2. kötet, 34. fejezet: Kellemetlen beszélgetések

Celine szemszöge:

 Egy széles mosollyal az arcomon sétálok be a nagynéném házában, mit sem sejtve.
- Celine! – kiáltja egy női hang, majd magomon érzem a gyenge karjait. Enyémmel egyező kék szemeivel az arcomat vizsgálja.
- Eszel rendesen, ugye? Nagyon fontos az egészséges táplálkozás a baba miatt. Rendesen kialszod magad, ugye?
- Szia, anyu, örülök, hogy itt vagy. – vigyorgok rá, majd viszonozom ölelését.
- Szervusz kislányom. - lép mellém apu is.
- Mit kerestek itt? Nem úgy volt, hogy Ausztráliban maradtok?- kérdezem boldogan.
- Anyátok már nagyon hiányolt titeket. Különben is itt akartunk lenne veled, miközben az első unokánkat várod. – ölel magához apu.
- Mi lesz a munkátokkal? – kérdezi Lexie, aki valamivel hátrébb áll. Gideon a helyiség másik végébe húzódik, és még véletlenül sem néz az unokatestvérünk felé. Hajjaj, ezek összevesztek valamin.
- Amiatt egy percig se aggódjatok! Apátok a cége itteni vállalatánál lesz ideiglenesen, én meg az internet segítségével segítem a kollégáimat. – simítja végig a vállamat anyu.
- Ez nagyszerű! Viszont én most megyek, ledőlök egy picit a szobámban, mert elfáradtam. A terhességem olyan szakaszába léptem, amikor folyton csak aludni akarok. – elindulok a lépcső felé, amikor apu utánam szól.
- Cel, nagyon örülnénk, ha találkozhatnánk újra Castiellel. Szívesen elbeszélgetnék vele.
Bizonytalanul bólintok egyet. Na, az szórakoztató lesz.
Épphogy magamra csukom az ajtómat, már nyílik is ki újra. Lexie dugja be a fejét. Fekete hajkoronája csak úgy lebeg utána.
- Na, mi újság? – kérdi, miközben letelepszünk az ágyamra.
- Beszéltem Castielel. Felvállalja a gyereket. Neked még nem is mondtam! Lány lesz! Rosenak fogjuk hívni.
- Ez csodás! – örvendezik.
- Neked milyen napod volt? – kérdezem, miközben az ágytakarómból kilógó cérnát kezdem el piszkálni.
- Átlagos. Nem történt semmi különös. Amúgy hogy nevezted volna el, ha fiú lenne? – gyorsan témát vált. Hmm. Tuti történt valami Gideonnal.
- Nem is tudom. – felelem elgondolkozva.
- Lehetett volna Draco.
- Mint Draco Malfoy? – kérdezem nevetve.
- Igen! Úgy is imádjuk a Harry Pottert, neked meg pont ő a kedvenced.
- Igaz. Mégis fura lenne, ha a kedvenc könyvbeli karakteremről nevezném el a fiamat.
- Ugyan! Én szívesen hívnám Ronnak a gyerekemet.
- Végül is miért ne. – vonom meg a vállam mosolyogva.
Pár percig csak néma csöndben ülünk, majd ismét megszólalok.
- Szóval elmeséled, hogy mi történt ma? Összekaptatok valamin Gideonnal?
Döbbenten pillant rám. Azt hiszem tagadni fog mindent, de mégsem ezt teszi.
- Ma csókolóztunk. Utána felhívta a volt barátnője és most úgy néz ki, kibékülnek. – feleli lesütött szemekkel.
- Óh Lex! – óvatosan átölelem. A bátyám mekkora szemét tud lenni! Mondjuk, nem mintha így nem lenne jobb mindkettőjüknek. 
- Semmi baj. Különben is ma találkoztam Lysanderrel. Holnap randizni fogok vele.
- Ez remek! Lysander rendes srác. – kacsintok rá. Érdekesnek párosításnak tűnik. Viszont nem bánnám, ha összejönnének.
Írok egy SMS-t Castielnek, amiben leírom apám kérését a találkozóval kapcsolatban. Tíz perccel később jön a válasz. Azt írja, holnap a szüleimmel menjünk át vacsorázni hozzájuk. Az ő szülei hívnak, ugyanis elmondta nekik, hogy gyerekünk lesz.
- ÁÁÁÁÁ- kiáltok fel idegesen, miközben a párnába fúrom a fejem.
- Mi a baj? – kérdezi Lexie aggódva. Válaszul megmutatom neki az SMS-t.
- Ez, de szar lesz már! Tiszta kínos lesz az egész vacsora. Apu biztos kérdőre fogja vonni Castielet, az ő szülei meg talán engem. De az tuti, hogy nem egy kellemes baráti csevejnek nézek elébe.
- Sajnálom. – csúsztatja a kezét a vállamra bátorítólag.
- Aki holnap randizik egy helyes sráccal annak könnyű. – morgom fél hangosan.
- Felajánlanám, hogy lemondom, és inkább elkísérlek téged, de valamiért biztos vagyok benne, hogy nem az én imádni való személyemre lesz kíváncsi a társaság. Nem is értem. - rázza a fejét, tetetett felháborodással.

Lexie Szemszöge:
Nem tudok aludni. Csak forgolódóm álmatlanul. Hajnali egy körül nem bírom tovább és kimászok az ágyamból. A konyha felé veszem az irányt, ahol Gideonra bukkanok.  Háttal áll nekem. A csap szélének támaszkodik és kifelé bámul az ablakon. Eddig még nem vett észre engem. De hát Gideon már csak ilyen figyelmetlen. Az sem veszi észre, hogy izzik körülöttünk a levegő. Vagy azt csak én képzelem be?  Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem akarom őt elveszíteni. Talán ha becsábítanám az ágyamba és teherbe esnék? Ha már Celine is épp most készül szülni, én is megtehetem. Gideon biztos nem hagyna magamra a gyerekével a hasamban. Jézusom! Mikre gondolok?! Ez totál szánalmas… Úgy sem tudnám megtenni. Ennyire nem vagyok dög. 
Megrázom a fejem, mintha úgy ki tudnám űzni ezeket a gondolatokat. Éppen hátrálni készülök, amikor Gideon megfordul és észrevesz.
- Lexie? Mégis mióta állsz itt? – kérdezi meglepetten.
- Csak most jöttem, de már megyek is. – hebegem. Tényleg? Mintha tilos lenne a konyhában tartozódni, ha más is van itt.
- Várj még, kérlek! Beszélnünk kell. – óvatosan megragadja a csuklómat. Bizseregni kezd a bőröm, ott ahol hozzám ér.
- Nincs miről beszélnünk. – felelem komor hangon.
- Lexie, kérlek hallgass végig.
Más szájából miért nem hangzik ilyen jól a nevem, mint az övéből?
Sóhajtok egyet, majd bólintok.  Most már mindegy, hogy mit mond. Azt hiszem már elégé bele zúgtam és már elégé meg is bántott. Totál szánalmas vagyok…
- Tudod Lexie, én soha nem akartalak megbántani téged. Szeretném, ha…
- Ha úgy csinálnánk, mintha mi sem történt volna? Ha barátok lennénk? Sajnálom édes, de nem fog menni! – idegesen kitépem a csuklómat a kezéből.
- Lexie!
- Mi van?
- Sajnálom…- motyogja lesütött szemmel.
- Gideon… - el szeretném neki mondani, hogy szeretem. Már nyitom is a számat. De mégsem teszem. Nem tehetem meg.  Ha már úgy sem viszonozza, akkor nem mindegy, hogy tudja-e vagy nem?
Hátat fordítok neki és felviharzok a szobámba.