2. kötet, 22. fejezet: Váratlan tragédia

Lexie beront a szobámba és leül az ágyam szélére. Sör szagot áraszt.
- Milyen volt a randid?
- Borzalmas! Az a srác annyira szerelmes... önmagába.- panaszkodik, belőlem meg kitör a nevetés.
- Nocsak! Csak nem beképzelt?
- De, nagyon. El sem tudtam férni mellette meg a nagy egója mellett. Másról sem beszélt csak magáról. Kivéve amikor rám öntötte a sörét.  Akkor bocsánatot kért. Majd folytatta a sztorit arról, hogy egyik reggel elaludt és ezért otthon hagyta a pénztárcáját. Meg a hajzseléjét.
- Bárkivel megeshet, hogy elmegy a borzalmas találkozóra. – mondom, miközben próbálom visszafogni a röhögést.
- Inkább te mesélj! Mi volt az orvosnál?
- Semmi. Két hét múlva vissza kell mennem ultrahangot csináltatni. Ellenben itthon már nagyon is történt valamit. Elmondtam a családom többi tagjának.
- Ez remek! Sokkal jobb, ha nem titkolod. Hogy fogadták?
- Anyu és Gideon viszonylag jól, de apu kiakadt.
- Biztosan megbékél majd.- átakar ölelni, de én eltolom magamtól.
- Előbb öltözz át. Baromira sör szagod van. Ugye te nem ittál?
- Dehogyis! Hát ilyennek ismersz engem? Én csak colát ittam.
Helyeslően bólintok, majd újra ölembe veszem a nyávogó Dinát.
Leixe elmegy a saját szobájába, így kettesben maradok a macskámmal.
Castieltől kapott  nyakláncomat szorongatom. Szétnyitom a szív alakú medált és a kettőnkről készült képet nézem. Annyira hiányzik. Nagyon nehéz megállnom, hogy ne hívjam fel.  Szeretném hallani a hangját. Csak még egyszer utoljára. Utána végleg megszakítok vele minden kapcsolatot.
 A kezembe veszem a telefonomat. Éppen készülők rányomni a hívás gombra.  Majd meggondolom magam.  Ha most felhívom, aztán megint figyelmen  kívül hagyom, akkor olyan lesz, mintha csak játszadoznék vele. Már pedig ő ezt nem érdemli meg.

2 héttel később:
- Amint láthatod terhességed méhen belüli, ami határozottan jó. Aztán azt is láthatod, hogy csak egy magzat van.- mondja Dr.Roberts a hasamról készült ultrahangra mutatva.
- Akkor miden rendben? – kérdezem, miközben lemászok az asztalról. Vagy ágyról. Attól függ minek nézzük.
- Egyenlőre úgy néz ki, de biztosan még nem tudhatjuk. Ezért kell rendszeresen eljönnöd hozzám.
- Rendbon doktor úr. Megtudhatom, hogy nagyjából hány hónap múlva lehet megállapítani a baba nemét?
- Most a magzat hat hetes. Akkor nagyjából tíz hét múlva. Viszont most van egy feladat, amit el kell intézned.
- Mi lenne az?
- Adok egy képet az ultrahangról. Ezzel fel kell keresned egy védőnőt. Az anyukád biztosan tud ebben segíteni neked.
Bólintok. Megbeszéljük a következő találkánkat, majd végzek is.
A kórház bejárata előtt egy számomra nagyon is ismerős zöld autó áll.
Szó nélkül beülök az anyósülésre.
- Minden rendben kislányom?
- Persze apu. – ő elindul a kocsival, én meg beszámolok neki arról, amit az orvos mondott.
- Miért jöttél elém? Anyu küldött?– kérdezem pár perccel később.
- Nem. Tudom, hogy az elmúlt hetekben sokat veszekedtünk.  Te vagy az egyetlen lányom és én szeretlek.  A mostani helyzeted nekem sem könnyű, de tudom, hogy ha haragszom rád, azzal nincs megoldva semmi. Csak szeretném elmondani, hogy én is melletted állok.
- Köszönöm. – suttogom halkan.
Az elmúlt két hetem gyorsan eltelt. Nagyjából semmi jelentésre méltó nem történt. Reggeli rosszulléteim még mindig vannak. A suliban minden a normális kerékvágás szerint megy. Persze Jill még néha beszól nekem a semmiért is, de ezt próbálom figyelmen kivűl hagyni. Dake levegőnek nézz. Ezt pont így jó.
Otthon sem történt sok minden. Apuval néha kicsit összeszólalkoztunk. Anyu rendszeres megossza velem a terhességgel való tapasztalatait.  Lexiere és Gideonra is bármikor számíthatok.
Miután apuval hazaérünk, Lexie és én a laptopján Pretty Little Liars maratont tartunk.
Este korán elmegyek aludni. Mostanában gyorsabban elfáradok. Ezt is a terhesség számlájára írhatom.
Szerencsére ma is hamar sikerül elaludnom.
Valaki sikít.  Ránézek az órára. Hajnali három van. A sikítás nem akkor szűnni. Most már az illető segítségért kiált. Felismerem anyu hangját. 
A pánik átjárja minden porcikámat. Gyorsan felveszek egy kardigánt a hálóingemre, meg egy papucsot a lábamra. A biztonság kedvéért a kezembe veszem Dinát. Majd kirontok a szobámból.
Füst. Éget szag. Valami itt nagyon nincs rendben.
- Celine! – hátra fordulok. Gideon áll mögöttem.
- Mi történt? – kérdezem idegesen.
- A na...nappaliban tűz van.
A bátyám gyorsan megragadja azt a karomat amelyikbe nem a macskát tartom, majd a bejárati ajtó felé húz.
A földszinten alig kapok levegőt a füst miatt. Nagyon  meleg van. A nappali felé nézek. Lángok. Túl sok láng.
Apu az előszobában áll.
- Hol van anyu? – a hangom elcsuklik.
- Már kint. Én megígértem, hogy addig nem hagyom el a házat, még valaki van idebent.
- Hol van Lexie? – kérdezi Gideon.
- Nem tudom. – válaszolja apu.
Az unokatesóm nevét kiáltva vissza felé indulok, de Gideon elkap.
- Megőrültél!? Nem mehetsz vissza!
- Itt vagyok. Siessünk! Azt hiszem...- kezdi a mögöttünk felbukkanó Lexie, de hogy mit hisz, az már nem tudjuk meg, mert a mondandója köhögésbe csap át.
- Akkor menjünk. – terelget minket apu a kijárat felé.
- Ne! Tél közepe van. Hideg van kint. Még a végén megfagyunk. – áll meg hirtelen Lexie.
- Szeretnél maradni? Mert akkor garantálom, hogy nem fogsz fázni.- zsörtölődöm a hülyeségén, majd érzem ahogy az orrom meg a szám megtelik füsttel.  Köhögnöm kell.
Gideon egyik kezével megfogja az én karomat, másikkal Lexiét, majd kihúz minket a házból.
Az utcán anyu szorosan magához ölel engem. Látom a szemében a könnyeket. Én nem sírok, pedig tudnék. Úgy érzem, erősnek kell maradnom.
Apu elő halásza a pizsamanadrágja zsebéből a telefonját és hívja a tűzoltókat.
Tényleg nagyon van. Egymást ölelgetjük, hogy kicsit melegedjünk. Dina nagyon álmosnak tűnik. Hamar elalszik a karomban. Jó neki, hogy ilyen nyugodt.
Most nincs más dolgunk mint várni.  A földszinten lévő ablakokon keresztül nézem ahogy a tovább terjedő tűz elpusztítja az otthonomat.

2. kötet, 21. fejezet: Családi perpatvar

*Sziasztok! Rájöttem, hogy  jól jöhet, ha fel lehet venni a kapcsolatot egy blog írójával. Ezért megadok egy elérhetőségemet. CSJ-n Larita néven vagyok fent. Jelölhetek bátran :)*

A szekrény ajtómban lévő egész alakos tükör előtt állok. Ráteszem a kezemet a hasamra. Most még nem látszik semmi, de pár hónap múlva megfog változni az alakom.  Hatalmas hassal hogy fogok suliba járni? Nem akarom, hogy a gimnázium összes tanulója meg a tanárikar tudja, hogy én gyermeket várok.  Nem igazán szeretném az orrukra kötni. Mégis csak egy tinédzser vagyok. Pedig muszáj lesz bele törődnöm, mert nem hiszem, hogy találok majd egy giga pulcsit, ami akár a szülést megelőző hetekben is eltakar.
- Celine, gyere egy kicsit!- kiabál apu. Hirtelen a földbe gyökerezik a lábam.
A nappaliba vár rám a családom nagy része. Apu keresztbe font karokkal áll, anyu átöleli a derekát. Gideon a kanapén ül. A kis asztalra van téve a kék babacipő, amit a szüleim ágyán hagytam.
A szívem hevesebben kezd el dobogni, gyomrom apróra zsugorodik, lábaim meg remegni kezdenek. Úgy érzem nem bírom tovább tartani a saját súlyomat, ezért muszáj leülnöm.
- Terhes vagy? – kérdezi anyu, az asztalra tett cipőre mutatva.
Egy pillanatra lehunyom a szeme és kifújom a levegőt. Legalább már tudják.
- Igen. – a hangom alig több egy lágy szellő legyintésénél.
Ezt követően idegtépő hallgatásba burkolózik az egész ház. Legszívesebben üvöltve kérdezném, hogy most mi van.
- Ilyen fiatalon? Ezt mégis hogy gondoltad? – szólal meg végre anyu.
- Nem direkt volt!
- Felelősség teljesebbnek kellett volna lenned!
- De te csak 18 voltál, amikor teherbe estél és megszülted Gideont.  Egy évvel voltál idősebb, mint most én!
- Neked éppen ezért nem kellett volna ugyan azt a hibát elkövetned!
- Hibát? Ezek szerint én egy hiba vagyok? – csatlakozik a vitához az említett személy.
- Dehogyis! Te tettél engem édesanyává még 21 évvel ezelőtt.  Te és a húgod vagytok a legszebb dolgok az életemben. – anyu lerogy a kanapéra Gideon mellé, majd átöleli őt.
- Most térjünk vissza az eredeti témához. Azaz Celine helyzetéhez. Mégis mihez akarsz kezdeni?  - fordul felém a bátyám.
- Örökbe adom. Keresek neki egy olyan helyet, ahol szeretettel fogják felnevelni.
Anyu át ül mellém. Magház szorít.
- Annyira szeretlek Celine. – suttogja a fülembe.
 - Én is szeretlek anyu.
- Minden rendben lesz kislányom! Én melletted állok. – egy kósza szőke tincset simít a fülem mögé, miközben a másik kezével még mindig ölel.
Apu felé fordulok. Ő eddig még egy szót se szólt. Az arcára nézve, egyből tudom a véleményét.
- Nagyot csalódtál most bennem, igaz? – kérdezem félve.
- Igen. Én nagylelkűen befogadtam a barátodat a házamba pár napra, mert megbíztam benned. Erre te hagyod magad teherbe ejteni. Azt hittem ennél több eszed van. – normális hangnemben zúdítja rám mindezt. Bárcsak kiabálna! Akkor legalább rám ordít, majd valamikor megnyugszik. De ő halkan beszél, indulat nélkül, mintha a holnapi időjárást jelentené be.
- Apu kérlek...- a mondatot nem fejezhetem, be mert ő egyszerűen elsétál. Ki megy az utcára.
- Majd én utána megyek és megbékítem. Ne aggódj miatta. – anyu egy gyors puszit nyom a homlokomra, majd távozik.
A kezembe temetem az arcomat.  Sírni szeretnék, de még sem teszem.  Ha miden problémám miatt pityeregnék, akkor a könnycsatornáim is kiszáradnának.
Egy meleg kezet érzek a hátamon.
- Nem örülök, de én itt vagyok és vigyázok rád.  – mondja Gideon miközben felhúz és megölel.
- Köszönöm.
Pár percig csak ölelkezve állunk. Ő töri meg a csendet:
- Mit szólt Castiel, amikor elmondtad, hogy gyereketek lesz?
- Nem mondtam meg neki.
- Igaz, ez nem éppen telefon téma. Jövő hónapban elmondhatod neki személyesen is.
- Miért? Mi lesz decemberben?
- Mi lenne? Idén Nins nénikénknél töltjük a karácsonyt.
 Ő Cambirdge-ben lakik. Ott ahol Rosalya, Kentin, Lysader meg a töbiek. Castielt is bele értve.  Három hónappal ezelőtt én is azt a várost mondtam volna otthonomnak.
- Gideon, azt a helyzet...én nem...
-...akarod elmondani Castielnek, igaz?
- Igen. Tudom milyen érzés, ha babád lesz és nem állsz készen rá. Tudom milyen érzés, amikor majdnem elájulsz, mert annyira félsz a szüleid reakciójától. Nem akarom, hogy ezt ő is átélje. Legyen csak az én problémám.
- De húgi, ez így nem helyes!
- Tudom! De így a legjobb. – kibontakozom az öleléséből, aztán felsietek a szobámba. Még mindig remegek. Retteg attól, hogy aput végleg magamra haragítom. És ha ez után kidob a házából? Csak nem teszi meg velem. Vagy mégis?
Felkapom a földről Dinát. Remélem, hogy pihe-puha macskaszőr majd megnyugtat.
Dina lassan dorombolni kezd.  Olyan édes ez a kiscica.
A születendő gyermekem is imádni való lesz? Képes leszek rá, hogy átadjam másoknak? Milyen lesz az életem azzal a tudattal, hogy valahol a világba van egy kisgyerek, aki az enyém?
Egyik kezemmel még mindig a macskát tartom, másikkal meg végig simítok a hasamon.
Még nem régóta tudom, hogy terhes vagyok, mégis már most minden gondolatomat a baba köti le.
Milyen érdekes az élet. Valakik éveken át próbálkoznak mire összejön egy gyerek. Mások meg egy szép napon úgy ébrednek, hogy babát várnak, de nem fér bele az életükbe.
- Celine? Hol vagy? – Lexie hangja  tereli el a figyelmemet a kavargó gondolataimról.
- Itt vagyok!

2. kötet, 20. fejezet: A család és az orvosok fontossága

*Sziasztok! Köszönöm mindenkitől, hogy türelmesen várakoztatok. Most már itt vagyok egy szokásosnál is hosszabb résszel. Mint láthatjátok megváltozott a blogom külseje. És a címben is tettem egy kis változtatást. *

Másfél héttel később:
Ma reggel ismét rám tör a szokásos rosszul lét. Lassan már meg is szokom.
Napsütéses szombat délelőttre ébredek. Ahhoz képest, hogy tél közepe van, itt Ausztráliában nincs annyira nagy fagy.
Gyorsan felöltözöm majd lerohanok a konyhába bekapni pár falatot.
- Celine? Miért vagy ébren ilyen korán? Hiszen hétvége van. – ül le mellém anyu.
- Reggeli csajos programot tervezzük Mirrin-nel. – hazudok, némi bűntudattal.
- Lexiet nem viszed magaddal?
- Ma nem, mivel neki amúgy is randija van. – ez csak részben lódítás. Tényleg van ma randija.  Felajánlotta, hogy lemondja és elkísér engem, oda ahova menni készülök, de ragaszkodtam hozzá, hogy ezt most egyedül kell megcsinálnom.
- Rendben, értem. Kicsim, összevesztél Castielel?
Őszintén? Igazából nem veszekedtünk. A szülinapom óta nem is beszélünk. Nem válaszolok a hívásaira, SMS-eire, e-mailjeire.  Így nekem se könnyű, de muszáj. Az ő érdekében.
- Nem. Köztünk minden rendben. Miért kérdezed? – mondom inkább ezt az újabb hazugságot.

- Mostanában olyan más vagy. Mintha nem lennél teljesen boldog. Biztosan minden rendben? – anyu szeretetteljesen néz rám, mitől nekem gombócok nőnek a torkomban.
Itt az alkalom. El kell neki mondanom, hogy gyermeket várok. 
Kinyitom a számat. Majd becsukom.  Nem tudom kimondani. Képtelen vagyok rá.  Anyu persze nem hülye. Ráadásul ismeri a lányát. Biztosan levágta, hogy baj van.
- Celine, drága kislányom! Én nagyon szeretlek téged, és mindig itt leszek neked hogy ha valami problémád van. Nekem bármit elmondhatsz.
- Köszönöm anyu, ez sokat jelent. Most viszont sietek, mert nem akarom meg várakoztatni Mirrint. Szia!- egy gyors  puszit nyomok az arcára majd elindulok.
Természetesen semmilyen találkozott nem beszéltem meg Mirrin-nel. Helyette van időpontom egy szülész-nőgyógyászhoz.  Nem lesz olyan szórakoztató, mint egy barátnőmmel találkozni, de előbb-utóbb erre a találkozóra is sort kell kerítenem. Akkor már jobb most túl esni rajta.
Félórán belül megérkezek és leülök a váróba Dr. Roberts rendelője elött.  A levegőbe sejtelmes kórházszag terjeng.
- Celin Parker! – jön ki egy barna hajú, fiatalnak látszó nő az egyik ajtó mögül.
- Én vagyok. – állok fel, majd követem az orvos asszisztensét be a rendelő legmélyebb zugaiba.
Bent egy negyven év körüli, világos szőke hajú férfi vár rám.
- Szia Celine! Miben segíthetek?
- Jó napot Dr. Roberts. Öö..elvileg...a teh..akarom mondani... – dadogok itt szerencsétlenül.
- Ne izgulj! Fújd ki a levegőt, majd mond el, hogy miért fordultál hozzám. – mosolyog rám az orvos.
- A terhességi tesztem pozitív lett. – bököm ki végül.
- Hány éves is vagy te pontosan?
- 17.
- Mikor csináltad meg azt a tesztet?
- Úgy másfél hete.
- Mikor jött meg az utolsó menstruációd? – teszi fel a következő kérdését. Ettől kicsit zavarba jövök. Anyun kívül senki mástól nem viselem el, ha ilyet kérdez. De azt hiszem egy hivatalos orvosnak is válaszolnom kell.
- November 2.-án.- suttogom halkan.
- És hány napos ciklus volt?
- Öt. Mint általában mindig.
- Akkor már két hete késik neked, ugye?
Gyorsan bólintok, remélve, hogy lezárhatjuk ezt a témát.
Utána a doktor úr kikérdez a tüneteimről meg minden egyébről jó alaposan. Azután leméri a vérnyomásomat, a súlyomat és magasságomat. Zárásképpen a hasamat is megtapogatja, de minek azt nem tudom.
- Celine, az embrió még nagyon aprócska.  Most beszéljünk meg egy időpontot, úgy két héttel későbbre. Akkor már tudunk egy ultrahangot készíteni.
- Azzal mit tudunk megállapítani? – kérdezek bele, pedig szerintem még akadna mit mondania.
- Például, hogy méhen kívüli-e a terhesség vagy nem, vagy hogy ikerterhességről van-e szó, vagy nem.
- Nagyon remélem, hogy mind kettőre nem lesz a válasz. – motyogom, főleg csak magamnak.
- Celine, most feltennék egy személyest kérdést.
- Már párszor megtette, szóval tessék csak újra.
- Ez egy nem várt terhesség, ugye?
- Igen. De eszem ágában sincs elvetetni, ha ez lenne a követező kérdése.
- Ez egy jó döntés.
Egyeztetünk időpontot, majd végzünk is.
Elindulok haza felé. Egész úton azon gondolkodok, hogy mit mondjak a szüleimnek. Most már ideje lenne elmondani, ahhoz semmi kétség nem fér.
Hirtelen az eszembe jut, hogy a padlásunkon még vannak régi baba holmik.
Amint haza érek első utam oda vezet.  Anyu és apu dolgoznak, Lexie randizik, Gideon éppen ezerrel tanulja a KRESZ-t a szobájában, ugyanis le akarja tenni a jogsit.
Csak nem húsz percnyi keresgélés után találok egy kék színű babacipőt. Besunnyogok a szüleim szobájába és leteszem az ágyukra. Remélem érteni fogják a célzást.
Nincs más dolgom, mit várni.  Bemegyek a saját szobámba és elterülök az ágyamon.
Dina hangos nyávogásba kezd.
- Jaj neked elfelejtetem kaját adni! – kiáltok fel, de már látom is, hogy nem ez a nagyobb baj. Ugyanis a macska megint nem találta meg az almot.
Gyorsan adok neki friss ennivalót meg vizet, majd feltakarítom, amit a padlómon hagyott.
Mikor a macska végzet táplálkozással, őrült dörgölőzésbe kezd a lábamnál. Felveszem a kezembe és simogatni kezdem. Most már dorombol is. Annyira aranyos.
   Nem tudom szavakba önteni a gondolatimat. Nagyon félek attól, hogy a családom, hogyan fog reagálni a mostani helyzetemre. Valószínűleg nagyot csalódnak bennem. Talán majd azt akarják, hogy ne is tartozzak közéjük. Lehetséges, hogy örökre megutálnak. Vagy nem?
Egy hirtelen felindulásból vezérelve átvágtatok a bátyám szobájába. Kettőt kopogok, majd benyitok.
- Mit akarsz húgi? – néz fel unottan a könyvéből.
- Félbe tudnád szakítani a tanulást egy perce?
- Persze! – egy gyors mozdulattal félre dobja a kezében tartott tárgyat. Látom nem kell nála nagyon próbálkoznom, ha elakarom vonni a figyelmét a magolni valóról.
- Tulajdonképpen nem is szeretnék mondani semmi különöset. Csak hogy szeretlek- szorosan átölelem.
- Beléd meg mi ütött?
- Semmi. Nem mondhatom a saját bátyámnak hogy szeretem csak úgy?
- Te? Olyat nem szoktál!
- Nem újíthatok? Szeretlek Gideon és hálás vagyok, amiért te vagy a bátyám.
- Jézus! Mi lesz a következő? Este sírva fogod megköszönni anyunak, amiért olyan finom vacsorát dobott össze?
- Megeshet. – kacsintok, majd elindulok az ajtó felé. Végül meggondolom maga, és vissza ülök az ágyára.
- Meddig szeretnéd elvonni a figyelmemet a KRESZ tanulásáról?
- Már nem sokáig. Egyébként nem kell rágörcsölnöd.
- Mire? – néz rám felvont szemöldökkel.
- Hát a jogsi megszerzésére. Lefogadom, hogy simán megkapod.
- Na jó Celine! Mégis mi ütött beléd? Miért vagy ma ilyen érzelmes?
- Semmiért. Csak szeretnék eltölteni egy kis minőségi időt veled. Már az is baj?
- Nem, persze, hogy nem baj.
- Szerinted nem gáz, hogy testvérek vagyunk, de nem mindent tudunk egymásról?
- Ha valamit tudni szeretnél rólam, kérdezz. – az utolsó szót szerintem konkrét utasításként kell értelmeznem.
- Renben. Te miért nem vagy olyan mint a többi 21 éves srác? Miért nem jársz bulizni meg csajozni?
Gideon hangosan felnevet, mintha valami nagyon vicceset mondtam volna.
- Akkor te tényleg keveset tudsz rólam. Tény, hogy nem vagyok túlzottan oda a bulikért és nem is megyek túl sűrűn. Barátnőm pedig van.
- Tényleg? Hogy hívják?
- A neve Siena.
Hmm. Ez egy Olaszországban található város.  Austráliában előszerettel adják a lányoknak ezt a nevet. Azt hiszem Mirrin nővérét is így hívják.
- Ezek szerint ausztrál a csaj. – állapítom meg mosolyogva.
- Igen. Ha minden jól megy nem sokára be is mutathatlak neki. – Gideon játékosan megborzolja a hajam, majd újra a kezébe veszi a könyvet jelezve,  hogy befejezettnek tarja a párbeszédet.
Visszamegyek a szobámba. Most már tényleg nem tudok mást csak várni még a szüleim haza nem érnek.

Őszi szünet

Sziasztok! Itt az őszi szünet és nekem ezer és egy programom van, ezért nincs időm az új részre. Szóval tekintsük úgy, hogy ez a tanítási szünet most blog szünet is. Csak ez nem lesz olyan hosszú. A lényeg, hogy ezen a héten nem lesz új fejezet csak várhatólag 29.-e után. Köszönöm a megértéseteket és jó pihenést kívánok.
Nem sokára újra itt leszek.  Szeretettel: Klárii

2. kötet, 19. fejezet: Elérkező változás szele

*Sziasztok! Igen tudom, hogy ez a rész még a szokásosnál is rövidebb lett. Viszont a cselekmény szempontjából nagyon is lényeges. A következő rész majd megpróbálom előbb hozni, vagy legalább hosszabbra írni.*

Remegő lábakkal állok fel.  Valahogy eljutok a fürdőszobába.  Csak rá kell néznem Lexie arcra és azonnal tudom a választ.  A mosdókagylóra tett két darab teszt is megerősít ebben.
- A két csík azt jelenti…?  - kérdezem alig halható hangon, noha pontosan tudom a választ.
Az unokatestvérem bólint, majd hozzá teszi:
- Már biztosan volt olyan hogy tévedtek ezek a valamik. Addig nem lehetsz biztos benne még el nem mész orvoshoz.
- Lex! A másod csík csak akkor jelenik meg, ha a vizeletben HCG hormon található. Azt pedig csak a várandós nők szervezete tud termelődni. Ez alapján elég nyilvánvaló az eredmény. – a csempének dőlök, majd lecsúszok a földre. Úgy érzem, minden erőm elhagy.  Lexie szánakozó pillantással néz rám.
Elgondolkozok azon, hogy vajon jó ötlet volt-e beavatni őt is. Mennyire bízhatok meg benne? Elvégre három hónappal korábban még ki nem állhattuk egymást.
Á nem számít! Muszáj, hogy mellettem legyen most valaki és ki alkalmasabb ennél egy rokonnál?
A következő pillanatban a forró könnyek eláztassák az arcomat és én már nem tudok gondolkodni. Halványan érzékelem, ahogy Lexie leguggol mellém és átölel. Közben talán még mond is valamit.
Gyengéden ellököm magamtól, majd kirohanok a helyiségből. Aztán ki a lakásból.
Fogalmam sincs, merre futok. Csak azt akarom, hogy kitisztuljon a fejem.
Nagyjából negyed óra múlva megállok.  Lihegve ülök le egy padra. Felhúzom a térdem és ráhajtom a fejem.
Terhes vagyok! Egy apró gyermek növekszik a hasamban!  Fel sem tudom fogni.
17 évig teljesen egyedül voltam a saját testemben. Most már bennem van egy élőlény.
Hiszen én még csak egy kamaszlány vagyok. Nem is lenne szabad egy ilyen dolognak még megtörténnie velem.
Érzem, hogy most egy elég nehéz időszakon fogok keresztülmenni, ami gyökerestül fogja megváltoztatni az életemet.  Akár tetszik akár nem, most ez a helyzet. Fölösleges sírni, vagy feltenni a „mi lett volna ha…” kérdéseket. Az csak energiapazarlás.
Szépen lassan visszasétálok a szüleim házába.
Lexien kívül még mindig nincs itthon senki.  Mindenféle szó nélkül felsétálok a szobámba. Az ajtóm mögött Dina nyávog. Felveszem a kezembe és vele együtt ülök le az ágyra. Olyan pici ez a macska és annyira puha a bundája.
Lexie leül velem szembe. Kérdően néz rám.
- Jól vagyok! Csak muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. – mondom, miközben Dinát simogatom.
- Akkor rendben!  Már kezdtem aggódni érted.
- Arra semmi szükség nem volt. Csak levegőztem.
- Most valami másról kellene beszélgetnünk.
- Nem hiszem, hogy akarok! – vágom rá a kelleténél gyorsabban.
- Cel! Tudod, hogy ez most komoly dolog! Elfogod vetetni a babát?
Egy nagyot nyelek mielőtt válaszolok.
- Nem.  Én még nem tudok felnevelni egy gyereket, ez egyértelmű. Viszont az abortusz az egy gyilkosság. Azzal az élőlényt gyakorlatilag kiporszívózzák belőlem. Én nem fogom megölni a saját gyermekemet.  Akkor már inkább örökbe adom.  Az a legjobb megoldás.
Lex bólint, majd a szoba hallgatásba burkolózik. Egyikünk sem érzi úgy, hogy mondania kéne valamit.  Mindketten el vagyunk a saját gondolatainkban.
Eddig még viszonylag egész jól viseltem a hírt. De tudom, hogy még vár rám egy rakás nehéz feladat, amivel nem lesz könnyű megbirkóznom.
- A szüleidnek mikor mondod el? – teszi fel Lexie a kérdést, amire éppen gondolok. Mintha tudna olvasni a gondolataimban.
- Még várnék egy picit ezzel.
- Cel, ugye el fogod mondani?
- Persze. Különben öt-hat hónap múlva igen csak csodálkozni fognak a hasam méretén. Csak egy kis idő kell.
 Mielőtt az unokatestvérem mondhatna valamit, a telefonom rákezd a zenélésre.
Castiel hív. Lexie nem akar zavarni, ezért kimegy a szobámból.
Rajtam meg végig fut a rettegés minden cseppje.  Mivel ő a születendő gyermek apja, azért neki is tudnia kell róla, nem? Másrészről viszont miért aggasztanám egy ilyen dologgal? Én estem teherbe nem ő, szóval ez az én dolgom.
Végül felveszem a telefont és vidámságot erőltetek a hangomra.
- Szia Cast!
- Szia. Haza értél már a suliból?
- Persze, már egy ideje. Megkaptam az ajándékodat. Nagyon tetszik, köszön szépen! – mondom lelkesen, mialatt a szóban forgó nyakláncot markolászom a kezemmel.
- Gondoltam. Neked minden ócskaság tetszik.
- Most magadra gondoltál? – vágok vissza elmésen.
- Nem, én a kivétel vagyok.
Már majdnem felnevetek, mikor rájövök, hogy lehet, ma beszélek vele utoljára.  A fiatalkori terhesség egy komoly dolog. Nekem mostantól tényleg meg fog változni az életem. Nem akarom, hogy az övé is megváltozzon. Akármi is történik velem ezután az, az én problémám lesz. Jobb, ha ebbe őt nem rángatom bele.  Nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy kimondjam a következő szavakat, de sikerül.
- Castiel, én tényleg szeretlek, de jobb lenne, ha most szünetet tartanánk. Nem akarom, hogy egy darabig keress engem.  Majd én kereslek, ha úgy alakul. Ha nem akarsz várni rám, én meg értem. – ezzel leteszem. Még mielőtt visszahívhatna, kikapcsolom a telefonom.
Tisztában vagyok vele, hogy ezzel talán örökre elveszíthetem. Így a legjobb neki.
Egyszerűen sírni szeretnék, de nem hagyom lefolyni a könnycseppeket. Nem pityereghetek állandóan, mint egy törékeny virágszál.
Végig dőlök az ágyamon.  Dina békésen alszik mellettem.
Kettős érzelmeim vannak.  Egyrészről kivagyok akadva, mert melyik tini lány nem borul ki tőle, ha megtudja, hogy gyermeket vár? Másrészről viszont, valamennyire örülök is, mert egy kisbaba születése csodálatos dolog. Én adhatok életet valakinek. Aztán majd kerítünk neki egy szerető családod, akik a gondját viselik, mintha a vér szerinti gyerekük lenne. Csak az odáig vezető utat kell végig csinálnom.
A kezemmel megsimítom a hasam.
- Kilenc hónap és látni foglak. - suttogom, bár tudom, hogy ő nem hallja.

2. kötet, 18. fejezet: Születésnap

- Boldog Szülinapot Celine! – kiáltja Lexie, miközben szabályosan rám ugrik.
- Hány óra van? – kérdezem ébredezve.
- Hét. 17 évvel és egy órával ez előtt születtél meg. -  vigyorog rám.
Nagy nehezen lelököm magamról őt meg a takarót.
- Gyorsan öltözz át, majd gyere le! – ezzel az unokatestvérem kisétál a szobámból.
Felveszek egy fekete csőnadrágot, egy fehér övvel, és egy rózsaszín, csillogó fekete kövekkel díszített rövid ujjút. Már csak egy hosszú csillag alakú fülbevaló kell és kész is a szerelésem. Az én napom jól kell kinéznem.
Éppen a lépcső felé tarok amikor meg kell kapaszkodom, mert szédülni kezdek. Érdekes. Talán el kellett volna mennem orvoshoz.
 Amikor megint jobban érzem magam, lesétálok a konyhába.
- Boldog szülinapot Cel! – kántálja egyszerre a családom.
- Köszi mindenkinek. – mosolygok hálásan.
- Drágám, áfonyás pitét készítettem reggelire, mert tudom, hogy azt szereted. – ölel át anyu.
- Hú nyammi!
 Leülünk és semmiségekről beszélgetve elfogyasszuk a nagyon finom reggelit.
- Tessék húgi! – csúsztat át valamit Gideon az asztalon. A Korn legujjabb lemezze.
- De hiszen az még csak a két hét múlva fog megjelenni! – csodálkozva bámulok a bátyámra.
- Tudom. Mondjuk úgy, hogy megvannak a módszerem. – kacsint rám.
- Köszönöm! – felpattanok és a nyakába ugrok.
- Tőlünk valami olyasmit kapsz, amit már kiskorodban is szerettél volna. – szólal meg apu.
- Mit? – kérdezem kíváncsian.
- Gyere! - anyu karon ragad és elvezet az ő szobájukba.
 Egy apró fehér szőrű perzsa macska pihen a padlón.
- Jaj de édes! – guggolok le mellé.
- Gondoltuk, hogy tetszeni fog. – áll meg mögöttem apu.
Sűrű hálálkodás közepette a karjaimba veszem a kiscicát. Van itt mellette egy kosár puha takaróval amiben alhat, macskaalom, etető és itatótál, meg játékok.  Szóval van itt minden, ami kelhet neki.
- Mi lesz a neve? – kérdezi anyu.
- Egyáltalán lány vagy fiú? – tűnődök mialatt a finom pihe-puha bundáját simogatom.
-  Ő egy lánycica. – válaszol anyu.
- Hmm. Akkor legyen a neve Dina.– határozom el.
  Miután egy kicsit törődtem az új háziállatommal, összekészülődünk, majd Lexie meg én már indulunk is a suliba.
Amint elhagyjuk az utcát ahol lakunk , az uncsitesóm a táskájában kezd el kotorászni, majd előhúz valamit és a kezembe nyomja.
Ez egy fénykép, amin ő maga szerepel.
- Ez most komoly? – fordulok felé hitetlenkedve.
- Ajándék neked.
- Mégis minek kellene nekem egy fotó rólad? Látlak téged eleget!
- Pedig idén ennyit kapsz szülinapodra.
- Képes voltál kinyomtatni egy képet magadról? – kérdezem sóhajtva.
- Jó csak vicc volt. De mégis tarthatod, ha akarod. Még jól jöhet.
Hosszasan kifújom a bent tartott levegőt és a szememet forgatom, de azért elrakom. Majd az ő szülinapján visszaadom.
- Egyébként ezt vettem neked. – Mondja, miközben elkapja a karomat és felcsatol rá egy karkötőt.
Közelebbről is szemügyre veszem az ékszert. Ezüstlánc rajta lógó apró állatokkal. Ha jól láttam pandák és baglyok.
- Köszi Lex, nagyon tetszik. – ölelem át.
   A suliba érve szinte egyből összeütközöm Mirrinnel, az új barátnőmmel.
- Jé, Cel! Meggyógyultál? – kérdezi az ausztrál lány.
- Nagyjából. Már elég jól vagyok hozzá, hogy ne csak otthon lopjam a napot.
- Sziasztok lányok! – jelenik meg előttünk Dake.  Azonnal elhallgatunk és szúrós szemmel nézünk a srácra.
- Boldog szülinapot Celine!
Lexie és Mirrin egyszerre fogják meg a karom és szorítják meg bátorítás képen.
- Köszi. – nehezen préselem ki a a fogaim között ezt az egy szót.
A szőke fiú bólint majd távozik. Mindhárman megkönnyebbülve fújjuk ki a levegőt.
- Szülinapod van Cel? Ne haragudj, nem tudtam. – fordul felém Mirrin.
- Igen.  Nem baj, nem is tudhattad.
Miután ő is felköszöntött, elindulunk a terem felé, ahol órám lesz.
  
A nap további része észrevétlenül elszalad.  Sok említésre érdemes dolog nem történik. Kivéve, amikor utolsó órám előtt újabb rosszullét jön rám.
Gyorsan rohanok a WC-re, ahol két lány áll a tükörnél. Nem törödök velük.
Miután végeztem, már csak az egyikük van ott.  A festet szőke Jill.
- Na mi van lebetegedtél? – kérdezi egy gonosz vigyorral az arcán.
- Úgy tűnik?
- Nem hiszem. Szerintem csak valamelyik balek teherbe ejtett téged. -  jót nevet a saját beszólásán.
 Megremeg a lábam és úgy érzem mintha jó erősen mellkason vágtak volna. Ez lehetetlen! De mi van ha mégis.... Nem! Velem nem történhet meg!
-  Mi ez a hirtelen lesápadás? Csak nem rájöttél, hogy igazam van? – Jill tovább nevet. Kedvem támad behúzni neki egy jó nagyot.
- Várjunk csak! Ugye nem Dake-től vagy terhes? – kérdezi mialatt ő is lesápad.
Semmi kedvem hozzá, hogy elinduljon rólam egy pletyka.  Pláne rólam és Dake-ről. De ha cserébe én is borsot törthetek Jill orra alá, akkor miért ne?
-  Én nem vagyok terhes! De ha az lennék akkor Dake lenne a gyerek apja. Mivel ő és én...- nem bírom rávenni magam a mondat folytatására. Még a gondolattól is rosszul vagyok.
 Amikor megjelennek Jill szemébe a könnyek egy pillanatra bűntudatom támad. De ez gyorsan el is múlik.
- Áá utállak! – kiabálja, majd kiviharzik a helyiségből. Még az ajtót is becsapja maga után.
Lerogyok a földre, nem törődve vele, hogy koszos.  Tenyerembe temetem az arcomat.
Mi van ha ennek a gonosz libának igaza van?  Mi van ha én mégis....? 
Legszívesebben sikítanék. Nem bírom el viselni ezt a tudatlanságot.
 Nem tudom mennyi ideig ülhetek így. Arra eszmélek fel, hogy valaki rázogatja a vállamat. Felemelem a fejem és egyenesen farkas szemet nézek Lexie-vel.
- Szerinted terhes vagyok? – szegezem neki a kérdést.
- Mi? Ez meg most honnan jött?
- A tüneteim erre utalak. Szerinted lehetséges?
- Én nem tudom, hogy ti védekeztetek-e vagy nem!
- Az első estén igen, de a másodikon már elfelejtettük. Miért is nem jutott eszembe? Hogy lehettem ennyire hülye? – érzem ahogy könnyek gyülekeznek a szemebe.
- Nyugalom Celine! Úgy csinálsz mintha már kőbe lenne vésve, hogy te gyermeket vársz! Délután  majd csinálsz terhességi tesztet, és akkor majd megnyugodhatsz.
 - Oké! – veszek egy mély levegőt, majd szorosan átölelem az unokatestvéremet.
 A fizika óra nagy nehezen eltelik. Lexie-nek még van egy matekja, azért egyedül megyek haza.
- Van itthon valaki? – kérdezem, mikor becsukom magam mögött a házunk ajtaját.
- Anyuék dolgoznak, de én itt vagyok, ha kellek. – lép elém Gideon és megölel. Ma a szokásosnál többet ölelkezem a hozzátartozóimmal.
Indulnék fel az emeletre, amikor a bátyám utánam szól:
- Egyébként jött egy leveled. Letettem az asztalodra.
- Rendben! Köszönöm!
  Felrobogok a szobámba, kezembe veszem a levelet, majd ledőlök vele az ágyra.
Szép lassan kinyitom a borítékot. Kicsúszik belőle egy nyaklánc, amin egy szív alakú medál lóg. Szétnyitom. Egy apró kép van benne. Rólam és Castielről. Ő átöleli a vállamat én meg a kamerába mosolygok. Nem emlékszem rá, hogy mikor készült ez a kép és hogy ki fotózta, de nem is érdekel.
A nyakamba akasztom a láncot, miközben a könnyeimmel küszködök.
- Ó Castiel! Bárcsak itt lennél most velem! Annyira hiányzol. – suttogom a semmibe, miközben abban reménykedek, hogy valahol most  ő is rám gondol.
 Sikerül elszunyókálnom egy kicsit. Lexie ébreszt fel.
- Haza jöttél? – kérdezem miközben kinyitom a szemem.
- Igen. Előtte beugrottam a patikába, hoztam neked két tesztet. A szüleid még nem értek haza, a bátyád meg elment a haverjaival, szóval most üres a ház.
- Köszi. – nyögöm ki nehezen. Érzem ahogy a gyomrom apróra zsugorodik.
 Bezárkózom a fürdőszobába.  Mindkét tesztet elvégzem, majd remegve megyek vissza a szobámba.
- Na? – kérdezi az ágyamon ülő unokatestvérem.
- Nem tudom. Nem merem megnézni.
- Jó, akkor te most feküdj le szépen, nyugodj meg! Én meg megyek és megnézem.
Így is teszek. Összegömbölyödve fekszek. Óráknak tűnő percek múlva hallom meg Lexie hangját:
- Cel, gyere gyorsan!

2. kötet, 17. fejezet: Harc a baktériumok ellen

10 nappal később:

Ismét a WC fölé görnyedve találom magam. Ezen a héten már másodszor. Hülye baktériumok!
- Cel, jól vagy?- kopogtat halkan Lexie.
- Persze! Csak elkaptam valamit.
- Talán jobb lenne, ha ma itthon maradnál és pihennél.
- Oké, úgyis a napokban annyira fáradt voltam. Jobb lenne, ha kialudnám magam. – sóhajtok, majd neki dőlők a csempének
- Rendben, jobbulást uncsitesó. Én viszont most indulok a suliba.
- Délután találkozunk!
 Hallom, ahogy Lex távozik, majd újra WC csésze fölé hajolok. Miután úgy érzem elmúlt a veszély, lemerészkedek a földszintre. Anyu éppen munkába készülődik.
- Te még nem indultál el kicsim?- kérdezi, miközben egy pillanatra abbahagyja a táskájába pakolást.
- Anyu, szerintem én lebetegedtem.
Gyorsan beszámolok neki a tüneteimről, majd ő bólint egyet.
- Akkor maradj itthon és menj el orvoshoz!
- Arra gondoltam, hogy ha hétvégén még nem vagyok jobban, akkor elmegyek.
- Legkésőbb péntek délutánig menj el!
- Jó, anyu.-  adok neki egy puszit,majd vissza megyek a szobámba.
Bebújok a jó meleg ágyba. Meglepően gyorsan elalszok.

 - Celine kelj fel! – hallom meg a bátyám hangját.
- Öhmmm. Miért? – nyögöm ébredezve.
- Mert már három óra, és kicsit furcsa, hogy eddig képes vagy aludni.
- HOGY MENNYI?
- Jól hallottad! Ideje enned valamit.
Feltápászkodok és Gideon után indulok a konyhába.
Most kipihent vagyok, valamint a rosszullétem is csak reggel volt. Most már nem is érzem betegnek magam. Így akár holnap is mehetek suliba.
 Éppen a pultra kirakott halért nyúlok, amikor megállapítom,hogy menyire éhes vagyok.
Aztán megérzem a hal szagát. Ezt eddig szerettem, de most nem ezt érzem.  Na, futás megint a WC-re.
Miközben újra a reggeli pozíciómban találom magam, érzem ahogy Gideon egyik keze a hátamon van, a másikkal összefogja a hajamat.
-Hú húgi! Te aztán jó beteg vagy.- állapítja meg, mikor végeztem.
- Köszi a segítséget.- motyogom hálásan, a hajamat tartó keze felé bökve.

Másnap:
A reggeli rosszul lét csak szédülésre csökken.  Már mehetnék suliba, de anyu szerint ma még pihenjek. Nem kell kétszer mondania. A nap nagy részét ágyban töltöm.
    Most csendben figyelem a lemenő nap fényét. Lexie tőlem pár méterre a házi feladatát készíti el.
Mivel meghallom  telefonom csörgését, kikeresem a készüléket a párnám alól.
- Castiel hív. – fordulok az unokatestvérem felé.
- Ez most célzás volt, hogy mennyek ki?
- Részben. – vallom be.
 Szót fogadva kisétál a szobámból át az övébe. Ugyanis mivel már nincs senki a vendégszobába, ő ott alszik.
- Szia. – köszönök a telefonba vidáman.
- Szia. Hogy vagy?
- Most már jól. Holnap megyek is suliba.
- Akkor rendben.  Vagyis nézőpont kérdése, tekintve hogy holnaptól megint...
-... megint találkozni fogok Dake-kel. Cast, én sem örülök, de nem kell ennyire féltened engem. Azóta különben sem jött a közelembe. Remélem így is marad.
- Ajánlom neki!
-  Beszéljünk inkább másról! Még mindig nem mondtad el, hogy hogyan reagáltak a szüleid amikor haza mentél. – váltok faggató hangnembe.
- Nem voltak túl boldogok, amiért elszöktem, de nem tudnak mit tenni, elvégre saját magam intézem az ügyeimet így a suliban tudom igazolni a lógást.
- Ez jól hangzik.
- Tudom.
- Viszont cserébe nem találkozol túl sokat a szüleiddel. Ez már annyira nem jó.
- Én megvagyok nélkülük is.
- Igen, ezzel tisztábban vagyok.
Meghallom, hogy valaki lentről a nevemet kiáltozza ezért gyorsan hozzá teszem:
- Nekem mennem kell, majd még beszélünk. Szia.
- Rendben, szia.
Lemegyek a konyhába, ahonnan anyu szólongat.
- Jó, hogy itt vagy lányom! Megszeretném kérdezni, hogy mit süssek holnap ebédre.
- Ebédre? Ezt miért én mondjam meg? – kérdezzek vissza meglepődve. Anyu ezt sohasem szokta megkérdezni. csak ünnepekkor.
- Elfelejtetted mi lesz holnap?
- Lesz valami holnap?
- Jaj Celine! Te vagy az egyetlen, aki képes elfelejteni a saját születésnapján. – hallom meg a hátam mögül Lexie hangját.
- Ja hogy holnap leszek tizenhét! – kiáltok fel meglepetten. Lex felnevet, anyu sóhajt egyet.
- Jól van, na! Van amikor kimennek az ember fejéből a dolgok.- kezdek el magyarázkodni.
- Hát hogyne. – hagyja rám anyu.