2. kötet, 37. fejezet: Szülés

*Sziasztok! Sajnálom, hogy megint egy jó ideig nem adtam életjelet magamról. Most már itt vagyok. Valamikor a jövőhéten hozom az utolsó részt*


Celine szemszöge:
Lexie haza utazott Párizsba. Csak három napra ment, de mégis nagyon hiányzik.  Aggódok is érte. Tudom, hogy nincs túl jóban az apjáékkal.  Így is van szegénynek annyi baja.  Nem kell, hogy ők is tartsanak neki egy fejmosást a fene tudja miért.
   Hétfő este apu kimegy a reptérre az unokatestvéremért. Addig én szépen befészkelem magam a szobájába és várok rá.
Hamarosan az ajtó kicsapódik és belép rajta a bőröndjeit cipelő Lexie.
- Hány csomagot vittél magaddal három napra?
- Ó, szia Cel! –mosolyog rám, miközben leül mellém az ágyára.
- Na? Mi volt?
- Argh! Ne is kérdezd!  Nem fogod elhinni mit akarnak! Örökbe fogadni egy gyereket.
- Mi? Ők? Örökbe fogadni? Hiszen veled sem foglalkoznak! Minek nekik másik?
- Nem tudom, de nem is érdekel. Még évi két alkalomnál nem kell többször látnom apám feleségét, felőlem azt csinálnak, amit akarnak. – mérgelődik durcás képpel.
Pár percig néma csöndben ülünk. Lexie töri meg a csendet.
- Neked milyen napod volt?
- Remek...  Ma is dolgoztam.
- Milyen bolti eladónak lenni?
- Nagyszerű... Ez életem csúcspontja. – felelem egy keserű vigyorral.

Lexie szemszöge:
Celine hamar lefekszik aludni. Fáradékony mostanában.
Én lemegyek a konyhába készíteni magamnak egy szendvicset. De evés helyet, csak tologatom a tányéron.  Egyfolytában csak apámék járnak a fejemben. Örökbe fogadnak egy gyereket. Miért is?  Engem nem szeretnek, de nem baj, lesz egy másik, akit majd lehet szeretni.
- Engem miért nem tudtok szeretni? – suttogom a csöndben, sírással küszködve.
- Lexie? Valami baj van?– szólít meg egy hang. Hátra fordulok és Gideonnal találom szemben magam.
- Nincs semmi! – vágom rá, miközben felállok az asztaltól. Távozni szeretnék a helyiségből, de ő elkapja a karomat.
- Tudod, ha bármi baj van nekem elmondhatod. Én mindig itt vagyok neked.
- Igen. Álmomban mindig itt vagy velem, de eltűnsz mikor felébredek.
Kitépem a karom a kezéből, majd távozok. De még mielőtt elhagynám a konyhát, vissza fordulok és határozottan közlöm:
- Ezzel végeztem minden veled kapcsolatos érzelmemmel.

Hónapokkal később
Celine szemszöge:
 Fáj a hasam. Nem egyszerű fájással, hanem olyan nyomó fájással. Aú, nagyon fáj.
- Gideon! Gideon! GIDEON! – kiabálom, miközben a falat ütöm, aminek a túl oldalán a bátyám szobája található.
Alig telik el egy perc, ő már be is ront hozzám aggodalmas tekintettel.
- Mi a baj? – kérdezi zihálva.
- Segíts! Keltsd fel anyuékat és Lexiet! Beindult a szülés.
A bátyám kirohan a szobámból. Én néhány mély lélegzet vétellel próbálom lenyugtatni magamat. Minden rendben.  Nem sokára túl esek ezen majd a karjaimba tarthatom a kislányomat.
Most az anyám és az unokatestvérem sietnek be a szobámba.
- Jól vagy? Mit érzel? Minden rendben? – hadarja anyu.
- Kérlek, menjen minden a terv szerint. Pakolj be nekem, majd öltözz át, hogy velem tudj jönni. Lexie,  kérlek segíts átöltözni!
Szó nélkül engedelmeskednek nekem. Anyu belepakol egy táskába mindent, ami most kelleni fog nekem. Lexie segít felvenni a hálóingem helyett valami kényelmes melegítőt.
Mikor végzünk, Gideon a karjaiba vesz engem, majd betesz apu kocsijának hátsó ülésére, ahol kényelmes elfekszem.
Nina nénikém berakja a táskámat a fejem alá párnának.  Apu már a vezető ülésen ül, anyu mellette.
- Lexie! – kiáltom az unokatestvérem nevét. Most nagy nehezen tudom megtartani a higgadtságomat.
- Igen? – hajol felém az unokatestvérem.
- Hívd fel Castiel, és mond meg neki, hogy várom a szülőszobán.
- Rendben. Sőt, ha nem veszi fel személyesen fogok elmenni a házáig és kirángatom onnan.  – mondja, majd egy puszit nyom a homlokomra, aztán becsukja a kocsi ajtaját.
 A nagyjából tíz perces út a kórházig most óráknak tűnik.  A szüleim síri csendben ülnek, mert megkértem rá őket.
Nagyon fog fájni a szülés? Ugye nem lesz vészes? És mi van ha valami komplikáció fog közbe avatkozni? Óh, Istenem, csak a gyerekemnek ne legyen semmi baja.  Aú, nagyon fáj a hasam. Rose, kérek bírj még ki egy kicsit odabent.
Gondolataim közül a megérkezés szakít ki.  Apu berohan a kórházba, majd egy orvos társágába jön vissza, aki beleültet egy tolószékbe és eltol a szülőszobáig.
- Kicsim, akarod, hogy be menjünk veled? – kérdezi anyu mialatt megszorítja a kezemet.
- Ne. Inkább küldjétek be Castielt, ha megérkezik.
Az orvos bevisz a szülőszobába és ráfektet egy ágyra. Nem telik bele sok idő, máris  elkezdünk szülni. Mármint csak én szülök, az orvos és a nővér csak segítenek.
 Castiel hamarosan megérkezik.  Szó nélkül hagyja, hogy a kezét szorongassam hosszú órákon keresztül.
    A nap már bevilágítja a szülőszobát, mikor meghallom a lányom sírását.
- Rendben,  kint van. – szól nekem az orvos miközben bebugyolálja a kicsit egy törölközőbe.
 Teljesen kimerültem. Alig maradt erőm a nyitva tartani a szememet. Olyan jó, hogy végre túl vagyok ezen. Még soha semmi nem fájt ennyire.
- Hány óra telt el?- kérdezem kissé rekedtesen.
- Hét és fél. –válaszolja Castiel, mialatt mosolyogva kisöpör egy kósza tincset az arcomból.
Az orvos a kezembe adja a gyereket, aki még mindig sír. Olyan aprócska.  Olyan aranyos. És az enyém. Én szültem. Alig hiszem el.
- Gyönyörű.- suttogja Castiel megbabonázva.
Igazat kell adnom neki. Rose a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam.  És az én lányom.
Anya lettem.

2. kötet, 36. fejezet: Kezdődő szerelem

*Sziasztok! Sajnálom, hogy megint ennyit késtem. Ráadásul ez a rész nem lett se hosszú, se izgalmas. Ígérem a következő -azaz az utolsó előtti- már izgalmasabb lesz.*

A nappali ablak párkányára könyökölve tökéletes kilátás nyílik az utcánkra. Így láthatom, amint Lexie és Lysander a házunk felé sétálnak. Tudom, szörnyes gyerekes így leselkedni, de hát győz a kíváncsiság.
Amint a kapunkhoz érnek,  Lexie már a kezét a bejárat kilincsére teszi, de még odafordul Lysander felé. Én meg kicsit előre hajolok, hogy mindent jól lássak.
Egy ideig csak beszélgetnek, majd Lysander közelebb hajol az unokatestvéremhez és megcsókolja. Egy óriási vigyor terül el az arcomon.
Lexie megfordul azzal a szándékkal, hogy bejön a házba, de előtte az ablakra néz, ahol én leskelődöm. Gyorsan lebukok a földre de már késő, mert észrevett.
Még vissza int egyet Lysandernek, majd beviharzik. Természetesen egyből a nappaliba köt ki.
- Celine Parker! – áll meg előttem keresztbe font karokkal.
- Szia Lexie! Milyen volt a randid?
- Élvezted a műsört?  – bök ujjaival a kapu felé.
- Nem az a lényeg, hanem, hogy te élvezted-e. Jól csókol Lysander?
- Ha ennyire érdekel, próbáld ki.- feleli, miközben elindul a lépcső felé.
Én a szememet forgatva követem őt a szobájába.
- Naaa! Meséld már el, hogy milyen volt. – kérlelem, miközben ráülök az ágyára.
- Csodás! Lysander annyira kedves és édes. – mondja csillogó szemekkel.
- De jó!
- Viszont nem helyes, ha továbbra is randizgatok vele. Olyan, mintha csak kihasználnám.
- Ezt hogy érted? – nézek rá felvont szemöldökkel.
- Én szerelmes vagyok.... Gideonba. Olyan, mintha Lysandert csak arra használnám, hogy elfelejtsem őt. 
- Te tényleg szerelmes vagy a bátyámba? – kérdezem enyhén sokkosan. Jó, eddig is tudtam, hogy történtek köztük dolgok, de azt nem sejtettem, hogy Lexienek ilyen komoly érzései vannak Gideon iránt.
- Igen...- suttogja lehajtott fejjel. Láthatóan a sírással küszködik. Sóhajtok egyet, majd átölelem őt.


2 hónappal később
Lexie szemszöge:
- Hiányozni fogsz.- néz rám szomorú szemekkel Celine.
- Hiszen csak hét órát leszek távol.
- Igen de eddig napi huszonnégy órába együtt voltunk. Most olyan rossz, hogy nélkülem mész suliba.
- Hát akkor gyere velem.
- Nem tehetem. Mától én már dolgozó ember vagyok. – mosolyog keserűen.
Gyorsan megölelem, majd a gimi felé veszem az irányt, mielőtt még a ma reggelt is közös sírással kezdjük.
Celinenek kezd látszódni a  hasa. Ő és a szülei úgy döntöttek, ideje ott hagynia sulit és munkához látni, hogy megtudja a venni a kellékeket amik feltétlenül kellenek egy kisbabához.
Celine nem akarja ezt. Tudom, hogy szenved. A kamaszkori terhesség nagy szívás.
  Az osztályterembe érve lehuppanok a padomba Lysander mellé. Egy mosolyt erőltetek az arcomra, miközben köszönök neki.
- Valami baj vaj.- állapítja meg.
 Nem tudom, hogy Castiel menyit mondott el neki, Celine helyzetéről, ezért ebbe most inkább nem megyek bele. Inkább a másik problémámat kezdem kitálalni.
- A hétvégére Párizsba utazom.- mondom egy szomorú sóhaj kíséretével, mire ő felhúzza az egyik szemöldökét.
- Az emberek többsége általában nem esik letargiába egy ilyen utazás miatt.
- De én nem utazgatni megyek, hanem haza. Apámhoz.
- És ez rossz?
- Igen. Szerinted miért élek inkább a nénikémmel?
- Nem tudom. Miért?
- Nem jövők ki jól apám feleségével. Azért inkább el pateroltatnak otthonról.- vonok vállat, mintha nem lenne nagy ügy. Pedig az. Utálom, hogy az a nő képes volt apámat ellenem fordítani.
Lysander látja rajtam, hogy ez fáj nekem, ezért átkarolja a vállamat és közelebb húz magához.
- Mi történt az anyukáddal? – kérdezi pár perccel később.
- Meghalt, mikor két éves voltam.
  Becsengetésig elbeszélgetünk a családomról és az ő családjáról.
Csak, hogy tisztázzuk: Lysander és én nem járunk, hiába hiszi azt a fél évfolyam.  Csak barátok vagyunk.  Legalábbis most még. Egyre jobban érzem, ahogy a köztünk levő barátság átalakul szerelemmé, de nem akarom elsietni a dolgot. Lysander megértette, amikor elmondtam neki. Azt mondta annyi időt hagy nekem, amennyit csak szeretnék.
És, hogy mi van Gideonnal? Hát semmi. Így a legjobb, ebben biztos vagyok.

Sziasztok!

 Sajnálom, hogy megint elkellet tűnöm. Ígérem legkésőbb hétvégén várható a folytatás.
  Ha már éppen  így írok nektek, akkor szeretnék még valamit mondani. A történet vége felé járunk. Már csak három rész van hátra.

2. kötet, 35. fejezet: Kényszer

Celine szemszöge:

 Hétfőn pontban este hatkor érkezünk meg Castiel szüleinek házához. El sem tudom mondani, hogy mennyire ideges vagyok.
Apu megnyomja a csengőt, én meg belecsimpaszkodok anyu karjába, mire ő biztatóan rám mosolyog.
Az ajtó kinyílik és egy fekete hajú férfi fogad minket. Őt láttam aznap, mikor visszatértem a nénikémhez és rögtön eljöttem ide.
A férfi kedvesen beinvitál minket, habár én inkább az ellenkező irányba szaladnék, de hát ez senkit nem érdekel.
Odabent Castiel és az anyja várnak ránk. A barátom sem tűnik nyugodtabbnak, mint én. A mellette álló nőt most látom először. Neki is a fiáéhoz hasonló festett vörös haja van.
A két család udvariasan köszön egymásnak. Illetve Castiel inkább csak rám vigyorog.
- Én Josh vagyok, ő meg a feleségem Annie, és ő a lányunk Celine.- Nyújt kezet apu.
- Örülök a találkozásnak. Az én nevem Will, a feleségem Jody. A fiunkat meg már ismeritek.
Asztalhoz ülünk és neki láttunk a vacsorának. Én inkább csak tologatom az ételt a tányéromon, mert az idegességtől egy falat nem megy le a torkomon.
- Mond csak Castiel, jól érezted magad nálunk Ausztráliában a múltkor? – fordul a barátom felé apu. Jaj, közeledünk a témához.
- Igen Mr.Parker.- feleli kissé zavartan. Normál helyzetbe viccesnek találnám, hogy az én mogorva barátom ennyire zavarban van. Most azonban egyáltalán nem vagyok viccelődős hangulatban.
Elkezdek kortyolgatni egy pohár vizet, miközben várom apám megjegyzését.
- Szólíts csak nyugodtan a keresztnevemen, ha már úgy is az apósod leszek.
Ez rosszabb, mint amire számítottam. Sikeresen félre nyelem a vizet, mire fulladozni kezdek. Castiel, aki mellettem ül, a hátamat ütögeti még újra levegőhöz jutok.
- Azért ott nem tartunk! – motyogom enyhén elpirulva.
A vacsora további részénél sem beszélgetünk kellemesebb témákról.
- Nem lenne igazságos, ha ti kelnétek fel minden este a kisbaba sírására, holott az a szülei dolga.  Arra gondoltunk, hogy Celine ideköltözhetne a babával, így együtt tudnák nevelni a gyereket a fiammal. A férjemmel mi úgy is ritkán tartózkodunk itthon a munkánk miatt.- javasolja Jody komolyan.
Szinte rémülten nézek a szüleim arcára.
- Ez egy jó ötlet. – mondja apu, anyu bólogatásával kísérelve.
Nem tudom szavakkal leírni az érzéseimet. Nekem nincs is beleszólásom. Egyszerűen csak eldöntik helyettem.
Lehajtom a fejem és a rosszulléttel közködök. Családanya leszek tizenhét éves létemre. Egyáltalán nem ezt a jövőt szántam magamnak. 
Ha a lányom elég nagy lesz, feltétlenül megfogom neki tanítani, hogy SOHA ne feküdjön le senkivel védekezés nélkül, különben a sorsa olyan irányt vethet, amit nem akar.
- Ha már a gyerekeink elég nagyok  hozzá, hogy szülők legyenek, akkor ahhoz is, hogy ők tartsák el anyagilag, nem? – néz rám és a barátomra keményen apu.
- Persze. Majd vállalok munkát suli után. – mondja Castiel.
- Én inkább suli helyet.
Mindenki egy emberként fordul felém kérdően, ezért gyorsan elmagyarázom.
- Nem áll szándékomban iskolába járni nagy pocakkal. Nem akarom az egész gimi tudtára adni, hogy terhes vagyok. Mivel már nem vagyok tanköteles ott hagyom a sulit. Majd amikor Rose nagyobb lesz, befejezem a tanulmányaimat esti iskolában. – mesélem terveimet monoton hangon. Nem hangzik túl jól, de hát így jártam.
A szüleim helyeslik a döntésemet. Nem veszik észre, hogy szenvedek, vagy nem érdekli őket?
- Celine? Jól érzed magad? – kérdezi Castiel, miközben a kezét a vállamra teszi.
- Nem egészen. Ki kell mennem levegőzni, elnézést. – motyogom, mialatt felállok és ott hagyom a társaságot.
Lerogyok a ház előtti verandára. Arcomat a kezembe temetem, miközben próbálok nem sírni. Na tessék! Totál szánalmas vagyok...
Pár perccel később valaki csatlakozik hozzám.
- Apád nem igazán kedvel engem. – jelenti ki Castiel, miközben leül mellém.
- Mondott valamit, miután távoztam?- kérdezem halkan.
- Sok mindent mondott. Csodálom, hogy egyáltalán életben hagyott engem.
Pár percig csöndben meredünk a távolba. Ő szólal meg újra.
- Sajnálom Cel. Sejtetem, hogy kifogsz akadni.  Nekem sem tetszik ez a kényszer, de hát a mi hibánk. Ha nem lenne a baba, mindketten úgy élhetnénk, mint a normális korunkbeliek.
- Helyette járhatok dolgozni és nézegethetjük az akciós pelusokat. – fintorodom el.
- Te akartad megtartani.
- Jobb lenne örökbe adni?
- Nem. A mi lányunk.  Minden rendben lesz, csak ne szomorkodj kérlek! Meglátod szép életünk lesz. Én mindig itt leszek veled. Szeretlek.
Elmosolyodom. Végül is nem  olyan rossz jövőkép. Lesz egy csodálatos gyerekem és itt lesz velem ő is.
- Én is szeretlek.- ezzel megcsókolom.

2. kötet, 34. fejezet: Kellemetlen beszélgetések

Celine szemszöge:

 Egy széles mosollyal az arcomon sétálok be a nagynéném házában, mit sem sejtve.
- Celine! – kiáltja egy női hang, majd magomon érzem a gyenge karjait. Enyémmel egyező kék szemeivel az arcomat vizsgálja.
- Eszel rendesen, ugye? Nagyon fontos az egészséges táplálkozás a baba miatt. Rendesen kialszod magad, ugye?
- Szia, anyu, örülök, hogy itt vagy. – vigyorgok rá, majd viszonozom ölelését.
- Szervusz kislányom. - lép mellém apu is.
- Mit kerestek itt? Nem úgy volt, hogy Ausztráliban maradtok?- kérdezem boldogan.
- Anyátok már nagyon hiányolt titeket. Különben is itt akartunk lenne veled, miközben az első unokánkat várod. – ölel magához apu.
- Mi lesz a munkátokkal? – kérdezi Lexie, aki valamivel hátrébb áll. Gideon a helyiség másik végébe húzódik, és még véletlenül sem néz az unokatestvérünk felé. Hajjaj, ezek összevesztek valamin.
- Amiatt egy percig se aggódjatok! Apátok a cége itteni vállalatánál lesz ideiglenesen, én meg az internet segítségével segítem a kollégáimat. – simítja végig a vállamat anyu.
- Ez nagyszerű! Viszont én most megyek, ledőlök egy picit a szobámban, mert elfáradtam. A terhességem olyan szakaszába léptem, amikor folyton csak aludni akarok. – elindulok a lépcső felé, amikor apu utánam szól.
- Cel, nagyon örülnénk, ha találkozhatnánk újra Castiellel. Szívesen elbeszélgetnék vele.
Bizonytalanul bólintok egyet. Na, az szórakoztató lesz.
Épphogy magamra csukom az ajtómat, már nyílik is ki újra. Lexie dugja be a fejét. Fekete hajkoronája csak úgy lebeg utána.
- Na, mi újság? – kérdi, miközben letelepszünk az ágyamra.
- Beszéltem Castielel. Felvállalja a gyereket. Neked még nem is mondtam! Lány lesz! Rosenak fogjuk hívni.
- Ez csodás! – örvendezik.
- Neked milyen napod volt? – kérdezem, miközben az ágytakarómból kilógó cérnát kezdem el piszkálni.
- Átlagos. Nem történt semmi különös. Amúgy hogy nevezted volna el, ha fiú lenne? – gyorsan témát vált. Hmm. Tuti történt valami Gideonnal.
- Nem is tudom. – felelem elgondolkozva.
- Lehetett volna Draco.
- Mint Draco Malfoy? – kérdezem nevetve.
- Igen! Úgy is imádjuk a Harry Pottert, neked meg pont ő a kedvenced.
- Igaz. Mégis fura lenne, ha a kedvenc könyvbeli karakteremről nevezném el a fiamat.
- Ugyan! Én szívesen hívnám Ronnak a gyerekemet.
- Végül is miért ne. – vonom meg a vállam mosolyogva.
Pár percig csak néma csöndben ülünk, majd ismét megszólalok.
- Szóval elmeséled, hogy mi történt ma? Összekaptatok valamin Gideonnal?
Döbbenten pillant rám. Azt hiszem tagadni fog mindent, de mégsem ezt teszi.
- Ma csókolóztunk. Utána felhívta a volt barátnője és most úgy néz ki, kibékülnek. – feleli lesütött szemekkel.
- Óh Lex! – óvatosan átölelem. A bátyám mekkora szemét tud lenni! Mondjuk, nem mintha így nem lenne jobb mindkettőjüknek. 
- Semmi baj. Különben is ma találkoztam Lysanderrel. Holnap randizni fogok vele.
- Ez remek! Lysander rendes srác. – kacsintok rá. Érdekesnek párosításnak tűnik. Viszont nem bánnám, ha összejönnének.
Írok egy SMS-t Castielnek, amiben leírom apám kérését a találkozóval kapcsolatban. Tíz perccel később jön a válasz. Azt írja, holnap a szüleimmel menjünk át vacsorázni hozzájuk. Az ő szülei hívnak, ugyanis elmondta nekik, hogy gyerekünk lesz.
- ÁÁÁÁÁ- kiáltok fel idegesen, miközben a párnába fúrom a fejem.
- Mi a baj? – kérdezi Lexie aggódva. Válaszul megmutatom neki az SMS-t.
- Ez, de szar lesz már! Tiszta kínos lesz az egész vacsora. Apu biztos kérdőre fogja vonni Castielet, az ő szülei meg talán engem. De az tuti, hogy nem egy kellemes baráti csevejnek nézek elébe.
- Sajnálom. – csúsztatja a kezét a vállamra bátorítólag.
- Aki holnap randizik egy helyes sráccal annak könnyű. – morgom fél hangosan.
- Felajánlanám, hogy lemondom, és inkább elkísérlek téged, de valamiért biztos vagyok benne, hogy nem az én imádni való személyemre lesz kíváncsi a társaság. Nem is értem. - rázza a fejét, tetetett felháborodással.

Lexie Szemszöge:
Nem tudok aludni. Csak forgolódóm álmatlanul. Hajnali egy körül nem bírom tovább és kimászok az ágyamból. A konyha felé veszem az irányt, ahol Gideonra bukkanok.  Háttal áll nekem. A csap szélének támaszkodik és kifelé bámul az ablakon. Eddig még nem vett észre engem. De hát Gideon már csak ilyen figyelmetlen. Az sem veszi észre, hogy izzik körülöttünk a levegő. Vagy azt csak én képzelem be?  Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem akarom őt elveszíteni. Talán ha becsábítanám az ágyamba és teherbe esnék? Ha már Celine is épp most készül szülni, én is megtehetem. Gideon biztos nem hagyna magamra a gyerekével a hasamban. Jézusom! Mikre gondolok?! Ez totál szánalmas… Úgy sem tudnám megtenni. Ennyire nem vagyok dög. 
Megrázom a fejem, mintha úgy ki tudnám űzni ezeket a gondolatokat. Éppen hátrálni készülök, amikor Gideon megfordul és észrevesz.
- Lexie? Mégis mióta állsz itt? – kérdezi meglepetten.
- Csak most jöttem, de már megyek is. – hebegem. Tényleg? Mintha tilos lenne a konyhában tartozódni, ha más is van itt.
- Várj még, kérlek! Beszélnünk kell. – óvatosan megragadja a csuklómat. Bizseregni kezd a bőröm, ott ahol hozzám ér.
- Nincs miről beszélnünk. – felelem komor hangon.
- Lexie, kérlek hallgass végig.
Más szájából miért nem hangzik ilyen jól a nevem, mint az övéből?
Sóhajtok egyet, majd bólintok.  Most már mindegy, hogy mit mond. Azt hiszem már elégé bele zúgtam és már elégé meg is bántott. Totál szánalmas vagyok…
- Tudod Lexie, én soha nem akartalak megbántani téged. Szeretném, ha…
- Ha úgy csinálnánk, mintha mi sem történt volna? Ha barátok lennénk? Sajnálom édes, de nem fog menni! – idegesen kitépem a csuklómat a kezéből.
- Lexie!
- Mi van?
- Sajnálom…- motyogja lesütött szemmel.
- Gideon… - el szeretném neki mondani, hogy szeretem. Már nyitom is a számat. De mégsem teszem. Nem tehetem meg.  Ha már úgy sem viszonozza, akkor nem mindegy, hogy tudja-e vagy nem?
Hátat fordítok neki és felviharzok a szobámba.

2. kötet, 33. fejezet: Hogyan tovább?

*Sziasztok! Sajnálom, amiért olyan hosszú ideig nem tudtam új részt hozni. Viszont most már itt vagyok. Köszönöm mindenkinek, aki még mindig velem tart*



Hamar megérkezek Castielhez. Megnyomom a csengőt. Mikor ajtót nyit, szó nélkül megölelem, majd belépek a házba.
- Szüleid? – kérdezem körbe pillantva.
- Elmentek egy régi barátjukhoz. Majd csak este jönnek. Szóval miénk a ház. – egy perverz vigyorral az arcán közelebb lép hozzám és megcsókol. Én ellököm magamtól.
- Nem ezért jöttem! Beszélnünk kell!- nézek rá bosszúsan.
- Rendben. Akkor gyere, üljünk le a nappaliban. – magával vonszol az említett helyiség felé.
- Ma voltam az orvosnál.- kezdem.
- Minden rendben a picivel?
- Igen. Megmondták a nemét. Tudni akarod?
Egy pillanatig elgondolkozik, majd bólint.
- Lány lesz. – mosolygok őszintén.
Castiel szeme felragyog, majd gondolkozó fejét vág.
- Hívhatnánk Rosenak. – mondja mosolyogva.
- Rose? Hmm. Tetszik. Rendben.
Közelebb csúszok hozzá a kanapén. Ő az ölébe ültet, majd megcsókol. Ezúttal nem tolom el, hanem viszonozom.
Amikor kicsit elhúzódunk egymástól egy gondolat jut eszembe, amit feltétlenül meg kell vele beszélnem.
- Örülök, hogy a névválasztást le tudtuk, legalább neve lesz a gyereknek. És anyja. Az viszont nem biztos, hogy apja is lesz, mert még mindig nem szándékozol őt felvállalni, igaz?
- Soha egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom felvállalni! Csak kértem, hogy adj egy kis időt.
- Te könnyen beszélsz, nem te vagy terhes! Pár hónap és nekem meg nő a hasam, akkor mindenki aki csak rám néz, tudni, fogja, hogy gyereket várok kamasz létemre. Tudod, drága Castiel, nekem se az életcélom volt, hogy tinimami legyek, mégis az leszek. Ebben neked is szereped volt, és nem bírnám elviselni, ha csak úgy kisétálnál az életemből, engem pedig egyedül hagynál a babánkkal! – hadarva beszélek, miközben felállok, hátrálok pár lépést, majd keresztbe font karokkal nézek rá.
Ő csak bámul rám azokkal az átható szürke szemeivel, aztán feláll a kanapéról, közelebb lép hozzám és átöleli a derekamat.
- Ne aggódj Celine, minden rendben lesz.  Ne idegeskedj, mert nem tesz jót Rosenak.
- Na kösz, mintha ez eddig nem tudtam volna. – morgom, miközben a vállára hajtom a fejem.
Pár percig állunk szótlanul ölelkezve. Ő töri meg először a csendet.
- Megteszem. Felvállalom Még ma este el is mondom a szüleimnek, hogy gyerekünk lesz.
- Köszönöm.- suttogom, majd hosszasan megcsókolom. Micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kell egyedül felnevelnem a lányomat.

Lexie szemszöge:
Celine küld egy üzenetet, hogy Castielnél van. Gondolom majd csak órák múlva jön haza.  Jó annak, akinek rendben van a szerelemi élete.
Elsétálok Gideon szobájáig. Kopogok, majd benyitok.
- Áll még az a film nézés? – kérdezem mosolyogva.
- Persze. Gyere be és elhelyezd magad kényelembe.
Gondolkodás nélkül leülök az ágyra, a hátamat a falnak döntöm. Gideon leül mellém. A laptopot az ölébe helyezi, ezért kénytelen vagyok közelebb húzódni hozzá, hogy lássam.
Hevesebben kezd el dobogni a szívem.  Még soha nem voltam egy ágyban egy fiúval sem.
Úgy látom megint figyelmeztetnem kell magamat, hogy Gideon az unokatestvérem és csak filmet nézünk.
- Így kényelmes? – kérdi miközben elindít valami akció filmet.
- Most már igen. -  felelem, mialatt a vállára hajtom a fejemet. Egy pillanatra megfeszül a teste. Már számítok rá, hogy eltol magától. De aztán ellazul és így kezdjük el nézni a filmet.
- Gideon? – szólalok meg úgy fél órával később.
- Igen?
- Mi lenne ha te meg én nem unokatestvérek lennénk?
- Már megint kezded?!
- Most csak kérdeztem!
- Már mondtam, hogy egyébként sem jössz be nekem.
- Szóval szerinted nem vagyok szép? – kérdezem lebiggyesztett szájjal.
-  De! Vagyis nem! Illetve... nem ezt akartam mondani.
Összecsukom a laptopot és lerakom a földre.
- Gideon, én tényleg nem értelek téged. Néha olyan kedves vagy velem, néha meg távolságtartó. Ez zavar.  Legalább döntsd el, hogy mit is érzel irántam és aszerint viselkedj.
 Már fel is készülök egy újabb kioktatásra. Biztos elfogja mondani, hogy mi unokatestvérek vagyunk, de ha nem is lennénk, akkor sem lenne köztünk soha semmi.
Ehelyett megcsókol. Igen, most először ő engem.
Aztán csak csókolózunk. Megállás nélkül.  Magára ránt engem, ezért most rajta fekszem.  A keze szép lassan átvándorol a derekamról a fenekemre.
Ekkor megszólal a telefonja.
- Ne vedd fel. – kérem suttogva.
- Lehet, hogy fontos. –ezzel letol magáról, majd a kezébe veszi a telefonját.
- Siena hív.
 A volt barátnője, akivel miattam szakítottak.
Gideon egy pillanatig hezitál, majd felveszi.
Én szó nélkül vissza sétálok a saját szobámba.  Túlságosan varázslatos is lett volna ahhoz, hogy valóság legyen.
Jó  pár perccel később valaki kopog a szobám ajtaján. Szándékosan nem reagálok.
- Lexie tudom, hogy ott vagy. Nyisd ki, kérlek! – hallom meg Gideon hangját.
Vonakodva, de megteszem.
- Igen? – nézek rá kérdően.
- Siena keresett az előbb... és... az a helyzet...-  láthatóan feszeng.
- Hallgatlak.
- Lehetséges, hogy ő meg én.... újra kibékülünk.
Mielőtt végig gondolhatnám,  pofon vágom őt, majd becsapom a szobám ajtaját. Lerogyok a földre. Próbálom vissza folytatni a könnyeimet. Nem sírhatok Gideon miatt. Nem engedhetem meg magamnak. Ha mással akar lenne, legyen csak.  Talán jobb is így. 

Helyzet jelentés 2

Sziasztok! Jelentem, hogy még élek. Mostanában semmi időm nincs magamra, azért nem tudok írni. Ha időm van, akkor meg energiám vagy ihletem nincs.
Még nem felejtkeztem el a blogomról. Már dolgozok a folytatáson.
Legkésőbb a tavaszi szünetben hozok új részt. Köszönöm mindenkinek, aki türelmesen várakozik :)