Munka
után Dake elkísér a házunk ajtajáig.
- Akkor, szia. – mondom, mialatt a kilincsre teszem a kezem.
- Szia! Majd este hívlak, ha nincs ellenedre.
- Nincs. - rámosolygok, majd bemegyek a házunkba.
A családom tagjai a nappaliban ülnek.
Anyu és apu a kanapén, Gideon és Robert bácsikám egy-egy fotelben, Lexie pedig a
szőnyegen. Leülök az unokatesóm mellé.
- Miről beszélgetek?- kérdezem, miközben kényelembe helyezem magam a földön.
- Éppen rólam. A lehetőségeimet méregettük.
- feleli Lexie.
- Milyen lehetőségek?
- Arról, hogy hol fejezem be a gimit. Ezt csinálhatom apunál Párizsba, vagy
Nina nénikémnél.
- Van egy másik lehetőséged is. Lakhatsz nálunk, ha anyuék megengedik
–vigyorgok rá, aztán a szüleimre.
Emlékszem, hogy amikor Ninánál laktam és Lexie egyszer csak beállított mennyire
kiborultam. Nem gondoltam volna, hogy egyszer én fogom indítványozni az együtt
élésünket. Fura, hogy ennyire jóban vagyunk.
- Ezt majd még megbeszéljük. Lányok, most menyetek nyugodtan fel a szobátokban –
mondja anyu.
Bólintok, majd Lexievel feltápászkodunk és elindulnak a szobám felé.
- Ugye nem fog itt lakni? Én nem örülök neki. - hallom még Gideon hangját. Aztán
becsapom magam mögött az ajtót. Lexie és én leülünk az ágy két szélére.
- Téged meg sem kérdeztelek! Mit szólsz hozzá? – a tekintetemmel kíváncsian
fürkészem.
- Én szívesen laknék veletek. Bár…
- Bár?
- Te is tudod, hogy nagyon nem bírom a bátyádat és, amint hallottuk ez
kölcsönös.
- Gideonnal ne fogalakoz! Szerintem ő engem sem kedvel nagyon. Amúgy valamit
akartam kérdezni.
- Akkor tedd meg! – ezt utasítás ként mondja.
- Miért laksz Ninánál? Úgy értem én is ott laktam… de te miért nem apukáddal
vagy Párizsban?
- Mert apunak van egy élettársa. Tudod Vanda… Nem kedvelem őt. Ezért nem élek
velük. Aput szeretem, de mindenkinek jobb, ha béke van.
- Értem…- felelem elgondozva. Én nem ismerem túl jól Vandát, csak annyit tudok,
hogy nem sokára a nénikém lesz, ha minden jól megy.
Még órákon át beszegetünk. Röhögve
elevenítjük fel a régi vitáinkat, amiket akkor még véresen komolynak
gondoltunk.
Vacsora után este 7 felé, még Lexie a
fürdőszobában van, nekem csörög a telefonom. Biztos vagyok benne, hogy Dake az,
ezért rá sem nézek a kijelzőre. Gondolkodás nélkül veszem fel.
- Már vártam a hívásodat Szépfiú!- köszönök vidáman. Szoktam néha Szépfiúnak
hívni, ezért ebben semmi különös nincs.
A vonal végén pár másodperc néma csönd keletkezik.
Elfog a gyanú, ezért a képernyőmre pillantok.
- Basszus! – kiáltok fel hangosan, mikor csak magamban akartam. Mégsem Dake-kel beszélek…
- Szia Celine. – köszön… Castiel. Már két hónapja nem beszéltem vele.
- Szia… izé… bocsi. Azt hittem, hogy valaki más hív.
- Gondoltam, hogy a „Szépfiú” nem nekem szólt.
- Miért hívtál? Mármint úgy értem nem zavarsz… csak kíváncsi vagyok… vagyis nem
olyan nagyon kíváncsi… csak lazán kíváncsi, mint amikor egy idegenre kíváncsi
az ember… mármint te nem vagy idegen… csak… - a kezem a számra tapasztom
mielőtt ennél is nagyon hülyét csinálok magamból. Hogy mondhatok ilyeneket?
- Rég beszéltünk utoljára. Igazából érdekelt mi van veled.
- Minden rendben. És veled?
- Velem is. Akkor, szia Cel.
- Várj ne tedd le! – kiáltok fel, mielőtt átgondolhattam volna.
- igen?
Most erre mit mondjak? Néhány hazugság villan át az agyamon. Végül az igazság jön ki a számon.
- Nem akarok semmit. Csak még hallani akarom a hangodat. – Basszus! Inkább kitalálhattam volna valamit, hogy ne égessem le magamat
előtte ennyire.
Castiel felnevet a vonal túlsó végén.
- Nem gondoltam volna, hogy neked ennyit jelent a hangom. Ha akarod, felmondok
valamit diktafonra, hogy tudd hallgatni.
- Köszi, ezzel nagyon megtisztelnél! Jobbá tennéd a napjaimat. – válaszolok,
miközben idiótán mosolygok, bár ezt nem láthatja. Szerencsére viccnek fogta fel
az előbbi elszólásomat.
- Most viszont tényleg letenném, ha el tudsz szakadni a hangomtól.
- Jó, tudom, drága a telefonálás, ha ilyen
messze vagyok. De megígéred, hogy nem tűnsz el két hónapra? - bárcsak be tudnám
fogni azt a nagy számat! Miért mondok ilyeneket, ha vele beszélek? Lehet, hogy
még nem vagyok túl rajta?
Ha tényleg így van, ha nem, ő most akkor is biztosan levágta az elszólásaimból.
- Majd meglátjuk. Szi…
- Várj! Még szoktál rám gondolni? – kérdezem most már "minden mindegy" alapon.
- Ez meg milyen kérdés? Hiszen felhívtalak, nem?
- Lehet, hogy csak ma jutottam eszedbe. Máskor szoktál rám gondolni?
- Ezt már nem tudod meg. Szia Celine. – a hangjában vidámság cseng. Ez jó jel.
- Szia Cast. Várom a következő hívásod. Vagy ki tudja… Lehet én hívlak majd. -
ezzel leteszem. Egy idétlen mosoly ül ki az arcomra.
- Te meg min vigyorogsz? – lépbe a szobámba Lex.
- Kérdeznem kell valamit! Nem tudod véletlenül...?
- Ezt? Ezt tudom!
- Ne hülyéskedj! Azt akartam kérdezni, hogy Castielenek van-e barátnője.
- Ezt miért pont tőlem kérdezted? – néz rám az unkatesóm kíváncsian.
- Osztálytársak vagytok, nem?
- De. És tudom is, hogy van e barátnője vagy nincs.
