2. kötet, 24. fejezet: Ismét mindent itt hagyni

Felrohanok a szobámba.  Ez a helyiség még egyben van. Csak az ajtón látszódnak az égés nyomai.
A nagy, lila bőröndömbe bepakolom a fontosabb ruháimat. Főleg a melegeket, tekintve, hogy Angliában sokkal hidegebb van, mint itt.  Berakom az MP4-emet meg a laptopomat. A könyves polcom előtt elgondolkodok egy picit. Végül bedobom a két kedvenc sorozatom összes részét.
Gyorsan felveszek valami kényelmes ruhát.  A zsebembe csúsztatom a telefonomat. Előveszek egy kis válltáskát és belepakol az irataimat.  Útlevelet, diákigazolványt meg minden ilyesmit.
Megfogok egy nagyobb hátizsákot. Belepakolom a fésűmet, sminkkészletemet, meg a kedvenc parfümömet. Átrohanok a fürdőszobába és bedobom a többi szépészeti szeremet.  Alaposan körbe nézek ebbe a helyiségbe. Majd miután megbizonyosodok róla, hogy mindent elraktam, ami feltétlenül kell, vissza megyek a szobámba.
Gyorsan berakok a bőröndömbe törölközőket meg csizmákat.  Kezembe veszem az ütött-kopott szürke edzőcipőmet. Ezt sem hagyhatom Itt.
Miután végeztem becipzározom az összes poggyászomat.
Utoljára kinyitom a szekrényemet. Megakad a tekintetem a tükrön. Lassan a hasamra csúsztatom a kezemet.
- Még meg sem születtél már is sok mindenen megyünk mi keresztül. De ne aggódj, nem kell félned a tűztől. Többé nem fog előfordulni. – suttogom.
- Celine, te meg kihez beszélsz? – lép be a szobámba anyu.
- Csak a fiamhoz. Vagy lányomhoz.
- Tudod, nem kell ám örökbe adnod a picit. Apádnak biztos lenne egy-két szava hozzá, de én segítenék felnevelni. Én is anya vagyok, tudom milyen szeretni a saját gyerekedet. Én képtelen lettem volna megszabadulni Gideontól vagy tőled. Szóval ha úgy érzed, megszeretnéd tartani, én minden képen támogatni foglak.
- Köszönöm anyu, ez sokat jelent, de meg nem tudom. Kell egy kis idő.
- Nyugodtan gondolkozz rajta. Elvégre még van nagyjából nyolc hónapod a szülésig.
- Nem akarom elmondani a dolgot Castielnek. – váltok témát.
- Pedig az lenne helyes döntés, de ezt ráérünk még megbeszélni. Most mennünk kell, mert lassan lejár az időnk. – anyu átölel, majd egymásba karolva lesétálunk a földszintre. Pontosabba arra a helyre, ami még a földszintből maradt.
Gideon lehozza a cuccaimat az emeltről. A bőröndömön találok egy kényelmes fogást, a hátizsákot a hátamra veszem, az oldal táskát meg vállamra akasztom.
Mindenki elkészült, szóval elindulunk. Elhagyjuk az otthonunkat. Talán örökre.
Apu becsönget az egyik szomszédhoz és visszaadja neki azt a kölcsönt, amit tegnap adott a szoba kibéreléséhez.
Az utat a motelig, silány hangulatba tesszük meg. Sírni szeretnék, mégsem tudok.
Gideon néha szúrós pillantást küld Lexie felé. A szüleim nem szidják le a lányt, hiszen a bátyámtól már megkapta, meg gondolom ők is érzik, hogy mennyire bűntudata van.  Talán szerintük ez épp elég büntetést szegénynek.
- Tényleg nagyon sajnálom. Én nem akartam... – szólal meg Lexie, mintha csak megérezné, hogy éppen rá gondolok.
- Mintha a bocsánat kérésed bármit helyre hozna!
- Elég Gideon! A te ellenségeskedésed sem hoz helyre semmit. – kelek ismét Lexie védelmére.
- Celnek igaza van! Lexie bánja amit tett. Különben is csak baleset volt. Bármelyikünkkel előfordulhatott volna. – mondja anyu. Apu helyeslően bólint.
Amint visszaérünk a szobánkba, mindenki egyből intézkedni kezd. Apu szerez repülőjegyeket a holnap egy órakor induló járatra. Anyu beszél a sulival és elmagyarázza nekik, hogy holnaptól miért nem hozzájuk foguk járni Lexievel. Gideon elmegy és a barátnőjével tölti a napot. Ő nem igazán örül neki, hogy ellesznek választva. Apu ugyan mondta Gideonnak, hogy huszonkét éves létére dönthet saját maga. De a bátyám úgy gondolta inkább velünk jön és vigyáz az ő kishúgára meg az unokatestvérére. Így anyuék is nyugodtabbak.
Lexie és én felhívjuk Mirrint. Nagy vonalakban felvázoljuk neki a történteket és elbúcsúzunk tőle.
Délután megérkezik a rendőrség. Kihallgat minket a tűz esetről. Majd balesetnek nyilvánítják a történteket és távoznak.
  Éppen sötétedni kezd, amikor megszólal a telefonom. A kijelzőre pillantok. Dake hív. Gyorsan kimegyek a fürdőszobánkba, hogy egyedül rendezhessem le.
- Mit akarsz? – szólok bele a készülékbe.
- Neked is szia Celine. Én is örülök, hogy halhatom a hangod.
- Inkább mond, hogy miért hívsz.
- Hú de rideg valaki. Én csak békülni szeretnék.
- Békülni? – visszhangzom.
- Ja. Ássuk le a csatabárdot. Bocsánatot szeretnék kérni.
- Rendben, de miattam nem kell aggódnod. Holnap elköltözöm.
- Mi? Itt hagysz? Hova mész?
- Ahhoz neked semmi közöd! Szóval ez a búcsú Dake. Viszlát! – ezzel lerakom.
Bár menyire nehezemre esik elmenni innen, azért az jó, hogy őt nem kell látnom többé. Meg persze annak is örülök, hogy Jill nem tud több önbizalom csökkentő sértést a fejemhez vágni a lány wc-ben.
  Este csak nehezen tudok elaludni. Reggel a torkomban levő hatalmas gombóc kíséretében kelek fel. Készülődés közben érzem ahogy a hasam apróra zsugorodik. Nem sok kedvem van megint elköltözni. Ráadásul a szüleimet itt kell hagynom.
Hamar elkészülünk. A reptére vezető utat is hamar megtesszük. Most éppen a bejárat előtt álluk.
- Szeretlek titeket.  Hívjatok, amint megérkeztetek! – anyu egyesével megölel minket. A szeme máris könnybe lábad.
- Mi is szeretünk. – mondom neki.
- Ne aggódj! Vigyázok a lányokra. – szögezi le Gideon.
- Ti meg na aggódjatok miattunk! Mi jó helyen leszünk. Hamarosan ismét találkozunk. - ölelget meg minket apu is.
Majd utunkra engednek. A bátyám és az unokatestvérem kíséretében elindulok a reptér belsejébe.
Miután átjutunk az ellenőrzőponton, Lexievel elmegyünk a mosdóba.
Megmosom az arcomat.
- Celine, minden rendben?
- Persze. Csak nehéz elmenni. Ráadásul ott van...
- ...Castiel. Félsz a vele való találkozástól. – fejezi be gondolat menetemet.
- Jaj Lex, nem is tudod mennyire! Mi van ha már van barátnője? Elvégre majdnem egy hónapja beszéltem vele utoljára. Azóta tuti túl van rajtam. – kezemmel a tőle kapott nyakláncot markolászom. A gondolat, hogy elveszíthetem őt, megrémít. Még akkor is ha történetesen azért romlott meg a kapcsolatuk, mert őt akartam védeni. Nem akartam, hogy a gyerekünk miatt több problémája legyen. Igen, jobb is ha az egész az én gondom. Vagy mégsem?
- ÁÁÁ! Elegem van ebből! Idegesít, hogy nem tudom, mit akarok.  Az volt a célom, hogy távol tartsam magamtól és picitől az ő érdekében. Még is annyira vágyom rá. Vele akarok lenni! – csattanok fel hangosan. Nem érdekel, ha mások is hallják.
- Hé, nyugi kuzin! Ez talán  még helyre hozható. Nem biztos, hogy Castiel túl van rajtad – Lexie bátorítóan átölel. Majd kisétálunk a helyiségből. Vissza Gideonhoz.
Lassan megkezdődik a beszállás. Elfoglaljuk a helyünket a repülőn. Lex ül a bal oldalamon, Gideon a jobban.
- Minden rendben lesz. – suttogja a bátyám. A vállába fúrom a fejem és megszorítom a kezét.

2. kötet, 23. fejezet: Romokban

A szomszédok gyorsan a segítségünkre sietnek. Adnak nekünk pokrócokat, amivel betakarhatjuk magunkat, hogy ne fázzunk annyira. Az egyiküktől kapok egy állathordozót, amibe belerakhatom Dinát, mielőtt felébred és kiakarna szabadulni  karjaim közül.
Úgy tíz perc múlva egy nagy, piros tűzoltóautó áll meg mellettünk.
Az egyik férfi apuval kezd el beszélgetni. Közelebb megyek, hogy halljam.
- Nem maradt senki a házban? – kérdezi az idegen tűzoltó.
- Nem. Mindenki épségben kijutott.
A tűzoltó Dinára és rám néz, majd megkérdezi:
- Még egy állat sem?
- Nem.
Egy másik tűzoltó talál egy tűzcsapot. Rácsatlakoztatják a tömlőt. Majd kezdetét is veszi az oltás.
- Drágám, kérlek vidd a gyerekeket a legközelebbi motelba. Nem sokára én is csatlakozom hozzátok. – fordul apu, anyu felé.
- Nem hagyunk itt hajnalban, a tél közepén! – jelenti ki határozott az anyám. Azt azért be kell látni, hogy Ausztráliában vagyunk. Mínusz fokok azért nincsenek. Hiába is tűnik úgy a nappali hőség után.
Pár perc vita keletkezik arról, hogy most akkor ki menjen és hova. A végső érvet Gideon dobja be:
-Nem hiszem, hogy jót tesz Celnek meg a kisbabájának, hogy éjszaka közepén itt ácsorog egy szál semmiben. – ezzel sikerül meggyőznie anyut, hogy induljunk el apu nélkül. 
Az egyik szomszéd add kölcsön, mert természetesen egyikünk pizsama zsebéből sem tudunk pénz előhúzni.
Egy másik szomszéd elvisz minket kocsival  a legközelebbi motelig.
Anyu kivesz egy szobát.  Itt már melegebb van.
Lerakom Dinát a földre. Nem merem kiengedni az állathordozóból, mert még nem szobatiszta.
Az alvó helyeket gyorsan felosszuk egymás között. Lexie és én alszunk a franciaágyon, Gideon a kanapén. Mivel nem elég a hely, kell kérnünk egy pótágyat. Ezen alszik anyu. Meg persze apu, ha majd ő is ideér.
Bebugyolálom magam a jó meleg paplan alá. Aludni viszont nem tudok. Úgy érzékelem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Félóra múlva apu beront a szobánkba és felkapcsolja a villanyt. Mindenki azonnal felül az ágyán.
- Na? Mi történik éppen? – nyugtalankodik Gideon.
- Túl nagy a kár a földszinten. Az emelet úgy-ahogy megúszta.  Úgy néz ki, hogy a házunk életveszélyes. Per pillanat egy romhalmaz.  Holnap kapunk tíz percet, amikor bemehetünk és összeszedhetjük a holmijainkat. Még nem derítették ki, hogy mi okozta a tűzet. Ezzel kapcsolatba a rendőrség holnap kihallgat mindannyiunkat. Vajon mi történhetett? – teszi fel a kérdést apu, gyászos arccal.
Minden szempár anyura szegeződik. Ő látta meg elsőként a tűzet.
- Én ne..nem tudom. Melegem volt, ezért akartam inni egy pohár vizit. Amikor kimentem láttam a füstöt, meg a lángokat. Láttam, ahogy egyre tovább terjed. Először még csak a függöny lángolt,de nagyon gyorsan terjedt tovább.- fejezi be a beszámolóját anyu könnyes szemmel.
- A függöny... Neee! Az ne..nem... le..lehet. – dadog Lexie. Most mindenki őt nézi.
- Mondd el, mit tettél. – ölelem át őt, gyengéden.
- Meggyújtottam egy gyertyát. A nappali kis asztalán. Az ablak mellett. Aztán elfelejtettem leoltani...
- Az lehetetlen! Egy aprócska gyertya csak nem okoz ilyen nagy kárt! – csattanok fel.
- Nagyon is lehetséges Celine! Hányszor van olyan, hogy egy gyertya vagy egy cigarettacsikk miatt leég egy nagyobb terület. És az unokatestvérünk tudta ezt! Gondoltál rá, ugye Lexie? Eszedbe jutott, hogy leéghet a házunk? De neked az mindegy, igaz? Te visszamehetsz apucihoz Párizsba! Az, hogy velünk mi lesz, téged nem érint, mi? – Gideon olyan hangosan kiabál, hogy attól félek, felkeltjük a szomszédszobába levőket.
- Most azzal vádolsz, hogy szándékosan tettem? – ordít vissza Lexie.
- Igen, azzal! Talán letagadod?
- Ez hülyeség Gideon! Lex nem direkt csinálta! Senki nem gyújtja fel a házat, amiben alszik. Hacsak nem elmebeteg, de ő nem az! – kelek az unokatestvérem védelmére.
- Jó, gyerekek nyugodjatok le! Most nyomás aludni! Azzal ha egymással vitatkoztok nem oldódik meg semmi. – vet végett a kiabálásnak anyu.
Igazat adunk neki. Szépen elhelyezkedünk az ágyunkon és újra neki próbálkozunk az alvásnak.
Lexiere nézek. Látom rajta a bűntudat egy olyan fajtáját, ami nem fog egy könnyen elmúlni. Velem is ez lenne. Ha én felejtettem volna el a gyertyát, akkor tuti nyakig elmerülnék a bűntudatban. Talán tükörbe se tudnék nézni.
- Lex? – szólítom meg halkan.
- Igen?
- Nem a te hibád volt. Vagyis igen, de ez bárkivel megtörténhet. Ne okold magadat.
- Annyira sajnálom! Hatalmas nagy kárt okoztam. Te hogyhogy nem haragszol rám?
- Ezt teszi a szeretet. Plusz a harag nem old meg semmit.  Ha most én is fejedhez vágnám, hogy miattad hajléktalanok lettünk, akkor ugyanitt tartanánk, csak sokkal idegesebbek lennénk és nagyobb lenne bennünk a gyűlölet. Most inkább támogatnunk kell egymást, mint egy jó család.
- Köszönöm. – suttogja halkan.

- Gyerekek ébresztő! – kiált apu. Ránézek az órára. Negyed nyolc van. Valahogy azért csak tudtam aludni. Még ha álmaimban az égőházunkat is láttam.
- Miért kell felébrednünk? – kérdezem álmosan.
- Mert most kaptunk engedélyt, hogy tíz percig bemehessünk a házunkba. Készülődjetek!
- Mégis mit készüljünk? Nincs még ruhánk se. – szólal meg anyu. Igaza van. Pizsamába kell átmennünk a házunkig. Az most a kisebbik baj, hogy az emberek még hülyének is néznek minket.
- Mi lesz ezek után velünk? – teszi fel kérdést Gideon.
- Anyátok és én meghúzzuk magunkat egy barátunknál.  Titeket elküldünk egy biztosabb helyre.
- Nins nénihez. – állapítom meg
- Igen. Ő majd gondoskodni fog rólatok. És Celine, ha attól félsz, hogy találkozni fogsz a gyermeked apjával akkor...
- Tudom mit akarsz mondani! Tuti összefogok vele futni. Ha már ott vagyok, el kéne neki mondanom az igazat, ugye? – vágok apu szavába.
- Igen, de ezt még van időnk megbeszélni. Várhatólag egy holnapi járattal repültök a nénikétekhez.
Szinte futóléptekkel tesszük meg az utat az otthonunkig.
Amint belépünk az előszobába, anyu egyből sírni kezd. Megértem. Túl sok a pusztulás nyoma.
A padlón hamu terpeszkedik. Az étkező asztalunk, a székek, a kanapé... Nem más, mint egy nagy kupac rom. Bár még nagyjából felismerhető, hogy tegnap ilyenkor melyik bútor mi volt.
- Figyeljetek egy percet rám! Tíz percünk van, szóval siessetek. Pakoljatok és öltözetek át. Főleg az értékeket tegyétek el. – adja ki az utasítást apu.

2. kötet, 22. fejezet: Váratlan tragédia

Lexie beront a szobámba és leül az ágyam szélére. Sör szagot áraszt.
- Milyen volt a randid?
- Borzalmas! Az a srác annyira szerelmes... önmagába.- panaszkodik, belőlem meg kitör a nevetés.
- Nocsak! Csak nem beképzelt?
- De, nagyon. El sem tudtam férni mellette meg a nagy egója mellett. Másról sem beszélt csak magáról. Kivéve amikor rám öntötte a sörét.  Akkor bocsánatot kért. Majd folytatta a sztorit arról, hogy egyik reggel elaludt és ezért otthon hagyta a pénztárcáját. Meg a hajzseléjét.
- Bárkivel megeshet, hogy elmegy a borzalmas találkozóra. – mondom, miközben próbálom visszafogni a röhögést.
- Inkább te mesélj! Mi volt az orvosnál?
- Semmi. Két hét múlva vissza kell mennem ultrahangot csináltatni. Ellenben itthon már nagyon is történt valamit. Elmondtam a családom többi tagjának.
- Ez remek! Sokkal jobb, ha nem titkolod. Hogy fogadták?
- Anyu és Gideon viszonylag jól, de apu kiakadt.
- Biztosan megbékél majd.- átakar ölelni, de én eltolom magamtól.
- Előbb öltözz át. Baromira sör szagod van. Ugye te nem ittál?
- Dehogyis! Hát ilyennek ismersz engem? Én csak colát ittam.
Helyeslően bólintok, majd újra ölembe veszem a nyávogó Dinát.
Leixe elmegy a saját szobájába, így kettesben maradok a macskámmal.
Castieltől kapott  nyakláncomat szorongatom. Szétnyitom a szív alakú medált és a kettőnkről készült képet nézem. Annyira hiányzik. Nagyon nehéz megállnom, hogy ne hívjam fel.  Szeretném hallani a hangját. Csak még egyszer utoljára. Utána végleg megszakítok vele minden kapcsolatot.
 A kezembe veszem a telefonomat. Éppen készülők rányomni a hívás gombra.  Majd meggondolom magam.  Ha most felhívom, aztán megint figyelmen  kívül hagyom, akkor olyan lesz, mintha csak játszadoznék vele. Már pedig ő ezt nem érdemli meg.

2 héttel később:
- Amint láthatod terhességed méhen belüli, ami határozottan jó. Aztán azt is láthatod, hogy csak egy magzat van.- mondja Dr.Roberts a hasamról készült ultrahangra mutatva.
- Akkor miden rendben? – kérdezem, miközben lemászok az asztalról. Vagy ágyról. Attól függ minek nézzük.
- Egyenlőre úgy néz ki, de biztosan még nem tudhatjuk. Ezért kell rendszeresen eljönnöd hozzám.
- Rendbon doktor úr. Megtudhatom, hogy nagyjából hány hónap múlva lehet megállapítani a baba nemét?
- Most a magzat hat hetes. Akkor nagyjából tíz hét múlva. Viszont most van egy feladat, amit el kell intézned.
- Mi lenne az?
- Adok egy képet az ultrahangról. Ezzel fel kell keresned egy védőnőt. Az anyukád biztosan tud ebben segíteni neked.
Bólintok. Megbeszéljük a következő találkánkat, majd végzek is.
A kórház bejárata előtt egy számomra nagyon is ismerős zöld autó áll.
Szó nélkül beülök az anyósülésre.
- Minden rendben kislányom?
- Persze apu. – ő elindul a kocsival, én meg beszámolok neki arról, amit az orvos mondott.
- Miért jöttél elém? Anyu küldött?– kérdezem pár perccel később.
- Nem. Tudom, hogy az elmúlt hetekben sokat veszekedtünk.  Te vagy az egyetlen lányom és én szeretlek.  A mostani helyzeted nekem sem könnyű, de tudom, hogy ha haragszom rád, azzal nincs megoldva semmi. Csak szeretném elmondani, hogy én is melletted állok.
- Köszönöm. – suttogom halkan.
Az elmúlt két hetem gyorsan eltelt. Nagyjából semmi jelentésre méltó nem történt. Reggeli rosszulléteim még mindig vannak. A suliban minden a normális kerékvágás szerint megy. Persze Jill még néha beszól nekem a semmiért is, de ezt próbálom figyelmen kivűl hagyni. Dake levegőnek nézz. Ezt pont így jó.
Otthon sem történt sok minden. Apuval néha kicsit összeszólalkoztunk. Anyu rendszeres megossza velem a terhességgel való tapasztalatait.  Lexiere és Gideonra is bármikor számíthatok.
Miután apuval hazaérünk, Lexie és én a laptopján Pretty Little Liars maratont tartunk.
Este korán elmegyek aludni. Mostanában gyorsabban elfáradok. Ezt is a terhesség számlájára írhatom.
Szerencsére ma is hamar sikerül elaludnom.
Valaki sikít.  Ránézek az órára. Hajnali három van. A sikítás nem akkor szűnni. Most már az illető segítségért kiált. Felismerem anyu hangját. 
A pánik átjárja minden porcikámat. Gyorsan felveszek egy kardigánt a hálóingemre, meg egy papucsot a lábamra. A biztonság kedvéért a kezembe veszem Dinát. Majd kirontok a szobámból.
Füst. Éget szag. Valami itt nagyon nincs rendben.
- Celine! – hátra fordulok. Gideon áll mögöttem.
- Mi történt? – kérdezem idegesen.
- A na...nappaliban tűz van.
A bátyám gyorsan megragadja azt a karomat amelyikbe nem a macskát tartom, majd a bejárati ajtó felé húz.
A földszinten alig kapok levegőt a füst miatt. Nagyon  meleg van. A nappali felé nézek. Lángok. Túl sok láng.
Apu az előszobában áll.
- Hol van anyu? – a hangom elcsuklik.
- Már kint. Én megígértem, hogy addig nem hagyom el a házat, még valaki van idebent.
- Hol van Lexie? – kérdezi Gideon.
- Nem tudom. – válaszolja apu.
Az unokatesóm nevét kiáltva vissza felé indulok, de Gideon elkap.
- Megőrültél!? Nem mehetsz vissza!
- Itt vagyok. Siessünk! Azt hiszem...- kezdi a mögöttünk felbukkanó Lexie, de hogy mit hisz, az már nem tudjuk meg, mert a mondandója köhögésbe csap át.
- Akkor menjünk. – terelget minket apu a kijárat felé.
- Ne! Tél közepe van. Hideg van kint. Még a végén megfagyunk. – áll meg hirtelen Lexie.
- Szeretnél maradni? Mert akkor garantálom, hogy nem fogsz fázni.- zsörtölődöm a hülyeségén, majd érzem ahogy az orrom meg a szám megtelik füsttel.  Köhögnöm kell.
Gideon egyik kezével megfogja az én karomat, másikkal Lexiét, majd kihúz minket a házból.
Az utcán anyu szorosan magához ölel engem. Látom a szemében a könnyeket. Én nem sírok, pedig tudnék. Úgy érzem, erősnek kell maradnom.
Apu elő halásza a pizsamanadrágja zsebéből a telefonját és hívja a tűzoltókat.
Tényleg nagyon van. Egymást ölelgetjük, hogy kicsit melegedjünk. Dina nagyon álmosnak tűnik. Hamar elalszik a karomban. Jó neki, hogy ilyen nyugodt.
Most nincs más dolgunk mint várni.  A földszinten lévő ablakokon keresztül nézem ahogy a tovább terjedő tűz elpusztítja az otthonomat.

2. kötet, 21. fejezet: Családi perpatvar

*Sziasztok! Rájöttem, hogy  jól jöhet, ha fel lehet venni a kapcsolatot egy blog írójával. Ezért megadok egy elérhetőségemet. CSJ-n Larita néven vagyok fent. Jelölhetek bátran :)*

A szekrény ajtómban lévő egész alakos tükör előtt állok. Ráteszem a kezemet a hasamra. Most még nem látszik semmi, de pár hónap múlva megfog változni az alakom.  Hatalmas hassal hogy fogok suliba járni? Nem akarom, hogy a gimnázium összes tanulója meg a tanárikar tudja, hogy én gyermeket várok.  Nem igazán szeretném az orrukra kötni. Mégis csak egy tinédzser vagyok. Pedig muszáj lesz bele törődnöm, mert nem hiszem, hogy találok majd egy giga pulcsit, ami akár a szülést megelőző hetekben is eltakar.
- Celine, gyere egy kicsit!- kiabál apu. Hirtelen a földbe gyökerezik a lábam.
A nappaliba vár rám a családom nagy része. Apu keresztbe font karokkal áll, anyu átöleli a derekát. Gideon a kanapén ül. A kis asztalra van téve a kék babacipő, amit a szüleim ágyán hagytam.
A szívem hevesebben kezd el dobogni, gyomrom apróra zsugorodik, lábaim meg remegni kezdenek. Úgy érzem nem bírom tovább tartani a saját súlyomat, ezért muszáj leülnöm.
- Terhes vagy? – kérdezi anyu, az asztalra tett cipőre mutatva.
Egy pillanatra lehunyom a szeme és kifújom a levegőt. Legalább már tudják.
- Igen. – a hangom alig több egy lágy szellő legyintésénél.
Ezt követően idegtépő hallgatásba burkolózik az egész ház. Legszívesebben üvöltve kérdezném, hogy most mi van.
- Ilyen fiatalon? Ezt mégis hogy gondoltad? – szólal meg végre anyu.
- Nem direkt volt!
- Felelősség teljesebbnek kellett volna lenned!
- De te csak 18 voltál, amikor teherbe estél és megszülted Gideont.  Egy évvel voltál idősebb, mint most én!
- Neked éppen ezért nem kellett volna ugyan azt a hibát elkövetned!
- Hibát? Ezek szerint én egy hiba vagyok? – csatlakozik a vitához az említett személy.
- Dehogyis! Te tettél engem édesanyává még 21 évvel ezelőtt.  Te és a húgod vagytok a legszebb dolgok az életemben. – anyu lerogy a kanapéra Gideon mellé, majd átöleli őt.
- Most térjünk vissza az eredeti témához. Azaz Celine helyzetéhez. Mégis mihez akarsz kezdeni?  - fordul felém a bátyám.
- Örökbe adom. Keresek neki egy olyan helyet, ahol szeretettel fogják felnevelni.
Anyu át ül mellém. Magház szorít.
- Annyira szeretlek Celine. – suttogja a fülembe.
 - Én is szeretlek anyu.
- Minden rendben lesz kislányom! Én melletted állok. – egy kósza szőke tincset simít a fülem mögé, miközben a másik kezével még mindig ölel.
Apu felé fordulok. Ő eddig még egy szót se szólt. Az arcára nézve, egyből tudom a véleményét.
- Nagyot csalódtál most bennem, igaz? – kérdezem félve.
- Igen. Én nagylelkűen befogadtam a barátodat a házamba pár napra, mert megbíztam benned. Erre te hagyod magad teherbe ejteni. Azt hittem ennél több eszed van. – normális hangnemben zúdítja rám mindezt. Bárcsak kiabálna! Akkor legalább rám ordít, majd valamikor megnyugszik. De ő halkan beszél, indulat nélkül, mintha a holnapi időjárást jelentené be.
- Apu kérlek...- a mondatot nem fejezhetem, be mert ő egyszerűen elsétál. Ki megy az utcára.
- Majd én utána megyek és megbékítem. Ne aggódj miatta. – anyu egy gyors puszit nyom a homlokomra, majd távozik.
A kezembe temetem az arcomat.  Sírni szeretnék, de még sem teszem.  Ha miden problémám miatt pityeregnék, akkor a könnycsatornáim is kiszáradnának.
Egy meleg kezet érzek a hátamon.
- Nem örülök, de én itt vagyok és vigyázok rád.  – mondja Gideon miközben felhúz és megölel.
- Köszönöm.
Pár percig csak ölelkezve állunk. Ő töri meg a csendet:
- Mit szólt Castiel, amikor elmondtad, hogy gyereketek lesz?
- Nem mondtam meg neki.
- Igaz, ez nem éppen telefon téma. Jövő hónapban elmondhatod neki személyesen is.
- Miért? Mi lesz decemberben?
- Mi lenne? Idén Nins nénikénknél töltjük a karácsonyt.
 Ő Cambirdge-ben lakik. Ott ahol Rosalya, Kentin, Lysader meg a töbiek. Castielt is bele értve.  Három hónappal ezelőtt én is azt a várost mondtam volna otthonomnak.
- Gideon, azt a helyzet...én nem...
-...akarod elmondani Castielnek, igaz?
- Igen. Tudom milyen érzés, ha babád lesz és nem állsz készen rá. Tudom milyen érzés, amikor majdnem elájulsz, mert annyira félsz a szüleid reakciójától. Nem akarom, hogy ezt ő is átélje. Legyen csak az én problémám.
- De húgi, ez így nem helyes!
- Tudom! De így a legjobb. – kibontakozom az öleléséből, aztán felsietek a szobámba. Még mindig remegek. Retteg attól, hogy aput végleg magamra haragítom. És ha ez után kidob a házából? Csak nem teszi meg velem. Vagy mégis?
Felkapom a földről Dinát. Remélem, hogy pihe-puha macskaszőr majd megnyugtat.
Dina lassan dorombolni kezd.  Olyan édes ez a kiscica.
A születendő gyermekem is imádni való lesz? Képes leszek rá, hogy átadjam másoknak? Milyen lesz az életem azzal a tudattal, hogy valahol a világba van egy kisgyerek, aki az enyém?
Egyik kezemmel még mindig a macskát tartom, másikkal meg végig simítok a hasamon.
Még nem régóta tudom, hogy terhes vagyok, mégis már most minden gondolatomat a baba köti le.
Milyen érdekes az élet. Valakik éveken át próbálkoznak mire összejön egy gyerek. Mások meg egy szép napon úgy ébrednek, hogy babát várnak, de nem fér bele az életükbe.
- Celine? Hol vagy? – Lexie hangja  tereli el a figyelmemet a kavargó gondolataimról.
- Itt vagyok!