2. kötet, 5. fejezet: Fránya érzelmek

*Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni, amiért olyan nagyon hosszú időre eltűntem. Csak nem volt se ihletem se kedvem.  De most újra itt vagyok teli energiával és ötlettel.  És ha már ti is itt vagytok hagyjatok magatok után valami nyomott ;) Üdv: Klárii.*


- Na? – sürgetem az unokatestvéremet. Éppen azt próbálom belőle kihúzni, hogy Castielnek van-e barátnője vagy nincs.
-  Miért érdekel téged? Túl kell lépned rajta.
- Lexie! – csattanok fel.
- Amikor utoljára beszéltem vele még nem volt. Ezt a választ akartad hallani?
- Igen. Bár ez már nekem nem számít.
- Jó válasz Cel. Most beszéljünk arról a helyes szőke fiúról. Dake, igaz?
- Igen. Mi van vele?
- Van valami köztetek?
- Barátság.  És nem akarok többet.
- Miért?
- Mert… mert… nekem így jó. – ezen sokat még nem gondolkodtam. Mi lenne, ha én és Dake együtt lennénk? Nem. Abból nem sülne ki semmi jó.
 Robert bácsikám később feljön hozzánk.
- Sziasztok lányok! Lexie, beszélhetnénk négyszemközt?
Az unkatesóm bólint és az apja után megy.
Alig pár másodperce vagyok egyedül, amikor megcsörren a telefonom. Dake hív. Ezúttal kétszer is leellenőrzöm.
- Helló Szépfiú! – köszönök vidáman.
- Ó, Júlia, miért vagy te Júlia?
- Ezt nem egészen így ismerem.
- Az most mindegy. Inkább nyisd ki az ablakot.
Föltápászkodok az ágyamról és az ablakomhoz megyek.
- Dake? Mit keresel te itt? – kicsit kijjebb hajolok, hogy lássam a kertünkben álló srácot. A lemenő nap fénye megvilágítja gyönyörű mosolyát.
- Látni akartam az én szépséges Júliámat.
- Részemről az öröm Rómeó. – kuncogva válaszolok. Kinyomom a telefonom és az ágyamra dobom.
- Nem akarsz behívni?
- Az utóbbi időben sem hívtalak. Mindig átjössz, ha akarsz.
- Mert semmi nem akadályoz meg, ha veled akarok lenni.
Érzem, ahogy elönti a pír az arcomat. De miért pirulok el? Tudom, hogy csak hülyéskedik.
- Szóval miért is vagy itt? – próbálok vissza térni a szokásos társalgásunkhoz, mielőtt teljesen zavarba jövök.
- Megígértem, hogy felhívlak. Azt tettem. Csak közben el is sétáltam ide. Holnap nincs kedved menni valahova?
- Tudod, hogy vendégek vannak nálunk. Nem szívódhatok fel minden nap. Úgyis találkozunk hétfőn a suliban.
- Rendben. Akkor hétfő reggel érted jövök.
- Jó. Viszont én megnézem, hogy mi van az unokatesómmal. Szia Dake.
Elköszön, majd rám mosolyog.  Visszahúzódok a szobámba és becsukom az ablakot.
- Biztos nem érzel iránta semmit? – hallom meg Lexie hangját a hátam mögül. Gyorsan megfordulok a tengelyem körül.
- Mit akart az apukád? – váltok gyorsan témát.  Leülök az egyik babzsák fotelembe.
- Megbeszélték. Itt fogok lakni. Nálatok.
 Gyorsan felállok, és szinte rávetem magam egy halk sikoly kíséretében.
- Jajj! Én is boldog vagyok Cel, de ne nyomj össze.
- Bocsi. – leszállók róla, egy ragyogó mosoly kíséretében.
 
Este éjfélig fent voltunk.  Miután lekapcsoltuk a villanyt még sokáig beszélgettünk a sötétben.  Két személyes ágyam van, de éppen, hogy elfértünk. Lexie kiterülve alszik. Nekem egy kicsit összekellet húzom magam.
    Másnap reggel viharra ébredek. Az unokatesóm még alszik.  Nem akarom felkelteni, ezért nem mocorgok. Bár, ha a mennydürgésre nem ébred fel, akkor semmire. Az emlékeimben egy másik vihar jeleneik meg. Az, ami miatt Castielnél aludtam.  Emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor Castiel karjaiban nyomott el az álom.
Kicsit megrázom a fejem, minta úgy ki tudnám űzni a fejemből ezeket a gondolatokat.  Ez az egész már a múlté.  Kár rá gondolni.
- Jó reggelt Cel. – szakít ki a gondolataim közül a mellettem fekvő lány hangja.
- Neked is Csipkerózsika. Menjünk már reggelizni. Éhen halok!
Neki sem kell kétszer mondani.  Egy kiadás evés után úgy ahogy vagyunk, pizsamában elfekszünk a nappali szőnyegén.
 - Nem terveztetek mára semmit? – jön oda hozzánk anyu.
- Nem. Miért? – válaszol neki Lexie.
- Mert vihar van. Nem örülnék, ha így járkálnátok odakint.
- Nyugi anyu, ma nem megyünk sehova. Itthon fogunk unatkozunk a lábatok alatt. – kacsintok rá.
Két órával később még mindig tombol a vihar.  Lexi az apjával tölt ki néhány papírt, ami kell az átiratkozáshoz. Hétfőtől abba a suliba fog járni, ahová most én járok.
A bátyámat zaklatom a fölösleges kérdéseimmel.
- Amúgy szerinted a tyúk vagy a tojás volt előbb? Ezt senki sem tudja biztosan, pedig engem érdekelne.  Szerintem a tyúk.  De az is lehet, hogy...
- Celine!  Csöndben maradnál végre?!
- Baj van Gideon? Én csak egy kis testvére csevegést szeretnék a nagy tesómmal.
- Nekem úgy tűnik inkább csak te csevegsz önmagaddal.
Mivel gondolom rájött, most egy kicsit nyers volt, hozzá teszi:
- Én szeretlek húgi, de az agyamra tudsz menni mikor unatkozol.
- Szerinted a lépcsőknek miért kell olyan szélesnek lenniük? Sok helyet foglalnak. Ha lesz saját lakásom nem szeretnék ekkora lépcsőt. – kezdem el egy új gondolatomat.
- Kész! Feladom! – ezzel feláll és kivonul a nappaliból.
Hátra dőlök a kanapén.  A gondolataim visszakanyarodnak Castielre. Emlékszem milyen érzés volt vele lenni.  Kézzel fogható volt a szerelem közöttünk.  Mellette boldognak éreztem magam.  Őt szerettem életemben először igazán és ez nem fog olyan hamar elmúlni.
Most Dakere gondolok.  Mióta itt vagyok ő mindig kedves volt hozzám.  Szigorúan csak barátok vagyunk.  Legalábbis azt hiszem. Az, hogy zavarban voltam, amikor az ablakom alatt állt nem jelent semmit, igaz?
Ugyan már! A végén még olyan leszek, mint a szappanoperák egyik főszereplője, aki két szívdöglesztő srác között vacillál.  Én viszont biztosan tudom, hogy érzek mindkét fiú iránt.  Mindkettőjük fontos nekem, de nem úgy.

2. kötet, 4. fejezet: Csak egy délután

Munka után Dake elkísér a házunk ajtajáig.
- Akkor, szia. – mondom, mialatt a kilincsre teszem a kezem.
- Szia! Majd este hívlak, ha nincs ellenedre.
- Nincs. - rámosolygok, majd bemegyek a házunkba.
 A családom tagjai a nappaliban ülnek. Anyu és apu a kanapén, Gideon és Robert bácsikám egy-egy fotelben, Lexie pedig a szőnyegen. Leülök az unokatesóm mellé.
- Miről beszélgetek?- kérdezem, miközben kényelembe helyezem magam a földön.
 - Éppen rólam. A lehetőségeimet méregettük. - feleli Lexie.
- Milyen lehetőségek?
- Arról, hogy hol fejezem be a gimit. Ezt csinálhatom apunál Párizsba, vagy Nina nénikémnél.
- Van egy másik lehetőséged is. Lakhatsz nálunk, ha anyuék megengedik –vigyorgok rá, aztán a szüleimre.
Emlékszem, hogy amikor Ninánál laktam és Lexie egyszer csak beállított mennyire kiborultam. Nem gondoltam volna, hogy egyszer én fogom indítványozni az együtt élésünket. Fura, hogy ennyire jóban vagyunk.
- Ezt majd még megbeszéljük.  Lányok, most menyetek nyugodtan fel a szobátokban – mondja anyu.
Bólintok, majd Lexievel feltápászkodunk és elindulnak a szobám felé.  
- Ugye nem fog itt lakni? Én nem örülök neki. - hallom még Gideon hangját. Aztán becsapom magam mögött az ajtót. Lexie és én leülünk az ágy két szélére.
- Téged meg sem kérdeztelek! Mit szólsz hozzá? – a tekintetemmel kíváncsian fürkészem.
- Én szívesen laknék veletek. Bár…
- Bár?
- Te is tudod, hogy nagyon nem bírom a bátyádat és, amint hallottuk ez kölcsönös.
- Gideonnal ne fogalakoz! Szerintem ő engem sem kedvel nagyon. Amúgy valamit akartam kérdezni.
- Akkor tedd meg! – ezt utasítás ként mondja.
- Miért laksz Ninánál? Úgy értem én is ott laktam… de te miért nem apukáddal vagy Párizsban?
- Mert apunak van egy élettársa. Tudod Vanda… Nem kedvelem őt. Ezért nem élek velük. Aput szeretem, de mindenkinek jobb, ha béke van.
- Értem…- felelem elgondozva. Én nem ismerem túl jól Vandát, csak annyit tudok, hogy nem sokára a nénikém lesz, ha minden jól megy.
 Még órákon át beszegetünk. Röhögve elevenítjük fel a régi vitáinkat, amiket akkor még véresen komolynak gondoltunk.
 Vacsora után este 7 felé, még Lexie a fürdőszobában van, nekem csörög a telefonom. Biztos vagyok benne, hogy Dake az, ezért rá sem nézek a kijelzőre. Gondolkodás nélkül veszem fel.
- Már vártam a hívásodat Szépfiú!- köszönök vidáman. Szoktam néha Szépfiúnak hívni, ezért ebben semmi különös nincs.
 A vonal végén pár másodperc néma csönd keletkezik. Elfog a gyanú, ezért a képernyőmre pillantok.
- Basszus! – kiáltok fel hangosan, mikor csak magamban akartam.  Mégsem Dake-kel beszélek…
- Szia Celine. – köszön… Castiel. Már két hónapja nem beszéltem vele.
- Szia… izé… bocsi. Azt hittem, hogy valaki más hív.
- Gondoltam, hogy a „Szépfiú” nem nekem szólt.
- Miért hívtál? Mármint úgy értem nem zavarsz… csak kíváncsi vagyok… vagyis nem olyan nagyon kíváncsi… csak lazán kíváncsi, mint amikor egy idegenre kíváncsi az ember… mármint te nem vagy idegen… csak… - a kezem a számra tapasztom mielőtt ennél is nagyon hülyét csinálok magamból. Hogy mondhatok ilyeneket?
- Rég beszéltünk utoljára. Igazából érdekelt mi van veled.
- Minden rendben. És veled?
- Velem is.  Akkor, szia Cel.
- Várj ne tedd le! – kiáltok fel, mielőtt átgondolhattam volna.
- igen?
 Most erre mit mondjak? Néhány hazugság villan át az agyamon. Végül az igazság jön ki a számon.
- Nem akarok semmit. Csak még hallani akarom a hangodat. – Basszus! Inkább kitalálhattam volna valamit, hogy ne égessem le magamat előtte ennyire.
 Castiel felnevet a vonal túlsó végén.
- Nem gondoltam volna, hogy neked ennyit jelent a hangom. Ha akarod, felmondok valamit diktafonra, hogy tudd hallgatni.
- Köszi, ezzel nagyon megtisztelnél! Jobbá tennéd a napjaimat. – válaszolok, miközben idiótán mosolygok, bár ezt nem láthatja. Szerencsére viccnek fogta fel az előbbi elszólásomat.
- Most viszont tényleg letenném, ha el tudsz szakadni a hangomtól.
-  Jó, tudom, drága a telefonálás, ha ilyen messze vagyok. De megígéred, hogy nem tűnsz el két hónapra? - bárcsak be tudnám fogni azt a nagy számat! Miért mondok ilyeneket, ha vele beszélek? Lehet, hogy még nem vagyok túl rajta?
Ha tényleg így van, ha nem, ő most akkor is biztosan levágta az elszólásaimból.
- Majd meglátjuk. Szi…
- Várj! Még szoktál rám gondolni? – kérdezem most már "minden mindegy" alapon.
- Ez meg milyen kérdés? Hiszen felhívtalak, nem?
- Lehet, hogy csak ma jutottam eszedbe. Máskor szoktál rám gondolni?
- Ezt már nem tudod meg. Szia Celine. – a hangjában vidámság cseng. Ez jó jel.
- Szia Cast. Várom a következő hívásod. Vagy ki tudja… Lehet én hívlak majd. - ezzel leteszem. Egy idétlen mosoly ül ki az arcomra.
- Te meg min vigyorogsz? – lépbe a szobámba Lex.
- Kérdeznem kell valamit! Nem tudod véletlenül...?
- Ezt? Ezt tudom!
- Ne hülyéskedj! Azt akartam kérdezni, hogy Castielenek van-e barátnője.
- Ezt miért pont tőlem kérdezted? – néz rám az unkatesóm kíváncsian.
- Osztálytársak vagytok, nem?
- De. És tudom is, hogy van e barátnője vagy nincs. 

2. kötet, 3. fejezet: Félig beilleszkedve

*Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni a hosszú kihagyásért. És tudom ahhoz képest ez a rész rövid lett és nem túl tartalmas.  Majd a későbbiekben fognak felpörögni az események. Fojtatás várhatólag jövőhét hétvégén. 

2 hónappal később:

Már egy ideje itt élek, de még mindig nem vagyok túlságos beilleszkedve. Talán még idő kell.
- Celine gyere már! Mindjárt itt vannak a vendégek! – kiabál anyu a földszintről.
- Mindjárt megyek. – szólok vissza. Továbbra is az ágyamban fekszek pizsamában.
csing-csing-csing-csing
Basszus!
A csengő hangjára villám gyorsan pattanok fel, átöltözök, bevetem az ágyat és elkészülök a fürdőszobába.
Rekordidő alatt, azaz 5 percen belül készen is vagyok. Gyorsan lerohanok a lépcsőn.
- Lexie! – sikítom az unkatestvérem nevét.
- Cel! – boldogan a nyakamba ugrik. Viszonozom az ölelését. Sosem gondoltam, hogy valaha ilyen jóban leszünk. Nem rég megtudtuk volna fojtani egymást.
- Helló Robert bácsi. – mosolygok Lexie apjára.
- Szia Celine. – viszonozza a mosolyomat. Ez a gesztus tőle nagyon kényszeredettnek tűnik.
 Ők ketten vannak vendégségben nálunk. Itt maradnak egy ideig.
  A kötelező családi udvariassági körök után az unokatesómmal elvonulunk a szobámba.
- Na mesélj! Mi újság otthon? – kérdezem kíváncsian.
-  Miden rendben van. Túlságosan, unalmasan rendben. És veled mi van? Te vagy már a legmenőbb csaj a sulidban?
- Még nem, de dolgozom rajta. – mondom nevetve.
 Ekkor kopognak az ajtómon.  Meg se várva a választ, belép valaki.
- Sziasztok, lányok! Indulhatunk Celine?
- Hova? – kérdően nézek az ajtómban álló Dake-re
- Szombat van. – válaszolja hülyének kijáró nézéssel.
 Hátra hajtom a fejem és valami morgásszerű hang tör fel a torkomból.
- Minden szombaton az itteni állatotthonban önkénteskedünk. – magyarázom Lexienek.
- Menj nyugodtan. Majd beszélgetünk, ha visszajössz. – mosolyog rám a mellettem ülő lány.
Elköszönök a családomtól, aztán elindulunk.
Az önkéntes melót én találtam már több mint egy hónappal ezelőtt. Nem volt könnyű rávennem Daket, hogy tartson velem, de egy kis győzködés és hízelgés árán sikerült.
 Odaérve gyorsan az öltözőben átveszem munkaruhám és már indulok is a kedvenc állatom felé.
- Szia Kóla. – gyengéden leemelem a fáról a kedven koalámat. Belém csimpaszkodik. Ez az előnye, hogy Ausztráliában élek - különösen ezen a felén- vannak itt koalák.  Mármint ezt nem úgy értem, hogy csak úgy hemzsegnek az utca közepén.
- Segítesz lapátolni is? – jelenik meg a hátam mögött Dake.
- Igen megyek - visszarakom az állatot a fára és a haverom nyomába indulok.
 Mióta itt vagyok csak egy valakit kedveltem meg igazán és az Dake.  Fura, hogy milyen jóban vagyunk. Nem gondoltam volna, hogy még barátok is lehetünk. És ami a legjobb, hogy az utóbbi időben inkább úgy bánik velem, mintha a húga lennék.  Sokkal jobb így, hogy már nem nyomul rám.
- A sötét hajú lány az unokatestvéred volt? – kérdezi, mialatt a kezembe nyomja az egyik lapátot.
- Igen. Ő Lexie. És most nem vagyok kíváncsi arra, hogy szerinted milyen jól néz ki.
Felnevet. Szóval éppen ezt akarta mondani.
- Sziasztok! – köszön egy hang.  Hátra nézve Jillt látom meg. Ő egy osztálytársunk.  Hosszú festet platina szőke haját lófarokba fogta, zöld szemeivel barátságosan néz ránk, a tökéletes fogsorát kivillantja mosolygás közben.
- Szia. – köszönök neki. Tudom, hogy nem véletlenül jár pont ide önkénteskedni. Tetszik neki Dake. Ha jól tudom ez nem kölcsönös.
- Segítsek valamit? –kérdezi pislogva.
- Nem köszi. Talán majd máskor. – válaszolja ridegen a haverom.
Amikor Jill elviharzik, nem bírok elfojtani egy kacajt.
- Neee! Van olyan lány a világon, akivel nem kezdesz el rögtön flörtölni? Sőt, lerázod? Te nem vagy lázas véletlenül? – kérdezem nevetve.
- Látom jól szórakozol Celine. Ezért már megérte. – mosolyog rám.
- Most fordítsuk komolyra a szót.  Mi a bajod vele? Aranyos lány. Leszámítva a hajfestékét és a két kiló sminkjét.
- Nem az esetem. – van valami a hangjában, ami miatt úgy döntök, hogy inkább hanyagolom a témát.
 Nagyjából egy fél órája dolgozunk, mikor Jill újra csatlakozik hozzánk.
- Dake, nincs kedved kicsit sétálni velem munka után? – kérdezi mézes-mázos hangon.
- Bocsi, de most nem jó. Cellel dolgunk van délután. – ezzel karon ragad engem és arrébb húz.

2. kötet, 2. fejezet: Új suli

*Sziasztok! Köszönöm azoknak akik még mindig velem vannak. Nekem nagyon sokat jelent. Továbbra is várom a pipákat és a hozzászólásokat ;) Üdv:Klárii
Idegesen toporgok a fürdőszobában. Még egyszer áthúzom a fésűmet a hajamon. Így se jobb a helyzet. Úgy nézek ki, mint aki egész éjszaka csak forgolódott. Jó, igazából pont ez a helyzet. De azt hiszem érthető, mivel ma lesz az első napom az új sulimban.  Nem is tudom megmondani, hogy mikor izgultam utoljára ennyire.
- Kislányom, siess már vagy elkésünk! – kiabál a földszintről apu.
- Megyek! – kiáltok vissza miközben még egy sikertelen próbálkozást teszek a hajam rendbe hozására. A szemem alatti karikákkal már próbálkozni sem merek. Talán a végén még rosszabb lenne az eredmény.
A vállamra kapom a táskám és lerohanok a lépcsőn.
- Mehetünk? – kérdezem erőtlenül.
- Előbb egyél valamit! – szól anyu, utána az asztalhoz húzz.
- Minek? Már így is úgy néz ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. – mondja Gideon és egy szemtelen mosoly jelenik meg az arcán.
Igazából teljesen igaza van. Mivel nem szeretek igazat adni a bátyámnak, ezért magamba erőltetek egy kis müzlit.
Vonakodva ugyan, de végzek a reggelivel.
- Na, gyere Cel, nem akarom, hogy az első napodon elkéss. – mondja apu, mialatt a kijárat felé indul.  Szó nélkül követem őt, és beszállok a kocsijába.
- Nagyon izgulok. – vetem fel csak úgy mellékesen.
- Ugyan már! Mégis mi a legrosszabb, ami történhet?
-  Amint belépek, az osztályterembe egyből hasra esek, és mindenki rajtam röhög. Vagy véletlenül mondok valami nagyon cikkit. Vagy nem akar velem senki barátkozni és teljesen egyedül leszek. Vagy…
- Jó értem! De ne aggódj, nem történik, semmi ilyesmi - vág a szavamba apu. Az út további részét mindketten csendben tesszük meg.
- Itt vagyunk. – állapítom meg, de kiszállni nem tervezek.
- Gyerünk Cel! Most vagy soha!- ezzel átnyúl és kinyitja nekem az ajtót.
Elköszönök aputól és egy mély levegő kíséretével bemegyek a felém tornyosuló nagy, szürke színű épületbe.
Hamar megtalálom, az irodát ahová mennem kell.
- Jó napot! - köszönök bátortalanul.
- Szia. Te Celine Parker vagy, ugye? – kérdezi tőlem egy középkorú, barna hajú nő.
Gyorsan elhadar mindent. A nevét is és hogy kicsoda ő. Aztán, hogy mit kell még aláírnom meg, hogy mit kell még tennem.
Mikor mindennel végzünk, már rég becsöngettek.
- Gyere, megmutatom hol lesz órád. –mondja a nő. Végig megyünk egy nagyon hosszú folyosón.
Benyit egy terembe és szó szerint belök.
- Meghoztam az új diákot! – jelenti, majd sarkon fordul.
Egy pillanatig mindenki engem bámul, majd fojtatják, amit elkezdtek. Még a tanár is. Most nem kéne nekem mondania valamit?  Mivel a 20-as évei közepén járó, szőkés-barna hajú tanár úr fojtatja az órát, mintha ott sem lennék, úgy döntök, leülök.  Boroztatóan zavarban vagyok, miközben végig sétálok a termen, hogy elfoglaljam az egyetlen szabad helyet, ami a terem végében van.
Kicsöngetésig csak annyi történik, hogy magamban megállapítom: éppen egy matekórán ülök.  Legalábbis ha jól sejtem. Aztán lehet, hogy igazából fizika.
Szerencsére következő órám is itt lesz.  Legalább nem tudok eltévedni. Főleg ha fel sem állok.
- Helló Celine! – köszön nekem valaki. Felpillantok és egy szőke hajú srácot láttok meg.
- Helló… ismerjük egymást?
- Igen. Nem emlékszel rám?
- Bocsi, nem. Kellene?
- Igen! Dake vagyok. Még így sem rémlik? A nagybátyám abban a suliba dolgozott ahová te is jártál.
- Ó tényleg! Te vagy Boris unokaöccse.  Most már emlékszem!
- Remek! Na és hogyhogy itt vagy? - kérdezi, miközben leül mellém. Bár nem ismerem jól Dake-et, de annyira azért igen, hogy tudjam nagyon ritka az olyan lány, akivel nem akar kikezdeni. Én viszont nem leszek egy a sok közül!
- Ez egy hosszú sztori.  Nem igazán akarlak untatni. – mondom unott hangon.
- Nem untatnál vele. Nyugodtan mond!
- Akkor másképpen mondom neked: Ez. Nem. Tartozik. Rád. 
- Juj, de durva lett valaki! Legutóbb sokkal kedvesebb voltál.
- Igaz, ne haragudj.  Nem akartam túl nyers lenni.
- Nincs harag! Nem akarsz valamit meginni velem suli után? – kérdezi mézes-mázos hangnemben. Na azt lesheted, drága!
- Bocsi, de nem igazén. Talán legközelebb.
- Rendben Akkor megkérdezem holnap is. – kacsint rám
Istenem! Ez a srác nem érti az elutasítást?
A csengő ment meg a választól. 

 Ezután nem sok érdekes dolog történik velem. Ha egy másik terembe kellett mennem Dake mutatta az utat, aki hajthatatlanul a közelembe legyeskedett. Még hazáig is elkísért. Jó hogy nem lakok túl messze a sulitól.
- Hogy telt a napod kicsim? – kérdezi anyu, amint elszaladok mellette.
- Elment. Szerencsére jó hamar. – morgom, mialatt lassítok.
- Ennyire rossz volt?
- Inkább úgy mondanám, hogy unalmas.
- Nem volt társaságod?
- De volt „társaságom”. – mondom egy fintor kíséretévvel. Nem mintha bármi bajom lenne Dake-kel, de jól tudom, hogy ő nem éppen barátkozni szeretne velem.
Amint a szobámba érek csörögni, kezd a telefonom. Kihalászom a táskámból abba a reménybe, hogy Castiel hív. Hát nem. Hanem Lexie, az unokatestvérem. Soha nem voltunk jóban. Akkor most mit akar?
- Igen? – szólók bele kíváncsian.
- Szia Cel!
- Mi az? Mit akarsz?
- Nem hívhatom csak úgy fel a kuzinomat?
- Te? Olyat nem szoktál.
- Az igaz. – vallja be, nevetve.
- Akkor most miért hívsz?
- Mert itt hagytad a kedvenc gyűrűd. Tudod, azt a baglyosat. Én meg hordom.
- És te ezt bejelented? Máskor csak szó nélkül megtartanád.
- Most is azt tettem. De a barátnőd (az a Rosalya vagy ki) felismerte és gondoltam kevésbe fogsz kiakadni, ha tőlem tudod meg.
Mii? Ezt elmondja nekem? Ez biztos ugyan az a Lexie akit én ismerek?
- És van még valami. – mondja félénk hangon.
- Ki vele!
- Van egy új lány a sulinkban. A neve Poppy. Tulajdonképpen engem rád emlékeztet.
- És ezt akartad elmondani?
- Nem. Izé… Castiel és ő... elégé egy hullámhosszon vannak, ha érted mire gondolok.
- Igen értem… De ezt most miért mondod el nekem?
- Gondoltam gyorsabban túlteszed magad rajta, ha tudsz a dologról.  Ja és még valami! Tudom, hogy eddig borzalmas rokon voltam, de ezen szeretnék változtatni.
 - Én is szeretnék! Szóval köszi, az információt. Szia
Miután letesszük én leülök az ágyam szélére és bámulok a semmibe.
Igen Cast? Ilyen gyorsan túl vagy rajtam?

2. kötet, 1. fejezet: Üdv, Ausztrália

*Sziasztok! Mivel régebben ígértem folytatást, itt van. Egyenlőre csak ilyen rövid, de ha úgy láttam vannak, akik olvasnák hosszabbak lesznek a részek. Üdv: Klárii*



Egy számomra teljesen idegen ház előtt parkolunk le.
- Nem a régi lakásunkhoz megyünk?  Sydney másik felébe? – kérdezem aputól.
- Azt eladtuk. Ez az új otthonunk. Ráadásul van a közelben egy nagyon jó suli, ami biztos tetszeni fog neked.
Kiszállok és kiveszem a bőröndömet a csomagtartóból. Pórbálom felcipelni a verandára.
- Hagy segítsek! – veszi ki a kezemből Gideon, a bátyám. Rá hagyom.
Én inkább körbe nézek. A kert hatalmas. A ház kétemeletes. Felmegyek a lépcsőn.  Találok egy „Celine” felírató ajtót, amikor balra fordulok. Szóval ez a szobám!
Az ágy két személyes, a szőnyeg kék és puha, a szekrény nagyobb, mint amekkorára szükségem van, a szoba közepén két babzsák fotel foglal helyet, az ágy fölött van egy polc tele könyvekkel. Főleg krimikkel.
Tyű-ha! A szüleim jól felkészültek, az biztos. A testvérem behozza a bőröndömet. Köszönetként biccentek neki egyet, és már távozik is.
Csörögni kezd a telefonom. Arra számítok, hogy biztosan Nina nénikém hív. De a képernyőn Castiel neve villog.  A szívem egy nagyot dobban, a gyomrom meg összerándul. A térdem remeg, mialatt felveszem.
- Szia. – köszön bele.
- Sz..szi…szia. – dadogok szerencsétlenül.
- Csak gondoltam megkérdezem, hogy épségben oda értetek-e.
-  Igen. A szüleim vettek egy új házat, ami nagyobb, mint a régi, de olyan idegen.  Ráadásul nagyon hiányzol. – a szavak maguktól törnek elő a számból. Muszáj volt most ez mondanom?! Szabad egyáltalán az ex-nek azt mondani, hogy hiányzik? Mert akár tetszik akár nem, szakítottunk. Akkor is, ha még csak tegnap történt a dolog.
- Igen tudom.  De most mennem kell. Szia Cel.- ezzel leteszi.
Ez meg mi volt? Felhívott, hogy aztán fél percen belül lerázzon? Ez most mire volt jó? Vagy valami rosszat mondtam? Az lehet.. Végül is nem mondta, hogy én is hiányzom neki.  Ilyen hamar túltett rajtam? Vagy már el is akar felejteni? Akkor miért hívott fel?
Mély levegőt veszek és végig terülök az ágyamon. Azt, hogy mi jár a volt barátom fejében nem most fogom megfejteni. Bármennyire szeretném.  De ez van, az élet nem mindig fair.
- Celine? Minden rendben? – lép be anyám.
- Persze… Csak elszakítottatok a szerelmemtől és a barátaimtól. Miért ne lenne ez rendben? Sőt, ha majd itt is lesz majd valaki, akivel jóban leszek, léci költöztessetek el újra jó messzire.
Anyu szó nélkül leül mellém és végig simítja a hajamat. Legutoljára kislány koromba csinált ilyet.
- Sajnálom kicsim. Meg kell értened, hogy neked jobb a szüleid mellet. Barátod és szerelmed lesz még sok, de családod csak egy van.  Mi mindig itt leszünk neked, ezt jegyezd meg. - egy puszit nyom a homlokomra.
- Neked ki volt fontosabb ennyi idősen? A szerelmed vagy a nővéred? – kérdezem kíváncsian.
- Ez nehéz kérdés. Nina mindig fontos volt nekem. De mondjuk volt olyan időszak, amikor jobban kedveltem egy fiú társaságát, mint az övét. – mosolyog rám.
Fáradtan visszamosolygok. Azért a repülőzésben is elégé ellehet fáradni.
- Rendben akkor hagylak pihenni, kicsim. – ezzel anyu kisétál a szobámba, egyedül hagyva engem.
Egyébként a nevem Celine Parker. Hosszú szőke hajam van és kék szemem. A szüleim épp most költöztetek vissza Ausztráliában. 

19 fejezet: A kezdet nehéz de a búcsú fáj

*Sziasztok. Ide is elérkeztünk! Ez a legutolsó rész. Ez a fejezet egy picit hosszú lesz. Mást nagyon nem tudok hozzáfűzni csak annyit  hogy nem vagyok egy happy end-es típus. Köszönöm mindenkinek aki pipált/ kommentelt/  feliratkozott vagy csak egyszerűen olvasta a történetem.  Üdv: Klárii*

Annyi mindent szeretnék, még tenni mielőtt elköltözök. Annyi mindenkitől szeretnék elköszönni. Nem kérdés, hogy ki az első, akit felhívok.
- Castiel. – szipogok amikor felveszi.
- Celine? Minden rendben?
- Nem…
- Jól vagy?
- Igen.. Vagyis nem.
- Mi történt?
- Itt vannak a szüleim..
- És ezért sírsz? Mert itt vannak a szüleid? Ennyire szereted őket?
- Nem ezért. Hanem mert holnap utazunk, vissza Ausztráliába.
A szavaimat pár másod perc néma csönd követi. Egyikünk sem számított rá, hogy ilyen hamar szét kell válnunk.
- Negyed órán belül ott vagyok nálatok. – szólal meg végül, aztán leteszi a telefont.
A következő személy, akit felhívok a legjobb barátnőm.
- Helló Cel. – köszön vidáman.
- Rosa, elköltözök.
- MI?? Hova? Miért?
- Anyuék értem és a bátyámért jöttek, hogy visszavigyenek.
- NE! Úgy értem nem tehetik…
- Bár ne tehetnék.
- Hol is laknak a szüleid helyileg? Az tudom, hogy Ausztráliába, de melyik városban.
- Sydney-ben.
- Hát nincs túl közel..
- Nincs.
- Várj Celine, ne mozdulj el, át megyek hozzád elbúcsúzni.
- Rendben. Nem terveztem elmozdulni.
Ezzel letesszük. Van pár barátom akit, fel kéne hívnom, de most nincs erőm. Kicsit össze akarom szedni magam, mielőtt a barátnőm és a barátom át jön.
 Elsőnek Rosalya érkezik meg a nyomába Lysanderrel és Kentinnel, hogy az utóbbi kettő honnan került ide azt nem tudom, de örülök nekik.
 - Jaj, Celine! Annyira fogsz hiányozni! Nem is tudom mi lesz velem nélküled. – huppan le mellém Rosa és átölel.
- Te is nekem.  Nehéz lesz, hogy nem leszel velem. – természetesen mindketten sírunk. Felállok és Lysander elé lépek.
- Hiányozni fogsz. – suttogom.
- Te is nekem. Honnét szerezek egy ilyen jó hangú énekesnőt, ha megint hívnak fellépni?
 Csak elmosolyodok és hagyom, hogy magához öleljen.
Kentin elé lépek és bűntudatom támad. Mióta összejöttem Castielell nem sokat foglalkoztam vele.
Ő csak szó nélkül szorosan megölel.
- Vigyáz magadra nagyon és sok sikert mindenhez. - suttogja.
- Köszi, te is vigyáz magadra.
 Néhány szomorú perc után elmennek.
Egyedül ülök a földön. Ők voltak a legjobb barátaim. Vajon fogok még velük találkozni valaha?
Kopognak az ajtón.
- Gyere be! – kiáltok ki.
Nora lépbe a szobámba kézen fogva Nathanielel. Nat szőke kócos hajával, borostyán szemeivel és Nora majdnem barna egyenes hajával és kékes-zöldes szemeivel tökéletesen összeillenek. Bár menyire szomorú is vagyok muszáj elmosolyodnom. Végül csak sikerült összehoznom őket.
- Rosalya üzent, hogy holnap költözöl. – mondja  a szőke hajú srác miközben felsegít a földről
- Igen. Anyuék vissza akarnak vinni hozzájuk. – mondom miközben Nataniel finoman megölel.
Utána Nora is megölel.
- Még nem ismerjük olyan jól egymást, de azért hiányozni fogsz. – mondja szomorú hangon.
- Te is nekem. – suttogom.
Ők hamarosan tovább mennek. Amint egyedül lennék csörögni kezd a mobilom. Iris az. Ő gyorsan elmondja, hogy nem tud személyesen is elbúcsúzni tőlem amit nagyon sajnál, de hiányozni fogok neki és majd gondol rám.
Castiel hamarosan megérkezik. Mint egy örült lerohanok a lépcsőn és a karjaiba vettem magam. Berángatom a szobámba, mert nem akarok a családom szeme láttára elbúcsúzni tőle.
 Leülünk az ágyamra és az ajkaink szomorúan masszírozni kezdik egymást. Nem kell kimondanunk, hogy tudjuk, ez a búcsú.
- Csak vissza engednek majd a szüleid a nénikédhez. - mondja amikor egy kicsit elhúzódunk egymástól.
- Nem hiszem. Őket ismerve örülhetek, ha majd egy másik városba elmehetek ezek után.
- Sajnálom. És mi lesz velünk?
- Hogy maradhatnánk együtt olyan távolságból?
- Távkapcsolat?
- A távkapcsolatok nagy része elhidegüléssel kezdődik és szakítással végződik. Inkább váljunk el még szép minden.
- Talán így lesz a legjobb. Szeretlek.
- Én is szeretlek Castiel.
 Igaz ezt még soha nem mondtuk egymásnak. Ez az első és egyben az utolsó alkalom.
 Ezt a pillanatot kopogás zavarja meg.
Nina nénikém az.
- Akkor én megyek. Viszlát Celine. – áll fel mellőlem Castiel.
- Viszlát. – mondom, miközben már nem tudom vissza tartani a könnyeimet.
 Nézem, ahogy a szerelmem  kisétál az ajtómon és ezzel együtt az életemből. Valószínűleg örökre.
- Cel kicsim én holnap korán megyek dolgozni, most meg megyek aludni. Mi már nem találkozzunk. De majd megyek titeket látogatni. Szeretlek. – mondja a nénikém.
- Én is szeretlek Nina. Köszönök mindent, amit értem tettél.
 Megöleljük, egymást aztán kimegy, én meg neki láttok pakolni.

 A repülőgépen ülök, és kifelé bámulok az ablakon. Hamarosan felszállunk, és végleg itt hagyom a szeretteimet. Persze a szüleim és a testvérem jönnek velem, de most nem rájuk gondoltam.
Gondolataimba visszajátszom az elmúlt hónapok eseményeit. Például a Castielel való első csókomat, a Lysanderrel való első fellépésünket, vagy a Rosával való beszélgetéseket.
Szép emlékek ezek. Egyébként Lexietől is sikerült elbúcsúznom ma reggel.. Ami egy „legközelebb”ből és egy biccentésből állt. Még soha nem volt ennyire jó a kapcsolatunk.
 Sóhajtok, mikor a gép elindul a kifutón.
- Minden rendben húgi? – kérdezi Gideon aki mellettem ül.
- Igen. Illetve nem egészen…
- Minden rendben lesz. – mondja a bátyám miközben a vállára hajtom a fejem ő meg átölel.
- Összességében nagyon jó volt itt. Ezzel mintha egy részemet is el kellene hagynom. – suttogom. 

18 fejezet: Mindent itt hagyni

*Sziasztok. Már annyira kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni ehhez és a következő részhez :) Ez a fejezet magáért beszél. Valamikor a héten jön a következő. Üdv: Klárii*


1 héttel később:

 Nem sok minden történt velem az elmúlt egy hét alatt. Lysanderrel duetteztünk közönség előtt és nagy sikerünk lett.
Castiel nincs elragadtatva attól, hogy lett egy tetkóm, mert szerint „elhamarkodott volt a döntés és biztos meg fogom bánni”
 Mostanság nem nagyon hoztam egyes vagy kettesnél jobb jegyet. De majd kijavítom. Legalábbis remélem.
A gondolatomból az zökkent ki, hogy Nathaniel elhalad mellet.
- Hé Nat! – kiáltok utána.
- Igen?
- Emlékszel még Norára?
- A lányra, akivel a kórházban találkoztál?
- Igen rá. Ma délután találkozom vele egy kávázóba. Nincs kedved eljönni velem?
- Miért lenne? – úgy látom tényleg meglepődik.
- Csak úgy. Léci gyere velem.
- Hát jó. Ha ennyire szeretnéd.
- Szuper! Köszi.
- Nincs mit. Akkor délután. – ezzel tovább sétál.
- Miért találkozol vele délután? – lép mellém Castiel.
- Mert össze akarom hozni Norával.
- Hahaha… Kíváncsi leszek. – ezzel átöleli a vállam.
 - Legyél is, mert sikerülni fog! – a csengő szakítja félbe ezt a rendkívül fontos társalgást.

 Mire oda érünk a kávézóba, Nora már vár ránk. Pontosabban rám. Nathaniel meglepetés számára. Az arcát elnézve meg is van lepődve.
- Sziasztok! – Nora hangján érződik a meglepődés.
- Szia. – köszönünk egyszerre miközben mi is helyet foglalunk.
 Nagyjából öt percig semmiségükről beszélgetünk, utána a homlokomra csapok mintha elfelejtettem volna valamit.
- Ma megbeszéltük Rosalyával, hogy elmegyünk vásárolni! Már biztos vár rám! – kiáltok fel kétségbeesve.
- Semmi baj. Menj nyugodtan. Majd találkozunk legközelebb. – mondja az új barátnőm
- Ha már eljöttek maradjatok nyugodtan. Sziasztok! Érezzétek jól magatokat! – kiviharzok a helyszínről, miközben magamon érzem mindkettőjük tekintettét.
Nem bírok elfojtani egy mosolyt. Ez egész könnyen ment.
   Amikor haza érek meglepetés vendégek fogadnak. A nő haja fekete, a szeme kék, mint Gideonnak, Ninának, Lexienek, meg nekem. A férfi szeme zöld, de a haja szőke, mint nekem és Gideonnak.
- Anyu, apu! – kiáltok boldogan és a karjaikba vettem magam.
- Szia kicsim. – apu egy puszit nyom a homlokomra. Anyu tekintete nem éppen vidám. Csak nem dühös rám? Ha apu haragszik, akkor az egy dolog. De ha viszont anyu, akkor jaj nekem.
- Valami baj van?
- Igen Celine! Rontasz a tanulásban! Ráadásul Nina azt mondta tetoválást csináltattál. Felfogtad, hogy az örökre szól!? – anyu szinte ordibál.
- Azért jöttetek ide, hogy személyesen tudj letolni miatta?
- Nem. Azért jöttünk, ide hogy visszavigyünk téged meg a bátyádat Ausztráliába.
- MI?? – mintha valaki tiszta erőből mellkason vágott volna.
- Vegyél vissza hangerőből! Apáddal rájöttünk, hogy nem volt jó ötlet elengedni titeket. Nektek ránk van szükségetek. Holnap a 9 órai járattal megyünk. Pakolj!  - NEM!  Itt vannak a barátaim! Ráadásul életembe először igazán szerelmes vagyok.  Nem mehetek pont most el!
- Sajnálom lányom, de megyünk. - szólal meg apu is.
 Felrohanok a szobámba és bevágom az ajtót. Térdre esek a padlón. A sírás fojtogat. Hagyom, hogy a forró könny végig folyjon az arcomon. Belülről nem érzek mást csak a mindent megsemmisítő ürességet. Szinte levegőt sem kapok, ha arra gondolok, hogy itt kell hagynom mindent.