volt veled erőszakos vagy ilyesmi?
- Nem. Szerelmet akart vallani nekem.
Lexie arcára értetlenség ül ki. Felvonja az egyik szemöldökét jelezve, hogy magyarázatot szeretne.
- Nem vagyok képes viszonozni az érzelmeit. Én nagyon bírom Dake-et, de nem tudom szeretni, hiába olyan hihetetlennel jól néz ki, és hiába csókol olyan káprázatosan.  Nem tudnék vele lenni, mert...
- ...mert még mindig Castielt szereted. – fejezi be a gondolat menetemet helyettem.
Némán bólintok. Szeretném azt mondani, hogy nem. Hogy túl vagyok rajta. Igazából én azt hittem, ez tényleg így van. Most rá kell ébrednem, hogy mégse.
Lexie egy picit előre hajol, és megfogja a kezem. Mélyen a szemembe néz.
- Egy erős szerelmen túl lenni nem könnyű.  De próbáld meg! Nem akarom, hogy még mindig Castiel miatt szenvedj.  Szerintem adj egy esélyt Dakenek.
- Erőltessem, ha nem megy?
- Természetesen nem. Csak azt mondom, ha úgy csinálsz mintha már nem szeretnéd az exedet, talán majd te magad is így fogod érezni. Előbb-utóbb biztosan.
- Remélem igazad lesz Lexie.
- Nekem mikor nincs igazam?
- Most kezdjem el sorolni?
 Nevetve meglöki a vállamat.

 Késő délután csörög a telefonom.  Biztos vagyok benne, hogy Dake az, mert ki más akarna velem beszélni. Nem nézek a képernyőre. Felveszem és kissé idegesen szólok bele.
- Meg mondtam, hogy nem akarok veled beszélni!
- Egyáltalán nem rémlik, hogy ilyen mondtál volna.
Hát, igen. Ez a hang nem Dakehez tartozik.  Rápillantok a kijelzőre. Éppen Castielel beszélek.
- Basszus! Bocsi, nem tudtam, hogy te vagy az. Már megint.
- Gyere a bejárati ajtótok elé.
- Ö.. miért?
- Majd meglátod.
Elindulok oda, ahová mondja.  A telefonom, még mindig a bal oldali fülemhez van szorítva.
Kinyitom a bejárati ajtót.  Előtte egy számomra nagyon is jól ismert személy áll.
- Castiel?! Te vagy az?
- Teljes élet nagyságban.
Az egyik részem teljes nyugodtsággal behívná őt. A másik a nyakába szeretne ugrani.  Hagyom, hagy győzzön az erősebb énem.
Kiejtem a kezembe lévő mobilt. A padlóra zuhan és szétesik. Nem törődöm vele.
Szinte repülve zárom be a köztem és Castiel között lévő két méter távolságot.  Egy határozott mozdulattal a nyaka köré fonom a karom. Ő szorosan átöleli a derekamat. A vállára hajtom a fejem, majd úgy maradunk egy ideig.
- Mit keresel itt? – kérdezem, miközben még mindig nem mozdulok.
- Mindjárt elmondok mindent, de előtte szállást kéne találnom.
Most elhúzódok tőle. A mellette lévő bőröndre nézek. Hmm.
- Nálunk maradhatsz.
- Nem hiszem, hogy a szüleid örülnének neki Cel.
- Az hagy legyen az én gondom.
 Most senki nincs a láthatáron.  Feljutunk a szobámba anélkül, hogy bárki is észre venne minket.
 Az ágyamon ülő Lexie néz ránk kíváncsi tekintettel.
- Á, helló Castiel. Nem gondoltam volna, hogy Sydneyben találkozunk.
- Lexie? Te mit keresel itt?
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled. Én ideiglenesen itt lakom.
Castiel felém fordul.  Biztosan idegesség jeleit keresi az arcomon. Ő még úgy tudja, hogy ki nem állhatom a saját unkatestvéremet.
- Elástuk a csatabárdot és egész jó barátok lettünk. – magyarázom.
- Viszont mivel, most szerintem egyikőtök sem rám kíváncsi, ezért én megyek és elintézek valamit a napaliba. Vagy valahol máshol. És Celine, ha kellek a Monopolyzáshoz csak szólj. – kacsint rám Lexie.
Felé küldök egy mosolyt.
- Milyen Monopolyzásról beszélt? – kérdezi Castiel, mikor kettesben maradunk.
- Hosszú történet.  Te viszont elmondhatnád, hogy miért jöttél ide.  – váltok témát, mert nem szeretném elmondani neki a Dake-es dolgot.

2. kötet, 7. fejezet: Romantikus sátorozás

*Sziasztok! Ez a rész rövid lett, mert mégcsak tegnap raktam fel a 6.-at. Most megint nem leszek nagyjából másfél hétig. Utána újra visszajövök egy vadonatúj fejezettel :) Üdv: Klárii*

Végül Dake leveszi a kezét a vállamról. Egyet hátra lép. Mintha zavarban lenne.
- Nincs kedved csinálni valamit? - kérdi.
- De mit?
- Bármit. Mihez lenne most kedved?
Bebújni egy jó meleg kuckóba és úgy hallgatni a vihart. Persze veled.Egy mosoly terül el a arcomon. Nem is rossz ötlet.
- Építsünk sátrat.
- Hogy mit? - fel húzza a szemöldökét.
- Sátrat. Esernyőkből, takarókból meg minden másból.
- Úgy mit a kis gyerekek?
- Pontosan úgy.
- Rendben. De remélem holnap nem azzal állsz elő, hogy menjünk homokozni.
- Dehogy! Holnap még biztos teljesen sáros a homokozó.
Neki is állunk a sátornak. Két esernyőt, három pokrócot, Lexie bőröndjét, egy hősugárzót használtunk fel eddig.
- Ez így jó lesz? - kérdezi Dake, aki szerintem kicsit már kezdi unni.
- Nem. Itt egy lyuk.
- Az nem jó bejáratnak?
- Ekkora? Szerintem rakjunk ide még valamit.
- Mit javasolsz?
Hmm. Mit tehetnénk még ide?
Körbe fordulok a szobámba. Már látom is, mi felel meg a célnak.
- Léci, hozd ide az egyik babzsák fotelemet.
- Melyiket? - feltápászkodik és elindul a szóban forgó tárgyak felé.
- Teljesen mindegy.
A lilát adja oda. Elfektetem a lyuk előtt. Kicsit arrább rakok két pokrócot, hogy legyen bejárat is.
- Kész is! Milyen? - felállok és távolabbról szemlélem a művünket.
- Gyönyörű. - suttogja Dake, miközben csak engem néz.
Egy kérdő pillantást küldök felé.
- Öhm.. mármint ez a sátor mindjárt szétfog, esni, Cel. - mondja, miközben a tákolmányunk felé néz. Szerintem most először.
- Nem fog. Na, menjünk be!
Letérdelek az ajtaja elé, és elkezdek kúszni. Pár percbe telik, mire beszenvedem magam és megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni.
- Gyere! - szólok Dakenek.
- Beférek egyáltalán?
- Igen. Nem ez a világ legkényelmesebb helye, de nem baj.
Lassan mellém kúszik. Igazam volt. Beférünk. Csak nem mondanám, hogy sok hely van köztünk. Alig pár milliméterre van a testem az övétől.
- Kellemes, nem? - mélyen a szemembe néz. Idebent félhomály van, de így is tökéletesen látom a tengerkék szemét.
- Csak, mert itt vagy. - csúszik ki a számon, mielőtt gondolkoznék.
- Celine, ha most megcsókolnálak, hogyan reagálnál?
- Nem hiszem, hogy hagynám. Elvégre barátok vagyunk. Olyan mintha a bátyám lennél.
- Akkor most megnézzük a dolgot gyakorlatban.
Gyorsan bezárja a fejünk között lévő pár milliméternyi távolságot. A száját az enyémre tapasztja. A nyelvét a két ajkam közé helyezi, rávéve arra, hogy nyissam ki. A nyelvével masszírozni kezdi az enyémet.
Eszem ágában sincs ellökni őt magamtól. Élvezem a csókunkat. Nagyon is.
Dake húzódik el előbb. Mosolyogva néz rám.
- Nekem úgy tűnik, mégis hagyod.
- Ez csak egyszeri esett volt! Többé nem fordul elő! - vágom rá gyorsan.
- Igazán? - ezzel újra megcsókol. Ezúttal sem tiltakozom.
- Most már biztos vagyok benne. Te is azt érzed irántam, mint én irántad. - mondja, miközben a derekamra teszi a kezét.
- Hogy mi?
- Celine, én sze...
- NEM! - hirtelen felülök. A sátor természetesen darabora bomlik. - Nem akarom hallani!
Gyorsan felpattanok és átlépek a padlón heverő esernyőkön.
- Cel? Mi ütött beléd?
- Nem akarom, hogy szerelmet vallj nekem. És most kérlek menj el!
- Cel kérlek. - közelebb lép hozzám. Én távolodok.
- Menj el!
- Nem dobhatsz ki a házatokból szakadó viharban!
- Igazad van. Gyere utánam!
Kirohanok a szobámból, le a lépcsőn. Az unokatesóm nevét rikoltom.
- Igen? - áll meg előttem Lexie.
- Nincs kedved a nappaliban társasozni velünk?
- Mi? - kérdik egyszerre Dake-kel.
- Társasozunk? -teszem fel a kérdést újra.
Nem tudom, hogy Lexie a kócos hajamról, vörös arcomról vagy a félelmet sugárzó szememről jön rá, hogy bajban vagyok. Igent mond. Így hát hármasban neki állunk Monopolyzni.

2. kötet, 6. fejezet: Tombol a vihar

*Sziasztok! Igen, tudom már megint késtem. És tudom, tudom ez a rész rövid lett, meg semmi nem történik benne. Kárpótlásul holnap itt vagyok egy következő fejezettel;) Üdv: Klárii*  

Hétfő reggel az ébresztő órám csörgésére kelek. Álmosan kikászálódom az ágyból. Lexie is ébredezik. Kihasználva az alkalmat, hogy én perpillanat nem vagyok ott, kényelmesen elterül. Odakint még mindig tombol a vihar. Jobban is, mint tegnap. Igazán élvezetes lesz így elsétálni a gimi épületéig. Különösen mivel én félek a viharba. Egy kicsit kínos, de ez van. Mindenki fél valamitől, nekem ez jutott.
Miután felöltözünk, indulunk reggelizni. A földszinten még csak apu van.
- Hát ti lányok? Miért nem vagytok még ágyban?
- Mert ma iskolába kell mennünk. - válaszolok a kérdésére felszült hangon. Szerintem ez egyértelmű.
- Ilyen viharban?
- Akkor írsz igazolást? - csillan meg bennem a remény.
- Nem kell. A polgármesterünk bemondta, hogy a városban, a vihar miatt nem kell iskolába menniük a diákoknak ma.
- Király! - mosolyogva dobom le magam egy székre.
- Már most szeretek itt lenni! - jelenti ki Lexie, aki eddig még nem is szólalt meg.
Elfogyasszuk a reggelire szánt müzlit. Majd felmegyünk a szobámba és csajos dolgokkal foglaljuk el magunkat. Először kifestjük egymás körmét. Az övé fekete, az enyém sötét kék lett.
Utána kiválogatjuk a másiknak, hogy mit kell felvennie. Én egy a körömlakkomhoz illő sötét kék pántos ujjú felsőt és egy fekete mini szoknyát kaptam. Aztán kisminkeljük egymást.
Éppen azon gondolkodunk, hogy a hajunkkal mit csináljunk, amikor valaki csönget. Ki képes eljönni hozzánk villámlások közepette?
Gyorsan lerohanok a lépcsőn. Kíváncsian nézem, hogy a most felébredt anyukám kinek nyitja ki az ajtót.
- Szervusz Dake! Mi járatban vagy nálunk? - köszönti anyám a saját csivitelő hangján.
- Megígértem Celnek, hogy érte jövök hétfő reggel. Tudom, hogy nincs suli, de az ígéret az ígéret.
Érzem ahogy egy hatalmas mosoly terül el az arcomon. Ez egész aranyos.
Oda furakodom anyu mellé. Karon ragadom a szőke haveromat és behúzom a házunkba.
- Neked is jó reggelt Celine! - mosolyog rám azzal az elképesztő mosolyával, amitől mintha hasamban verdesnének a... hogyan is mondtam régen? Apró tyúkok?
- Csurom víz vagy.
- Tudom. Hiába volt nálam ernyő.
Kiveszem a kezéből az emlegetett tárgyat, majd lerakom száradni az előszobába.
Felmegyünk a szobámba, ahol Lexie kérdően néz ránk. Jelentőségteljes pillantást küldök felé.
- Örülök, hogy újra látlak, Dake! Most jut eszembe, nekem halazhatatlan dolgom van a nappaliba. Megyek is. És nem jövők vissza. - kacsint ránk az unokatesóm, aztán távozik mielőtt bármit reagálhatnánk.
Kettesben vagyunk Dake-kel. Mondanom kellene valamit, de nem tudom mit. Úgy látom mintha ezzel ő is így lenne. Csak állunk és nézzük egymást.
- Csajos programot zavartam meg?- mutat az asztalomon lévő halomnyi sminkcucc felé.
- Igen, de már nagyjából készen is vagyunk. Kicsit kikupáltuk egymást.
- Látom.
Én meg azt látom ahogyan alaposan végig néz rajtam. Egy gyors pillantást vetek fali tükrömre. A felsőmnek túl nagy a kivágása, a szoknyám meg túl mini. Ezek mind Lexie ruhái. Én soha nem hordok olyat, ami többet mutat meg belőlem a kelleténél. Pontosan tudom, hogy Dake-et nem zavarja a kihívó öltözékem, én azonban kicsit zavarban vagyok. Nos, legalább a sminkem és a hajam rendben van.
Dake közelebb lép hozzám. Kinyújtja a kezét és végig simít a bal vállamon. A bőröm kellemesen bizsereg ott ahol megérint.
- Nem is mondtad, hogy van egy tetoválásod.
A pántos ujjú felső tökéletesen látszani hagyja a kis csillag alakú tetkómat.
- Nem nagy szám.
- Pedig egész jó. Illik hozzád. - egy újabb észveszejtő mosolyt küld felém.
- Köszi. De ez semmi a tiédhez képest.
- Hát igen, nekem sokkal több van.
A keze még mindig a vállamon nyugszik. Engem ez egyáltalán nem zavar. Sőt, megnyugtató érzés. Tulajdonképen szeretem, ha ő hozzám ér.