2. kötet, 1. fejezet: Üdv, Ausztrália

*Sziasztok! Mivel régebben ígértem folytatást, itt van. Egyenlőre csak ilyen rövid, de ha úgy láttam vannak, akik olvasnák hosszabbak lesznek a részek. Üdv: Klárii*



Egy számomra teljesen idegen ház előtt parkolunk le.
- Nem a régi lakásunkhoz megyünk?  Sydney másik felébe? – kérdezem aputól.
- Azt eladtuk. Ez az új otthonunk. Ráadásul van a közelben egy nagyon jó suli, ami biztos tetszeni fog neked.
Kiszállok és kiveszem a bőröndömet a csomagtartóból. Pórbálom felcipelni a verandára.
- Hagy segítsek! – veszi ki a kezemből Gideon, a bátyám. Rá hagyom.
Én inkább körbe nézek. A kert hatalmas. A ház kétemeletes. Felmegyek a lépcsőn.  Találok egy „Celine” felírató ajtót, amikor balra fordulok. Szóval ez a szobám!
Az ágy két személyes, a szőnyeg kék és puha, a szekrény nagyobb, mint amekkorára szükségem van, a szoba közepén két babzsák fotel foglal helyet, az ágy fölött van egy polc tele könyvekkel. Főleg krimikkel.
Tyű-ha! A szüleim jól felkészültek, az biztos. A testvérem behozza a bőröndömet. Köszönetként biccentek neki egyet, és már távozik is.
Csörögni kezd a telefonom. Arra számítok, hogy biztosan Nina nénikém hív. De a képernyőn Castiel neve villog.  A szívem egy nagyot dobban, a gyomrom meg összerándul. A térdem remeg, mialatt felveszem.
- Szia. – köszön bele.
- Sz..szi…szia. – dadogok szerencsétlenül.
- Csak gondoltam megkérdezem, hogy épségben oda értetek-e.
-  Igen. A szüleim vettek egy új házat, ami nagyobb, mint a régi, de olyan idegen.  Ráadásul nagyon hiányzol. – a szavak maguktól törnek elő a számból. Muszáj volt most ez mondanom?! Szabad egyáltalán az ex-nek azt mondani, hogy hiányzik? Mert akár tetszik akár nem, szakítottunk. Akkor is, ha még csak tegnap történt a dolog.
- Igen tudom.  De most mennem kell. Szia Cel.- ezzel leteszi.
Ez meg mi volt? Felhívott, hogy aztán fél percen belül lerázzon? Ez most mire volt jó? Vagy valami rosszat mondtam? Az lehet.. Végül is nem mondta, hogy én is hiányzom neki.  Ilyen hamar túltett rajtam? Vagy már el is akar felejteni? Akkor miért hívott fel?
Mély levegőt veszek és végig terülök az ágyamon. Azt, hogy mi jár a volt barátom fejében nem most fogom megfejteni. Bármennyire szeretném.  De ez van, az élet nem mindig fair.
- Celine? Minden rendben? – lép be anyám.
- Persze… Csak elszakítottatok a szerelmemtől és a barátaimtól. Miért ne lenne ez rendben? Sőt, ha majd itt is lesz majd valaki, akivel jóban leszek, léci költöztessetek el újra jó messzire.
Anyu szó nélkül leül mellém és végig simítja a hajamat. Legutoljára kislány koromba csinált ilyet.
- Sajnálom kicsim. Meg kell értened, hogy neked jobb a szüleid mellet. Barátod és szerelmed lesz még sok, de családod csak egy van.  Mi mindig itt leszünk neked, ezt jegyezd meg. - egy puszit nyom a homlokomra.
- Neked ki volt fontosabb ennyi idősen? A szerelmed vagy a nővéred? – kérdezem kíváncsian.
- Ez nehéz kérdés. Nina mindig fontos volt nekem. De mondjuk volt olyan időszak, amikor jobban kedveltem egy fiú társaságát, mint az övét. – mosolyog rám.
Fáradtan visszamosolygok. Azért a repülőzésben is elégé ellehet fáradni.
- Rendben akkor hagylak pihenni, kicsim. – ezzel anyu kisétál a szobámba, egyedül hagyva engem.
Egyébként a nevem Celine Parker. Hosszú szőke hajam van és kék szemem. A szüleim épp most költöztetek vissza Ausztráliában. 

19 fejezet: A kezdet nehéz de a búcsú fáj

*Sziasztok. Ide is elérkeztünk! Ez a legutolsó rész. Ez a fejezet egy picit hosszú lesz. Mást nagyon nem tudok hozzáfűzni csak annyit  hogy nem vagyok egy happy end-es típus. Köszönöm mindenkinek aki pipált/ kommentelt/  feliratkozott vagy csak egyszerűen olvasta a történetem.  Üdv: Klárii*

Annyi mindent szeretnék, még tenni mielőtt elköltözök. Annyi mindenkitől szeretnék elköszönni. Nem kérdés, hogy ki az első, akit felhívok.
- Castiel. – szipogok amikor felveszi.
- Celine? Minden rendben?
- Nem…
- Jól vagy?
- Igen.. Vagyis nem.
- Mi történt?
- Itt vannak a szüleim..
- És ezért sírsz? Mert itt vannak a szüleid? Ennyire szereted őket?
- Nem ezért. Hanem mert holnap utazunk, vissza Ausztráliába.
A szavaimat pár másod perc néma csönd követi. Egyikünk sem számított rá, hogy ilyen hamar szét kell válnunk.
- Negyed órán belül ott vagyok nálatok. – szólal meg végül, aztán leteszi a telefont.
A következő személy, akit felhívok a legjobb barátnőm.
- Helló Cel. – köszön vidáman.
- Rosa, elköltözök.
- MI?? Hova? Miért?
- Anyuék értem és a bátyámért jöttek, hogy visszavigyenek.
- NE! Úgy értem nem tehetik…
- Bár ne tehetnék.
- Hol is laknak a szüleid helyileg? Az tudom, hogy Ausztráliába, de melyik városban.
- Sydney-ben.
- Hát nincs túl közel..
- Nincs.
- Várj Celine, ne mozdulj el, át megyek hozzád elbúcsúzni.
- Rendben. Nem terveztem elmozdulni.
Ezzel letesszük. Van pár barátom akit, fel kéne hívnom, de most nincs erőm. Kicsit össze akarom szedni magam, mielőtt a barátnőm és a barátom át jön.
 Elsőnek Rosalya érkezik meg a nyomába Lysanderrel és Kentinnel, hogy az utóbbi kettő honnan került ide azt nem tudom, de örülök nekik.
 - Jaj, Celine! Annyira fogsz hiányozni! Nem is tudom mi lesz velem nélküled. – huppan le mellém Rosa és átölel.
- Te is nekem.  Nehéz lesz, hogy nem leszel velem. – természetesen mindketten sírunk. Felállok és Lysander elé lépek.
- Hiányozni fogsz. – suttogom.
- Te is nekem. Honnét szerezek egy ilyen jó hangú énekesnőt, ha megint hívnak fellépni?
 Csak elmosolyodok és hagyom, hogy magához öleljen.
Kentin elé lépek és bűntudatom támad. Mióta összejöttem Castielell nem sokat foglalkoztam vele.
Ő csak szó nélkül szorosan megölel.
- Vigyáz magadra nagyon és sok sikert mindenhez. - suttogja.
- Köszi, te is vigyáz magadra.
 Néhány szomorú perc után elmennek.
Egyedül ülök a földön. Ők voltak a legjobb barátaim. Vajon fogok még velük találkozni valaha?
Kopognak az ajtón.
- Gyere be! – kiáltok ki.
Nora lépbe a szobámba kézen fogva Nathanielel. Nat szőke kócos hajával, borostyán szemeivel és Nora majdnem barna egyenes hajával és kékes-zöldes szemeivel tökéletesen összeillenek. Bár menyire szomorú is vagyok muszáj elmosolyodnom. Végül csak sikerült összehoznom őket.
- Rosalya üzent, hogy holnap költözöl. – mondja  a szőke hajú srác miközben felsegít a földről
- Igen. Anyuék vissza akarnak vinni hozzájuk. – mondom miközben Nataniel finoman megölel.
Utána Nora is megölel.
- Még nem ismerjük olyan jól egymást, de azért hiányozni fogsz. – mondja szomorú hangon.
- Te is nekem. – suttogom.
Ők hamarosan tovább mennek. Amint egyedül lennék csörögni kezd a mobilom. Iris az. Ő gyorsan elmondja, hogy nem tud személyesen is elbúcsúzni tőlem amit nagyon sajnál, de hiányozni fogok neki és majd gondol rám.
Castiel hamarosan megérkezik. Mint egy örült lerohanok a lépcsőn és a karjaiba vettem magam. Berángatom a szobámba, mert nem akarok a családom szeme láttára elbúcsúzni tőle.
 Leülünk az ágyamra és az ajkaink szomorúan masszírozni kezdik egymást. Nem kell kimondanunk, hogy tudjuk, ez a búcsú.
- Csak vissza engednek majd a szüleid a nénikédhez. - mondja amikor egy kicsit elhúzódunk egymástól.
- Nem hiszem. Őket ismerve örülhetek, ha majd egy másik városba elmehetek ezek után.
- Sajnálom. És mi lesz velünk?
- Hogy maradhatnánk együtt olyan távolságból?
- Távkapcsolat?
- A távkapcsolatok nagy része elhidegüléssel kezdődik és szakítással végződik. Inkább váljunk el még szép minden.
- Talán így lesz a legjobb. Szeretlek.
- Én is szeretlek Castiel.
 Igaz ezt még soha nem mondtuk egymásnak. Ez az első és egyben az utolsó alkalom.
 Ezt a pillanatot kopogás zavarja meg.
Nina nénikém az.
- Akkor én megyek. Viszlát Celine. – áll fel mellőlem Castiel.
- Viszlát. – mondom, miközben már nem tudom vissza tartani a könnyeimet.
 Nézem, ahogy a szerelmem  kisétál az ajtómon és ezzel együtt az életemből. Valószínűleg örökre.
- Cel kicsim én holnap korán megyek dolgozni, most meg megyek aludni. Mi már nem találkozzunk. De majd megyek titeket látogatni. Szeretlek. – mondja a nénikém.
- Én is szeretlek Nina. Köszönök mindent, amit értem tettél.
 Megöleljük, egymást aztán kimegy, én meg neki láttok pakolni.

 A repülőgépen ülök, és kifelé bámulok az ablakon. Hamarosan felszállunk, és végleg itt hagyom a szeretteimet. Persze a szüleim és a testvérem jönnek velem, de most nem rájuk gondoltam.
Gondolataimba visszajátszom az elmúlt hónapok eseményeit. Például a Castielel való első csókomat, a Lysanderrel való első fellépésünket, vagy a Rosával való beszélgetéseket.
Szép emlékek ezek. Egyébként Lexietől is sikerült elbúcsúznom ma reggel.. Ami egy „legközelebb”ből és egy biccentésből állt. Még soha nem volt ennyire jó a kapcsolatunk.
 Sóhajtok, mikor a gép elindul a kifutón.
- Minden rendben húgi? – kérdezi Gideon aki mellettem ül.
- Igen. Illetve nem egészen…
- Minden rendben lesz. – mondja a bátyám miközben a vállára hajtom a fejem ő meg átölel.
- Összességében nagyon jó volt itt. Ezzel mintha egy részemet is el kellene hagynom. – suttogom. 

18 fejezet: Mindent itt hagyni

*Sziasztok. Már annyira kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni ehhez és a következő részhez :) Ez a fejezet magáért beszél. Valamikor a héten jön a következő. Üdv: Klárii*


1 héttel később:

 Nem sok minden történt velem az elmúlt egy hét alatt. Lysanderrel duetteztünk közönség előtt és nagy sikerünk lett.
Castiel nincs elragadtatva attól, hogy lett egy tetkóm, mert szerint „elhamarkodott volt a döntés és biztos meg fogom bánni”
 Mostanság nem nagyon hoztam egyes vagy kettesnél jobb jegyet. De majd kijavítom. Legalábbis remélem.
A gondolatomból az zökkent ki, hogy Nathaniel elhalad mellet.
- Hé Nat! – kiáltok utána.
- Igen?
- Emlékszel még Norára?
- A lányra, akivel a kórházban találkoztál?
- Igen rá. Ma délután találkozom vele egy kávázóba. Nincs kedved eljönni velem?
- Miért lenne? – úgy látom tényleg meglepődik.
- Csak úgy. Léci gyere velem.
- Hát jó. Ha ennyire szeretnéd.
- Szuper! Köszi.
- Nincs mit. Akkor délután. – ezzel tovább sétál.
- Miért találkozol vele délután? – lép mellém Castiel.
- Mert össze akarom hozni Norával.
- Hahaha… Kíváncsi leszek. – ezzel átöleli a vállam.
 - Legyél is, mert sikerülni fog! – a csengő szakítja félbe ezt a rendkívül fontos társalgást.

 Mire oda érünk a kávézóba, Nora már vár ránk. Pontosabban rám. Nathaniel meglepetés számára. Az arcát elnézve meg is van lepődve.
- Sziasztok! – Nora hangján érződik a meglepődés.
- Szia. – köszönünk egyszerre miközben mi is helyet foglalunk.
 Nagyjából öt percig semmiségükről beszélgetünk, utána a homlokomra csapok mintha elfelejtettem volna valamit.
- Ma megbeszéltük Rosalyával, hogy elmegyünk vásárolni! Már biztos vár rám! – kiáltok fel kétségbeesve.
- Semmi baj. Menj nyugodtan. Majd találkozunk legközelebb. – mondja az új barátnőm
- Ha már eljöttek maradjatok nyugodtan. Sziasztok! Érezzétek jól magatokat! – kiviharzok a helyszínről, miközben magamon érzem mindkettőjük tekintettét.
Nem bírok elfojtani egy mosolyt. Ez egész könnyen ment.
   Amikor haza érek meglepetés vendégek fogadnak. A nő haja fekete, a szeme kék, mint Gideonnak, Ninának, Lexienek, meg nekem. A férfi szeme zöld, de a haja szőke, mint nekem és Gideonnak.
- Anyu, apu! – kiáltok boldogan és a karjaikba vettem magam.
- Szia kicsim. – apu egy puszit nyom a homlokomra. Anyu tekintete nem éppen vidám. Csak nem dühös rám? Ha apu haragszik, akkor az egy dolog. De ha viszont anyu, akkor jaj nekem.
- Valami baj van?
- Igen Celine! Rontasz a tanulásban! Ráadásul Nina azt mondta tetoválást csináltattál. Felfogtad, hogy az örökre szól!? – anyu szinte ordibál.
- Azért jöttetek ide, hogy személyesen tudj letolni miatta?
- Nem. Azért jöttünk, ide hogy visszavigyünk téged meg a bátyádat Ausztráliába.
- MI?? – mintha valaki tiszta erőből mellkason vágott volna.
- Vegyél vissza hangerőből! Apáddal rájöttünk, hogy nem volt jó ötlet elengedni titeket. Nektek ránk van szükségetek. Holnap a 9 órai járattal megyünk. Pakolj!  - NEM!  Itt vannak a barátaim! Ráadásul életembe először igazán szerelmes vagyok.  Nem mehetek pont most el!
- Sajnálom lányom, de megyünk. - szólal meg apu is.
 Felrohanok a szobámba és bevágom az ajtót. Térdre esek a padlón. A sírás fojtogat. Hagyom, hogy a forró könny végig folyjon az arcomon. Belülről nem érzek mást csak a mindent megsemmisítő ürességet. Szinte levegőt sem kapok, ha arra gondolok, hogy itt kell hagynom mindent. 

17 fejezet: Fizikai fájdalom

Másnap reggel Lexivel kettesben ballagunk a suliba.
- Mikor veszik le a kezedről a gipszet? – kérdezi hamis kíváncsiságot költöztetve a hangjába.
- Ma. Végre valahára.
- Még két hétig sem volt rajtad. Hogy vehetik le ilyen hamar? – a hangjából minden fajta érzelem hiányzik.
- Elég, ha csak fásli lesz rajta.
- Ezt az orvos mondta, vagy titokban fogod levenni?
- Az orvos mondta –nevetek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ismer engem.
   Miután megérkezünk, gyorsan megkeresem Rosalyát. A teremben ülünk és a délutáni tervemet mesélem. Ő az egyetlen, akit betervezek avatni.
- Tényleg? Komolyan gondolod? Biztos vagy benne? – kérdezi a barátnőm.
- Igen, igen és igen. – vágom rá határozottan.
- Rendben, te tudod. Elkísérjelek?
- Köszi, az jó lenne.
- Mi lenne jó? – ül le mellénk Lysander.
- Ha Rosa elkísérne vásárolni. – hazudok, mert ha elmondanám neki a végén tovább adná Castielnek. A barátom nem tudhatja meg. Legalábbis holnapig biztos nem.
- Értem. – mondja gyanúsan méregetve. Tudom, hogy rosszul hazudok, na de ezt már csak el lehetne hinni. Vagy nem?
 Pár perc csönd után Lysander felém fordul.
- Ráérsz holnap este?
- Miért?
- Megint hívtak minket fellépni az Arány bálna étterembe. Ezúttal meg van a zenekar csak két énekes kellene nekik. Te meg én. Duettezni fogunk.
- Rendben. De van pár kérdésem.
- Megint fizetnek érte. – közli kapásból.
- Nincs több kérdésem, benne vagyok - mire azt kimondom Rosalyábol kitör a nevetés. Ez a lány milyen mosolygós mostanában! – Mit fogunk énekelni?
- Demi lovato és Joe jonas: Wouldn’t change a thing . Holnapig van időd begyakorolni. – elfordul, mert kezdődik az óra. Az agyam lázasan kotorászni kezd egy sor után a dalból. Igazán sokat kell gyakorolnom ebbe a két napban az biztos…

Délután Rosalya elkísér a dokihoz, aki leveszi a gipszem. Meg kell ígérnem neki, hogy nagyon vigyázok a karomra. Meg is ígérem. Mármint a doktornak, nem Rosának.
 Utána tovább megyünk a dolgomra.
- Biztos vagy benne? Nem akarlak lebeszélni, csak ez örökre tart. – mondja a legjobb barátnőm.
- Igen. Tudom. Készen állok rá, hogy az életem végig rajtam lesz.
- Nem izgulsz?
- Egy kicsit. – közben belépünk oda, ahová indultunk.
- Mi szél hozott ere titeket, csajok? – kérdezi tőlünk a pasi, aki gondolom a tetoválást fogja csinálni.
- Tetoválást szeretnék! – bököm ki határozottan.
- Biztos vagy benn? Elég törékenynek tűnsz. – közli a tényt, engem méregetve.
Utálom, ha azt gondolják, hogy törékeny és gyenge vagyok. Attól, hogy a hajam szőke, szemem kék, a bőröm általában falfehér és alacsony vagyok, lehetek erős is.
- Biztos! – a kelleténél érdesebb a hangom.
- Rendben. Mit szeretnél?
- Egy csillagot a bal vállamra.
- Oké. Ülj le.
 Miközben a pasi a kis csillagot készíti, Rosa a másik kezemet markolja, biztatás képen.  Próbálom minél jobban összeszorítani a szám, de néha muszáj hangot adnom a fájdalmamnak. minden másodperc egy szenvedés. Aztán valahogy végre vége van.
- Egész jó lett. - mondom, miközben a tükörben vizsgálom a végeredményt.
- Illik hozzád. – közli Rosa, aki valószínűleg látja rajtam, hogy még mindig a fájdalom hatása alatt vagyok. – Nem bántad meg, Cel?
- Nem.
 Miután fizetek a pasasnak, távozunk.
  Otthon mondhatni áll a bál.  lexie és Gideon éppen ezerrel veszekednek egymással. Nina próbálja lenyugtatni őket, de nem nagyon sikerül.
- Te csak egy ostoba liba vagy Lex! Ez van! – kiabálja a bátyám az unokatesónknak.
- Lehet, hogy egy liba vagyok, de legalább engem nem utál a saját testvérem. – vág vissza a fekete hajú lány.
- Nem utál a húgom!
- Neeem… Vedd már észre, hogy a háta közepére sem kíván téged!
- Ez nem igaz! Ugye Celine? – fordul felém Gideon.
Mindkét veszekedő fél felém fordul.
- Hagyjátok őt ki ebből! – szól Nina, aki gyengéden meg fogja a vállaim. Igen ám, csak hogy a bal vállam nagyon fáj, hiába van bekrémezve és becsomagolva fóliába vagy mibe.
 Sikítva húzódok el.
- Mi a baj? Történt valami? Valaki bántott? Csak nem a barátod? – Gideon azonnal mellettem terem. A szememet forgatom a feltételezésére. Csak tudnom, mi baja Castiellel..
   Megpróbálok felmenni a lépcsőn válasz nélkül, de a bátyám nem hagy.
- Mi történt? Miért fáj a vállad? Csináltál ma valamit?
- Egyébként igen. Egy tetoválást. – közlöm mintegy mellékesen és felhúzom a felsőm ujját.
 lexie ajkán egy halvány mosoly suhan át, Nina nénikém arca teljesen elsápad, Gideon meg mérgesnek tűnik. Ez az! Remélem, sikerül annyira feldühítenem, hogy lemond rólam, vagyis az életem irányításáról.

16. fejezet: Rettegés

 *Sziasztok. A horror házas jelenetet idekezdtem nem ijesztőre csinálni  de hát ilyen lett. Szerintem nem túl félelmetes, de ha valaki ijesztőnek találja, bocsánat. Én egy laza 12-es karikát raknék rá, de szerintem nem olyan durva. Üdv: Klárii*

20 percen belül megérkezünk. Egy elhagyott ház kertjébe megyünk végig. Vagyis kívülről néz ki elhagyatottnak. Egy férfi áll elénk.
- Segíthetek gyerekek?
- A horror házba jöttünk. – jelenti ki Lysander, határozottan.
- Értem. Készen álltok 30 perc rettegésre?
- Igen! – válaszolok most én. Remélem, nem hallatszik ki a hangomból a bizonytalanság. 30 perc? Nem lesz egy kicsit sok?
 Miután megvesszük a jegyeket, egy ajtó előtt kell állnunk és elolvasni valami szabályzatot. Nem szabad felvételét készíteni, a szereplőkhöz hozzá érni, meg a többi szokásos dolog van leírva.
 A gyomrom összezsugorodik. Izgulok. Nagyon remélem, hogy nem fogok halálra rémülni.
Egyszer csak kinyílik előttünk az ajtó. A fiúk mennék előre, én meg egy kis habozás után, utánuk.
 A szobát, ahová érkeztünk két szóval tudom leírni: fura és ijesztő.
- Sziasztok! – ugrik elő, az ajtó mögül egy férfi művéres kötényben. Természetesen felsikítok, pedig elég nyilvánvaló, hogy ő nyitotta ki az ajtót.
- Jó napot! – köszön Lysander udvariasan.
- Helló. Én vagyok a Pa-pa – a nevét nyújtva mondja.
- Én Castiel vagyok. Ők meg Celine és Lysander.
- Örvendek! Biztos remekül fogjuk érezi magunkat.Vagyis inkább csak én. Innen már nem jöttök ki élve! Egyesével fogtok elhullani! – mondja ijesztő hanghordozással. Oda megy az ajtóhoz és kulcsra zárja, mire egy hatalmasat nyelek.
 - Most viszont elkérném a jegyeiteket. – fojtatja tovább „Papa”.
 A kezébe is nyomjuk.
- Ebből fogok papírcsákót hajtogatni a sírotokra!
- De szép legyen ám! – mondja Castiel.
- Az lesz! Most pedig menjetek körbe a házamba. Arra kérlek titeket, hogy a családi békét ne zavarjátok meg! – ezzel tovább enged minket. A tovább menetel egy másik ajtón keresztül van.
 Lysander megy előre. Castiel látja, hogy nem szívesen mozdulok, ezért megfogja a kezem (a jobbat, mert a bal még mindig gipszben van) és bátorítóan rám mosolyog.
 A következő szoba… Egyáltalán ez egy szoba? Sötét van ezért alig láttok valamit.
 Egyenesen megyünk. Egy nő hangját halljuk, mire megállunk.
- Menjetek tovább! MENJETEK TOVÁBB! - kiabálja a nő valami rácsot zörgetve. Mintha egy ketrecben lenne. Sem a zörgetést, sem a kiabálást nem hagyja abba.
A bal kezemen a gipsz neki ütődik valaminek. A ketrecnek? Oda nyúlok a jobb kezemmel is. A nő hozzá ér a rácsot fogó kezemhez. Sikítva hátrálok. Castiel nyugtatóan át ölel.
- Ki akarok menni! – mondom és remélem, hogy csak ő hallja.
- Nyugi! – ezzel tovább megyünk.
 Egy piros foltos függöny alatt megyünk át. Ez csak festék! Próbálom nyugtatni magamat. Na, nehogy már megijedjek a festéktől!
 A magát Papának nevező fickó áll előttünk.
- Ez a konyha! – mondja a maga, baljós hangján.
Csupa művér az egész. Egy kés is van. Szerintem műanyag.
- Szép konyha! – mondom bátorságot tettetve.
- Köszönöm. – válaszol, mintha ez tényleg nagyon szép lenne.
 A következő fél óra, úgy nagyjából egybe folyik. A fiúk poénkodnak, néha-néha én is, de leginkább csak sikítok és félek.
 Amikor végig megyünk és kiengednek, szinte kifutok a szabadba. Lysanderék röhögve követnek.
- Mi az Cel? Talán nem bírod a horrort? – kérdezi Lysander tetettet aggodalommal.
- Dehogynem! – mondom tetetett felháborodással.
- Tényleg? Akkor eljössz velünk egy másikba is? Ami 70 perces? – szál be a piszkálásomba Castiel is, miközben nyugtatóan megölel. Vajon érzi, hogy még mindig remegek?
- Hogy mennyi? Nincs az a pénz! – közlöm határozottan. A fiúk megint röhögni kezdnek. Könnyű annak, aki bírja az ilyen ijesztő dolgokat.

Amikor már otthon vagyok, Rosalya átjön.
- Milyen volt? – kérdezi a szőnyegen ülve.
- Egész jó. – füllentek
- Be voltál tojva, igaz?
- Igen… - vallom be szégyenkezve.
- Sejtettem. De ne aggódj, én is így lennék.
- Milyen volt a napod ed…- kezdeném témaváltás céljából, de ebben a pillanatba Gideon beront a szobámba. A sarkába ott van Lexie, aki valószínűleg csak azt reméli, hátha összeveszünk a tesómmal.
- Mi van már megint? – kérdezem idegesen.
- Semmi. Csak hallottam, hogy valaki van nálad.
- Ez kész! És te le akartad ellenőrzi?
- Igen.
- Akkor megnyugodhatsz, mert Rosa az, a legjobb barátnőm. Vagy talán ellene is van kifogásod? Lehet, hogy nem jó társaság nekem?
- Egyelőre azzal barátkozol, akivel akarsz.
- Ezt most komolyan mondod? NEM KÉRTEM ENGEDÉLYT - most már ordibálok. Nem az apám! Nem mondhatja meg nekem, hogy mit csináljak és kivel barátkozzak.
- MÉG TE CSAK EGY GYEREK VAGY, IGENIS ENGEDÉLYT KELL KÉRNED!! – kiabál ő is. Háta mögött az unokatestvérem épp a mosolygást próbálja visszafojtani.
- Na, jó én elmentem. Léci ne nyírjátok ki egymást! Még hívlak Cel. – ezzel Rosa elviharzik.
 Végül Nina nénikénk nyugtat le minket.
Egyedül az ágyamon gondolkodok. Végül egy fura döntésre jutok. Még jobban fel fogom bosszantani a bátyámat! Mivel tudnám?
 Lexievel való telefonbeszélgetésünk visszahangzik a fejembe. „Előbb csináltatok egy tetoválást, minthogy „szövetséget kössek” veled” Ez az!

15. fejezet: A vihar miatt...

*Sziasztok ebbe és a következő fejezetbe vannak jelenetek amik igaz történeten alapulnak (Nora és Celine beszélgetése, a horror házas rész) ugye Nóri?
 Ez egy kicsit hosszabb lett mint terveztem, de remélem tetszik :) üdv: Klárii*

- Nina hívott. Azt mondta, hogy nem tud értem jönni... A villámok között meg ne induljak el… Szóval… - dadogok szerencsétlenül. Castiel nevetni kezd.
-  Ebbe a viharban tényleg nem kéne sétálgatnod. Persze, hogy nálam alhatsz. – válaszol a fel nem tett kérdésemre.
   Mivel nincs jobb dolgom, visszatérek a pudingomhoz. Nem értem, hogy Castielnek mi baja vele. Ez ehető. Legalábbis szerintem, mert megkóstolni nem merem.
 Megmondom őszintén, hogy egy kicsit félek itt aludni. Ráadásul a barátom szülei sincsenek otthon… Na jó, a bolhából csinálok elefántok. Csak nyugalom!
- Megkóstolod? – kérdezem a tál felé bökve.
- Kösz, de inkább kihagyom. Nem szeretnék fiatalon meghalni.
- Ha-ha. – ezzel óvatoson a számba veszek belőle egy kicsit. Mit rontottam el?! Ez borzalmas! Egyszerre édes, savanyú és sós. Nagy nehezen lenyelem.
- Látva az arckifejezésed, jól teszem, hogy nem kóstolom meg. – mondja egy idegesítően aranyos mosoly kíséretében.
- Pedig egész jó!
- Persze! Nem tudsz hazudni Cel.
- Tudom. - sóhajtva félretolom az alkotmányom.
 Ekkor csörögni kezd a mobilom. Meglepve pillantok a kijelzőre. Nora az. A kórházban megismert lány.
- Szia. - köszönök vidáman.
- Szia Celine! Csak azért hívlak, mert kölcsön adtad azt a krimit. Kiolvastam.
 - Hogy tetszett?
- Nagyon jó volt! Igazad volt, tényleg nagyon ügyesen ír az író. Szóval, mikor adhatom vissza a könyvet?
- Nem is tudom. Valamikor a jövő héten?
- Rendben. Majd még hívlak. Egyébként hogy vagytok… Akarom mondani vagy.
- Kösz, én és Celine jól vagyunk. És ti hogy vagytok Norával? – kérdezem vigyorogva.
- Köszi, jól. Most Nora épp iszok.
- Az jó. Celine meg épp tanul. Hihetetlenül stréber az a gyerek. Még jó, hogy én nem vagyok az! – a vonal túlsó végén, az új barátnőm próbálja visszafojtani a röhögést. Castiel meg értetlenül néz rám. Ez tényleg egy nagyon értelmes beszélgetés.
- Igen, még jó. Te teljesen normális vagy. Bár Celine egy kicsit idegesítő lány.
- Szerintem is. De ezt pont hallotta és dühös rád. Egyébként te is normális vagy, de Nora idegesítő.
- Ezt most Nora hallotta. Azt üzeni, hogy öri-hari! – azt nyávogó hangon mondja. Alig bírom abba hagyni a nevetést. Csak mi vagyunk képesek többes számba beszélni saját magunkról.
- Akkor öri-hari. - mondom én is nyávogva.
- Négyünk közül, egyikünk sem normális!
- Hát nem. Viszont most letesszük. Szia Nora. Üdvözlöm Norát.
- Szia Celine. Üdvözöljük Celinet. – ezzel leteszi.

 Lezuhanyozok és Castiel ad egy nadrágot és egy pólót. A tükör előtt állok és röhögök magamon. Mondanom sem kell, hogy milyen idiótán festék a ruhákba, amibe majdnem kétszer beleférek.
 Vacsorára müzlit eszünk, tekintve, hogy egyikünkből se nagyon lesz szakács. És most szépítettem.
   A kanapén alszok. A hajamat szétterítem a párnán, nehogy elaludjam valahol.
 Már éjfél is elmúlt, de nem tudok elaludni. Zavarnak a villámok és a dörgések. Arról nem is beszélve, hogy idegen környezetben vagyok. Aludjál már Celine! Nem vagy kislány! Nem kell félned a viharban!
Hiába parancsolok magamra, akkor sem megy. Ebben a pillanatban egy villám becsap, valahová nem messze. A fénye bevilágítja az egész nappalit. Hangosan felsikítok. Az ablakhoz rohanok. A villám az egyik fába csapódott be, ami az utcán áll.
Castiel szobája felé veszem az irányt. Ciki vagy sem, akkor is félek.
Meglepetésemre ő is ébren van.
- Felkeltem a sikításodra. Valami baj van? – kérdezi aggódva.
- Nem. Csak egy villám…
- Félsz a viharban?- még a sötétben is látom, hogy mosolyog.
- Nem! Illetve egy kicsit.
- Értem. – ezzel arrébb csúszik az ágyán. Bebújok mellé, ő meg átkarol.
- Jó éjt Celine! – mondja, miközben egy puszit ad a homlokomra.
- Jó éjt! – közben lehunyom a szemem. Furcsa, hogy milyen hamar sikerül elaludnom.

 Isteni érzés Castiel karjaiban kelni. Miután megreggelezünk, haza indulok átöltözni, utána meg elmegyünk a horror házba.
 Haza érve Nina már vár rám.
- Miden rendben? – kérdezi, miközben gyanúsan méreget.
- Persze! Elmegyek Lysanderrékel valahová. – jelentem ki, miközben a szobámba robogok.
Gyorsan átöltözök, valami tiszta ruhába. Utána alaposan kifésülöm a hajam és végül halványan sminkelek. Mikor végzek Gideon kopogás nélkül beront.
- Mi van? – kérdezem mogorván.
- Hogyhogy mi van? Miért nem aludtál itthon? Hol voltál?
- Semmi közöd hozzá!
- De igen van! A bátyád vagyok.
- Ez nem jelent semmit. Nina felügyelete alatt vagyok és ő tudja, hogy hol voltam.
- Ugye nem annál a srácnál, voltál, aki a kórházban is meglátogatott?
- Nincs hozzá semmi közöd! – most már felemelem a hangom.
- De igen van! Ő nem hozzád való! – Gideon is kiabál.
- De hát nem is ismered! Még a nevét sem tudod! Különben sem te  döntöd el, hogy kivel járjak.
- Igazából de! Idősebb vagyok nálad, szóval én döntök! - erre belőlem kitört a nevetés.
- Ezt nem mondod komolyan! Esetleg a barátaimat nem akarod leellenőrizni?
 Látom, hogy a kezeit ökölbe szorítja. Nem félek tőle. Nem fog megütni. Tudom, hogy valamilyen szinten szeret engem, még ha nem is nagyon mutatja ki.
- Én csak vigyázni akarod rád! Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked. – mondja, most már valamivel halkabban.
- Köszi, de én is tudok vigyázni saját magamra.
 -Rendben, de ne hozzám gyere sírni, ha összetöri a szíved.
- Erre nem fog sor kerülni! – ezzel elviharzok mellette. Igen, kimenekülök a saját szobámból. Na, mindegy.
Nina gépén nettezek egy kicsit, miközben Rosalyával dumálok telefonon.
 Mikor végezzek, Ninával beszélgetek.
- Gideon meddig marad? – kérdezem semleges hangon.
- A szüleitekkel azt beszéltem meg, hogy addig marad, ameddig akar. Ha már egy félévet mulaszt az egyetem akkor itt is pihenhet.
- Értem.
 Kicsit később csöngetnek. Castiel és Lysander az.
- Na, indulhatunk a horror házba? – kérdezi vigyorogva az utóbbi.
- Persze. – mondom viszonozva a vigyort. 

14. fejezet: Egy romantikus délután

*Sziasztok! Továbbra is kérlek titeket, hogy kommenteljetek vagy pipáljatok, mert szeretném tudni, hogy tetszik-e vagy nem, amit írok. Köszönöm az eddigi hozzászolósokat/pipákat és hogy szánsz rám néhány percet és elolvasod amit irkálok :) Üdv: Klárii*

- MI?- kérdezem döbbenten.
- Egy alku. Ki kell jönnünk egymással!
- Miért kéne?
- Mert összefogunk Gideon ellen.
- Miért? És hogyan?
- Mert Gideon erős ellenfél.
- Te jó ég Lexie!  Nem valami kiesős valóság showban szerepelünk!
- Pedig jó alku lenne. Nem fogok szemétkedni veled és korrepetállak fizikából (a jegyeid alapján rád fér), te meg kideríted, hogy mi Gideon gyenge pontja  Mert, ha valakit közel tud engedni magához, az te vagy.
- Neked elment az eszed! Gideon a bátyám!
- Tudom. Ezt most miért is mondod?
- Mert nem akarok neki rosszat.
- Pedig jól járnál.
- Előbb csináltatok egy tetoválást, minthogy „szövetséget kössek” veled!
- Utolsó lehetőséged. Biztos?
- Biztos! – ezzel lecsapom a telefont.

Egy héttel később:
Castiel szemszöge:

 Hangosan kopognak a bejárati ajtón.
- Megyek már! – kiáltok, miközben a kulcsot keresem.
 Mikor végre megvan, kapkodva kinyitom az ajtót.
- Ja, csak te vagy! – mondom csalódottan.
- Én is örülök, hogy látlak! - szólal meg Lysander.
- Bocsi, de másra számítottam.
- Csak nem Celinet várod?
- De.
- Akkor bemehetek? Mert esik az eső.
- Tényleg? – amint elnézek mellette látom, hogy tényleg. Félre állok az ajtóból.
- Csak, ezért jöttem, mert elhagytam a…
- A jegyzetfüzetedet? – vágok a szavába.
- Nem. Az új dalunk kottáját. Kölcsön kérhetném a tiédet?
- Aha. Hozom, te maradj itt. – ezzel felrohanok az emeltre.
 Miközben, keresgélek kopogást hallok.
- Nyisd már ki!- kiabálok le.
 Végre megtalálom a kottát.
 Lysander és Celine az előszobában beszélgetnek. Nem kicsit eshet az eső, mert a lány szőke haja csuromvíz.
 Oda adom Lysnek a kottát. Megköszöni és elmegy.
 - Ne haragudj, amiért késtem. - szólal meg Cel, amikor már kettesben maradunk.
- Semmi baj. – ezzel átölelem a derekát, ő meg a jobb kezével a nyakamat. A bal keze még mindig gipszben van.
 Lehajolok és megcsókolom. Az ajkai most is puhák és narancsízűek, mint általában.

 A nap nagy részét a tévé előtt töltjük, összebújva. Az eső odakint lassan viharrá alakul át. Először egy focimecset néztünk, amit Celine végig szenvedett.  Most valami fiúbanda sorozatát nézzük, amit én szenvedek végig. De legalább Cel néha felnevet rajta.
- Elmegyek WC-re. – áll fel, amikor vége az egyik résznek.
- Nem kell bejelentened. Sejtetem, hogy nem fel alá akarsz járkálni a házamban.
 Ő elsétál, a telefonom meg egy üzenetet jelez. Lysander az. Válaszolok neki, mire hirtelen egy jó ötletem támad. Berohanok a konyhába. Ketchupot nyomok a nagy konyha késre és lekapcsolom a villanyt.
 Egy perc múlva lépéseket hallok.
- Castiel? Hol vagy? – hallom, ahogy közeledik. Ekkor előugrok a késsel a kezemben.
- Wáááá!
-ÁÁÁÁÁ – nagyot sikít, és egy hatalmasat ugrik hátra.
 Nevetve lerakom a kést a mosogatóba.
- A frászt hoztad rám! – a hangja remeg, az arca falfehér.
- Az volt a cél!
- Ez nem vicces!
- Valójában az. - még mindig nevetve magamhoz ölelem. Érzem, hogy milyen gyorsan ver a szíve.
- Minden rendben? – kérdezem, miközben azon vagyok, hogy abba hagyjam a röhögést.
- Igen. Honnan jött az ötlet?
- A horror háztól.
- Mi?
- Nyílt egy a közelben. Nincs kedved holnap eljönni velem és Lysanderrel?
- Nem is tudom. Kicsit félős vagyok.
- Kicsit?
- Igen egy kicsit!
- Nem egyedül fogunk beküldeni. Mi is veled leszünk.
- Jó. Veletek megyek.
- Meglátod jó lesz. – mondom miközben egy puszit nyomok a homlokára.
- Hiszem, ha látom. – morogja.

 Elég nagy vihar keletkezet. Mindjárt kezd sötétedni. Celine megpróbál összedobni valamit. Elvileg pudingnak készült, de ránézésre fogalmam sincs micsoda. Úgy érzem ő nem egy nagy konyhatündér. Mondjuk az segíthet, hogy nem nagyon hagyom végezni. Csörögni kezd a mobilja. Kimegy telefonálni. Én a pudingnak csúfult masszát tanulmányozom. Azon sem lepődnék meg, ha lélegezne. Vajon, ha megbököm egy villával, megmozdul?
  Pár perc múlva Cel visszatér. Az arca elfehéredett, a kezében a telefont szorongatja. Kétség sem fér hozzá, hogy baj van.
- Mi történt? – kérdezem, miközben automatikusan átkarolom.