2. kötet, 20. fejezet: A család és az orvosok fontossága

*Sziasztok! Köszönöm mindenkitől, hogy türelmesen várakoztatok. Most már itt vagyok egy szokásosnál is hosszabb résszel. Mint láthatjátok megváltozott a blogom külseje. És a címben is tettem egy kis változtatást. *

Másfél héttel később:
Ma reggel ismét rám tör a szokásos rosszul lét. Lassan már meg is szokom.
Napsütéses szombat délelőttre ébredek. Ahhoz képest, hogy tél közepe van, itt Ausztráliában nincs annyira nagy fagy.
Gyorsan felöltözöm majd lerohanok a konyhába bekapni pár falatot.
- Celine? Miért vagy ébren ilyen korán? Hiszen hétvége van. – ül le mellém anyu.
- Reggeli csajos programot tervezzük Mirrin-nel. – hazudok, némi bűntudattal.
- Lexiet nem viszed magaddal?
- Ma nem, mivel neki amúgy is randija van. – ez csak részben lódítás. Tényleg van ma randija.  Felajánlotta, hogy lemondja és elkísér engem, oda ahova menni készülök, de ragaszkodtam hozzá, hogy ezt most egyedül kell megcsinálnom.
- Rendben, értem. Kicsim, összevesztél Castielel?
Őszintén? Igazából nem veszekedtünk. A szülinapom óta nem is beszélünk. Nem válaszolok a hívásaira, SMS-eire, e-mailjeire.  Így nekem se könnyű, de muszáj. Az ő érdekében.
- Nem. Köztünk minden rendben. Miért kérdezed? – mondom inkább ezt az újabb hazugságot.

- Mostanában olyan más vagy. Mintha nem lennél teljesen boldog. Biztosan minden rendben? – anyu szeretetteljesen néz rám, mitől nekem gombócok nőnek a torkomban.
Itt az alkalom. El kell neki mondanom, hogy gyermeket várok. 
Kinyitom a számat. Majd becsukom.  Nem tudom kimondani. Képtelen vagyok rá.  Anyu persze nem hülye. Ráadásul ismeri a lányát. Biztosan levágta, hogy baj van.
- Celine, drága kislányom! Én nagyon szeretlek téged, és mindig itt leszek neked hogy ha valami problémád van. Nekem bármit elmondhatsz.
- Köszönöm anyu, ez sokat jelent. Most viszont sietek, mert nem akarom meg várakoztatni Mirrint. Szia!- egy gyors  puszit nyomok az arcára majd elindulok.
Természetesen semmilyen találkozott nem beszéltem meg Mirrin-nel. Helyette van időpontom egy szülész-nőgyógyászhoz.  Nem lesz olyan szórakoztató, mint egy barátnőmmel találkozni, de előbb-utóbb erre a találkozóra is sort kell kerítenem. Akkor már jobb most túl esni rajta.
Félórán belül megérkezek és leülök a váróba Dr. Roberts rendelője elött.  A levegőbe sejtelmes kórházszag terjeng.
- Celin Parker! – jön ki egy barna hajú, fiatalnak látszó nő az egyik ajtó mögül.
- Én vagyok. – állok fel, majd követem az orvos asszisztensét be a rendelő legmélyebb zugaiba.
Bent egy negyven év körüli, világos szőke hajú férfi vár rám.
- Szia Celine! Miben segíthetek?
- Jó napot Dr. Roberts. Öö..elvileg...a teh..akarom mondani... – dadogok itt szerencsétlenül.
- Ne izgulj! Fújd ki a levegőt, majd mond el, hogy miért fordultál hozzám. – mosolyog rám az orvos.
- A terhességi tesztem pozitív lett. – bököm ki végül.
- Hány éves is vagy te pontosan?
- 17.
- Mikor csináltad meg azt a tesztet?
- Úgy másfél hete.
- Mikor jött meg az utolsó menstruációd? – teszi fel a következő kérdését. Ettől kicsit zavarba jövök. Anyun kívül senki mástól nem viselem el, ha ilyet kérdez. De azt hiszem egy hivatalos orvosnak is válaszolnom kell.
- November 2.-án.- suttogom halkan.
- És hány napos ciklus volt?
- Öt. Mint általában mindig.
- Akkor már két hete késik neked, ugye?
Gyorsan bólintok, remélve, hogy lezárhatjuk ezt a témát.
Utána a doktor úr kikérdez a tüneteimről meg minden egyébről jó alaposan. Azután leméri a vérnyomásomat, a súlyomat és magasságomat. Zárásképpen a hasamat is megtapogatja, de minek azt nem tudom.
- Celine, az embrió még nagyon aprócska.  Most beszéljünk meg egy időpontot, úgy két héttel későbbre. Akkor már tudunk egy ultrahangot készíteni.
- Azzal mit tudunk megállapítani? – kérdezek bele, pedig szerintem még akadna mit mondania.
- Például, hogy méhen kívüli-e a terhesség vagy nem, vagy hogy ikerterhességről van-e szó, vagy nem.
- Nagyon remélem, hogy mind kettőre nem lesz a válasz. – motyogom, főleg csak magamnak.
- Celine, most feltennék egy személyest kérdést.
- Már párszor megtette, szóval tessék csak újra.
- Ez egy nem várt terhesség, ugye?
- Igen. De eszem ágában sincs elvetetni, ha ez lenne a követező kérdése.
- Ez egy jó döntés.
Egyeztetünk időpontot, majd végzünk is.
Elindulok haza felé. Egész úton azon gondolkodok, hogy mit mondjak a szüleimnek. Most már ideje lenne elmondani, ahhoz semmi kétség nem fér.
Hirtelen az eszembe jut, hogy a padlásunkon még vannak régi baba holmik.
Amint haza érek első utam oda vezet.  Anyu és apu dolgoznak, Lexie randizik, Gideon éppen ezerrel tanulja a KRESZ-t a szobájában, ugyanis le akarja tenni a jogsit.
Csak nem húsz percnyi keresgélés után találok egy kék színű babacipőt. Besunnyogok a szüleim szobájába és leteszem az ágyukra. Remélem érteni fogják a célzást.
Nincs más dolgom, mit várni.  Bemegyek a saját szobámba és elterülök az ágyamon.
Dina hangos nyávogásba kezd.
- Jaj neked elfelejtetem kaját adni! – kiáltok fel, de már látom is, hogy nem ez a nagyobb baj. Ugyanis a macska megint nem találta meg az almot.
Gyorsan adok neki friss ennivalót meg vizet, majd feltakarítom, amit a padlómon hagyott.
Mikor a macska végzet táplálkozással, őrült dörgölőzésbe kezd a lábamnál. Felveszem a kezembe és simogatni kezdem. Most már dorombol is. Annyira aranyos.
   Nem tudom szavakba önteni a gondolatimat. Nagyon félek attól, hogy a családom, hogyan fog reagálni a mostani helyzetemre. Valószínűleg nagyot csalódnak bennem. Talán majd azt akarják, hogy ne is tartozzak közéjük. Lehetséges, hogy örökre megutálnak. Vagy nem?
Egy hirtelen felindulásból vezérelve átvágtatok a bátyám szobájába. Kettőt kopogok, majd benyitok.
- Mit akarsz húgi? – néz fel unottan a könyvéből.
- Félbe tudnád szakítani a tanulást egy perce?
- Persze! – egy gyors mozdulattal félre dobja a kezében tartott tárgyat. Látom nem kell nála nagyon próbálkoznom, ha elakarom vonni a figyelmét a magolni valóról.
- Tulajdonképpen nem is szeretnék mondani semmi különöset. Csak hogy szeretlek- szorosan átölelem.
- Beléd meg mi ütött?
- Semmi. Nem mondhatom a saját bátyámnak hogy szeretem csak úgy?
- Te? Olyat nem szoktál!
- Nem újíthatok? Szeretlek Gideon és hálás vagyok, amiért te vagy a bátyám.
- Jézus! Mi lesz a következő? Este sírva fogod megköszönni anyunak, amiért olyan finom vacsorát dobott össze?
- Megeshet. – kacsintok, majd elindulok az ajtó felé. Végül meggondolom maga, és vissza ülök az ágyára.
- Meddig szeretnéd elvonni a figyelmemet a KRESZ tanulásáról?
- Már nem sokáig. Egyébként nem kell rágörcsölnöd.
- Mire? – néz rám felvont szemöldökkel.
- Hát a jogsi megszerzésére. Lefogadom, hogy simán megkapod.
- Na jó Celine! Mégis mi ütött beléd? Miért vagy ma ilyen érzelmes?
- Semmiért. Csak szeretnék eltölteni egy kis minőségi időt veled. Már az is baj?
- Nem, persze, hogy nem baj.
- Szerinted nem gáz, hogy testvérek vagyunk, de nem mindent tudunk egymásról?
- Ha valamit tudni szeretnél rólam, kérdezz. – az utolsó szót szerintem konkrét utasításként kell értelmeznem.
- Renben. Te miért nem vagy olyan mint a többi 21 éves srác? Miért nem jársz bulizni meg csajozni?
Gideon hangosan felnevet, mintha valami nagyon vicceset mondtam volna.
- Akkor te tényleg keveset tudsz rólam. Tény, hogy nem vagyok túlzottan oda a bulikért és nem is megyek túl sűrűn. Barátnőm pedig van.
- Tényleg? Hogy hívják?
- A neve Siena.
Hmm. Ez egy Olaszországban található város.  Austráliában előszerettel adják a lányoknak ezt a nevet. Azt hiszem Mirrin nővérét is így hívják.
- Ezek szerint ausztrál a csaj. – állapítom meg mosolyogva.
- Igen. Ha minden jól megy nem sokára be is mutathatlak neki. – Gideon játékosan megborzolja a hajam, majd újra a kezébe veszi a könyvet jelezve,  hogy befejezettnek tarja a párbeszédet.
Visszamegyek a szobámba. Most már tényleg nem tudok mást csak várni még a szüleim haza nem érnek.

Őszi szünet

Sziasztok! Itt az őszi szünet és nekem ezer és egy programom van, ezért nincs időm az új részre. Szóval tekintsük úgy, hogy ez a tanítási szünet most blog szünet is. Csak ez nem lesz olyan hosszú. A lényeg, hogy ezen a héten nem lesz új fejezet csak várhatólag 29.-e után. Köszönöm a megértéseteket és jó pihenést kívánok.
Nem sokára újra itt leszek.  Szeretettel: Klárii

2. kötet, 19. fejezet: Elérkező változás szele

*Sziasztok! Igen tudom, hogy ez a rész még a szokásosnál is rövidebb lett. Viszont a cselekmény szempontjából nagyon is lényeges. A következő rész majd megpróbálom előbb hozni, vagy legalább hosszabbra írni.*

Remegő lábakkal állok fel.  Valahogy eljutok a fürdőszobába.  Csak rá kell néznem Lexie arcra és azonnal tudom a választ.  A mosdókagylóra tett két darab teszt is megerősít ebben.
- A két csík azt jelenti…?  - kérdezem alig halható hangon, noha pontosan tudom a választ.
Az unokatestvérem bólint, majd hozzá teszi:
- Már biztosan volt olyan hogy tévedtek ezek a valamik. Addig nem lehetsz biztos benne még el nem mész orvoshoz.
- Lex! A másod csík csak akkor jelenik meg, ha a vizeletben HCG hormon található. Azt pedig csak a várandós nők szervezete tud termelődni. Ez alapján elég nyilvánvaló az eredmény. – a csempének dőlök, majd lecsúszok a földre. Úgy érzem, minden erőm elhagy.  Lexie szánakozó pillantással néz rám.
Elgondolkozok azon, hogy vajon jó ötlet volt-e beavatni őt is. Mennyire bízhatok meg benne? Elvégre három hónappal korábban még ki nem állhattuk egymást.
Á nem számít! Muszáj, hogy mellettem legyen most valaki és ki alkalmasabb ennél egy rokonnál?
A következő pillanatban a forró könnyek eláztassák az arcomat és én már nem tudok gondolkodni. Halványan érzékelem, ahogy Lexie leguggol mellém és átölel. Közben talán még mond is valamit.
Gyengéden ellököm magamtól, majd kirohanok a helyiségből. Aztán ki a lakásból.
Fogalmam sincs, merre futok. Csak azt akarom, hogy kitisztuljon a fejem.
Nagyjából negyed óra múlva megállok.  Lihegve ülök le egy padra. Felhúzom a térdem és ráhajtom a fejem.
Terhes vagyok! Egy apró gyermek növekszik a hasamban!  Fel sem tudom fogni.
17 évig teljesen egyedül voltam a saját testemben. Most már bennem van egy élőlény.
Hiszen én még csak egy kamaszlány vagyok. Nem is lenne szabad egy ilyen dolognak még megtörténnie velem.
Érzem, hogy most egy elég nehéz időszakon fogok keresztülmenni, ami gyökerestül fogja megváltoztatni az életemet.  Akár tetszik akár nem, most ez a helyzet. Fölösleges sírni, vagy feltenni a „mi lett volna ha…” kérdéseket. Az csak energiapazarlás.
Szépen lassan visszasétálok a szüleim házába.
Lexien kívül még mindig nincs itthon senki.  Mindenféle szó nélkül felsétálok a szobámba. Az ajtóm mögött Dina nyávog. Felveszem a kezembe és vele együtt ülök le az ágyra. Olyan pici ez a macska és annyira puha a bundája.
Lexie leül velem szembe. Kérdően néz rám.
- Jól vagyok! Csak muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. – mondom, miközben Dinát simogatom.
- Akkor rendben!  Már kezdtem aggódni érted.
- Arra semmi szükség nem volt. Csak levegőztem.
- Most valami másról kellene beszélgetnünk.
- Nem hiszem, hogy akarok! – vágom rá a kelleténél gyorsabban.
- Cel! Tudod, hogy ez most komoly dolog! Elfogod vetetni a babát?
Egy nagyot nyelek mielőtt válaszolok.
- Nem.  Én még nem tudok felnevelni egy gyereket, ez egyértelmű. Viszont az abortusz az egy gyilkosság. Azzal az élőlényt gyakorlatilag kiporszívózzák belőlem. Én nem fogom megölni a saját gyermekemet.  Akkor már inkább örökbe adom.  Az a legjobb megoldás.
Lex bólint, majd a szoba hallgatásba burkolózik. Egyikünk sem érzi úgy, hogy mondania kéne valamit.  Mindketten el vagyunk a saját gondolatainkban.
Eddig még viszonylag egész jól viseltem a hírt. De tudom, hogy még vár rám egy rakás nehéz feladat, amivel nem lesz könnyű megbirkóznom.
- A szüleidnek mikor mondod el? – teszi fel Lexie a kérdést, amire éppen gondolok. Mintha tudna olvasni a gondolataimban.
- Még várnék egy picit ezzel.
- Cel, ugye el fogod mondani?
- Persze. Különben öt-hat hónap múlva igen csak csodálkozni fognak a hasam méretén. Csak egy kis idő kell.
 Mielőtt az unokatestvérem mondhatna valamit, a telefonom rákezd a zenélésre.
Castiel hív. Lexie nem akar zavarni, ezért kimegy a szobámból.
Rajtam meg végig fut a rettegés minden cseppje.  Mivel ő a születendő gyermek apja, azért neki is tudnia kell róla, nem? Másrészről viszont miért aggasztanám egy ilyen dologgal? Én estem teherbe nem ő, szóval ez az én dolgom.
Végül felveszem a telefont és vidámságot erőltetek a hangomra.
- Szia Cast!
- Szia. Haza értél már a suliból?
- Persze, már egy ideje. Megkaptam az ajándékodat. Nagyon tetszik, köszön szépen! – mondom lelkesen, mialatt a szóban forgó nyakláncot markolászom a kezemmel.
- Gondoltam. Neked minden ócskaság tetszik.
- Most magadra gondoltál? – vágok vissza elmésen.
- Nem, én a kivétel vagyok.
Már majdnem felnevetek, mikor rájövök, hogy lehet, ma beszélek vele utoljára.  A fiatalkori terhesség egy komoly dolog. Nekem mostantól tényleg meg fog változni az életem. Nem akarom, hogy az övé is megváltozzon. Akármi is történik velem ezután az, az én problémám lesz. Jobb, ha ebbe őt nem rángatom bele.  Nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy kimondjam a következő szavakat, de sikerül.
- Castiel, én tényleg szeretlek, de jobb lenne, ha most szünetet tartanánk. Nem akarom, hogy egy darabig keress engem.  Majd én kereslek, ha úgy alakul. Ha nem akarsz várni rám, én meg értem. – ezzel leteszem. Még mielőtt visszahívhatna, kikapcsolom a telefonom.
Tisztában vagyok vele, hogy ezzel talán örökre elveszíthetem. Így a legjobb neki.
Egyszerűen sírni szeretnék, de nem hagyom lefolyni a könnycseppeket. Nem pityereghetek állandóan, mint egy törékeny virágszál.
Végig dőlök az ágyamon.  Dina békésen alszik mellettem.
Kettős érzelmeim vannak.  Egyrészről kivagyok akadva, mert melyik tini lány nem borul ki tőle, ha megtudja, hogy gyermeket vár? Másrészről viszont, valamennyire örülök is, mert egy kisbaba születése csodálatos dolog. Én adhatok életet valakinek. Aztán majd kerítünk neki egy szerető családod, akik a gondját viselik, mintha a vér szerinti gyerekük lenne. Csak az odáig vezető utat kell végig csinálnom.
A kezemmel megsimítom a hasam.
- Kilenc hónap és látni foglak. - suttogom, bár tudom, hogy ő nem hallja.

2. kötet, 18. fejezet: Születésnap

- Boldog Szülinapot Celine! – kiáltja Lexie, miközben szabályosan rám ugrik.
- Hány óra van? – kérdezem ébredezve.
- Hét. 17 évvel és egy órával ez előtt születtél meg. -  vigyorog rám.
Nagy nehezen lelököm magamról őt meg a takarót.
- Gyorsan öltözz át, majd gyere le! – ezzel az unokatestvérem kisétál a szobámból.
Felveszek egy fekete csőnadrágot, egy fehér övvel, és egy rózsaszín, csillogó fekete kövekkel díszített rövid ujjút. Már csak egy hosszú csillag alakú fülbevaló kell és kész is a szerelésem. Az én napom jól kell kinéznem.
Éppen a lépcső felé tarok amikor meg kell kapaszkodom, mert szédülni kezdek. Érdekes. Talán el kellett volna mennem orvoshoz.
 Amikor megint jobban érzem magam, lesétálok a konyhába.
- Boldog szülinapot Cel! – kántálja egyszerre a családom.
- Köszi mindenkinek. – mosolygok hálásan.
- Drágám, áfonyás pitét készítettem reggelire, mert tudom, hogy azt szereted. – ölel át anyu.
- Hú nyammi!
 Leülünk és semmiségekről beszélgetve elfogyasszuk a nagyon finom reggelit.
- Tessék húgi! – csúsztat át valamit Gideon az asztalon. A Korn legujjabb lemezze.
- De hiszen az még csak a két hét múlva fog megjelenni! – csodálkozva bámulok a bátyámra.
- Tudom. Mondjuk úgy, hogy megvannak a módszerem. – kacsint rám.
- Köszönöm! – felpattanok és a nyakába ugrok.
- Tőlünk valami olyasmit kapsz, amit már kiskorodban is szerettél volna. – szólal meg apu.
- Mit? – kérdezem kíváncsian.
- Gyere! - anyu karon ragad és elvezet az ő szobájukba.
 Egy apró fehér szőrű perzsa macska pihen a padlón.
- Jaj de édes! – guggolok le mellé.
- Gondoltuk, hogy tetszeni fog. – áll meg mögöttem apu.
Sűrű hálálkodás közepette a karjaimba veszem a kiscicát. Van itt mellette egy kosár puha takaróval amiben alhat, macskaalom, etető és itatótál, meg játékok.  Szóval van itt minden, ami kelhet neki.
- Mi lesz a neve? – kérdezi anyu.
- Egyáltalán lány vagy fiú? – tűnődök mialatt a finom pihe-puha bundáját simogatom.
-  Ő egy lánycica. – válaszol anyu.
- Hmm. Akkor legyen a neve Dina.– határozom el.
  Miután egy kicsit törődtem az új háziállatommal, összekészülődünk, majd Lexie meg én már indulunk is a suliba.
Amint elhagyjuk az utcát ahol lakunk , az uncsitesóm a táskájában kezd el kotorászni, majd előhúz valamit és a kezembe nyomja.
Ez egy fénykép, amin ő maga szerepel.
- Ez most komoly? – fordulok felé hitetlenkedve.
- Ajándék neked.
- Mégis minek kellene nekem egy fotó rólad? Látlak téged eleget!
- Pedig idén ennyit kapsz szülinapodra.
- Képes voltál kinyomtatni egy képet magadról? – kérdezem sóhajtva.
- Jó csak vicc volt. De mégis tarthatod, ha akarod. Még jól jöhet.
Hosszasan kifújom a bent tartott levegőt és a szememet forgatom, de azért elrakom. Majd az ő szülinapján visszaadom.
- Egyébként ezt vettem neked. – Mondja, miközben elkapja a karomat és felcsatol rá egy karkötőt.
Közelebbről is szemügyre veszem az ékszert. Ezüstlánc rajta lógó apró állatokkal. Ha jól láttam pandák és baglyok.
- Köszi Lex, nagyon tetszik. – ölelem át.
   A suliba érve szinte egyből összeütközöm Mirrinnel, az új barátnőmmel.
- Jé, Cel! Meggyógyultál? – kérdezi az ausztrál lány.
- Nagyjából. Már elég jól vagyok hozzá, hogy ne csak otthon lopjam a napot.
- Sziasztok lányok! – jelenik meg előttünk Dake.  Azonnal elhallgatunk és szúrós szemmel nézünk a srácra.
- Boldog szülinapot Celine!
Lexie és Mirrin egyszerre fogják meg a karom és szorítják meg bátorítás képen.
- Köszi. – nehezen préselem ki a a fogaim között ezt az egy szót.
A szőke fiú bólint majd távozik. Mindhárman megkönnyebbülve fújjuk ki a levegőt.
- Szülinapod van Cel? Ne haragudj, nem tudtam. – fordul felém Mirrin.
- Igen.  Nem baj, nem is tudhattad.
Miután ő is felköszöntött, elindulunk a terem felé, ahol órám lesz.
  
A nap további része észrevétlenül elszalad.  Sok említésre érdemes dolog nem történik. Kivéve, amikor utolsó órám előtt újabb rosszullét jön rám.
Gyorsan rohanok a WC-re, ahol két lány áll a tükörnél. Nem törödök velük.
Miután végeztem, már csak az egyikük van ott.  A festet szőke Jill.
- Na mi van lebetegedtél? – kérdezi egy gonosz vigyorral az arcán.
- Úgy tűnik?
- Nem hiszem. Szerintem csak valamelyik balek teherbe ejtett téged. -  jót nevet a saját beszólásán.
 Megremeg a lábam és úgy érzem mintha jó erősen mellkason vágtak volna. Ez lehetetlen! De mi van ha mégis.... Nem! Velem nem történhet meg!
-  Mi ez a hirtelen lesápadás? Csak nem rájöttél, hogy igazam van? – Jill tovább nevet. Kedvem támad behúzni neki egy jó nagyot.
- Várjunk csak! Ugye nem Dake-től vagy terhes? – kérdezi mialatt ő is lesápad.
Semmi kedvem hozzá, hogy elinduljon rólam egy pletyka.  Pláne rólam és Dake-ről. De ha cserébe én is borsot törthetek Jill orra alá, akkor miért ne?
-  Én nem vagyok terhes! De ha az lennék akkor Dake lenne a gyerek apja. Mivel ő és én...- nem bírom rávenni magam a mondat folytatására. Még a gondolattól is rosszul vagyok.
 Amikor megjelennek Jill szemébe a könnyek egy pillanatra bűntudatom támad. De ez gyorsan el is múlik.
- Áá utállak! – kiabálja, majd kiviharzik a helyiségből. Még az ajtót is becsapja maga után.
Lerogyok a földre, nem törődve vele, hogy koszos.  Tenyerembe temetem az arcomat.
Mi van ha ennek a gonosz libának igaza van?  Mi van ha én mégis....? 
Legszívesebben sikítanék. Nem bírom el viselni ezt a tudatlanságot.
 Nem tudom mennyi ideig ülhetek így. Arra eszmélek fel, hogy valaki rázogatja a vállamat. Felemelem a fejem és egyenesen farkas szemet nézek Lexie-vel.
- Szerinted terhes vagyok? – szegezem neki a kérdést.
- Mi? Ez meg most honnan jött?
- A tüneteim erre utalak. Szerinted lehetséges?
- Én nem tudom, hogy ti védekeztetek-e vagy nem!
- Az első estén igen, de a másodikon már elfelejtettük. Miért is nem jutott eszembe? Hogy lehettem ennyire hülye? – érzem ahogy könnyek gyülekeznek a szemebe.
- Nyugalom Celine! Úgy csinálsz mintha már kőbe lenne vésve, hogy te gyermeket vársz! Délután  majd csinálsz terhességi tesztet, és akkor majd megnyugodhatsz.
 - Oké! – veszek egy mély levegőt, majd szorosan átölelem az unokatestvéremet.
 A fizika óra nagy nehezen eltelik. Lexie-nek még van egy matekja, azért egyedül megyek haza.
- Van itthon valaki? – kérdezem, mikor becsukom magam mögött a házunk ajtaját.
- Anyuék dolgoznak, de én itt vagyok, ha kellek. – lép elém Gideon és megölel. Ma a szokásosnál többet ölelkezem a hozzátartozóimmal.
Indulnék fel az emeletre, amikor a bátyám utánam szól:
- Egyébként jött egy leveled. Letettem az asztalodra.
- Rendben! Köszönöm!
  Felrobogok a szobámba, kezembe veszem a levelet, majd ledőlök vele az ágyra.
Szép lassan kinyitom a borítékot. Kicsúszik belőle egy nyaklánc, amin egy szív alakú medál lóg. Szétnyitom. Egy apró kép van benne. Rólam és Castielről. Ő átöleli a vállamat én meg a kamerába mosolygok. Nem emlékszem rá, hogy mikor készült ez a kép és hogy ki fotózta, de nem is érdekel.
A nyakamba akasztom a láncot, miközben a könnyeimmel küszködök.
- Ó Castiel! Bárcsak itt lennél most velem! Annyira hiányzol. – suttogom a semmibe, miközben abban reménykedek, hogy valahol most  ő is rám gondol.
 Sikerül elszunyókálnom egy kicsit. Lexie ébreszt fel.
- Haza jöttél? – kérdezem miközben kinyitom a szemem.
- Igen. Előtte beugrottam a patikába, hoztam neked két tesztet. A szüleid még nem értek haza, a bátyád meg elment a haverjaival, szóval most üres a ház.
- Köszi. – nyögöm ki nehezen. Érzem ahogy a gyomrom apróra zsugorodik.
 Bezárkózom a fürdőszobába.  Mindkét tesztet elvégzem, majd remegve megyek vissza a szobámba.
- Na? – kérdezi az ágyamon ülő unokatestvérem.
- Nem tudom. Nem merem megnézni.
- Jó, akkor te most feküdj le szépen, nyugodj meg! Én meg megyek és megnézem.
Így is teszek. Összegömbölyödve fekszek. Óráknak tűnő percek múlva hallom meg Lexie hangját:
- Cel, gyere gyorsan!

2. kötet, 17. fejezet: Harc a baktériumok ellen

10 nappal később:

Ismét a WC fölé görnyedve találom magam. Ezen a héten már másodszor. Hülye baktériumok!
- Cel, jól vagy?- kopogtat halkan Lexie.
- Persze! Csak elkaptam valamit.
- Talán jobb lenne, ha ma itthon maradnál és pihennél.
- Oké, úgyis a napokban annyira fáradt voltam. Jobb lenne, ha kialudnám magam. – sóhajtok, majd neki dőlők a csempének
- Rendben, jobbulást uncsitesó. Én viszont most indulok a suliba.
- Délután találkozunk!
 Hallom, ahogy Lex távozik, majd újra WC csésze fölé hajolok. Miután úgy érzem elmúlt a veszély, lemerészkedek a földszintre. Anyu éppen munkába készülődik.
- Te még nem indultál el kicsim?- kérdezi, miközben egy pillanatra abbahagyja a táskájába pakolást.
- Anyu, szerintem én lebetegedtem.
Gyorsan beszámolok neki a tüneteimről, majd ő bólint egyet.
- Akkor maradj itthon és menj el orvoshoz!
- Arra gondoltam, hogy ha hétvégén még nem vagyok jobban, akkor elmegyek.
- Legkésőbb péntek délutánig menj el!
- Jó, anyu.-  adok neki egy puszit,majd vissza megyek a szobámba.
Bebújok a jó meleg ágyba. Meglepően gyorsan elalszok.

 - Celine kelj fel! – hallom meg a bátyám hangját.
- Öhmmm. Miért? – nyögöm ébredezve.
- Mert már három óra, és kicsit furcsa, hogy eddig képes vagy aludni.
- HOGY MENNYI?
- Jól hallottad! Ideje enned valamit.
Feltápászkodok és Gideon után indulok a konyhába.
Most kipihent vagyok, valamint a rosszullétem is csak reggel volt. Most már nem is érzem betegnek magam. Így akár holnap is mehetek suliba.
 Éppen a pultra kirakott halért nyúlok, amikor megállapítom,hogy menyire éhes vagyok.
Aztán megérzem a hal szagát. Ezt eddig szerettem, de most nem ezt érzem.  Na, futás megint a WC-re.
Miközben újra a reggeli pozíciómban találom magam, érzem ahogy Gideon egyik keze a hátamon van, a másikkal összefogja a hajamat.
-Hú húgi! Te aztán jó beteg vagy.- állapítja meg, mikor végeztem.
- Köszi a segítséget.- motyogom hálásan, a hajamat tartó keze felé bökve.

Másnap:
A reggeli rosszul lét csak szédülésre csökken.  Már mehetnék suliba, de anyu szerint ma még pihenjek. Nem kell kétszer mondania. A nap nagy részét ágyban töltöm.
    Most csendben figyelem a lemenő nap fényét. Lexie tőlem pár méterre a házi feladatát készíti el.
Mivel meghallom  telefonom csörgését, kikeresem a készüléket a párnám alól.
- Castiel hív. – fordulok az unokatestvérem felé.
- Ez most célzás volt, hogy mennyek ki?
- Részben. – vallom be.
 Szót fogadva kisétál a szobámból át az övébe. Ugyanis mivel már nincs senki a vendégszobába, ő ott alszik.
- Szia. – köszönök a telefonba vidáman.
- Szia. Hogy vagy?
- Most már jól. Holnap megyek is suliba.
- Akkor rendben.  Vagyis nézőpont kérdése, tekintve hogy holnaptól megint...
-... megint találkozni fogok Dake-kel. Cast, én sem örülök, de nem kell ennyire féltened engem. Azóta különben sem jött a közelembe. Remélem így is marad.
- Ajánlom neki!
-  Beszéljünk inkább másról! Még mindig nem mondtad el, hogy hogyan reagáltak a szüleid amikor haza mentél. – váltok faggató hangnembe.
- Nem voltak túl boldogok, amiért elszöktem, de nem tudnak mit tenni, elvégre saját magam intézem az ügyeimet így a suliban tudom igazolni a lógást.
- Ez jól hangzik.
- Tudom.
- Viszont cserébe nem találkozol túl sokat a szüleiddel. Ez már annyira nem jó.
- Én megvagyok nélkülük is.
- Igen, ezzel tisztábban vagyok.
Meghallom, hogy valaki lentről a nevemet kiáltozza ezért gyorsan hozzá teszem:
- Nekem mennem kell, majd még beszélünk. Szia.
- Rendben, szia.
Lemegyek a konyhába, ahonnan anyu szólongat.
- Jó, hogy itt vagy lányom! Megszeretném kérdezni, hogy mit süssek holnap ebédre.
- Ebédre? Ezt miért én mondjam meg? – kérdezzek vissza meglepődve. Anyu ezt sohasem szokta megkérdezni. csak ünnepekkor.
- Elfelejtetted mi lesz holnap?
- Lesz valami holnap?
- Jaj Celine! Te vagy az egyetlen, aki képes elfelejteni a saját születésnapján. – hallom meg a hátam mögül Lexie hangját.
- Ja hogy holnap leszek tizenhét! – kiáltok fel meglepetten. Lex felnevet, anyu sóhajt egyet.
- Jól van, na! Van amikor kimennek az ember fejéből a dolgok.- kezdek el magyarázkodni.
- Hát hogyne. – hagyja rám anyu.