Epilógus

* Sziasztok! Hát ide is elérkeztünk, itt a vége. Ezúttal nem lesz következő évad, ez a végleges befejezés.
Köszönöm minden olvasómnak hogy az idejüket szánták a történetemre. Hálás vagyok minden kommentért/pipálásért/oldalmegjelenítésért/olvasásért.*

10 évvel később

Lexie szemszöge:
Az éjszaka közepén sírásra ébredek. Megint. A héten már harmadjára. Pedig még csak kedd van.
- Most te mész.- mondom a férjemnek álmosan.
- Legutóbb is én mentem. - feleli, miközben még a szemét sem nyitja ki. 

Egy barátságtalan morgás kíséretében kimászok az ágyból. Lassú léptekkel átballagok a gyerekszobába.
- Mi a baj Jane? Ne sírj, itt van anya.- motyogom, mialatt felkapcsolom a villanyt.
- Szörnyek vannak a szekrénybe.- suttogja tágra nyílt szemekkel.
A lányom még csak három éves, és nem a legjobb alvó. Nem telik el úgy este, hogy ne ébredne fel az éjszaka közepén, majd ne kezdene el sírni, szörnyek vagy ijesztő utca zajok miatt.
- Nincs ott semmi. Látod? - kitárom a szekrény ajtaját. Jane felsikít és bebújik a takaró alá, aztán óvatosan kiles alóla.
- Nincs benne szörnyecske?- kérdezi kíváncsian.
- A ruháidon kívül nincs itt semmi. Aludj nyugodtan tovább. - lekapcsolom a villanyt, és megfordulok, de a lányom megállít.
- Anya, veletek akarok aludni ma!
- Rendben, gyere.- egyezek bele végül.
Jane kimászik az ágyából, megfogja a kedvenc babáját és átrohan mi szobánkba. Visítva ugrik rá az ágyunkra, az apja mellé.
- Apa! Itt alszom ma veletek.
- Rendben Jane, de viselkedj jól.- mosolyog rá a lányunkra Lysander.
A férjemmel nem volt könnyű egymásra találnunk. Hosszú évekig barátok voltunk, de éreztem, hogy még több is lehet köztünk.  Öt éve jöttünk össze hivatalosan. Két évvel utána megkérte a kezem. Még az esküvő előtt megtudtam, hogy terhes vagyok.
A lányom az én sötétbarna hajamat és Lysander különleges szemét örökölte.
Jane vidáman kezd el ugrálni az ágyon. Még csak hajnali három óra van, de máris van energiája.
- Mit mondott neked apa? Azt, hogy viselkedj.- szólok rá, miközben visszamászok az ágyba.
-Viselkedek én, csak nem jól. - feleli a lányom durcásan.
Lysander felnevet, majd óvatosan megfogja a kislányt, lefekteti az ágyra és betakarja.
- Jó éjt Jane! - nyomok egy puszit a homlokára.
- Jó éjt anya, jó éjt apa. Reggel találkozunk.- köszön el, majd összegömbölyödik az ágyon, magához szorítja a babáját és szinte egyből elalszik.
Lysander áthajol a köztünk alvó lányunk fölött, és megcsókol.
- Jó éjt Lexie.
- Jó éjt. Reggel találkozunk.- köszönök el Jane módra, miközben rákacsintok, bár a sötétbe ezt nem biztos, hogy látja.

Celine szemszöge:
Felviharzok a hálószobába. Az ajtót becsapom magam után, majd a szekrényhez sietek. Az aljáról előkotorászom a nagy bőröndöt. Ledobom az ágyra és felcsapom a tetejét, majd elkezdem beledobálni a ruháimat, miközben könnyek gyülekeznek a szememben.
- Most meg mit csinálsz?! – áll meg az ajtóban Castiel keresztbe font karokkal.
- Pakolok! Eddig bírtam veled! Most elköltözöm és viszem magammal a gyerekeket is!
- Celine, ne csináld már! Mégis hova mennél? Csak nem mész most el a nagynénédhez vagy a szüleidhez Ausztráliában?
Na ebben igaza van. A szüleim, amint újra épült a leégett házuk, vissza is költöztek. Nina nénikém öt éve elment meglátogatni őket. Megtetszett neki Sydney varászlatos hangulata, ezért azóta is ott van.
- Van egy bátyám is. – felelem morcosan, mialatt még több ruhát pakolok a bőröndbe.
- Igen de a felesége nem szereti a gyerekeket. Nem emlékszel?
Hát igen. Gideon tavaly nyáron vette el Lucyt, aki csak pár óráig képes elviselni a kicsiket. Addig engem ez nem érdekel, még nem befolyásolja a bátyámat. Gideon ugyanis imádja az én három csemetémet.
- Van egy unokatestvérem és vannak barátaim is, akik szívesen látnak engem és a gyerekeket. – idegesen összecipzározom a bőröndöt, de Castiel kiveszi a kezemből és a szoba másik végébe hajítja.
- Celine, nem mész te sehova!
- Megakadályozol benne? Bezársz ide vagy mi? – kérdezem, miközben a lehető legdühösebb nézésemet használom.
- Túl reagálod a dolgot Cel. – óvatosan közelebb lép hozzám, majd a vállamra teszi a kezét. Mikor nem ellenkezem, magához húz és megcsókol. Érzem ahogy elpárolog az összes haragom.
- Most már lenyugodtál? – kérdi, egy pimasz mosollyal az arcán. Válaszul bólintok, majd a vállára hajtom a fejemet.
- Mi lesz most velünk? – kérdezem halkan.
- Hogy érted?
- Mivel fogunk közlekedni?
- A kocsinkkal.
- Igen? Azzal, amit ripityára törtél? Már el is felejteted? Hiszen most veszekedtünk miatta.
- Megjavítjuk. Azt a pár hetet meg kibírjuk busszal. Nem történt túl nagy kár. Te sokkal jobban kiborultál emiatt.
- Nem minden nap kap az ember egy telefonhívást, hogy a férje az autóval együtt az árokban kötött ki. Aggódtam érted – mondom halkan, mialatt lassan felemelem a fejemet és a szemébe nézek.
- Semmi bajom.
- Most már látom.- mosolygok rá, majd megcsókolom.
- Anya! Anya! Anya!- sikítja egy vékony gyermek hang. Eltolom magamtól a férjemet és lesietek a földszintre, ahol az egyik kisfiam toporzékol a földön ülve. Ikertestvére a kanapén áll kezébe egy plüsspolipot szorongatva. 
A ház minden egyes pontját ellepik a játékok. Mióta a fiúk betöltötték a negyedik évüket, allergiásak lettek a rendre. Amint elpakolok, ők újra szét dobálnak mindent.
- Draco, mi a baj?- kérdezem gyengéden, miközben felveszem őt a földről.
Hihetetlen egybeesés, hogy ő és az ikertestvére az apjuk szemét és az én hajamat örökölték. Tehát az én Dracom is szürke szemű és szőke hajú, mint Draco Malfoy, akiről elneveztem.  
- Elvette a polipomat! – kiáltja a karomba lévő gyermek, miközben kis karjával az ikertestvére felé mutat.
- Igaz ez, Davis?- lépek közelebb a kanapén ácsorgó fiacskámhoz.
Az ő nevét sem volt nehéz kiválasztani. Neki is valami D betűset akartam, és ez volt az első olyan jól hangzó név, ami eszembe jutott.
- Nem, anyuci! – néz rám komolyan Davis, miközben a polipot a háta mögé dugja.
- Nem szép dolog hazudni. – dorgálja meg gyengéden Castiel, miközben helyet foglal a kanapén.
- De én nem hazudok apa! Mond meg neki anyuci! – néz rám Davis kerek szürke szemeivel.
- Nem igaz! – visítja Draco, majd kapálózni kezd a kezemben. Lerakom a kanapéra, mire egyből az apja ölébe mászik.
Én is leülök az említett bútorra. Davis a hátamnak dől és nyakamba csimpaszkodik.
- Jól hallom, a fiúk megint veszekednek? – szökdécsel le a lépcsőn a lányom.
Minden anyai elfogultság nélkül jelenthetem ki, hogy Rose gyönyörű. Apjától örökölt fekete haja a háta közepéig ér. Tőlem örökölt kék szemeiből a tíz évesek őszintesége sugárzik.
- Davis elvette a polipomat.- panaszolja Draco a nővérének.
- Add vissza neki! – áll meg Rose keresztbe font karokkal az öccse előtt.
- Neeeem! Kell nekem! – kiáltja Davis.
Rose felkapja a hozzá legközelebb lévő plüsst, ami egy bárány.
- De nézd, milyen aranyos ez a bari!  Nagy szép szemekkel néz rád és a bundája jó selymes.
Davis egy pillanatig gondolkodik, majd kiveszi nővére kezéből a bárányt, a polipot meg vissza adja Draconak.
- Nahát Rose, ezt ügyesen megoldottad. – néz a lányunkra apai büszkeséggel Castiel.
Én egy boldog vigyorral nézek a családomra. Ez a négy személy, az akik mindennél fontosabbak számomra. Nagyon szeretem a férjemet és a gyerekeinket. Boldog vagyok, amiért így alakult az életem.