2. kötet, 37. fejezet: Szülés

*Sziasztok! Sajnálom, hogy megint egy jó ideig nem adtam életjelet magamról. Most már itt vagyok. Valamikor a jövőhéten hozom az utolsó részt*


Celine szemszöge:
Lexie haza utazott Párizsba. Csak három napra ment, de mégis nagyon hiányzik.  Aggódok is érte. Tudom, hogy nincs túl jóban az apjáékkal.  Így is van szegénynek annyi baja.  Nem kell, hogy ők is tartsanak neki egy fejmosást a fene tudja miért.
   Hétfő este apu kimegy a reptérre az unokatestvéremért. Addig én szépen befészkelem magam a szobájába és várok rá.
Hamarosan az ajtó kicsapódik és belép rajta a bőröndjeit cipelő Lexie.
- Hány csomagot vittél magaddal három napra?
- Ó, szia Cel! –mosolyog rám, miközben leül mellém az ágyára.
- Na? Mi volt?
- Argh! Ne is kérdezd!  Nem fogod elhinni mit akarnak! Örökbe fogadni egy gyereket.
- Mi? Ők? Örökbe fogadni? Hiszen veled sem foglalkoznak! Minek nekik másik?
- Nem tudom, de nem is érdekel. Még évi két alkalomnál nem kell többször látnom apám feleségét, felőlem azt csinálnak, amit akarnak. – mérgelődik durcás képpel.
Pár percig néma csöndben ülünk. Lexie töri meg a csendet.
- Neked milyen napod volt?
- Remek...  Ma is dolgoztam.
- Milyen bolti eladónak lenni?
- Nagyszerű... Ez életem csúcspontja. – felelem egy keserű vigyorral.

Lexie szemszöge:
Celine hamar lefekszik aludni. Fáradékony mostanában.
Én lemegyek a konyhába készíteni magamnak egy szendvicset. De evés helyet, csak tologatom a tányéron.  Egyfolytában csak apámék járnak a fejemben. Örökbe fogadnak egy gyereket. Miért is?  Engem nem szeretnek, de nem baj, lesz egy másik, akit majd lehet szeretni.
- Engem miért nem tudtok szeretni? – suttogom a csöndben, sírással küszködve.
- Lexie? Valami baj van?– szólít meg egy hang. Hátra fordulok és Gideonnal találom szemben magam.
- Nincs semmi! – vágom rá, miközben felállok az asztaltól. Távozni szeretnék a helyiségből, de ő elkapja a karomat.
- Tudod, ha bármi baj van nekem elmondhatod. Én mindig itt vagyok neked.
- Igen. Álmomban mindig itt vagy velem, de eltűnsz mikor felébredek.
Kitépem a karom a kezéből, majd távozok. De még mielőtt elhagynám a konyhát, vissza fordulok és határozottan közlöm:
- Ezzel végeztem minden veled kapcsolatos érzelmemmel.

Hónapokkal később
Celine szemszöge:
 Fáj a hasam. Nem egyszerű fájással, hanem olyan nyomó fájással. Aú, nagyon fáj.
- Gideon! Gideon! GIDEON! – kiabálom, miközben a falat ütöm, aminek a túl oldalán a bátyám szobája található.
Alig telik el egy perc, ő már be is ront hozzám aggodalmas tekintettel.
- Mi a baj? – kérdezi zihálva.
- Segíts! Keltsd fel anyuékat és Lexiet! Beindult a szülés.
A bátyám kirohan a szobámból. Én néhány mély lélegzet vétellel próbálom lenyugtatni magamat. Minden rendben.  Nem sokára túl esek ezen majd a karjaimba tarthatom a kislányomat.
Most az anyám és az unokatestvérem sietnek be a szobámba.
- Jól vagy? Mit érzel? Minden rendben? – hadarja anyu.
- Kérlek, menjen minden a terv szerint. Pakolj be nekem, majd öltözz át, hogy velem tudj jönni. Lexie,  kérlek segíts átöltözni!
Szó nélkül engedelmeskednek nekem. Anyu belepakol egy táskába mindent, ami most kelleni fog nekem. Lexie segít felvenni a hálóingem helyett valami kényelmes melegítőt.
Mikor végzünk, Gideon a karjaiba vesz engem, majd betesz apu kocsijának hátsó ülésére, ahol kényelmes elfekszem.
Nina nénikém berakja a táskámat a fejem alá párnának.  Apu már a vezető ülésen ül, anyu mellette.
- Lexie! – kiáltom az unokatestvérem nevét. Most nagy nehezen tudom megtartani a higgadtságomat.
- Igen? – hajol felém az unokatestvérem.
- Hívd fel Castiel, és mond meg neki, hogy várom a szülőszobán.
- Rendben. Sőt, ha nem veszi fel személyesen fogok elmenni a házáig és kirángatom onnan.  – mondja, majd egy puszit nyom a homlokomra, aztán becsukja a kocsi ajtaját.
 A nagyjából tíz perces út a kórházig most óráknak tűnik.  A szüleim síri csendben ülnek, mert megkértem rá őket.
Nagyon fog fájni a szülés? Ugye nem lesz vészes? És mi van ha valami komplikáció fog közbe avatkozni? Óh, Istenem, csak a gyerekemnek ne legyen semmi baja.  Aú, nagyon fáj a hasam. Rose, kérek bírj még ki egy kicsit odabent.
Gondolataim közül a megérkezés szakít ki.  Apu berohan a kórházba, majd egy orvos társágába jön vissza, aki beleültet egy tolószékbe és eltol a szülőszobáig.
- Kicsim, akarod, hogy be menjünk veled? – kérdezi anyu mialatt megszorítja a kezemet.
- Ne. Inkább küldjétek be Castielt, ha megérkezik.
Az orvos bevisz a szülőszobába és ráfektet egy ágyra. Nem telik bele sok idő, máris  elkezdünk szülni. Mármint csak én szülök, az orvos és a nővér csak segítenek.
 Castiel hamarosan megérkezik.  Szó nélkül hagyja, hogy a kezét szorongassam hosszú órákon keresztül.
    A nap már bevilágítja a szülőszobát, mikor meghallom a lányom sírását.
- Rendben,  kint van. – szól nekem az orvos miközben bebugyolálja a kicsit egy törölközőbe.
 Teljesen kimerültem. Alig maradt erőm a nyitva tartani a szememet. Olyan jó, hogy végre túl vagyok ezen. Még soha semmi nem fájt ennyire.
- Hány óra telt el?- kérdezem kissé rekedtesen.
- Hét és fél. –válaszolja Castiel, mialatt mosolyogva kisöpör egy kósza tincset az arcomból.
Az orvos a kezembe adja a gyereket, aki még mindig sír. Olyan aprócska.  Olyan aranyos. És az enyém. Én szültem. Alig hiszem el.
- Gyönyörű.- suttogja Castiel megbabonázva.
Igazat kell adnom neki. Rose a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam.  És az én lányom.
Anya lettem.