2. kötet, 9. fejezet: Castiel

Leülünk egymással szemben az ágyamra. Nem is tudom minek van babzsák fotelem. Akárki jön hozzám, mindig az ágyra vagy a földre telepszünk.
Castiel bele kezd a mondandójába:
- Én azt hittem ez a két hónap elég, hogy túl legyek rajtad.  De nem. Hiányzol Cel. Veled akarok lenni.
Érzem ahogy elpirulok. Ő egy kis szünete tart, hátha reagálok valamit. Nem teszem, ezért folytatja:
- Pár napja felhívott a bátyád és...
- Gideon? Honnan tudta a számodat? – szakítom félbe csodálkozva.
- Gondolom ki nézte a telefonodból.
- De miért?
- Azt mondanám, ha hagynád. 
- Ja, bocsi. Folytasd csak.
- Szóval felhívott és mondta, hogy valakivel van köztetek valami. Gideon szerint az a valaki, pedig csak ártana neked. Azt mondta állja a repülő út felét, ha ideje jövők és megpróbállak jobb belátásra bírni.
- Jobb belátásra? Ezt úgy értette, hogy csábíts el tőle?
- Gondolom.
- A címünket is Gideon adta meg?
- Igen.
- És te egyből ugrottál és ide repültél?
- Figyelj Celine! Te fontos vagy nekem, látni akartalak és a bátyád fizette az út felét.  Persze, hogy jöttem.
A hallottak miatt a szívem gyorsabban dobog, a gyomromban meg apró tyúkok verdesnek.

Castiel szemszöge:
Cel csöndben marad.  Nem tudom, hogy miért nem mond semmit.  Egyenesen a kék szemébe nézek.
- Újra vörösre festeted a hajad. Jól áll neked. – állapítja meg. Nyilván szándékosan vált témát.
- Te meg másképp öltözködsz.
Alaposan végig nézek rajta.  A szoknyára rövidebb, a felsője meg kivágottabb, mint amilyen szokott lenni. Azelőtt nem viselt ilyen kihívó ruhákat. Persze, engem nem zavar a több látni való.
- Nem. Csak még nem öltöztem át. Ezek Lexie cuccai. Reggel kikupáltuk egymást egy kicsit. – lesüti a szemét mintha szégyellné.
Kínos csönd ereszkedik közénk.  Ő töri meg előbb:
- Mesélj valamit! Mi van otthon? Hogy van Lysander? És Rosalya?
Most már idegesít, hogy szándékosan nem mond semmit. Tudni akarom érez-e még valamit irántam.
- Jól vannak. De nem azért jöttem, hogy róluk beszélgessünk.
Közelebb hajolok hozzá. Megakarom csókolni. Elhúzódik.
- Ne haragudj Cast, de nem megy!
Feláll és távolabb megy az ágytól.
- Amiatt a srác miatt, akiről Gideon beszélt, ugye? – kérdezem kissé ingerült hangnemben.
- Igen. Sajnálom.
- Semmi baj. Én voltam a hülye, amiért azt hittem, még te is azt érzed irántam, amint én irántad.
Felállok és elindulok az ajtó felé. Nem tudom hová is mehetnék. Csak el tőle.
- Én igenis azt érzem!
- Hát akkor? – felé fordulok és közelebb lépek hozzá.
- Ma csókolóztam Dake-kel... mármint a sráccal, akiről Gideon beszélt. – böki ki végül.
A tekintetéből nem tudok semmit leolvasni. Ellenben ő az enyémből leolvashat egy csomó mindet. Például haragot, szomorúságot és féltékenységet.
- És most? Kívánjak nektek sok boldogságot?
- Ne! Inkább enged, hogy befejezzem a sztorit!
Nem ellenkezem, ezért folytatja:
- Szóval csókolóztunk. Jónak tűnt meg minden, csak aztán szerelmet akart nekem vallani. Én meg besokalltam, mert még mindig téged szeretlek. Majdnem el is futottam előle.
Az egészet elhadarja, de így is értem.  Egy mosoly ül ki az arcomra.  Azt mondta szeret.
- Akkor miért húzódtál el az előbb? – kérdezem ismét elkomolyodva.
- Nem akarok semmit, még Dake is a képben van.  Holnap a suliban elmondom neki, hogy én veled szeretnék lenni. És utána?
- Utána végre megcsókolhatlak. – rá mosolyok. Ő nem viszonozza.
- És utána?  Meddig leszel itt? Még három napig? Utána haza mész, mert te se hiányozhatsz sokat a suliból. Akkor mi lesz velünk?
- Maradunk a távkapcsolatnál.
- De az nem sokszor működik.
Közelebb lépek hozzá és átkarolom a derekát.
- Nekünk fog! Szeretlek Cel, és nem akarlak elveszíteni.
Végre rám mosolyog. Ez beragyogja az egész arcát.
- Te meg mióta vagy ilyen romantikus?
- Látod ezt is te hozod ki belőlem! Csak érted vagyok képes elrepülni egészen ideáig.
Ekkor ő csókol meg engem.  Csak röviden, de elég hosszan ahhoz, hogy megtudom állapítani: az ajkai még mindig puhák és cseresznye ízűek.
- Nem azt mondtad, hogy ezt nem még az a másik srác is képben van?
- De. Csak ezt muszáj volt.
Ekkor egy férfi kiabál fel:
- Celine! Mindjárt indul a repülőgép amivel megyek. Nem akarsz elköszönni tőlem?
- Megyek! – kiabál vissza Cel.
Az ajtó felé indul, majd megfordul és rám néz.
- Robert bácsikám haza indul. Lexiet itt hagyja nekünk.
Elindul én meg követem. A lépcső tetején megállok és onnan nézem az eseményeket. Nem történik semmi érdekes. Csak elköszönnek egymástól.
 Különös, hogy Celinenek, az anyjának, Gideonnak, a bácsikájuknak és Lexienek is ugyan olyan kék szeme van.
Végül Gideon elkíséri a reptére Lexie apját. Miután az ajtó becsukódik mögöttük, Cel  felrohan a lépcsőn, megfogja a kezem, lerángat a nappaliba, ahol a szülei vannak. Úgy látom most vesznek engem észre először.
- Kicsim, ő ki? – kérdezi tőle az apja.
- Ő Castiel. Egy barátom a régi sulimból.
- És mit keres itt? – kérdi az anyja.
- Eljött meglátogatni engem. Ha már itt van alhat nálunk, ugye?
- Nem! – vágja rá az apja.
- Természetesen. – mosolyog ránk az anyukája.

2. kötet, 8. fejezet: Váratlan meglepetés

 * Sziasztok! Ez a rész csak nektek szól! Ezt nem úgy értem, hogy a többit magamnak írtam, mert nem. Úgy értem, hogy ebben a részben egy olyan fordulat lesz, amit kérésre írtam bele. Mert ezt többen is szeretnétek ;). Üdv: Klárii*

Amint lecsillapodik a vihar Dake távozik. Mielőtt kilép az ajtónkon felém fordul és megkérdezi:
- Kiakadnál, ha ma felhívnálak?
- Valószínűleg. – a hangom halk és semmi magabiztosság nincs benne.
Bólint, majd ki megy a házunkból.
Fel megyek a szobámba. Lexie szorosan mögöttem halad. Biztosan kiakar kérdezni a történtekről.  Mikor beérünk, az unokatestvérem becsukja mögöttünk az ajtót, majd a szobámba lévő szétszórt tárgyakra bámul.
- Itt meg mi törtnét? Ugye nem vágtatok egymáshoz, a bőröndömet és a hősugárzót? – az említett tárgyak felé mutat.
- Nem. Sátrat építettünk.
- Én is sok erődöt építettem a szobámba kiskoromban, de nekem egyik se végezte így. Mi történt Cel?
- Nem sikerültek jól a dolgok. – jegyzem halkan.
- Látom. Mondj el mindent! – letelepedik az ágyra. Leülök mellé.
- Megcsókolt.
- És?
- És isteni volt! Csak utána...
- Mi volt? Ugye nem volt veled erőszakos vagy ilyesmi?
- Nem. Szerelmet akart vallani nekem.
Lexie arcára értetlenség ül ki. Felvonja az egyik szemöldökét jelezve, hogy magyarázatot szeretne.
- Nem vagyok képes viszonozni az érzelmeit. Én nagyon bírom Dake-et, de nem tudom szeretni, hiába olyan hihetetlennel jól néz ki, és hiába csókol olyan káprázatosan.  Nem tudnék vele lenni, mert...
- ...mert még mindig Castielt szereted. – fejezi be a gondolat menetemet helyettem.
Némán bólintok. Szeretném azt mondani, hogy nem. Hogy túl vagyok rajta. Igazából én azt hittem, ez tényleg így van. Most rá kell ébrednem, hogy mégse.
Lexie egy picit előre hajol, és megfogja a kezem. Mélyen a szemembe néz.
- Egy erős szerelmen túl lenni nem könnyű.  De próbáld meg! Nem akarom, hogy még mindig Castiel miatt szenvedj.  Szerintem adj egy esélyt Dakenek.
- Erőltessem, ha nem megy?
- Természetesen nem. Csak azt mondom, ha úgy csinálsz mintha már nem szeretnéd az exedet, talán majd te magad is így fogod érezni. Előbb-utóbb biztosan.
- Remélem igazad lesz Lexie.
- Nekem mikor nincs igazam?
- Most kezdjem el sorolni?
 Nevetve meglöki a vállamat.

 Késő délután csörög a telefonom.  Biztos vagyok benne, hogy Dake az, mert ki más akarna velem beszélni. Nem nézek a képernyőre. Felveszem és kissé idegesen szólok bele.
- Meg mondtam, hogy nem akarok veled beszélni!
- Egyáltalán nem rémlik, hogy ilyen mondtál volna.
Hát, igen. Ez a hang nem Dakehez tartozik.  Rápillantok a kijelzőre. Éppen Castielel beszélek.
- Basszus! Bocsi, nem tudtam, hogy te vagy az. Már megint.
- Gyere a bejárati ajtótok elé.
- Ö.. miért?
- Majd meglátod.
Elindulok oda, ahová mondja.  A telefonom, még mindig a bal oldali fülemhez van szorítva.
Kinyitom a bejárati ajtót.  Előtte egy számomra nagyon is jól ismert személy áll.
- Castiel?! Te vagy az?
- Teljes élet nagyságban.
Az egyik részem teljes nyugodtsággal behívná őt. A másik a nyakába szeretne ugrani.  Hagyom, hagy győzzön az erősebb énem.
Kiejtem a kezembe lévő mobilt. A padlóra zuhan és szétesik. Nem törődöm vele.
Szinte repülve zárom be a köztem és Castiel között lévő két méter távolságot.  Egy határozott mozdulattal a nyaka köré fonom a karom. Ő szorosan átöleli a derekamat. A vállára hajtom a fejem, majd úgy maradunk egy ideig.
- Mit keresel itt? – kérdezem, miközben még mindig nem mozdulok.
- Mindjárt elmondok mindent, de előtte szállást kéne találnom.
Most elhúzódok tőle. A mellette lévő bőröndre nézek. Hmm.
- Nálunk maradhatsz.
- Nem hiszem, hogy a szüleid örülnének neki Cel.
- Az hagy legyen az én gondom.
 Most senki nincs a láthatáron.  Feljutunk a szobámba anélkül, hogy bárki is észre venne minket.
 Az ágyamon ülő Lexie néz ránk kíváncsi tekintettel.
- Á, helló Castiel. Nem gondoltam volna, hogy Sydneyben találkozunk.
- Lexie? Te mit keresel itt?
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled. Én ideiglenesen itt lakom.
Castiel felém fordul.  Biztosan idegesség jeleit keresi az arcomon. Ő még úgy tudja, hogy ki nem állhatom a saját unkatestvéremet.
- Elástuk a csatabárdot és egész jó barátok lettünk. – magyarázom.
- Viszont mivel, most szerintem egyikőtök sem rám kíváncsi, ezért én megyek és elintézek valamit a napaliba. Vagy valahol máshol. És Celine, ha kellek a Monopolyzáshoz csak szólj. – kacsint rám Lexie.
Felé küldök egy mosolyt.
- Milyen Monopolyzásról beszélt? – kérdezi Castiel, mikor kettesben maradunk.
- Hosszú történet.  Te viszont elmondhatnád, hogy miért jöttél ide.  – váltok témát, mert nem szeretném elmondani neki a Dake-es dolgot.

2. kötet, 7. fejezet: Romantikus sátorozás

*Sziasztok! Ez a rész rövid lett, mert mégcsak tegnap raktam fel a 6.-at. Most megint nem leszek nagyjából másfél hétig. Utána újra visszajövök egy vadonatúj fejezettel :) Üdv: Klárii*

Végül Dake leveszi a kezét a vállamról. Egyet hátra lép. Mintha zavarban lenne.
- Nincs kedved csinálni valamit? - kérdi.
- De mit?
- Bármit. Mihez lenne most kedved?
Bebújni egy jó meleg kuckóba és úgy hallgatni a vihart. Persze veled.Egy mosoly terül el a arcomon. Nem is rossz ötlet.
- Építsünk sátrat.
- Hogy mit? - fel húzza a szemöldökét.
- Sátrat. Esernyőkből, takarókból meg minden másból.
- Úgy mit a kis gyerekek?
- Pontosan úgy.
- Rendben. De remélem holnap nem azzal állsz elő, hogy menjünk homokozni.
- Dehogy! Holnap még biztos teljesen sáros a homokozó.
Neki is állunk a sátornak. Két esernyőt, három pokrócot, Lexie bőröndjét, egy hősugárzót használtunk fel eddig.
- Ez így jó lesz? - kérdezi Dake, aki szerintem kicsit már kezdi unni.
- Nem. Itt egy lyuk.
- Az nem jó bejáratnak?
- Ekkora? Szerintem rakjunk ide még valamit.
- Mit javasolsz?
Hmm. Mit tehetnénk még ide?
Körbe fordulok a szobámba. Már látom is, mi felel meg a célnak.
- Léci, hozd ide az egyik babzsák fotelemet.
- Melyiket? - feltápászkodik és elindul a szóban forgó tárgyak felé.
- Teljesen mindegy.
A lilát adja oda. Elfektetem a lyuk előtt. Kicsit arrább rakok két pokrócot, hogy legyen bejárat is.
- Kész is! Milyen? - felállok és távolabbról szemlélem a művünket.
- Gyönyörű. - suttogja Dake, miközben csak engem néz.
Egy kérdő pillantást küldök felé.
- Öhm.. mármint ez a sátor mindjárt szétfog, esni, Cel. - mondja, miközben a tákolmányunk felé néz. Szerintem most először.
- Nem fog. Na, menjünk be!
Letérdelek az ajtaja elé, és elkezdek kúszni. Pár percbe telik, mire beszenvedem magam és megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni.
- Gyere! - szólok Dakenek.
- Beférek egyáltalán?
- Igen. Nem ez a világ legkényelmesebb helye, de nem baj.
Lassan mellém kúszik. Igazam volt. Beférünk. Csak nem mondanám, hogy sok hely van köztünk. Alig pár milliméterre van a testem az övétől.
- Kellemes, nem? - mélyen a szemembe néz. Idebent félhomály van, de így is tökéletesen látom a tengerkék szemét.
- Csak, mert itt vagy. - csúszik ki a számon, mielőtt gondolkoznék.
- Celine, ha most megcsókolnálak, hogyan reagálnál?
- Nem hiszem, hogy hagynám. Elvégre barátok vagyunk. Olyan mintha a bátyám lennél.
- Akkor most megnézzük a dolgot gyakorlatban.
Gyorsan bezárja a fejünk között lévő pár milliméternyi távolságot. A száját az enyémre tapasztja. A nyelvét a két ajkam közé helyezi, rávéve arra, hogy nyissam ki. A nyelvével masszírozni kezdi az enyémet.
Eszem ágában sincs ellökni őt magamtól. Élvezem a csókunkat. Nagyon is.
Dake húzódik el előbb. Mosolyogva néz rám.
- Nekem úgy tűnik, mégis hagyod.
- Ez csak egyszeri esett volt! Többé nem fordul elő! - vágom rá gyorsan.
- Igazán? - ezzel újra megcsókol. Ezúttal sem tiltakozom.
- Most már biztos vagyok benne. Te is azt érzed irántam, mint én irántad. - mondja, miközben a derekamra teszi a kezét.
- Hogy mi?
- Celine, én sze...
- NEM! - hirtelen felülök. A sátor természetesen darabora bomlik. - Nem akarom hallani!
Gyorsan felpattanok és átlépek a padlón heverő esernyőkön.
- Cel? Mi ütött beléd?
- Nem akarom, hogy szerelmet vallj nekem. És most kérlek menj el!
- Cel kérlek. - közelebb lép hozzám. Én távolodok.
- Menj el!
- Nem dobhatsz ki a házatokból szakadó viharban!
- Igazad van. Gyere utánam!
Kirohanok a szobámból, le a lépcsőn. Az unokatesóm nevét rikoltom.
- Igen? - áll meg előttem Lexie.
- Nincs kedved a nappaliban társasozni velünk?
- Mi? - kérdik egyszerre Dake-kel.
- Társasozunk? -teszem fel a kérdést újra.
Nem tudom, hogy Lexie a kócos hajamról, vörös arcomról vagy a félelmet sugárzó szememről jön rá, hogy bajban vagyok. Igent mond. Így hát hármasban neki állunk Monopolyzni.

2. kötet, 6. fejezet: Tombol a vihar

*Sziasztok! Igen, tudom már megint késtem. És tudom, tudom ez a rész rövid lett, meg semmi nem történik benne. Kárpótlásul holnap itt vagyok egy következő fejezettel;) Üdv: Klárii*  

Hétfő reggel az ébresztő órám csörgésére kelek. Álmosan kikászálódom az ágyból. Lexie is ébredezik. Kihasználva az alkalmat, hogy én perpillanat nem vagyok ott, kényelmesen elterül. Odakint még mindig tombol a vihar. Jobban is, mint tegnap. Igazán élvezetes lesz így elsétálni a gimi épületéig. Különösen mivel én félek a viharba. Egy kicsit kínos, de ez van. Mindenki fél valamitől, nekem ez jutott.
Miután felöltözünk, indulunk reggelizni. A földszinten még csak apu van.
- Hát ti lányok? Miért nem vagytok még ágyban?
- Mert ma iskolába kell mennünk. - válaszolok a kérdésére felszült hangon. Szerintem ez egyértelmű.
- Ilyen viharban?
- Akkor írsz igazolást? - csillan meg bennem a remény.
- Nem kell. A polgármesterünk bemondta, hogy a városban, a vihar miatt nem kell iskolába menniük a diákoknak ma.
- Király! - mosolyogva dobom le magam egy székre.
- Már most szeretek itt lenni! - jelenti ki Lexie, aki eddig még nem is szólalt meg.
Elfogyasszuk a reggelire szánt müzlit. Majd felmegyünk a szobámba és csajos dolgokkal foglaljuk el magunkat. Először kifestjük egymás körmét. Az övé fekete, az enyém sötét kék lett.
Utána kiválogatjuk a másiknak, hogy mit kell felvennie. Én egy a körömlakkomhoz illő sötét kék pántos ujjú felsőt és egy fekete mini szoknyát kaptam. Aztán kisminkeljük egymást.
Éppen azon gondolkodunk, hogy a hajunkkal mit csináljunk, amikor valaki csönget. Ki képes eljönni hozzánk villámlások közepette?
Gyorsan lerohanok a lépcsőn. Kíváncsian nézem, hogy a most felébredt anyukám kinek nyitja ki az ajtót.
- Szervusz Dake! Mi járatban vagy nálunk? - köszönti anyám a saját csivitelő hangján.
- Megígértem Celnek, hogy érte jövök hétfő reggel. Tudom, hogy nincs suli, de az ígéret az ígéret.
Érzem ahogy egy hatalmas mosoly terül el az arcomon. Ez egész aranyos.
Oda furakodom anyu mellé. Karon ragadom a szőke haveromat és behúzom a házunkba.
- Neked is jó reggelt Celine! - mosolyog rám azzal az elképesztő mosolyával, amitől mintha hasamban verdesnének a... hogyan is mondtam régen? Apró tyúkok?
- Csurom víz vagy.
- Tudom. Hiába volt nálam ernyő.
Kiveszem a kezéből az emlegetett tárgyat, majd lerakom száradni az előszobába.
Felmegyünk a szobámba, ahol Lexie kérdően néz ránk. Jelentőségteljes pillantást küldök felé.
- Örülök, hogy újra látlak, Dake! Most jut eszembe, nekem halazhatatlan dolgom van a nappaliba. Megyek is. És nem jövők vissza. - kacsint ránk az unokatesóm, aztán távozik mielőtt bármit reagálhatnánk.
Kettesben vagyunk Dake-kel. Mondanom kellene valamit, de nem tudom mit. Úgy látom mintha ezzel ő is így lenne. Csak állunk és nézzük egymást.
- Csajos programot zavartam meg?- mutat az asztalomon lévő halomnyi sminkcucc felé.
- Igen, de már nagyjából készen is vagyunk. Kicsit kikupáltuk egymást.
- Látom.
Én meg azt látom ahogyan alaposan végig néz rajtam. Egy gyors pillantást vetek fali tükrömre. A felsőmnek túl nagy a kivágása, a szoknyám meg túl mini. Ezek mind Lexie ruhái. Én soha nem hordok olyat, ami többet mutat meg belőlem a kelleténél. Pontosan tudom, hogy Dake-et nem zavarja a kihívó öltözékem, én azonban kicsit zavarban vagyok. Nos, legalább a sminkem és a hajam rendben van.
Dake közelebb lép hozzám. Kinyújtja a kezét és végig simít a bal vállamon. A bőröm kellemesen bizsereg ott ahol megérint.
- Nem is mondtad, hogy van egy tetoválásod.
A pántos ujjú felső tökéletesen látszani hagyja a kis csillag alakú tetkómat.
- Nem nagy szám.
- Pedig egész jó. Illik hozzád. - egy újabb észveszejtő mosolyt küld felém.
- Köszi. De ez semmi a tiédhez képest.
- Hát igen, nekem sokkal több van.
A keze még mindig a vállamon nyugszik. Engem ez egyáltalán nem zavar. Sőt, megnyugtató érzés. Tulajdonképen szeretem, ha ő hozzám ér.

2. kötet, 5. fejezet: Fránya érzelmek

*Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni, amiért olyan nagyon hosszú időre eltűntem. Csak nem volt se ihletem se kedvem.  De most újra itt vagyok teli energiával és ötlettel.  És ha már ti is itt vagytok hagyjatok magatok után valami nyomott ;) Üdv: Klárii.*


- Na? – sürgetem az unokatestvéremet. Éppen azt próbálom belőle kihúzni, hogy Castielnek van-e barátnője vagy nincs.
-  Miért érdekel téged? Túl kell lépned rajta.
- Lexie! – csattanok fel.
- Amikor utoljára beszéltem vele még nem volt. Ezt a választ akartad hallani?
- Igen. Bár ez már nekem nem számít.
- Jó válasz Cel. Most beszéljünk arról a helyes szőke fiúról. Dake, igaz?
- Igen. Mi van vele?
- Van valami köztetek?
- Barátság.  És nem akarok többet.
- Miért?
- Mert… mert… nekem így jó. – ezen sokat még nem gondolkodtam. Mi lenne, ha én és Dake együtt lennénk? Nem. Abból nem sülne ki semmi jó.
 Robert bácsikám később feljön hozzánk.
- Sziasztok lányok! Lexie, beszélhetnénk négyszemközt?
Az unkatesóm bólint és az apja után megy.
Alig pár másodperce vagyok egyedül, amikor megcsörren a telefonom. Dake hív. Ezúttal kétszer is leellenőrzöm.
- Helló Szépfiú! – köszönök vidáman.
- Ó, Júlia, miért vagy te Júlia?
- Ezt nem egészen így ismerem.
- Az most mindegy. Inkább nyisd ki az ablakot.
Föltápászkodok az ágyamról és az ablakomhoz megyek.
- Dake? Mit keresel te itt? – kicsit kijjebb hajolok, hogy lássam a kertünkben álló srácot. A lemenő nap fénye megvilágítja gyönyörű mosolyát.
- Látni akartam az én szépséges Júliámat.
- Részemről az öröm Rómeó. – kuncogva válaszolok. Kinyomom a telefonom és az ágyamra dobom.
- Nem akarsz behívni?
- Az utóbbi időben sem hívtalak. Mindig átjössz, ha akarsz.
- Mert semmi nem akadályoz meg, ha veled akarok lenni.
Érzem, ahogy elönti a pír az arcomat. De miért pirulok el? Tudom, hogy csak hülyéskedik.
- Szóval miért is vagy itt? – próbálok vissza térni a szokásos társalgásunkhoz, mielőtt teljesen zavarba jövök.
- Megígértem, hogy felhívlak. Azt tettem. Csak közben el is sétáltam ide. Holnap nincs kedved menni valahova?
- Tudod, hogy vendégek vannak nálunk. Nem szívódhatok fel minden nap. Úgyis találkozunk hétfőn a suliban.
- Rendben. Akkor hétfő reggel érted jövök.
- Jó. Viszont én megnézem, hogy mi van az unokatesómmal. Szia Dake.
Elköszön, majd rám mosolyog.  Visszahúzódok a szobámba és becsukom az ablakot.
- Biztos nem érzel iránta semmit? – hallom meg Lexie hangját a hátam mögül. Gyorsan megfordulok a tengelyem körül.
- Mit akart az apukád? – váltok gyorsan témát.  Leülök az egyik babzsák fotelembe.
- Megbeszélték. Itt fogok lakni. Nálatok.
 Gyorsan felállok, és szinte rávetem magam egy halk sikoly kíséretében.
- Jajj! Én is boldog vagyok Cel, de ne nyomj össze.
- Bocsi. – leszállók róla, egy ragyogó mosoly kíséretében.
 
Este éjfélig fent voltunk.  Miután lekapcsoltuk a villanyt még sokáig beszélgettünk a sötétben.  Két személyes ágyam van, de éppen, hogy elfértünk. Lexie kiterülve alszik. Nekem egy kicsit összekellet húzom magam.
    Másnap reggel viharra ébredek. Az unokatesóm még alszik.  Nem akarom felkelteni, ezért nem mocorgok. Bár, ha a mennydürgésre nem ébred fel, akkor semmire. Az emlékeimben egy másik vihar jeleneik meg. Az, ami miatt Castielnél aludtam.  Emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor Castiel karjaiban nyomott el az álom.
Kicsit megrázom a fejem, minta úgy ki tudnám űzni a fejemből ezeket a gondolatokat.  Ez az egész már a múlté.  Kár rá gondolni.
- Jó reggelt Cel. – szakít ki a gondolataim közül a mellettem fekvő lány hangja.
- Neked is Csipkerózsika. Menjünk már reggelizni. Éhen halok!
Neki sem kell kétszer mondani.  Egy kiadás evés után úgy ahogy vagyunk, pizsamában elfekszünk a nappali szőnyegén.
 - Nem terveztetek mára semmit? – jön oda hozzánk anyu.
- Nem. Miért? – válaszol neki Lexie.
- Mert vihar van. Nem örülnék, ha így járkálnátok odakint.
- Nyugi anyu, ma nem megyünk sehova. Itthon fogunk unatkozunk a lábatok alatt. – kacsintok rá.
Két órával később még mindig tombol a vihar.  Lexi az apjával tölt ki néhány papírt, ami kell az átiratkozáshoz. Hétfőtől abba a suliba fog járni, ahová most én járok.
A bátyámat zaklatom a fölösleges kérdéseimmel.
- Amúgy szerinted a tyúk vagy a tojás volt előbb? Ezt senki sem tudja biztosan, pedig engem érdekelne.  Szerintem a tyúk.  De az is lehet, hogy...
- Celine!  Csöndben maradnál végre?!
- Baj van Gideon? Én csak egy kis testvére csevegést szeretnék a nagy tesómmal.
- Nekem úgy tűnik inkább csak te csevegsz önmagaddal.
Mivel gondolom rájött, most egy kicsit nyers volt, hozzá teszi:
- Én szeretlek húgi, de az agyamra tudsz menni mikor unatkozol.
- Szerinted a lépcsőknek miért kell olyan szélesnek lenniük? Sok helyet foglalnak. Ha lesz saját lakásom nem szeretnék ekkora lépcsőt. – kezdem el egy új gondolatomat.
- Kész! Feladom! – ezzel feláll és kivonul a nappaliból.
Hátra dőlök a kanapén.  A gondolataim visszakanyarodnak Castielre. Emlékszem milyen érzés volt vele lenni.  Kézzel fogható volt a szerelem közöttünk.  Mellette boldognak éreztem magam.  Őt szerettem életemben először igazán és ez nem fog olyan hamar elmúlni.
Most Dakere gondolok.  Mióta itt vagyok ő mindig kedves volt hozzám.  Szigorúan csak barátok vagyunk.  Legalábbis azt hiszem. Az, hogy zavarban voltam, amikor az ablakom alatt állt nem jelent semmit, igaz?
Ugyan már! A végén még olyan leszek, mint a szappanoperák egyik főszereplője, aki két szívdöglesztő srác között vacillál.  Én viszont biztosan tudom, hogy érzek mindkét fiú iránt.  Mindkettőjük fontos nekem, de nem úgy.

2. kötet, 4. fejezet: Csak egy délután

Munka után Dake elkísér a házunk ajtajáig.
- Akkor, szia. – mondom, mialatt a kilincsre teszem a kezem.
- Szia! Majd este hívlak, ha nincs ellenedre.
- Nincs. - rámosolygok, majd bemegyek a házunkba.
 A családom tagjai a nappaliban ülnek. Anyu és apu a kanapén, Gideon és Robert bácsikám egy-egy fotelben, Lexie pedig a szőnyegen. Leülök az unokatesóm mellé.
- Miről beszélgetek?- kérdezem, miközben kényelembe helyezem magam a földön.
 - Éppen rólam. A lehetőségeimet méregettük. - feleli Lexie.
- Milyen lehetőségek?
- Arról, hogy hol fejezem be a gimit. Ezt csinálhatom apunál Párizsba, vagy Nina nénikémnél.
- Van egy másik lehetőséged is. Lakhatsz nálunk, ha anyuék megengedik –vigyorgok rá, aztán a szüleimre.
Emlékszem, hogy amikor Ninánál laktam és Lexie egyszer csak beállított mennyire kiborultam. Nem gondoltam volna, hogy egyszer én fogom indítványozni az együtt élésünket. Fura, hogy ennyire jóban vagyunk.
- Ezt majd még megbeszéljük.  Lányok, most menyetek nyugodtan fel a szobátokban – mondja anyu.
Bólintok, majd Lexievel feltápászkodunk és elindulnak a szobám felé.  
- Ugye nem fog itt lakni? Én nem örülök neki. - hallom még Gideon hangját. Aztán becsapom magam mögött az ajtót. Lexie és én leülünk az ágy két szélére.
- Téged meg sem kérdeztelek! Mit szólsz hozzá? – a tekintetemmel kíváncsian fürkészem.
- Én szívesen laknék veletek. Bár…
- Bár?
- Te is tudod, hogy nagyon nem bírom a bátyádat és, amint hallottuk ez kölcsönös.
- Gideonnal ne fogalakoz! Szerintem ő engem sem kedvel nagyon. Amúgy valamit akartam kérdezni.
- Akkor tedd meg! – ezt utasítás ként mondja.
- Miért laksz Ninánál? Úgy értem én is ott laktam… de te miért nem apukáddal vagy Párizsban?
- Mert apunak van egy élettársa. Tudod Vanda… Nem kedvelem őt. Ezért nem élek velük. Aput szeretem, de mindenkinek jobb, ha béke van.
- Értem…- felelem elgondozva. Én nem ismerem túl jól Vandát, csak annyit tudok, hogy nem sokára a nénikém lesz, ha minden jól megy.
 Még órákon át beszegetünk. Röhögve elevenítjük fel a régi vitáinkat, amiket akkor még véresen komolynak gondoltunk.
 Vacsora után este 7 felé, még Lexie a fürdőszobában van, nekem csörög a telefonom. Biztos vagyok benne, hogy Dake az, ezért rá sem nézek a kijelzőre. Gondolkodás nélkül veszem fel.
- Már vártam a hívásodat Szépfiú!- köszönök vidáman. Szoktam néha Szépfiúnak hívni, ezért ebben semmi különös nincs.
 A vonal végén pár másodperc néma csönd keletkezik. Elfog a gyanú, ezért a képernyőmre pillantok.
- Basszus! – kiáltok fel hangosan, mikor csak magamban akartam.  Mégsem Dake-kel beszélek…
- Szia Celine. – köszön… Castiel. Már két hónapja nem beszéltem vele.
- Szia… izé… bocsi. Azt hittem, hogy valaki más hív.
- Gondoltam, hogy a „Szépfiú” nem nekem szólt.
- Miért hívtál? Mármint úgy értem nem zavarsz… csak kíváncsi vagyok… vagyis nem olyan nagyon kíváncsi… csak lazán kíváncsi, mint amikor egy idegenre kíváncsi az ember… mármint te nem vagy idegen… csak… - a kezem a számra tapasztom mielőtt ennél is nagyon hülyét csinálok magamból. Hogy mondhatok ilyeneket?
- Rég beszéltünk utoljára. Igazából érdekelt mi van veled.
- Minden rendben. És veled?
- Velem is.  Akkor, szia Cel.
- Várj ne tedd le! – kiáltok fel, mielőtt átgondolhattam volna.
- igen?
 Most erre mit mondjak? Néhány hazugság villan át az agyamon. Végül az igazság jön ki a számon.
- Nem akarok semmit. Csak még hallani akarom a hangodat. – Basszus! Inkább kitalálhattam volna valamit, hogy ne égessem le magamat előtte ennyire.
 Castiel felnevet a vonal túlsó végén.
- Nem gondoltam volna, hogy neked ennyit jelent a hangom. Ha akarod, felmondok valamit diktafonra, hogy tudd hallgatni.
- Köszi, ezzel nagyon megtisztelnél! Jobbá tennéd a napjaimat. – válaszolok, miközben idiótán mosolygok, bár ezt nem láthatja. Szerencsére viccnek fogta fel az előbbi elszólásomat.
- Most viszont tényleg letenném, ha el tudsz szakadni a hangomtól.
-  Jó, tudom, drága a telefonálás, ha ilyen messze vagyok. De megígéred, hogy nem tűnsz el két hónapra? - bárcsak be tudnám fogni azt a nagy számat! Miért mondok ilyeneket, ha vele beszélek? Lehet, hogy még nem vagyok túl rajta?
Ha tényleg így van, ha nem, ő most akkor is biztosan levágta az elszólásaimból.
- Majd meglátjuk. Szi…
- Várj! Még szoktál rám gondolni? – kérdezem most már "minden mindegy" alapon.
- Ez meg milyen kérdés? Hiszen felhívtalak, nem?
- Lehet, hogy csak ma jutottam eszedbe. Máskor szoktál rám gondolni?
- Ezt már nem tudod meg. Szia Celine. – a hangjában vidámság cseng. Ez jó jel.
- Szia Cast. Várom a következő hívásod. Vagy ki tudja… Lehet én hívlak majd. - ezzel leteszem. Egy idétlen mosoly ül ki az arcomra.
- Te meg min vigyorogsz? – lépbe a szobámba Lex.
- Kérdeznem kell valamit! Nem tudod véletlenül...?
- Ezt? Ezt tudom!
- Ne hülyéskedj! Azt akartam kérdezni, hogy Castielenek van-e barátnője.
- Ezt miért pont tőlem kérdezted? – néz rám az unkatesóm kíváncsian.
- Osztálytársak vagytok, nem?
- De. És tudom is, hogy van e barátnője vagy nincs. 

2. kötet, 3. fejezet: Félig beilleszkedve

*Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni a hosszú kihagyásért. És tudom ahhoz képest ez a rész rövid lett és nem túl tartalmas.  Majd a későbbiekben fognak felpörögni az események. Fojtatás várhatólag jövőhét hétvégén. 

2 hónappal később:

Már egy ideje itt élek, de még mindig nem vagyok túlságos beilleszkedve. Talán még idő kell.
- Celine gyere már! Mindjárt itt vannak a vendégek! – kiabál anyu a földszintről.
- Mindjárt megyek. – szólok vissza. Továbbra is az ágyamban fekszek pizsamában.
csing-csing-csing-csing
Basszus!
A csengő hangjára villám gyorsan pattanok fel, átöltözök, bevetem az ágyat és elkészülök a fürdőszobába.
Rekordidő alatt, azaz 5 percen belül készen is vagyok. Gyorsan lerohanok a lépcsőn.
- Lexie! – sikítom az unkatestvérem nevét.
- Cel! – boldogan a nyakamba ugrik. Viszonozom az ölelését. Sosem gondoltam, hogy valaha ilyen jóban leszünk. Nem rég megtudtuk volna fojtani egymást.
- Helló Robert bácsi. – mosolygok Lexie apjára.
- Szia Celine. – viszonozza a mosolyomat. Ez a gesztus tőle nagyon kényszeredettnek tűnik.
 Ők ketten vannak vendégségben nálunk. Itt maradnak egy ideig.
  A kötelező családi udvariassági körök után az unokatesómmal elvonulunk a szobámba.
- Na mesélj! Mi újság otthon? – kérdezem kíváncsian.
-  Miden rendben van. Túlságosan, unalmasan rendben. És veled mi van? Te vagy már a legmenőbb csaj a sulidban?
- Még nem, de dolgozom rajta. – mondom nevetve.
 Ekkor kopognak az ajtómon.  Meg se várva a választ, belép valaki.
- Sziasztok, lányok! Indulhatunk Celine?
- Hova? – kérdően nézek az ajtómban álló Dake-re
- Szombat van. – válaszolja hülyének kijáró nézéssel.
 Hátra hajtom a fejem és valami morgásszerű hang tör fel a torkomból.
- Minden szombaton az itteni állatotthonban önkénteskedünk. – magyarázom Lexienek.
- Menj nyugodtan. Majd beszélgetünk, ha visszajössz. – mosolyog rám a mellettem ülő lány.
Elköszönök a családomtól, aztán elindulunk.
Az önkéntes melót én találtam már több mint egy hónappal ezelőtt. Nem volt könnyű rávennem Daket, hogy tartson velem, de egy kis győzködés és hízelgés árán sikerült.
 Odaérve gyorsan az öltözőben átveszem munkaruhám és már indulok is a kedvenc állatom felé.
- Szia Kóla. – gyengéden leemelem a fáról a kedven koalámat. Belém csimpaszkodik. Ez az előnye, hogy Ausztráliában élek - különösen ezen a felén- vannak itt koalák.  Mármint ezt nem úgy értem, hogy csak úgy hemzsegnek az utca közepén.
- Segítesz lapátolni is? – jelenik meg a hátam mögött Dake.
- Igen megyek - visszarakom az állatot a fára és a haverom nyomába indulok.
 Mióta itt vagyok csak egy valakit kedveltem meg igazán és az Dake.  Fura, hogy milyen jóban vagyunk. Nem gondoltam volna, hogy még barátok is lehetünk. És ami a legjobb, hogy az utóbbi időben inkább úgy bánik velem, mintha a húga lennék.  Sokkal jobb így, hogy már nem nyomul rám.
- A sötét hajú lány az unokatestvéred volt? – kérdezi, mialatt a kezembe nyomja az egyik lapátot.
- Igen. Ő Lexie. És most nem vagyok kíváncsi arra, hogy szerinted milyen jól néz ki.
Felnevet. Szóval éppen ezt akarta mondani.
- Sziasztok! – köszön egy hang.  Hátra nézve Jillt látom meg. Ő egy osztálytársunk.  Hosszú festet platina szőke haját lófarokba fogta, zöld szemeivel barátságosan néz ránk, a tökéletes fogsorát kivillantja mosolygás közben.
- Szia. – köszönök neki. Tudom, hogy nem véletlenül jár pont ide önkénteskedni. Tetszik neki Dake. Ha jól tudom ez nem kölcsönös.
- Segítsek valamit? –kérdezi pislogva.
- Nem köszi. Talán majd máskor. – válaszolja ridegen a haverom.
Amikor Jill elviharzik, nem bírok elfojtani egy kacajt.
- Neee! Van olyan lány a világon, akivel nem kezdesz el rögtön flörtölni? Sőt, lerázod? Te nem vagy lázas véletlenül? – kérdezem nevetve.
- Látom jól szórakozol Celine. Ezért már megérte. – mosolyog rám.
- Most fordítsuk komolyra a szót.  Mi a bajod vele? Aranyos lány. Leszámítva a hajfestékét és a két kiló sminkjét.
- Nem az esetem. – van valami a hangjában, ami miatt úgy döntök, hogy inkább hanyagolom a témát.
 Nagyjából egy fél órája dolgozunk, mikor Jill újra csatlakozik hozzánk.
- Dake, nincs kedved kicsit sétálni velem munka után? – kérdezi mézes-mázos hangon.
- Bocsi, de most nem jó. Cellel dolgunk van délután. – ezzel karon ragad engem és arrébb húz.