2. kötet, 27. fejezet: Vérfertőzés a köbön

*Sziasztok! A téli szünet örömére most előbb hoztam új részt. Ráadásul ez egy extra hosszú, extra fontos fejezet. Tudom, akik olvasták a BTR-es blogomat a rész címének elolvasása után jogosan kérdezhetik, hogy "Már megint?" de nem, ez most nem olyan lesz. Jó olvasást :)*


Következő szünetben  Irisszel beszélgetek, amikor valaki hátulról megfogja a vállam. Gyorsan  megfordulok és szembe találom magam Lysanderrel.
- Szia. – köszön mosolyogva.
- Szia. – viszonozom a mosolyát, miközben átölelem.
- Megváltoztál. Most még csinosabb vagy. – suttogja a fülembe úgy, hogy senki se hallja meg.
- Te nem változtál, de már azelőtt is nagyon jól néztél ki.
Elenged, de keze a továbbra is a karomon marad.
- Hiányoztál. – közli.
- Te is nekem.
- Lysander! – szólal meg egy hang.  Castiel áll tőlünk nem messzi.  Rám sem hederít.  Oda szól a barátjának:
- Jössz már?
- Persze, megyek. – mondja Lysander. Még egyszer rám mosolyog majd távozni készülnek. Castiel szabályosan át néz rajtam.
- Szóval most ez lesz az új hobbid? Úgy sincs mintha nem is léteznék? – szólok utána. Egy pillanatra megáll. Vissza fordul és végre rám néz. Azonban csak egy  lenéző pillantást kapok tőle.

Lexie szemszöge:
A nap nagy része számomra eseménytelenül telik. Nekem nincs sok barátom, akikkel lehetnék. Tanítás után, még Celine Kentinnel beszélget az udvaron, én gyorsan haza rohanok. Elhatározom, hogy cselekedek. Nem nézhetem végig, ahogy Castiel összeszűri a levet azzal a Deborah nevű lánnyal, miközben Celine megszüli a kicsit.
Hazaérve örömmel tapasztalom, hogy Nins nénikém dolgozik, Gideon meg kitudja hol van. Így senki nem akadályoz a tervem megvalósításában.
Felrohanok Cel szobájába. Kotorászni kezdek a holmijai között. Nagy nehezen megtalálom az ultrahangot, ami a Celine magzatát ábrázolja. Átcsörtetek Gideon szobájába. Használni kezdem a fénymásoló gépét (nem tudom, hogy miért van neki, de most hasznát veszem).
Éppen kihúzom a lefénymásolt lapot, amikor valaki benyit a szobába. Gideon áll előttem teljes élet nagyságban.
- Mit keresel itt? – kérdezi hűvösen.
- Másolok. Miért, minek tűnik?
- Mi az a kezedben?
- Egy lap és a másolata. – az említett tárgyakat a hátam mögé dugom. Nem igazán tudom megmagyarázni neki, hogy mit akarok éppen csinálni.
- Nagyon humoros! Elárulnád mi az?
- Semmi közöd hozzá! – csattanok fel.
-De van, mivel az én gépemet használtad engedély nélkül. – közelebb lép hozzám. Egyre közelebb. Nem kell sok hozzá és meglátja Cel ultrahangjának képét. Mégis mivel tudnám kimagyarázni? Hát semmivel.
Valamivel el kell terelnem a figyelmét.
Veszek egy mély levegőt és megteszem az elsőt, amit eszembe jut. Celért.
Előre lépek egy lépést. Belecsimpaszkodok Gideon nyakába, hogy lejjebb húzzam a fejét. Majd a számat az ő ajkára tapasztom.
Finoman kezdek, majd egyre gyorsítok. Akaratlanul is a kezem a nagyjából vállig érő szőke hajába markol.  Becsukom a szemem és teljesen kizárom a külvilágot.
Csak kicsit később esik le, hogy nem ellenkezik. Sőt, átöleli a derekamat.
Mégis mit művelek!? Hiszen ő az unokatestvérem!
Úgy lököm el magamtól, mintha égetne. Felkapom a csók előtt földre esett papírokat és a hátam mögé dugom.
Gideon kikerekedett szemekkel néz rám. kinyitja a száját, majd becsukja. Láthatólag nem tud mit mondani.
- Á, csak felejtsd el! – adom ki utasításban, majd kivágtatok a szobájából.
Visszacsempészem az ultrahangképet Celine szobájába.  A másolatot beleteszem egy borítékba, amire ráírom Castiel nevét. Ezt bele csúsztatom a táskámban.  Kisétálok az utcára. Castiel háza felé veszem az irányt. Remélem, jól emlékszem a lakcímére.
Hangosan fújom ki a levegőt. Próbálom lenyugtatni a hevesen dübörgő szívemet.  Mégis mi volt az, amit az előbb műveltem? Gideon az unokatestvérem. Igaz, hogy helyes srác, de akkor is a rokonom. Ráadásul utál engem. Főleg mióta miattam éget el a házukat.
Gideon tényleg jól néz ki.  Mindig is a szőke hajúak jöttek be nekem és neki is az van. Ráadásul jó selymes. Olyan jó a tapintása.
Ő maga meg nagyon kedves tud lenni. És figyelmes. Szereti megóvni a szeretteit. Igaz néha kicsit idegesítő tud lenni, de általában nyugodt és megfontolt. Nem szokott hirtelen cselekedni csak ha Celine vagy én felidegesítjük. Ilyenkor szeret velünk kiabálni, de hamar lenyugszik és visszaváltozik a komoly  önmagává.  Ha valakiben, akkor benne biztosan meg lehet  bízni, mert ő olyan... Elég! Nem akarok ódákat zengeni róla.
Csak azért csókoltam meg, hogy eltereljem a figyelmet. Nem kellett volna. Ez elvégre valamennyire vérfertőzésnek számít, nem? Akkor meg mi a szent szarért élveztem ennyire?
Lassan megérkezek Castiel házához. Vagyis remélem, hogy ez az övé. Elsétálok a bejártai ajtóig. Lehajolok és az ajtó alatti résen be csúsztatom a borítékot.
-Lexie? – hallok meg egy hangot a hátam mögül. Felegyenesedek, megfordulok és szembe találom magam Castielel.
Jaj már, hogy nem akar ez nekem sikerülni!
- Szia! Jó téged látni. Hogy vagy?
- Lexie! Mit keresel itt?
- Csak...csak téged akartalak meglátogatni. – nyögöm ki némi habozás után.
- Azt feltételezted, hogy az ajtó alatt vagyok?
- Igen...?
- Most gyere be és magyarázd el! – utasít, majd kinyitja az ajtót. Mielőtt belépne, észre veszi a félig kint, félig bent lévő borítékot. Felemeli a földről, majd egy kérdő pillantást küld felém.
- Ne nézd meg! – próbálom kikapni a kezéből, de ő elrántja. A tervem szerint, neki nem kéne tudnia, hogy tőlem van.
- Most lenyugszol és leülsz! – megfogja a csuklómat és a kanapéhoz vezet. Nem tudok mit tenni. Lebuktam. Ez szívás.
Pár méterre arrébb húzódik tőlem, majd kinyitja a borítékot. Felvont szemöldökkel tanulmányozza a benne lévő lapot.
- Ez mi? – kérdezi végül.
- Egy ultrahang felvétele.
- És kié?
- Egy várandós lányé.
- Na ne!? Ha nem mondod rá sem.. Várj! Azt mondtad, lány? Ezek szerint annyi idős, mint mi?
Figyelem, ahogy rájön. Egy másodperc alatt lesápad. Megmernék esküdni rá, hogy egy pillanatra félelmet és kétségbeesést tükrözz az arca.
- Celine terhes. – ez inkább megállapításnak hangzik, mint kérdésnek, azért nem válaszolok rá.
Castiel leül mellém a kanapéra. Pár percig csak csöndben ücsörgünk.  Mindketten elmerülünk a saját gondolatainkban. Végül ő szakítja meg a csendet.
- Hogy viseli? Nehéz lehet túl esni egy abortuszon.
- Abortusz? Félre érted! ő nem...
- Még nem? Akkor mikor?
- Castiel, soha. Nem fogja megölni a gyerekét.
Beletelik pár másodpercebe, mire kezdi túl tenni magát a sokkon, amit az előbb elhangzott mondatom okozott.
- Megakarja szülni? Akkor egyedül teszi mivel én nem...
- Nem vállalod a gyerekedet? – a hangomat feljebb emelem a keleténél.
- Azt sem akarom, hogy mások tudják, hogy Celine tőlem terhes. Még csak tizenhét éves vagyok. Szóval nem vállalom a gyereket.
- Értem, tehát felcsinálni azt feltudod, de a felelősséget már nem vállalod?  Ez ám az érett viselkedés! Csak gratulálni tudok! – felpattanok és még mielőtt bármi tehetne, kirohanok a házából.
 Haza felé sétálva néhány könnycsepp gördül le az arcomon. Nem akartam ezt. Nem kellett volna megtennem. Celinere kellett volna bíznom. Most már tudom, hogy szegény Cel nem számíthat a gyermeke apjára.
A bűntudat könnyeim egy kicsit csillapodnak, mikor hazaérek. Észrevétlenül akarok fellopakodni a szobámba, de valaki hátulról elkapja a kezemet a lépcső alján.
- Lexie, beszélnünk kell! – hallom meg Gideon hangját.
- Hol van Celine?
- A szobájában. De most ez nem...- az arcomat maga felé fordítja és elhallgat.
Kitépem a kezemet és felsietek a lépcsőn. Azonban ő utánam jön. Most a derekamat öleli át, hogy véletlenül se tudjak szabadulni.
- Lex, te sírtál. Miért? Mi a baj?
- Semmi csak... Inkább hagyjuk!
- Ne, ne hagyjuk. –Megfogja a kezem és bevezet a szobája. Ott ismét felém fordul válaszra várva.
- Csak elrontottam valamit, amibe bele se kellett volna avatkoznom... – kezdem, de a könnyeim újra elkezdenek gyülekezni.
Gideon nem kérdez többet. Közelebb lép és szorosan átölel. Fejemet a vállára hajtom. Úgy maradunk egy ideig.

2. kötet, 26. fejezet: A régi iskolapadban

*Sziasztok. Az elmúlt időszakban már többen kérdezték/nem értették Celine nénikéjének a nevét. Az első kötetben Ninaként emlegetem de a másodikban már Nins ként. Nos, ez a Nina becézése. Igen egyszerű oka van, annak hogy így hívom. Amikor elkezdtem ezt a blogot, még nem tartottam ott a játékban, ezért nem tudtam, hogy van egy Nina. Így hát inkább becézem.*


Meg várom, még felszáradnak a könnyeim. Csak utána megyek vissza a nénikém házához.
- Gyere Celine, éppen vacsorázunk. – szól Nins az ebédlőből.
Már mondanám, hogy nem vagyok éhes, amikor megérzem, hogy nagyon is az vagyok. Nem tehetem meg a születendő gyermekemmel, hogy éheztetem.
Így hát bemegyek az étkezőbe és leülök az asztalhoz. Szedek magamnak a vacsorából.
- Celine? Te sírtál? – ragadj meg a karomat Gideon.
- Nem. – lerázom magamról, majd távolabb húzódok tőle.
- Dehogynem! Mi a baj? Castiel...? – Lexie mellém lép és átölel.
- Nem akarok beszéli róla! A lényeg, hogy ő már túl van rajtam.
- Nem mondtad el neki? – kérdezi a nénikém óvatosan.
Kérdően nézek rá. Persze, hogy tud a piciről. Anyu nyilván elmondta a húgának. Gondolhattam volna.
- Nem, nem mondtam el Castielnek. És nem is fogom. – szögezem le.
- Holnaptól Celinnel új suliba fogunk járni? Melyikbe? – vált témát Lexie. Hálása mosolygok rá.
- Oda ahová azelőtt jártatok. A Sweet Amirsba.
- Ne! – csattanunk fel egyszerre az unokatestvéremmel.
- Nincs a közelbe egy másik gimnázium? – érdeklődöm.
- Lányok! Oda fogtok járni és kész! Nincs apelláta! – a nénikét türelme fogyóban van. Pedig  még csak most érkeztünk. Gyanítom, még nem voltam itt Gideon és Lexie megint összevesztek. Biztos az idegesítette fel Ninát.

-Celine!Celine!Celine!CELINE!
- Mi van? – kérdezem, miközben ébredezek.
- El fogunk késni. – jelenti ki Lexie, majd kiviharzik a szobámból.
Már megint sikerült elaludnom. Remek...
Gyorsan bekapok pár falatot, hogy ne induljak neki üres gyomorral. Utána vissza rohanok a szobámba és átöltözöm.
Nagyon izgulok. Szinte félek attól, hogy mit szólnak a hirtelen felbukkanásomhoz a régi barátaim.Vajon megint befogadnak?
Hirtelen rám jön egy rosszul lét. Ismét a wc felé görnyedve találom magam.
- Jól vagy Cel? Nem akarsz inkább itthon maradni ma? – Lexie kezét érzem a hátamon.
- Nem. Jól vagyok, csak izgulok és ezt megérzi a baba is. – felelem, mikor már tudok beszélni.
Folytatjuk a készülődést. Utána gyorsan elköszönünk a nénikénktől, majd útnak indulunk.
Az ismerős utcákon céltudatosan sietünk a nagy épület felé. Amint beérünk, a tanári felé vesszük az irányt. Az igazgatónő ismét üdvözöl minket, elmond néhány dolgot, amire nem figyelek. A gondolataim a barátaim körül járnak.
- Renden! Akkor a régi osztályotokba mentek vissza mind a ketten. Éppen Biológia óra van az osztálytermetekben.- ezzel elbocsát minket. Az óra már javában tart.
A terem előtt megállunk, majd egy mély levegő vétel után bekopogunk.
- Elnézést a zavarásért Mr. Faraize...- kezdem, de ő félbeszakít.
- Nahát! Celine és Lexie. Mi járatban vagytok erre felé? – érdeklődik a tanár úr.
- Mától ismét ide járunk.  – jelenti ki az unokatestvérem.
- Rendben. Foglaljatok helyet.
A teremvégében lévő pad felé sétálunk. Érzem ahogy minden szem ránk szegeződik.  
Pont így jártam Sydneyben is. Azzal a különbséggel, hogy akkor ismeretlen arcok néztek rám, most meg itt olyanok vannak, akiket ismerek. Néhány gyerek kivételével. Látom jöttek újak is. Vagyis pontosabban éppen én vagyok a legújabb.
Az órán semmit nem csinálunk. Illetve Lexievel suttogva beszélgetünk. A csengő megszólal, a többiek elkezdenek pakolászni.
-És Celine ismét váratlanul visszatér. Soha nem jut eszedbe, esetleg szólni, hogy csatlakozol hozzánk? – szólít meg egy ismerős hang.
- Kentin! – felállok és egy hirtelen felindulásból vezérelve a nyakába ugrok.
- Jó téged újra látni. Mi szél hozott erre? – kérdi, mialatt viszonozza az ölelésemet.
- Ez egy hosszú történet.
Észreveszem, ahogy Castiel kicsit távolabbról engem néz. Rideg, kifejezéstelen arccal. Mikor vissza nézek rá, ő egyszerűen kisétál a teremből.
Miután Kentin elenged én visszaülök a helyemre.
- Celine! – Rosalya robog be a látóterembe. Őt egy számomra ismeretlen, barna hajú lány követi.
- Rosa! – őt is átölelem.
- Olyan jó, hogy itt vagytok. Szeretnélek bemutatni titeket. Szóval ő itt az új lány, aki nagyjából egy hónapja érkezett. – mutat a mögötte álló barna hajó csajra.
- Deborah vagyok. – a lány közelebb lép. Na ne! Ilyen nincs!
Egy mosolyt erőltetek az arcomra, miközben őt tanulmányozom. Legális egyáltalán ennyi sminket használni?
- Én Celine vagyok, ő meg itt Lexie.
  A szünet tovább részében a lányokkal beszélgetek.  Amikor becsöngetnek oda fordulok az unokatestvéremhez és suttogva elmesélem neki Castiellel való tegnapi csevegésünket.
- Biztos vagy benne, hogy ő az a Deborah? – kérdezi tőlem a beszámolóm végénél.
- Persze. Túl nagy véletlen egybeesés lenne.
A terem másik végébe nézek. A ribi... akarom mondani Deborah Castiel mellett ül. Túlságosan közel húzódnak egymáshoz.
- Látod? –kérdezem Lexietől, feléjük biccentve.
- Hmm. Nekem nem szimpi a csaj. - jelenti ki.

2. kötet, 25. fejezet:Visszatérve

A gépünk leszállását követően átvesszük a csomagunkat és Dinát az állathordozójával együtt, majd elindulunk a kijárat felé.
Az ismerős utcákon sétálgatva várok valami „üdv újra itt” érzésre, de csak a szüleim és az otthonom hiányát  érzem.
Húsz percen belül megérkezünk a nénikénk házához. Előveszem a régről megmaradt kulcsomat és bemegyünk.
- Itt vagyunk! – kiált Lexie, amint belépünk a napaliba.
- Sziasztok! Végre megérkeztetek! – Nins szinte repül félénk. Először engem kap a karjaiba, majd az unokatestvéremet, végül Gideont.
- Na, pakoljatok le a szobáitokba. – mondja a nénikénk, miután elégé megszorított minket.
- Rendben de szerintem te addig rakj el mindent, ami veszélyes. Tudod, öngyújtót, gyertyákat. Jobb óvatosnak lenni, ha Lexie is a közelben van. – szemétkedik a bátyám.
- Elég már Gideon! Hagyd őt békén! – csattanok fel.
- Gyereket, több tiszteletet egymás iránt! Ha együtt akarunk lakni, annak van egy szabálya: nem veszekedhettek egymással. Világos? – kérdezi a nénikénk, miközben mindannyiunk szemébe néz. Bólintunk.
Felcipelem a poggyászaimat az emeletre. Bemegyek a régi szobámba. Itt már elfog az „újra itthon” érzés.
Dinát kiengedem a hordozójából. A macskám egyből felmászik az ágyra és aludni kezd. Őt nem igazán érdekeli a környezet változás.
  Itt minden úgy van, mintha ahogy legutoljára láttam. A szürke szőnyeg, az ezüst ágytámlás, szürke huzatos, nagy méretű ágy, a halvány rózsaszín falak (még csak négy éves voltam, amikor Nins megkérdezte, hogy milyen színűre akarom), a fehér íróasztal a kényelmes kék székkel, a szintén fehér szekrény. Tudom, színekben nem igazán harmonizál ez a szoba, de én így szeretem ahogy van.
Kipakolok, de nem igazán figyelek oda. Máshol jár az eszem. Castiel hazaért már a suliból? Hmm. Ezt csak egy módon tudhatom meg.
Gyorsan lerobogok a földszintre.
- Nina? Elmegyek és meglátogatom Castielt. – jelentem ki.
- Rendben, de ne maradj sokáig. Maximum két órát adok, oké?
- Oké.  – egy gyors puszit nyomok az arcára majd indulok is.
Minden lépéssel egyre jobban elbizonytalanodom, de nem állok meg. Meg kell tennem.
Amikor a házához érek meg toppanok. A csengő felé emelem a kezem. Majd vissza húzom. Nem! Nem állok készen rá. Dehogy nem! Na, most vagy soha!
Végül megnyomom.  Nem sokára az ajtó kinyílik. Nekem a torkomban dobog a szívem. Egy középkorú, fekete hajú férfi áll a küszöbön. Szóval ő az apja. Ezek szerint a szülei otthon vannak.
- Segíthetek valamiben? – kérdezi.
- Nem! Illetve mégis.. Castielt keresem.
- Ó értem. Te vagy a barátnője? Deborah, ugye?
Hogy kicsoda?
- Nem, én egy... régi barátja vagyok. Akkor beszélhetek vele? – teszem fel a kérdést, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom.
- Persze. Gyere be.
Kisé vonakodva, de belépek.  A férfi elmegy szólni a fiának.  Pár lépést közelebb megyek. Itt éppen hallom, amiről beszélgetnek.
- Miért engedtél be egy idegent? Legalább a nevét megkérdezheted volna. – ez Castiel hangja. Érzem, ahogy a lábam földbe gyökerezik. Csábít a gondolat, hogy hirtelen kereket oldjak.
- Egy alacsony szőke lány az. Nem hiszem, hogy valami elvetemült gyilkos lenne.
- Nekem nincs egy alacsony szőke barátom se.
Hmm. Naiv vagyok, ha azt hittem, egyből én fogok az eszébe jutni a leírás alapján?
Hallom a közeledő léptek zaját, ezért hátrálok.
- Celine? – Castiel meglepett kifejezéssel méreget engem. Édes Istenem, ő még mindig hihetetlenül jól néz ki!
- Szia. – kierőltetek egy mosolyt magamból.
- Mit keresel te itt?
- Nem beszélhetnénk inkább négyszemközt?
Bólint, majd felmegyünk a szobájába. Ő letelepszik az ágyra, én meg állva maradok az ajtó közelébe.
Érzem, hogy a gyomrom dió nagyságóra zsugorodik. A lábam remegni kezd. Remélem, hogy neki nem tűnik fel.
Castiel kérdően néz rám.
- A házatok nem sokat változott. Minden úgy van, mint ahogy legutoljára láttam.- szándákosan húzom az időt.
- Celine! Inkább azt mond, hogy miért tűntél el ilyen hirtelen és miért kerülsz elő, szintén hirtelen.
- Előbb inkább te. Igaz, hogy van barátnőd? – térek rögtön a tárgyra, még van hozzá merszem. Bár nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom a választ. Lehet jobb az édes tudatlanság.
Mikor nem mond semmit hozzá teszem:
- Kérlek válaszolj! Aszerint fogom alakítani a mondandómat.
Óráknak tűnő másodpercek múlva, végre megszólal.
- Igen. Miért mégis mit vártál? Eltűnsz majdnem egy teljes hónapra, én meg azalatt csak rád várok? Aztán úgy folytatjuk, mintha mi sem történt volna? Celine, nekem nem volt kedvem továbbra is a szeszélyeid miatt szenvedni. Tovább léptem.
Lehajtom a fejem. Aú. Ez az ütés most fájt. Nagyon is.
- Deborah a neve?
- Igen, de ehhez semmi közöd. Egyáltalán honnan tudod?
- Az mindegy. Én most inkább megyek. – az ajtó felé indulok, de Castiel hangja megállít.
- Egyáltalán mit akarsz?
- Semmit. Most már semmit. Inkább felejtsd el ezt a látogatást. – ezzel távozom. Még hallom, ahogy azt mondja ”rendben”.
  Az utcán lassan lépkedek. Félig abban reménykedek, hogy utánam jön, de nem teszi. Miért is tenné?
Nem szabadna most szomorkodnom. Hiszen én intéztem így. Szó nélkül csak úgy megszakítottam vele minden kapcsolatot. Természetes, hogy tovább lépett. Én ezt akartam. Hogy a gyerek meg én ne legyünk a terhére. Ha elértem, amit akartam, akkor miért fáj ennyire? Olyan, mintha kiszakadna a szívem a mellkasomból.
Nem akarok sírni. Mióta megtudtam, hogy terhes vagyok, nem is sírtam. Sikerült erősnek maradnom. Ám ez eddig tartott.
Lehajtom a fejem és magamra húzom a kabátom kapucniát. A forró könnyek végig folynak az arcomon.  Most kiadok magamból mindent. Sírok azért, mert nem tudom, hogy mi lesz velem meg a picivel. Azért mert leégett az otthonom. Azért mert a szüleimmel akarok lenni Sydneyben. És azért, mert most tört össze a szívem.

2. kötet, 24. fejezet: Ismét mindent itt hagyni

Felrohanok a szobámba.  Ez a helyiség még egyben van. Csak az ajtón látszódnak az égés nyomai.
A nagy, lila bőröndömbe bepakolom a fontosabb ruháimat. Főleg a melegeket, tekintve, hogy Angliában sokkal hidegebb van, mint itt.  Berakom az MP4-emet meg a laptopomat. A könyves polcom előtt elgondolkodok egy picit. Végül bedobom a két kedvenc sorozatom összes részét.
Gyorsan felveszek valami kényelmes ruhát.  A zsebembe csúsztatom a telefonomat. Előveszek egy kis válltáskát és belepakol az irataimat.  Útlevelet, diákigazolványt meg minden ilyesmit.
Megfogok egy nagyobb hátizsákot. Belepakolom a fésűmet, sminkkészletemet, meg a kedvenc parfümömet. Átrohanok a fürdőszobába és bedobom a többi szépészeti szeremet.  Alaposan körbe nézek ebbe a helyiségbe. Majd miután megbizonyosodok róla, hogy mindent elraktam, ami feltétlenül kell, vissza megyek a szobámba.
Gyorsan berakok a bőröndömbe törölközőket meg csizmákat.  Kezembe veszem az ütött-kopott szürke edzőcipőmet. Ezt sem hagyhatom Itt.
Miután végeztem becipzározom az összes poggyászomat.
Utoljára kinyitom a szekrényemet. Megakad a tekintetem a tükrön. Lassan a hasamra csúsztatom a kezemet.
- Még meg sem születtél már is sok mindenen megyünk mi keresztül. De ne aggódj, nem kell félned a tűztől. Többé nem fog előfordulni. – suttogom.
- Celine, te meg kihez beszélsz? – lép be a szobámba anyu.
- Csak a fiamhoz. Vagy lányomhoz.
- Tudod, nem kell ám örökbe adnod a picit. Apádnak biztos lenne egy-két szava hozzá, de én segítenék felnevelni. Én is anya vagyok, tudom milyen szeretni a saját gyerekedet. Én képtelen lettem volna megszabadulni Gideontól vagy tőled. Szóval ha úgy érzed, megszeretnéd tartani, én minden képen támogatni foglak.
- Köszönöm anyu, ez sokat jelent, de meg nem tudom. Kell egy kis idő.
- Nyugodtan gondolkozz rajta. Elvégre még van nagyjából nyolc hónapod a szülésig.
- Nem akarom elmondani a dolgot Castielnek. – váltok témát.
- Pedig az lenne helyes döntés, de ezt ráérünk még megbeszélni. Most mennünk kell, mert lassan lejár az időnk. – anyu átölel, majd egymásba karolva lesétálunk a földszintre. Pontosabba arra a helyre, ami még a földszintből maradt.
Gideon lehozza a cuccaimat az emeltről. A bőröndömön találok egy kényelmes fogást, a hátizsákot a hátamra veszem, az oldal táskát meg vállamra akasztom.
Mindenki elkészült, szóval elindulunk. Elhagyjuk az otthonunkat. Talán örökre.
Apu becsönget az egyik szomszédhoz és visszaadja neki azt a kölcsönt, amit tegnap adott a szoba kibéreléséhez.
Az utat a motelig, silány hangulatba tesszük meg. Sírni szeretnék, mégsem tudok.
Gideon néha szúrós pillantást küld Lexie felé. A szüleim nem szidják le a lányt, hiszen a bátyámtól már megkapta, meg gondolom ők is érzik, hogy mennyire bűntudata van.  Talán szerintük ez épp elég büntetést szegénynek.
- Tényleg nagyon sajnálom. Én nem akartam... – szólal meg Lexie, mintha csak megérezné, hogy éppen rá gondolok.
- Mintha a bocsánat kérésed bármit helyre hozna!
- Elég Gideon! A te ellenségeskedésed sem hoz helyre semmit. – kelek ismét Lexie védelmére.
- Celnek igaza van! Lexie bánja amit tett. Különben is csak baleset volt. Bármelyikünkkel előfordulhatott volna. – mondja anyu. Apu helyeslően bólint.
Amint visszaérünk a szobánkba, mindenki egyből intézkedni kezd. Apu szerez repülőjegyeket a holnap egy órakor induló járatra. Anyu beszél a sulival és elmagyarázza nekik, hogy holnaptól miért nem hozzájuk foguk járni Lexievel. Gideon elmegy és a barátnőjével tölti a napot. Ő nem igazán örül neki, hogy ellesznek választva. Apu ugyan mondta Gideonnak, hogy huszonkét éves létére dönthet saját maga. De a bátyám úgy gondolta inkább velünk jön és vigyáz az ő kishúgára meg az unokatestvérére. Így anyuék is nyugodtabbak.
Lexie és én felhívjuk Mirrint. Nagy vonalakban felvázoljuk neki a történteket és elbúcsúzunk tőle.
Délután megérkezik a rendőrség. Kihallgat minket a tűz esetről. Majd balesetnek nyilvánítják a történteket és távoznak.
  Éppen sötétedni kezd, amikor megszólal a telefonom. A kijelzőre pillantok. Dake hív. Gyorsan kimegyek a fürdőszobánkba, hogy egyedül rendezhessem le.
- Mit akarsz? – szólok bele a készülékbe.
- Neked is szia Celine. Én is örülök, hogy halhatom a hangod.
- Inkább mond, hogy miért hívsz.
- Hú de rideg valaki. Én csak békülni szeretnék.
- Békülni? – visszhangzom.
- Ja. Ássuk le a csatabárdot. Bocsánatot szeretnék kérni.
- Rendben, de miattam nem kell aggódnod. Holnap elköltözöm.
- Mi? Itt hagysz? Hova mész?
- Ahhoz neked semmi közöd! Szóval ez a búcsú Dake. Viszlát! – ezzel lerakom.
Bár menyire nehezemre esik elmenni innen, azért az jó, hogy őt nem kell látnom többé. Meg persze annak is örülök, hogy Jill nem tud több önbizalom csökkentő sértést a fejemhez vágni a lány wc-ben.
  Este csak nehezen tudok elaludni. Reggel a torkomban levő hatalmas gombóc kíséretében kelek fel. Készülődés közben érzem ahogy a hasam apróra zsugorodik. Nem sok kedvem van megint elköltözni. Ráadásul a szüleimet itt kell hagynom.
Hamar elkészülünk. A reptére vezető utat is hamar megtesszük. Most éppen a bejárat előtt álluk.
- Szeretlek titeket.  Hívjatok, amint megérkeztetek! – anyu egyesével megölel minket. A szeme máris könnybe lábad.
- Mi is szeretünk. – mondom neki.
- Ne aggódj! Vigyázok a lányokra. – szögezi le Gideon.
- Ti meg na aggódjatok miattunk! Mi jó helyen leszünk. Hamarosan ismét találkozunk. - ölelget meg minket apu is.
Majd utunkra engednek. A bátyám és az unokatestvérem kíséretében elindulok a reptér belsejébe.
Miután átjutunk az ellenőrzőponton, Lexievel elmegyünk a mosdóba.
Megmosom az arcomat.
- Celine, minden rendben?
- Persze. Csak nehéz elmenni. Ráadásul ott van...
- ...Castiel. Félsz a vele való találkozástól. – fejezi be gondolat menetemet.
- Jaj Lex, nem is tudod mennyire! Mi van ha már van barátnője? Elvégre majdnem egy hónapja beszéltem vele utoljára. Azóta tuti túl van rajtam. – kezemmel a tőle kapott nyakláncot markolászom. A gondolat, hogy elveszíthetem őt, megrémít. Még akkor is ha történetesen azért romlott meg a kapcsolatuk, mert őt akartam védeni. Nem akartam, hogy a gyerekünk miatt több problémája legyen. Igen, jobb is ha az egész az én gondom. Vagy mégsem?
- ÁÁÁ! Elegem van ebből! Idegesít, hogy nem tudom, mit akarok.  Az volt a célom, hogy távol tartsam magamtól és picitől az ő érdekében. Még is annyira vágyom rá. Vele akarok lenni! – csattanok fel hangosan. Nem érdekel, ha mások is hallják.
- Hé, nyugi kuzin! Ez talán  még helyre hozható. Nem biztos, hogy Castiel túl van rajtad – Lexie bátorítóan átölel. Majd kisétálunk a helyiségből. Vissza Gideonhoz.
Lassan megkezdődik a beszállás. Elfoglaljuk a helyünket a repülőn. Lex ül a bal oldalamon, Gideon a jobban.
- Minden rendben lesz. – suttogja a bátyám. A vállába fúrom a fejem és megszorítom a kezét.

2. kötet, 23. fejezet: Romokban

A szomszédok gyorsan a segítségünkre sietnek. Adnak nekünk pokrócokat, amivel betakarhatjuk magunkat, hogy ne fázzunk annyira. Az egyiküktől kapok egy állathordozót, amibe belerakhatom Dinát, mielőtt felébred és kiakarna szabadulni  karjaim közül.
Úgy tíz perc múlva egy nagy, piros tűzoltóautó áll meg mellettünk.
Az egyik férfi apuval kezd el beszélgetni. Közelebb megyek, hogy halljam.
- Nem maradt senki a házban? – kérdezi az idegen tűzoltó.
- Nem. Mindenki épségben kijutott.
A tűzoltó Dinára és rám néz, majd megkérdezi:
- Még egy állat sem?
- Nem.
Egy másik tűzoltó talál egy tűzcsapot. Rácsatlakoztatják a tömlőt. Majd kezdetét is veszi az oltás.
- Drágám, kérlek vidd a gyerekeket a legközelebbi motelba. Nem sokára én is csatlakozom hozzátok. – fordul apu, anyu felé.
- Nem hagyunk itt hajnalban, a tél közepén! – jelenti ki határozott az anyám. Azt azért be kell látni, hogy Ausztráliában vagyunk. Mínusz fokok azért nincsenek. Hiába is tűnik úgy a nappali hőség után.
Pár perc vita keletkezik arról, hogy most akkor ki menjen és hova. A végső érvet Gideon dobja be:
-Nem hiszem, hogy jót tesz Celnek meg a kisbabájának, hogy éjszaka közepén itt ácsorog egy szál semmiben. – ezzel sikerül meggyőznie anyut, hogy induljunk el apu nélkül. 
Az egyik szomszéd add kölcsön, mert természetesen egyikünk pizsama zsebéből sem tudunk pénz előhúzni.
Egy másik szomszéd elvisz minket kocsival  a legközelebbi motelig.
Anyu kivesz egy szobát.  Itt már melegebb van.
Lerakom Dinát a földre. Nem merem kiengedni az állathordozóból, mert még nem szobatiszta.
Az alvó helyeket gyorsan felosszuk egymás között. Lexie és én alszunk a franciaágyon, Gideon a kanapén. Mivel nem elég a hely, kell kérnünk egy pótágyat. Ezen alszik anyu. Meg persze apu, ha majd ő is ideér.
Bebugyolálom magam a jó meleg paplan alá. Aludni viszont nem tudok. Úgy érzékelem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Félóra múlva apu beront a szobánkba és felkapcsolja a villanyt. Mindenki azonnal felül az ágyán.
- Na? Mi történik éppen? – nyugtalankodik Gideon.
- Túl nagy a kár a földszinten. Az emelet úgy-ahogy megúszta.  Úgy néz ki, hogy a házunk életveszélyes. Per pillanat egy romhalmaz.  Holnap kapunk tíz percet, amikor bemehetünk és összeszedhetjük a holmijainkat. Még nem derítették ki, hogy mi okozta a tűzet. Ezzel kapcsolatba a rendőrség holnap kihallgat mindannyiunkat. Vajon mi történhetett? – teszi fel a kérdést apu, gyászos arccal.
Minden szempár anyura szegeződik. Ő látta meg elsőként a tűzet.
- Én ne..nem tudom. Melegem volt, ezért akartam inni egy pohár vizit. Amikor kimentem láttam a füstöt, meg a lángokat. Láttam, ahogy egyre tovább terjed. Először még csak a függöny lángolt,de nagyon gyorsan terjedt tovább.- fejezi be a beszámolóját anyu könnyes szemmel.
- A függöny... Neee! Az ne..nem... le..lehet. – dadog Lexie. Most mindenki őt nézi.
- Mondd el, mit tettél. – ölelem át őt, gyengéden.
- Meggyújtottam egy gyertyát. A nappali kis asztalán. Az ablak mellett. Aztán elfelejtettem leoltani...
- Az lehetetlen! Egy aprócska gyertya csak nem okoz ilyen nagy kárt! – csattanok fel.
- Nagyon is lehetséges Celine! Hányszor van olyan, hogy egy gyertya vagy egy cigarettacsikk miatt leég egy nagyobb terület. És az unokatestvérünk tudta ezt! Gondoltál rá, ugye Lexie? Eszedbe jutott, hogy leéghet a házunk? De neked az mindegy, igaz? Te visszamehetsz apucihoz Párizsba! Az, hogy velünk mi lesz, téged nem érint, mi? – Gideon olyan hangosan kiabál, hogy attól félek, felkeltjük a szomszédszobába levőket.
- Most azzal vádolsz, hogy szándékosan tettem? – ordít vissza Lexie.
- Igen, azzal! Talán letagadod?
- Ez hülyeség Gideon! Lex nem direkt csinálta! Senki nem gyújtja fel a házat, amiben alszik. Hacsak nem elmebeteg, de ő nem az! – kelek az unokatestvérem védelmére.
- Jó, gyerekek nyugodjatok le! Most nyomás aludni! Azzal ha egymással vitatkoztok nem oldódik meg semmi. – vet végett a kiabálásnak anyu.
Igazat adunk neki. Szépen elhelyezkedünk az ágyunkon és újra neki próbálkozunk az alvásnak.
Lexiere nézek. Látom rajta a bűntudat egy olyan fajtáját, ami nem fog egy könnyen elmúlni. Velem is ez lenne. Ha én felejtettem volna el a gyertyát, akkor tuti nyakig elmerülnék a bűntudatban. Talán tükörbe se tudnék nézni.
- Lex? – szólítom meg halkan.
- Igen?
- Nem a te hibád volt. Vagyis igen, de ez bárkivel megtörténhet. Ne okold magadat.
- Annyira sajnálom! Hatalmas nagy kárt okoztam. Te hogyhogy nem haragszol rám?
- Ezt teszi a szeretet. Plusz a harag nem old meg semmit.  Ha most én is fejedhez vágnám, hogy miattad hajléktalanok lettünk, akkor ugyanitt tartanánk, csak sokkal idegesebbek lennénk és nagyobb lenne bennünk a gyűlölet. Most inkább támogatnunk kell egymást, mint egy jó család.
- Köszönöm. – suttogja halkan.

- Gyerekek ébresztő! – kiált apu. Ránézek az órára. Negyed nyolc van. Valahogy azért csak tudtam aludni. Még ha álmaimban az égőházunkat is láttam.
- Miért kell felébrednünk? – kérdezem álmosan.
- Mert most kaptunk engedélyt, hogy tíz percig bemehessünk a házunkba. Készülődjetek!
- Mégis mit készüljünk? Nincs még ruhánk se. – szólal meg anyu. Igaza van. Pizsamába kell átmennünk a házunkig. Az most a kisebbik baj, hogy az emberek még hülyének is néznek minket.
- Mi lesz ezek után velünk? – teszi fel kérdést Gideon.
- Anyátok és én meghúzzuk magunkat egy barátunknál.  Titeket elküldünk egy biztosabb helyre.
- Nins nénihez. – állapítom meg
- Igen. Ő majd gondoskodni fog rólatok. És Celine, ha attól félsz, hogy találkozni fogsz a gyermeked apjával akkor...
- Tudom mit akarsz mondani! Tuti összefogok vele futni. Ha már ott vagyok, el kéne neki mondanom az igazat, ugye? – vágok apu szavába.
- Igen, de ezt még van időnk megbeszélni. Várhatólag egy holnapi járattal repültök a nénikétekhez.
Szinte futóléptekkel tesszük meg az utat az otthonunkig.
Amint belépünk az előszobába, anyu egyből sírni kezd. Megértem. Túl sok a pusztulás nyoma.
A padlón hamu terpeszkedik. Az étkező asztalunk, a székek, a kanapé... Nem más, mint egy nagy kupac rom. Bár még nagyjából felismerhető, hogy tegnap ilyenkor melyik bútor mi volt.
- Figyeljetek egy percet rám! Tíz percünk van, szóval siessetek. Pakoljatok és öltözetek át. Főleg az értékeket tegyétek el. – adja ki az utasítást apu.

2. kötet, 22. fejezet: Váratlan tragédia

Lexie beront a szobámba és leül az ágyam szélére. Sör szagot áraszt.
- Milyen volt a randid?
- Borzalmas! Az a srác annyira szerelmes... önmagába.- panaszkodik, belőlem meg kitör a nevetés.
- Nocsak! Csak nem beképzelt?
- De, nagyon. El sem tudtam férni mellette meg a nagy egója mellett. Másról sem beszélt csak magáról. Kivéve amikor rám öntötte a sörét.  Akkor bocsánatot kért. Majd folytatta a sztorit arról, hogy egyik reggel elaludt és ezért otthon hagyta a pénztárcáját. Meg a hajzseléjét.
- Bárkivel megeshet, hogy elmegy a borzalmas találkozóra. – mondom, miközben próbálom visszafogni a röhögést.
- Inkább te mesélj! Mi volt az orvosnál?
- Semmi. Két hét múlva vissza kell mennem ultrahangot csináltatni. Ellenben itthon már nagyon is történt valamit. Elmondtam a családom többi tagjának.
- Ez remek! Sokkal jobb, ha nem titkolod. Hogy fogadták?
- Anyu és Gideon viszonylag jól, de apu kiakadt.
- Biztosan megbékél majd.- átakar ölelni, de én eltolom magamtól.
- Előbb öltözz át. Baromira sör szagod van. Ugye te nem ittál?
- Dehogyis! Hát ilyennek ismersz engem? Én csak colát ittam.
Helyeslően bólintok, majd újra ölembe veszem a nyávogó Dinát.
Leixe elmegy a saját szobájába, így kettesben maradok a macskámmal.
Castieltől kapott  nyakláncomat szorongatom. Szétnyitom a szív alakú medált és a kettőnkről készült képet nézem. Annyira hiányzik. Nagyon nehéz megállnom, hogy ne hívjam fel.  Szeretném hallani a hangját. Csak még egyszer utoljára. Utána végleg megszakítok vele minden kapcsolatot.
 A kezembe veszem a telefonomat. Éppen készülők rányomni a hívás gombra.  Majd meggondolom magam.  Ha most felhívom, aztán megint figyelmen  kívül hagyom, akkor olyan lesz, mintha csak játszadoznék vele. Már pedig ő ezt nem érdemli meg.

2 héttel később:
- Amint láthatod terhességed méhen belüli, ami határozottan jó. Aztán azt is láthatod, hogy csak egy magzat van.- mondja Dr.Roberts a hasamról készült ultrahangra mutatva.
- Akkor miden rendben? – kérdezem, miközben lemászok az asztalról. Vagy ágyról. Attól függ minek nézzük.
- Egyenlőre úgy néz ki, de biztosan még nem tudhatjuk. Ezért kell rendszeresen eljönnöd hozzám.
- Rendbon doktor úr. Megtudhatom, hogy nagyjából hány hónap múlva lehet megállapítani a baba nemét?
- Most a magzat hat hetes. Akkor nagyjából tíz hét múlva. Viszont most van egy feladat, amit el kell intézned.
- Mi lenne az?
- Adok egy képet az ultrahangról. Ezzel fel kell keresned egy védőnőt. Az anyukád biztosan tud ebben segíteni neked.
Bólintok. Megbeszéljük a következő találkánkat, majd végzek is.
A kórház bejárata előtt egy számomra nagyon is ismerős zöld autó áll.
Szó nélkül beülök az anyósülésre.
- Minden rendben kislányom?
- Persze apu. – ő elindul a kocsival, én meg beszámolok neki arról, amit az orvos mondott.
- Miért jöttél elém? Anyu küldött?– kérdezem pár perccel később.
- Nem. Tudom, hogy az elmúlt hetekben sokat veszekedtünk.  Te vagy az egyetlen lányom és én szeretlek.  A mostani helyzeted nekem sem könnyű, de tudom, hogy ha haragszom rád, azzal nincs megoldva semmi. Csak szeretném elmondani, hogy én is melletted állok.
- Köszönöm. – suttogom halkan.
Az elmúlt két hetem gyorsan eltelt. Nagyjából semmi jelentésre méltó nem történt. Reggeli rosszulléteim még mindig vannak. A suliban minden a normális kerékvágás szerint megy. Persze Jill még néha beszól nekem a semmiért is, de ezt próbálom figyelmen kivűl hagyni. Dake levegőnek nézz. Ezt pont így jó.
Otthon sem történt sok minden. Apuval néha kicsit összeszólalkoztunk. Anyu rendszeres megossza velem a terhességgel való tapasztalatait.  Lexiere és Gideonra is bármikor számíthatok.
Miután apuval hazaérünk, Lexie és én a laptopján Pretty Little Liars maratont tartunk.
Este korán elmegyek aludni. Mostanában gyorsabban elfáradok. Ezt is a terhesség számlájára írhatom.
Szerencsére ma is hamar sikerül elaludnom.
Valaki sikít.  Ránézek az órára. Hajnali három van. A sikítás nem akkor szűnni. Most már az illető segítségért kiált. Felismerem anyu hangját. 
A pánik átjárja minden porcikámat. Gyorsan felveszek egy kardigánt a hálóingemre, meg egy papucsot a lábamra. A biztonság kedvéért a kezembe veszem Dinát. Majd kirontok a szobámból.
Füst. Éget szag. Valami itt nagyon nincs rendben.
- Celine! – hátra fordulok. Gideon áll mögöttem.
- Mi történt? – kérdezem idegesen.
- A na...nappaliban tűz van.
A bátyám gyorsan megragadja azt a karomat amelyikbe nem a macskát tartom, majd a bejárati ajtó felé húz.
A földszinten alig kapok levegőt a füst miatt. Nagyon  meleg van. A nappali felé nézek. Lángok. Túl sok láng.
Apu az előszobában áll.
- Hol van anyu? – a hangom elcsuklik.
- Már kint. Én megígértem, hogy addig nem hagyom el a házat, még valaki van idebent.
- Hol van Lexie? – kérdezi Gideon.
- Nem tudom. – válaszolja apu.
Az unokatesóm nevét kiáltva vissza felé indulok, de Gideon elkap.
- Megőrültél!? Nem mehetsz vissza!
- Itt vagyok. Siessünk! Azt hiszem...- kezdi a mögöttünk felbukkanó Lexie, de hogy mit hisz, az már nem tudjuk meg, mert a mondandója köhögésbe csap át.
- Akkor menjünk. – terelget minket apu a kijárat felé.
- Ne! Tél közepe van. Hideg van kint. Még a végén megfagyunk. – áll meg hirtelen Lexie.
- Szeretnél maradni? Mert akkor garantálom, hogy nem fogsz fázni.- zsörtölődöm a hülyeségén, majd érzem ahogy az orrom meg a szám megtelik füsttel.  Köhögnöm kell.
Gideon egyik kezével megfogja az én karomat, másikkal Lexiét, majd kihúz minket a házból.
Az utcán anyu szorosan magához ölel engem. Látom a szemében a könnyeket. Én nem sírok, pedig tudnék. Úgy érzem, erősnek kell maradnom.
Apu elő halásza a pizsamanadrágja zsebéből a telefonját és hívja a tűzoltókat.
Tényleg nagyon van. Egymást ölelgetjük, hogy kicsit melegedjünk. Dina nagyon álmosnak tűnik. Hamar elalszik a karomban. Jó neki, hogy ilyen nyugodt.
Most nincs más dolgunk mint várni.  A földszinten lévő ablakokon keresztül nézem ahogy a tovább terjedő tűz elpusztítja az otthonomat.

2. kötet, 21. fejezet: Családi perpatvar

*Sziasztok! Rájöttem, hogy  jól jöhet, ha fel lehet venni a kapcsolatot egy blog írójával. Ezért megadok egy elérhetőségemet. CSJ-n Larita néven vagyok fent. Jelölhetek bátran :)*

A szekrény ajtómban lévő egész alakos tükör előtt állok. Ráteszem a kezemet a hasamra. Most még nem látszik semmi, de pár hónap múlva megfog változni az alakom.  Hatalmas hassal hogy fogok suliba járni? Nem akarom, hogy a gimnázium összes tanulója meg a tanárikar tudja, hogy én gyermeket várok.  Nem igazán szeretném az orrukra kötni. Mégis csak egy tinédzser vagyok. Pedig muszáj lesz bele törődnöm, mert nem hiszem, hogy találok majd egy giga pulcsit, ami akár a szülést megelőző hetekben is eltakar.
- Celine, gyere egy kicsit!- kiabál apu. Hirtelen a földbe gyökerezik a lábam.
A nappaliba vár rám a családom nagy része. Apu keresztbe font karokkal áll, anyu átöleli a derekát. Gideon a kanapén ül. A kis asztalra van téve a kék babacipő, amit a szüleim ágyán hagytam.
A szívem hevesebben kezd el dobogni, gyomrom apróra zsugorodik, lábaim meg remegni kezdenek. Úgy érzem nem bírom tovább tartani a saját súlyomat, ezért muszáj leülnöm.
- Terhes vagy? – kérdezi anyu, az asztalra tett cipőre mutatva.
Egy pillanatra lehunyom a szeme és kifújom a levegőt. Legalább már tudják.
- Igen. – a hangom alig több egy lágy szellő legyintésénél.
Ezt követően idegtépő hallgatásba burkolózik az egész ház. Legszívesebben üvöltve kérdezném, hogy most mi van.
- Ilyen fiatalon? Ezt mégis hogy gondoltad? – szólal meg végre anyu.
- Nem direkt volt!
- Felelősség teljesebbnek kellett volna lenned!
- De te csak 18 voltál, amikor teherbe estél és megszülted Gideont.  Egy évvel voltál idősebb, mint most én!
- Neked éppen ezért nem kellett volna ugyan azt a hibát elkövetned!
- Hibát? Ezek szerint én egy hiba vagyok? – csatlakozik a vitához az említett személy.
- Dehogyis! Te tettél engem édesanyává még 21 évvel ezelőtt.  Te és a húgod vagytok a legszebb dolgok az életemben. – anyu lerogy a kanapéra Gideon mellé, majd átöleli őt.
- Most térjünk vissza az eredeti témához. Azaz Celine helyzetéhez. Mégis mihez akarsz kezdeni?  - fordul felém a bátyám.
- Örökbe adom. Keresek neki egy olyan helyet, ahol szeretettel fogják felnevelni.
Anyu át ül mellém. Magház szorít.
- Annyira szeretlek Celine. – suttogja a fülembe.
 - Én is szeretlek anyu.
- Minden rendben lesz kislányom! Én melletted állok. – egy kósza szőke tincset simít a fülem mögé, miközben a másik kezével még mindig ölel.
Apu felé fordulok. Ő eddig még egy szót se szólt. Az arcára nézve, egyből tudom a véleményét.
- Nagyot csalódtál most bennem, igaz? – kérdezem félve.
- Igen. Én nagylelkűen befogadtam a barátodat a házamba pár napra, mert megbíztam benned. Erre te hagyod magad teherbe ejteni. Azt hittem ennél több eszed van. – normális hangnemben zúdítja rám mindezt. Bárcsak kiabálna! Akkor legalább rám ordít, majd valamikor megnyugszik. De ő halkan beszél, indulat nélkül, mintha a holnapi időjárást jelentené be.
- Apu kérlek...- a mondatot nem fejezhetem, be mert ő egyszerűen elsétál. Ki megy az utcára.
- Majd én utána megyek és megbékítem. Ne aggódj miatta. – anyu egy gyors puszit nyom a homlokomra, majd távozik.
A kezembe temetem az arcomat.  Sírni szeretnék, de még sem teszem.  Ha miden problémám miatt pityeregnék, akkor a könnycsatornáim is kiszáradnának.
Egy meleg kezet érzek a hátamon.
- Nem örülök, de én itt vagyok és vigyázok rád.  – mondja Gideon miközben felhúz és megölel.
- Köszönöm.
Pár percig csak ölelkezve állunk. Ő töri meg a csendet:
- Mit szólt Castiel, amikor elmondtad, hogy gyereketek lesz?
- Nem mondtam meg neki.
- Igaz, ez nem éppen telefon téma. Jövő hónapban elmondhatod neki személyesen is.
- Miért? Mi lesz decemberben?
- Mi lenne? Idén Nins nénikénknél töltjük a karácsonyt.
 Ő Cambirdge-ben lakik. Ott ahol Rosalya, Kentin, Lysader meg a töbiek. Castielt is bele értve.  Három hónappal ezelőtt én is azt a várost mondtam volna otthonomnak.
- Gideon, azt a helyzet...én nem...
-...akarod elmondani Castielnek, igaz?
- Igen. Tudom milyen érzés, ha babád lesz és nem állsz készen rá. Tudom milyen érzés, amikor majdnem elájulsz, mert annyira félsz a szüleid reakciójától. Nem akarom, hogy ezt ő is átélje. Legyen csak az én problémám.
- De húgi, ez így nem helyes!
- Tudom! De így a legjobb. – kibontakozom az öleléséből, aztán felsietek a szobámba. Még mindig remegek. Retteg attól, hogy aput végleg magamra haragítom. És ha ez után kidob a házából? Csak nem teszi meg velem. Vagy mégis?
Felkapom a földről Dinát. Remélem, hogy pihe-puha macskaszőr majd megnyugtat.
Dina lassan dorombolni kezd.  Olyan édes ez a kiscica.
A születendő gyermekem is imádni való lesz? Képes leszek rá, hogy átadjam másoknak? Milyen lesz az életem azzal a tudattal, hogy valahol a világba van egy kisgyerek, aki az enyém?
Egyik kezemmel még mindig a macskát tartom, másikkal meg végig simítok a hasamon.
Még nem régóta tudom, hogy terhes vagyok, mégis már most minden gondolatomat a baba köti le.
Milyen érdekes az élet. Valakik éveken át próbálkoznak mire összejön egy gyerek. Mások meg egy szép napon úgy ébrednek, hogy babát várnak, de nem fér bele az életükbe.
- Celine? Hol vagy? – Lexie hangja  tereli el a figyelmemet a kavargó gondolataimról.
- Itt vagyok!