2. kötet, 19. fejezet: Elérkező változás szele

*Sziasztok! Igen tudom, hogy ez a rész még a szokásosnál is rövidebb lett. Viszont a cselekmény szempontjából nagyon is lényeges. A következő rész majd megpróbálom előbb hozni, vagy legalább hosszabbra írni.*

Remegő lábakkal állok fel.  Valahogy eljutok a fürdőszobába.  Csak rá kell néznem Lexie arcra és azonnal tudom a választ.  A mosdókagylóra tett két darab teszt is megerősít ebben.
- A két csík azt jelenti…?  - kérdezem alig halható hangon, noha pontosan tudom a választ.
Az unokatestvérem bólint, majd hozzá teszi:
- Már biztosan volt olyan hogy tévedtek ezek a valamik. Addig nem lehetsz biztos benne még el nem mész orvoshoz.
- Lex! A másod csík csak akkor jelenik meg, ha a vizeletben HCG hormon található. Azt pedig csak a várandós nők szervezete tud termelődni. Ez alapján elég nyilvánvaló az eredmény. – a csempének dőlök, majd lecsúszok a földre. Úgy érzem, minden erőm elhagy.  Lexie szánakozó pillantással néz rám.
Elgondolkozok azon, hogy vajon jó ötlet volt-e beavatni őt is. Mennyire bízhatok meg benne? Elvégre három hónappal korábban még ki nem állhattuk egymást.
Á nem számít! Muszáj, hogy mellettem legyen most valaki és ki alkalmasabb ennél egy rokonnál?
A következő pillanatban a forró könnyek eláztassák az arcomat és én már nem tudok gondolkodni. Halványan érzékelem, ahogy Lexie leguggol mellém és átölel. Közben talán még mond is valamit.
Gyengéden ellököm magamtól, majd kirohanok a helyiségből. Aztán ki a lakásból.
Fogalmam sincs, merre futok. Csak azt akarom, hogy kitisztuljon a fejem.
Nagyjából negyed óra múlva megállok.  Lihegve ülök le egy padra. Felhúzom a térdem és ráhajtom a fejem.
Terhes vagyok! Egy apró gyermek növekszik a hasamban!  Fel sem tudom fogni.
17 évig teljesen egyedül voltam a saját testemben. Most már bennem van egy élőlény.
Hiszen én még csak egy kamaszlány vagyok. Nem is lenne szabad egy ilyen dolognak még megtörténnie velem.
Érzem, hogy most egy elég nehéz időszakon fogok keresztülmenni, ami gyökerestül fogja megváltoztatni az életemet.  Akár tetszik akár nem, most ez a helyzet. Fölösleges sírni, vagy feltenni a „mi lett volna ha…” kérdéseket. Az csak energiapazarlás.
Szépen lassan visszasétálok a szüleim házába.
Lexien kívül még mindig nincs itthon senki.  Mindenféle szó nélkül felsétálok a szobámba. Az ajtóm mögött Dina nyávog. Felveszem a kezembe és vele együtt ülök le az ágyra. Olyan pici ez a macska és annyira puha a bundája.
Lexie leül velem szembe. Kérdően néz rám.
- Jól vagyok! Csak muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. – mondom, miközben Dinát simogatom.
- Akkor rendben!  Már kezdtem aggódni érted.
- Arra semmi szükség nem volt. Csak levegőztem.
- Most valami másról kellene beszélgetnünk.
- Nem hiszem, hogy akarok! – vágom rá a kelleténél gyorsabban.
- Cel! Tudod, hogy ez most komoly dolog! Elfogod vetetni a babát?
Egy nagyot nyelek mielőtt válaszolok.
- Nem.  Én még nem tudok felnevelni egy gyereket, ez egyértelmű. Viszont az abortusz az egy gyilkosság. Azzal az élőlényt gyakorlatilag kiporszívózzák belőlem. Én nem fogom megölni a saját gyermekemet.  Akkor már inkább örökbe adom.  Az a legjobb megoldás.
Lex bólint, majd a szoba hallgatásba burkolózik. Egyikünk sem érzi úgy, hogy mondania kéne valamit.  Mindketten el vagyunk a saját gondolatainkban.
Eddig még viszonylag egész jól viseltem a hírt. De tudom, hogy még vár rám egy rakás nehéz feladat, amivel nem lesz könnyű megbirkóznom.
- A szüleidnek mikor mondod el? – teszi fel Lexie a kérdést, amire éppen gondolok. Mintha tudna olvasni a gondolataimban.
- Még várnék egy picit ezzel.
- Cel, ugye el fogod mondani?
- Persze. Különben öt-hat hónap múlva igen csak csodálkozni fognak a hasam méretén. Csak egy kis idő kell.
 Mielőtt az unokatestvérem mondhatna valamit, a telefonom rákezd a zenélésre.
Castiel hív. Lexie nem akar zavarni, ezért kimegy a szobámból.
Rajtam meg végig fut a rettegés minden cseppje.  Mivel ő a születendő gyermek apja, azért neki is tudnia kell róla, nem? Másrészről viszont miért aggasztanám egy ilyen dologgal? Én estem teherbe nem ő, szóval ez az én dolgom.
Végül felveszem a telefont és vidámságot erőltetek a hangomra.
- Szia Cast!
- Szia. Haza értél már a suliból?
- Persze, már egy ideje. Megkaptam az ajándékodat. Nagyon tetszik, köszön szépen! – mondom lelkesen, mialatt a szóban forgó nyakláncot markolászom a kezemmel.
- Gondoltam. Neked minden ócskaság tetszik.
- Most magadra gondoltál? – vágok vissza elmésen.
- Nem, én a kivétel vagyok.
Már majdnem felnevetek, mikor rájövök, hogy lehet, ma beszélek vele utoljára.  A fiatalkori terhesség egy komoly dolog. Nekem mostantól tényleg meg fog változni az életem. Nem akarom, hogy az övé is megváltozzon. Akármi is történik velem ezután az, az én problémám lesz. Jobb, ha ebbe őt nem rángatom bele.  Nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy kimondjam a következő szavakat, de sikerül.
- Castiel, én tényleg szeretlek, de jobb lenne, ha most szünetet tartanánk. Nem akarom, hogy egy darabig keress engem.  Majd én kereslek, ha úgy alakul. Ha nem akarsz várni rám, én meg értem. – ezzel leteszem. Még mielőtt visszahívhatna, kikapcsolom a telefonom.
Tisztában vagyok vele, hogy ezzel talán örökre elveszíthetem. Így a legjobb neki.
Egyszerűen sírni szeretnék, de nem hagyom lefolyni a könnycseppeket. Nem pityereghetek állandóan, mint egy törékeny virágszál.
Végig dőlök az ágyamon.  Dina békésen alszik mellettem.
Kettős érzelmeim vannak.  Egyrészről kivagyok akadva, mert melyik tini lány nem borul ki tőle, ha megtudja, hogy gyermeket vár? Másrészről viszont, valamennyire örülök is, mert egy kisbaba születése csodálatos dolog. Én adhatok életet valakinek. Aztán majd kerítünk neki egy szerető családod, akik a gondját viselik, mintha a vér szerinti gyerekük lenne. Csak az odáig vezető utat kell végig csinálnom.
A kezemmel megsimítom a hasam.
- Kilenc hónap és látni foglak. - suttogom, bár tudom, hogy ő nem hallja.

2. kötet, 18. fejezet: Születésnap

- Boldog Szülinapot Celine! – kiáltja Lexie, miközben szabályosan rám ugrik.
- Hány óra van? – kérdezem ébredezve.
- Hét. 17 évvel és egy órával ez előtt születtél meg. -  vigyorog rám.
Nagy nehezen lelököm magamról őt meg a takarót.
- Gyorsan öltözz át, majd gyere le! – ezzel az unokatestvérem kisétál a szobámból.
Felveszek egy fekete csőnadrágot, egy fehér övvel, és egy rózsaszín, csillogó fekete kövekkel díszített rövid ujjút. Már csak egy hosszú csillag alakú fülbevaló kell és kész is a szerelésem. Az én napom jól kell kinéznem.
Éppen a lépcső felé tarok amikor meg kell kapaszkodom, mert szédülni kezdek. Érdekes. Talán el kellett volna mennem orvoshoz.
 Amikor megint jobban érzem magam, lesétálok a konyhába.
- Boldog szülinapot Cel! – kántálja egyszerre a családom.
- Köszi mindenkinek. – mosolygok hálásan.
- Drágám, áfonyás pitét készítettem reggelire, mert tudom, hogy azt szereted. – ölel át anyu.
- Hú nyammi!
 Leülünk és semmiségekről beszélgetve elfogyasszuk a nagyon finom reggelit.
- Tessék húgi! – csúsztat át valamit Gideon az asztalon. A Korn legujjabb lemezze.
- De hiszen az még csak a két hét múlva fog megjelenni! – csodálkozva bámulok a bátyámra.
- Tudom. Mondjuk úgy, hogy megvannak a módszerem. – kacsint rám.
- Köszönöm! – felpattanok és a nyakába ugrok.
- Tőlünk valami olyasmit kapsz, amit már kiskorodban is szerettél volna. – szólal meg apu.
- Mit? – kérdezem kíváncsian.
- Gyere! - anyu karon ragad és elvezet az ő szobájukba.
 Egy apró fehér szőrű perzsa macska pihen a padlón.
- Jaj de édes! – guggolok le mellé.
- Gondoltuk, hogy tetszeni fog. – áll meg mögöttem apu.
Sűrű hálálkodás közepette a karjaimba veszem a kiscicát. Van itt mellette egy kosár puha takaróval amiben alhat, macskaalom, etető és itatótál, meg játékok.  Szóval van itt minden, ami kelhet neki.
- Mi lesz a neve? – kérdezi anyu.
- Egyáltalán lány vagy fiú? – tűnődök mialatt a finom pihe-puha bundáját simogatom.
-  Ő egy lánycica. – válaszol anyu.
- Hmm. Akkor legyen a neve Dina.– határozom el.
  Miután egy kicsit törődtem az új háziállatommal, összekészülődünk, majd Lexie meg én már indulunk is a suliba.
Amint elhagyjuk az utcát ahol lakunk , az uncsitesóm a táskájában kezd el kotorászni, majd előhúz valamit és a kezembe nyomja.
Ez egy fénykép, amin ő maga szerepel.
- Ez most komoly? – fordulok felé hitetlenkedve.
- Ajándék neked.
- Mégis minek kellene nekem egy fotó rólad? Látlak téged eleget!
- Pedig idén ennyit kapsz szülinapodra.
- Képes voltál kinyomtatni egy képet magadról? – kérdezem sóhajtva.
- Jó csak vicc volt. De mégis tarthatod, ha akarod. Még jól jöhet.
Hosszasan kifújom a bent tartott levegőt és a szememet forgatom, de azért elrakom. Majd az ő szülinapján visszaadom.
- Egyébként ezt vettem neked. – Mondja, miközben elkapja a karomat és felcsatol rá egy karkötőt.
Közelebbről is szemügyre veszem az ékszert. Ezüstlánc rajta lógó apró állatokkal. Ha jól láttam pandák és baglyok.
- Köszi Lex, nagyon tetszik. – ölelem át.
   A suliba érve szinte egyből összeütközöm Mirrinnel, az új barátnőmmel.
- Jé, Cel! Meggyógyultál? – kérdezi az ausztrál lány.
- Nagyjából. Már elég jól vagyok hozzá, hogy ne csak otthon lopjam a napot.
- Sziasztok lányok! – jelenik meg előttünk Dake.  Azonnal elhallgatunk és szúrós szemmel nézünk a srácra.
- Boldog szülinapot Celine!
Lexie és Mirrin egyszerre fogják meg a karom és szorítják meg bátorítás képen.
- Köszi. – nehezen préselem ki a a fogaim között ezt az egy szót.
A szőke fiú bólint majd távozik. Mindhárman megkönnyebbülve fújjuk ki a levegőt.
- Szülinapod van Cel? Ne haragudj, nem tudtam. – fordul felém Mirrin.
- Igen.  Nem baj, nem is tudhattad.
Miután ő is felköszöntött, elindulunk a terem felé, ahol órám lesz.
  
A nap további része észrevétlenül elszalad.  Sok említésre érdemes dolog nem történik. Kivéve, amikor utolsó órám előtt újabb rosszullét jön rám.
Gyorsan rohanok a WC-re, ahol két lány áll a tükörnél. Nem törödök velük.
Miután végeztem, már csak az egyikük van ott.  A festet szőke Jill.
- Na mi van lebetegedtél? – kérdezi egy gonosz vigyorral az arcán.
- Úgy tűnik?
- Nem hiszem. Szerintem csak valamelyik balek teherbe ejtett téged. -  jót nevet a saját beszólásán.
 Megremeg a lábam és úgy érzem mintha jó erősen mellkason vágtak volna. Ez lehetetlen! De mi van ha mégis.... Nem! Velem nem történhet meg!
-  Mi ez a hirtelen lesápadás? Csak nem rájöttél, hogy igazam van? – Jill tovább nevet. Kedvem támad behúzni neki egy jó nagyot.
- Várjunk csak! Ugye nem Dake-től vagy terhes? – kérdezi mialatt ő is lesápad.
Semmi kedvem hozzá, hogy elinduljon rólam egy pletyka.  Pláne rólam és Dake-ről. De ha cserébe én is borsot törthetek Jill orra alá, akkor miért ne?
-  Én nem vagyok terhes! De ha az lennék akkor Dake lenne a gyerek apja. Mivel ő és én...- nem bírom rávenni magam a mondat folytatására. Még a gondolattól is rosszul vagyok.
 Amikor megjelennek Jill szemébe a könnyek egy pillanatra bűntudatom támad. De ez gyorsan el is múlik.
- Áá utállak! – kiabálja, majd kiviharzik a helyiségből. Még az ajtót is becsapja maga után.
Lerogyok a földre, nem törődve vele, hogy koszos.  Tenyerembe temetem az arcomat.
Mi van ha ennek a gonosz libának igaza van?  Mi van ha én mégis....? 
Legszívesebben sikítanék. Nem bírom el viselni ezt a tudatlanságot.
 Nem tudom mennyi ideig ülhetek így. Arra eszmélek fel, hogy valaki rázogatja a vállamat. Felemelem a fejem és egyenesen farkas szemet nézek Lexie-vel.
- Szerinted terhes vagyok? – szegezem neki a kérdést.
- Mi? Ez meg most honnan jött?
- A tüneteim erre utalak. Szerinted lehetséges?
- Én nem tudom, hogy ti védekeztetek-e vagy nem!
- Az első estén igen, de a másodikon már elfelejtettük. Miért is nem jutott eszembe? Hogy lehettem ennyire hülye? – érzem ahogy könnyek gyülekeznek a szemebe.
- Nyugalom Celine! Úgy csinálsz mintha már kőbe lenne vésve, hogy te gyermeket vársz! Délután  majd csinálsz terhességi tesztet, és akkor majd megnyugodhatsz.
 - Oké! – veszek egy mély levegőt, majd szorosan átölelem az unokatestvéremet.
 A fizika óra nagy nehezen eltelik. Lexie-nek még van egy matekja, azért egyedül megyek haza.
- Van itthon valaki? – kérdezem, mikor becsukom magam mögött a házunk ajtaját.
- Anyuék dolgoznak, de én itt vagyok, ha kellek. – lép elém Gideon és megölel. Ma a szokásosnál többet ölelkezem a hozzátartozóimmal.
Indulnék fel az emeletre, amikor a bátyám utánam szól:
- Egyébként jött egy leveled. Letettem az asztalodra.
- Rendben! Köszönöm!
  Felrobogok a szobámba, kezembe veszem a levelet, majd ledőlök vele az ágyra.
Szép lassan kinyitom a borítékot. Kicsúszik belőle egy nyaklánc, amin egy szív alakú medál lóg. Szétnyitom. Egy apró kép van benne. Rólam és Castielről. Ő átöleli a vállamat én meg a kamerába mosolygok. Nem emlékszem rá, hogy mikor készült ez a kép és hogy ki fotózta, de nem is érdekel.
A nyakamba akasztom a láncot, miközben a könnyeimmel küszködök.
- Ó Castiel! Bárcsak itt lennél most velem! Annyira hiányzol. – suttogom a semmibe, miközben abban reménykedek, hogy valahol most  ő is rám gondol.
 Sikerül elszunyókálnom egy kicsit. Lexie ébreszt fel.
- Haza jöttél? – kérdezem miközben kinyitom a szemem.
- Igen. Előtte beugrottam a patikába, hoztam neked két tesztet. A szüleid még nem értek haza, a bátyád meg elment a haverjaival, szóval most üres a ház.
- Köszi. – nyögöm ki nehezen. Érzem ahogy a gyomrom apróra zsugorodik.
 Bezárkózom a fürdőszobába.  Mindkét tesztet elvégzem, majd remegve megyek vissza a szobámba.
- Na? – kérdezi az ágyamon ülő unokatestvérem.
- Nem tudom. Nem merem megnézni.
- Jó, akkor te most feküdj le szépen, nyugodj meg! Én meg megyek és megnézem.
Így is teszek. Összegömbölyödve fekszek. Óráknak tűnő percek múlva hallom meg Lexie hangját:
- Cel, gyere gyorsan!

2. kötet, 17. fejezet: Harc a baktériumok ellen

10 nappal később:

Ismét a WC fölé görnyedve találom magam. Ezen a héten már másodszor. Hülye baktériumok!
- Cel, jól vagy?- kopogtat halkan Lexie.
- Persze! Csak elkaptam valamit.
- Talán jobb lenne, ha ma itthon maradnál és pihennél.
- Oké, úgyis a napokban annyira fáradt voltam. Jobb lenne, ha kialudnám magam. – sóhajtok, majd neki dőlők a csempének
- Rendben, jobbulást uncsitesó. Én viszont most indulok a suliba.
- Délután találkozunk!
 Hallom, ahogy Lex távozik, majd újra WC csésze fölé hajolok. Miután úgy érzem elmúlt a veszély, lemerészkedek a földszintre. Anyu éppen munkába készülődik.
- Te még nem indultál el kicsim?- kérdezi, miközben egy pillanatra abbahagyja a táskájába pakolást.
- Anyu, szerintem én lebetegedtem.
Gyorsan beszámolok neki a tüneteimről, majd ő bólint egyet.
- Akkor maradj itthon és menj el orvoshoz!
- Arra gondoltam, hogy ha hétvégén még nem vagyok jobban, akkor elmegyek.
- Legkésőbb péntek délutánig menj el!
- Jó, anyu.-  adok neki egy puszit,majd vissza megyek a szobámba.
Bebújok a jó meleg ágyba. Meglepően gyorsan elalszok.

 - Celine kelj fel! – hallom meg a bátyám hangját.
- Öhmmm. Miért? – nyögöm ébredezve.
- Mert már három óra, és kicsit furcsa, hogy eddig képes vagy aludni.
- HOGY MENNYI?
- Jól hallottad! Ideje enned valamit.
Feltápászkodok és Gideon után indulok a konyhába.
Most kipihent vagyok, valamint a rosszullétem is csak reggel volt. Most már nem is érzem betegnek magam. Így akár holnap is mehetek suliba.
 Éppen a pultra kirakott halért nyúlok, amikor megállapítom,hogy menyire éhes vagyok.
Aztán megérzem a hal szagát. Ezt eddig szerettem, de most nem ezt érzem.  Na, futás megint a WC-re.
Miközben újra a reggeli pozíciómban találom magam, érzem ahogy Gideon egyik keze a hátamon van, a másikkal összefogja a hajamat.
-Hú húgi! Te aztán jó beteg vagy.- állapítja meg, mikor végeztem.
- Köszi a segítséget.- motyogom hálásan, a hajamat tartó keze felé bökve.

Másnap:
A reggeli rosszul lét csak szédülésre csökken.  Már mehetnék suliba, de anyu szerint ma még pihenjek. Nem kell kétszer mondania. A nap nagy részét ágyban töltöm.
    Most csendben figyelem a lemenő nap fényét. Lexie tőlem pár méterre a házi feladatát készíti el.
Mivel meghallom  telefonom csörgését, kikeresem a készüléket a párnám alól.
- Castiel hív. – fordulok az unokatestvérem felé.
- Ez most célzás volt, hogy mennyek ki?
- Részben. – vallom be.
 Szót fogadva kisétál a szobámból át az övébe. Ugyanis mivel már nincs senki a vendégszobába, ő ott alszik.
- Szia. – köszönök a telefonba vidáman.
- Szia. Hogy vagy?
- Most már jól. Holnap megyek is suliba.
- Akkor rendben.  Vagyis nézőpont kérdése, tekintve hogy holnaptól megint...
-... megint találkozni fogok Dake-kel. Cast, én sem örülök, de nem kell ennyire féltened engem. Azóta különben sem jött a közelembe. Remélem így is marad.
- Ajánlom neki!
-  Beszéljünk inkább másról! Még mindig nem mondtad el, hogy hogyan reagáltak a szüleid amikor haza mentél. – váltok faggató hangnembe.
- Nem voltak túl boldogok, amiért elszöktem, de nem tudnak mit tenni, elvégre saját magam intézem az ügyeimet így a suliban tudom igazolni a lógást.
- Ez jól hangzik.
- Tudom.
- Viszont cserébe nem találkozol túl sokat a szüleiddel. Ez már annyira nem jó.
- Én megvagyok nélkülük is.
- Igen, ezzel tisztábban vagyok.
Meghallom, hogy valaki lentről a nevemet kiáltozza ezért gyorsan hozzá teszem:
- Nekem mennem kell, majd még beszélünk. Szia.
- Rendben, szia.
Lemegyek a konyhába, ahonnan anyu szólongat.
- Jó, hogy itt vagy lányom! Megszeretném kérdezni, hogy mit süssek holnap ebédre.
- Ebédre? Ezt miért én mondjam meg? – kérdezzek vissza meglepődve. Anyu ezt sohasem szokta megkérdezni. csak ünnepekkor.
- Elfelejtetted mi lesz holnap?
- Lesz valami holnap?
- Jaj Celine! Te vagy az egyetlen, aki képes elfelejteni a saját születésnapján. – hallom meg a hátam mögül Lexie hangját.
- Ja hogy holnap leszek tizenhét! – kiáltok fel meglepetten. Lex felnevet, anyu sóhajt egyet.
- Jól van, na! Van amikor kimennek az ember fejéből a dolgok.- kezdek el magyarázkodni.
- Hát hogyne. – hagyja rám anyu.

2. kötet, 16. fejezet: Balhé már reggel

Mindig csak nehezen tudok kikászálódni az ágyból. Ez a mai reggelre még a
szokásosnál is jobban igaz, mivel nem tudom, hogy mikor lesz legközelebb alkalmam Castiel karjaiban pihenni.
- Jó reggelt.- mosolygok rá ébredezve.
- Jó reggelt. Meddig akkarsz lustálkodni? Rád ma vár a suli!
- Nem érdekel! Az aki lóg, meg maradjon csöndben!
Még szorosabban hozzá bújok és úgy maradunk egy ideig.
Aztán valaki kopogtat az ajtón.
- Nem akarom tudni, hogy miféle dolgokat csináltok egymással, de Cel, én nem szeretnék késni. – hallom Lexie hangját.
- Jó, megyek már! – nagy nehezen kikászálódok az ágyból és az én szobám felé veszem az irányt.
Egy picit tényleg elhúzódott az idő, ezért villám gyorsan öltözöm át, majd lerohanok enni pár falaltot.
 Reggeli közben csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt jön egy számomra nehéz feladat. El kell búcsúznom Castieletől. Ez most nem örökre szól, de akkor sem túl könnyű.
- Hol vannak a szüleim? – kérdezem Lexietől, aki a konyhapultnak támaszkodva próbál engem sietésre bírni a tekintetével.
- Már elmentek a munkahelyükre.
- És Gideon?
- Ő is elment. Nem kötötte orromra az úti célját.
 A párbeszédünk folytatását a csengő akadályozza meg.
- Majd én kinyitom! – Lex ezzel el is tűnik a szemem elől.
Gyorsan berakom a tányéromat a mosogatóba, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat rohanok fel a táskámért.
Mire újra leérek, Lexie egyedül áll az előszobába.
- Ki volt az? – kérdezem rosszat sejtve. Már az idegességet sugározó arca is az igazamról árulkodik.
- Egyet tippelhetsz Celine.
- Csak nem Dake?
- Talált süllyedt! Viszont jobb lesz ha sietünk.
- Miért? – teszem fel a kérdést, de nem vagyok benne biztos, hogy kiváncsi is vagyok a válaszra.
- Előre ment. Castiellel.
 Egy mély sóhaj kíséretébe kisétálok az utcára. Ott már sietősebre veszem a tempót.
Lexie szorosa a nyomomban van.
- Igen, szerintem is gyorsnak kéne lenünk. Ha odaérünk még időben, talán csak félholtara verik egymást. – motyogja fél hangosan. Egy szúrós pillantással jutalmazom.
A következő utca sarkán pillantom meg a keresett személyeket. Szinte futó léptekben tesszük meg az utat feléjük.
Még jó pár méterre vagyunk tőlük, mikor meghallom a hangjukat. Van egy olyan érzésem, hogy nem a tegnap esti focimeccs eredményéről diskurálnak ilyen hangerővel.
- Tudod mit? Ha ennyire kell a lány, tartsd csak meg!  Egy olyan selejt bárkinek jó lesz. – mondja Dake. Jól sejtem, hogy a „selejt” én vagyok?
Castiel behúz egyet Dake szeme alá. Erre ő ráugrik és leteperi a földre. Teljes testsúlyával lenyomja a barátomat, majd az egyik kezével többször is megüti ököllel.
Valaki síkit. Bármennyire furán hangzik, akkor sem tudom, hogy a hang belőlem vagy Lexieből jön. Talán mind kettőnkből.
Castiel lelöki magáról azt a srácot aki nem rég még egy jó haverom volt. Miközben a fiúm megpróbál feltápászkodni, rúg egyet Dake irányába, ami gyomor szájon találja őt.
Úgy döntök ideje közbe avatkozni.
- NYUGALOM VAN! – kiáltom, mialatt a két verekedő fél közé állok.
-  Pontosan! Nem akarok tanúskodni a rendőrségen, mint egy gyilkosság egyik szemtanúja. – szól közbe Lexie.
- Ugyan már! Szét akarom verni ezt a patkányt! Mégis ki akadályoz meg benne? A törékeny Celine vagy a szájhős Lexie? – néz ránk szemrehányóan Dake. Feláll a földről és egy lépést közelebb lép felém.
 Castiel hirtelen megfogja a karom és maga mögé húz.
- Van valami probléma gyerekek? – hallunk meg egy hangot a hátunk mögül. Egyszerre fordulunk meg, nézünk szembe két nagydarab férfival.  Micsoda szerencse!
- Csak ez a „kellemes teremtés” elfelejtette a reggeli kávéját és rajtunk akarja levezetni a feszültségét. De már menni készült. Ugye Dake? – fordul felé Lexie
- Hmm, hát rendben! De ne hidd, hogy ennyivel megússzátok! – kiált Dake, majd távozik.
A két közbe avatkozó vált pár szót Castiellel. Aztán meggyőződnek róla, hogy mi rendben leszünk, aztán már itt sem vannak.
- Egyedül is betalálsz a suliba Lex? – kérdezem.
- Remlem. Ha eltévedek hívlak. De ne késs sokat az óráról. – gyorsan átölel engem, majd a gimi irányába indul.
 - Jól vagy? – nézek mélyen Castiel szemébe, mikor már kettesben maradunk.
- Miattam kár aggódnod, én rendben vagyok. Az viszont aggaszt engem, hogy te továbbra is egy helyre fogsz járni azzal az állattal.
- Nekem sem tetszik a gondolat, de ez van.  Egyébként tudod miért jött el hozzám ma?
- Nem, de nem is érdekel.  Ha még egyszer meglátom a közeledben én kitépem...
- De erre már nem lesz alkalmad, ugyan is két órán belül a repülőn leszel. – szakítom félbe ezzel a sokkal rosszabb gondolattal.
Átöleli a derekamat és közelebb húz magához. Belecsimpaszkodok a nyakába és már most félek a pillanattól, amikor el kell engednem.
- Szeretlek Celine.
- Én is szeretlek.
- Ígérem, nem sokára találkozunk.
- Ne ígérj nekem olyat, amit nem tudsz betartani! – mondom határozottan.
- Nem teszem! Én teljesen komolyan gondolom.
Pár percig csak állunk ölelkezve. Bárcsak ne szállna tovább ez szép pillanat!
- Már így is késésben vagy.- töri meg ő a csendet.
- Tudom, de nem érdekel.
- Azért indulnod kéne. A végén még beírják igazolatlan hiányzásnak a késésedet, és akkor az apád engem fog hibáztatni.
- Annyira fogsz hiányozni.- fúrom bele a fejem a vállába.
- Te is nekem Cel.
Még egyszer utoljára megcsókol engem. Majd elindulok a suliba.Tudom, megkérhetném, hogy kísérjen el, de nem akarom, hogy még egyszer össze fussanak Dake-kel. Így hát egyedül megyek, sokkal lehangoltabban, mint tegnap ilyenkor.

2. kötet, 15. fejezet: Esti órák

Lexie kérdően néz rám, amikor dühösen bevágtatok a szobámba.
- Sokáig tartott ez a felhőtlen szerelem. – jegyzi meg szárazon.
Ledobom magam az ágyamra és előrángatom a fizika tankönyvemet.  Ugyanis holnap témazáró lesz.  Jó lenne egy hármast összekaparni. Többet már nem remélek.
Azonban nem tudok koncentrálni. Egyre inkább az ajtó felé nézegetek.
- Szerintem nyugodtan menjél. – mutat az unokatestvérem a tőlünk balra lévő szobák felé.
- Nem! Nem fogok egyből bocsánatért kuncsorogni! – jelentem ki határozottan.
- Ahogy gondolod. De fogadni merek, hogy egy órán belül újra szent lesz a béke köztetek.  Különben is semmiségen vesztetek össze.
- Ez nem igaz!
- Most őszintén Cel, te nem lennél dühös, ha ő akarna mindenáron elhallgatni valamit előled?
Az hitetlenkedő nézésemet látva hozzá teszi:
- Igen, a vitátok nagy részét hallottam.
Előbb feltett kérdést figyelmen kívül hagyva, újra elmerülök a fizika rejtelmeiben.
Vacsoráig tanulunk. Vagyis én részben tanulok, részben a semmibe bámulva gondolkodok mindenféle dolgokon.  Anyu szól, hogy készen van az ennivaló. Mindannyian lemerészkedünk az étkezőbe.
Szándékosan kerülöm Castiel pillantását.  Ha ő veszekedni akar, akkor veszekedjünk.
- Mi volt ma a suliba, csajok? – fordul felénk apu.
- Igen Celine, mi történt ma a suliba? – néz rám szúrós tekintettel Castiel. Elfordítom a fejem, hogy véletlenül se kerüljön a látókörömbe.
- Kicsit összekaptam Dake-kel. Lex megpróbált beszélni vele, de nem sültek jól el a dolgok. – kezdek bele a mesélésbe.
- Jaj, mi történt? – kérdezi anyu.
- Verekedni kezdtünk és intőt kaptam. – böki ki Lexie egyszerűen.
Az asztalnál ülő felnőttek (a bátyámat is beleértve) tátott szájjal néznek az unokatestvéremre.
- Neked támadt egy fiú? Istenem! Jól vagy? Nem sérültél meg? – hüledezik anyu.
Lexie határozottan bizonygatja, hogy jól van, és hogy a szüleimnek nem kell beleavatkozniuk a dologba.
Hirtelen bűntudatom támad. El kellene nekik mondanom, hogy nem csupán szóváltás volt köztem és Dake között. Nem szép dolog egy ilyet eltitkolni a szülők elöl. Még akkor sem, ha nem is túl nagy dologról van szó.
Az étkezés további részében csendben fogyasztom az ételemet.
Még akkor sem szólalok meg, amikor Castiel megköszöni a vendéglátást majd bejelenti, hogy holnap délelőtt elmegy.
Vacsora után gyorsan lezuhanyozok, majd átolvasom a fizika tananyagot.  Miután már úgy érzem, az agyam nem képes több információt befogadni, csak kibámulok az ablakon túli sötétségbe.
Lexievel lekapcsoljuk a lámpát, majd kényelmesen elhelyezkedünk.
Még órákon át csak hánykolódom. A csendet az unokatestvérem hangja töri meg.
- Cel, most azonnal fogod magad és átmész a vendégszobába! Ha egész éjszaka csak forgolódsz az neked rossz lesz. Én meg nem tudok aludni tőled. Túlságosan mozog az ágy alattad.
- Most kidobsz a saját szobámból?
- Igen!
Szívem szerint, csak azért is maradnék. Csak, hogy Lexnek igaza van.  Egy aprócska vita nem lehet a Castielel való kapcsolatom vége.
Lábujjhegyen osonva átmegyek, abba a bizonyos másik szobába.
Mivel már elmúlt éjfél, azért nem csodálom, hogy Castiel alszik. Nem baj.
Bebújok mellé az ágyba. Ráhajtom a fejem a mellkasára.
- Csak nem bírtad ki nélkülem?- szólal meg hirtelen.
- Te meg ébren vagy?
- Amint láthatod. De mégis mit keresel itt?
- Zavarok? Mert akkor vissza is mehetek.  – elkezdek feltápászkodni. Castiel megfogja a vállam és visszahúz.
- Inkább maradj velem!
- Mégis miért? – ez a kérdés most szörnyen naivnak tűnhet, de hallani akarom a választ.
- Mert fontos vagy nekem és nem akarok rosszban lenni veled. És mert te az életem egy fontos része vagy. Nem akarlak megint elveszíteni.  Szeretlek Celine.
A vallomástól egy kicsit zavarban vagyok, amikor belenézek a szemébe. Vagyis inkább csak bele néznék, mivel a sötétség miatt nem sokat látok.
- Én is szeretlek. – mondom egyszerűen, de őszintén.
A száját az enyémre tapasztja.  A hasamban apró tyúkok kezdenek repdesni.
- Ha már így ébren vagyunk, valami izgalmassal is eltölthetjük az éjszakát. – javasolja, amikor egy pillanatra elengedjük egymást.
- Jó ötlet. – ezzel megcsókolom. Még az előzőnél is hevesebben.

2. kötet, 14. fejezet: Talán jobb egyedül

*Sziasztok! Bocsi a két hét kimaradásárt. Megint összejöttek a dolgok a fejem fölött, de már itt vagyok. :)* 

 A folyósan Lexienek nyomát sem látom. Jobb ötlet híján, elindulok balra.
- Celine! Várj meg!
Megfordulok és bevárom Mirrint.
- Szia - mosolygok rá.
- Minden rendben?
-Persze. Éppen az unokatestvéremet keresem.
- Ő is ide jár?
- Mától.
- Segítsek megkeresni?
- Egyedül is megtalálom. - elindulok előre.
- Veled megyek. Úgy sincs jobb dolgom. Szóval hol keressük a....csajt?
- Igen, ő egy lány. - bólintok mosolyogva.
- Hol láttad legutoljára?
- Wc-ben. Elrohant mert beakart hozni egy Dake-nek.
Mirrin hangosan felnevet. Aranyos csilingelő nevetése van.
 Kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohanunk fel az emeltre. Na nem mintha annyira sietnénk.
Miután körbe jártuk a sulit már tudom hol kell keresni.
- Gyere! Táborozzunk le az igazgatói iroda előtt!
- Miért? - Mirrin úgy néz rám mintha elment volna az eszem. Végül is melyik épeszű diák szereti a szünetét az igazgatói vagy a tanári előtt tölteni?
Alig egy percet állunk úti célunk előtt, az ajtó máris kinyílik és két számomra ismert személy jön ki.
Az egyik Lexie, a másik meg Dake.
Mirrin a saját háta mögé húz egem, majd bemutatkozik az előttünk lefékez unokatestvéremnek.
- Meg kaptam az első intőmet! - újságolja bosszúsan Lex.
- Mióta is jársz ide? Egy órája? - kacagok fel.
- És miért? - kérdezi Mirrin.
- Pofán vágtam Dake-et, aki vissza ütött. Elkezdtünk verekedi. A tesitanár
választott szét minket.
A hangulatom rögtön alább hagy.
- Visszaütött?! - sipákolom.
Éles nevetés hallatszik. Egyszerre fordítjuk a hang irányába a fejünket. Illetve nekem kicsit jobbra kell hajolnom, mert Mirrin direkt takar.
Dake szemrehányóan néz minket. Aztán sarkon fordul és elmegy.

 A nap hátralévő része gyorsan eltelik.  Észre sem vesszem, már mehetünk is haza.
- Mit mondunk a szüleidnek? - kérdezi az unkatestvérem mikor kettesben befordulunk az utcánkba.
- Azt, hogy konfliktusba kerültem egy sráccal. Aztán te szerettél volna beszélni vele, de kicsit eldurvult helyzet. Szerintem ennél részletesebben nem kell tudniuk.
Lex rábólint.
- Itthon vagyunk! - kiáltok, amikor belépünk az előszobába.
- Veszem észre! A szüleink dolgozni mennek. Apu vacsorára haza ér, anyu viszont csak később.  Azt üzenik, hogy ha éhesek vagyunk rendeljünk pizzát. - szólal meg Gideon. Őt magát nem látom, csak a hangját hallom. Gondolom éppen elvan merülve egy számítógépes játékba.
Ezek szerint egy kicsit várhattuk még a szülőknek való a magyarázattal.
- Neked is sok házid van? – kérdezi tőlem Lexie
- Igen. Mindjárt neki is látok csak előbb...
- Értem. Addig én elkezdem az enyémet, a szobádban találkozunk.– vág a szavamba, majd el is indul az említett helyiség irányába.
Az én úti célom  a vendégszoba.
Kettőt kopogok az ajtón, majd meg sem várva a választ, bent is vagyok.
- Castiel! – sikítva a a nyakába ugrok.
- Hé Celine, mindjárt megfojtasz! – nevetve arrább löki a karom.
- Bocsi, csak hiányoztál.
- Tényleg? Mikor is láttál utoljára? hat órája?
- Meg van az hét is. – felem, miközben ledobom magam az ágyra.
Leül mellém. Hirtelen eltűnik a szeméből minden vidámság és teljes komolysággal néz rám.
- Történt valami? – kérdezem, mialatt megfogom a kezét.
- A szüleim fel hívtak.  A megbeszéltnél előbb értek haza.
- Nagyon kiakadtak?
- Elégé.
- Mikor indulsz? – sóhajtok szomorúan.
- Holnap délelőtt.
A vállára akarom tenni a kezem, de ő elkapja a karom.
- Ez mi?- hangjából egyértelműen hallani lehet az ingerültséget.
- Miről beszélsz? – nem mintha nem tudnám, de képtelen vagyok elmondani a választ.
- Ezekről a friss véraláfutásokról a karodon!
- Semmiség! Csak beütöttem.- legyintek.
- Igazán? Pontosan úgy néz ki, mintha valaki megszorította volna a karodat. Ki volt az?
- Kérlek Castiel... ne foglalkozz vele!
- Ha valaki bántotta a barátnőmet, akkor nekem miért nem szabad tudnom róla?!
- Ne emeld fel a hangod velem szemben!
- Akkor áruld el! Miért akarod eltitkolni előlem, hogy mi történ veled?
- Mert nem akarom, hogy feleslegesen haragudj vagy félts engem.
- FELESLEGESEN?
- Ne kiabálj velem!
Futó léptek zaja, majd valaki szél sebesen benyit a szobába.
- Ti meg mit műveltek? A folyosó végén hallom a hangotokat. Megkérhetnélek titeket, hogy csendesebben gyilkoljátok egymást? – néz ránk az unokatestvérem szigorúan.
- Hé Leixe, te meg tudnád mondani, hogy miért vannak véraláfutások Cel karján? – fordul felé a barátom.
A tekintetemmel próbálok jelezni neki, hogy ne mondja el.
- Dake volt. Megszorította Celine karját, majd felhoz vágta. Zárás képen velem is összeverekedett egy sort. – mondja Lex olyan könnyedséggel, mintha csak a bevásárló listát sorolná.
- Jól vagy? – kérdezi Castiel, ökölbe szorított kézzel. Tudom, hogy a dühe nem ellenem irányul.
- Igen.
- És én is jól vagyok. Köszi,  hogy ennyire törödsz velem.- szól közbe Lexie
Mindketten felé fordulunk, mire hozzáteszi, hogy inkább kettesben hagy minket, majd távozik.
Castiel szótlanul vissza ül az ágyra. Szorosa mellé ülök, de elhúzódik.
- Most haragszol rám? – kérdezem fáradt hangon. Igazán elegem van a mai napból.
- Igen, haragszom!
- Nekem lenne jogom rá! Valamit nem akarok elmondani erre egyből rohansz  az unokatestvéremhez.
- Szóval még neked áll feljebb?  Én megbízom benned és nincsenek előtted titkaim, de látom ez nem kölcsönös!
- Miért kell a bolhából elefántot csinálnod?
- Mi?!  Ezt pont te mondod! Már igazán elegem van belőled!
- Nekem van elegem belőled! De tudod mit? Nem muszáj velem lenned! – jelentem ki határozottan.
- Jó! Holnap úgy is elmegyek. Talán jobb is ha nem is kereslek többet!
- Rendben! Nem is akarlak látni többet! – ezzel kiviharzok a helyiségből. Még az ajtót is becsapom magam után.

2. kötet, 13. fejezet: Megalázva

- Ez a gimi? – kérdezi Lexi, mikor a nagy, szürke épület elő érünk.
- Igen. És nem olyan rossz, mint ahogy kinéz. – válaszol neki Dake.
Lassan áthaladunk a jó állapotúnak nem nevezhető kapun. Megállunk az egyik folyosó előtt és egy másik felé irányítom az unokatestvéremet.
- Menj ott végig, a baloldalon levő legutolsó ajtó az igazgatói iroda, ott van jelenése minden új diáknak. Majd utána találkozunk.
- Rendben. Addig minden rendben lesz Dake-kel? – súgja a fülembe.
- Persze. – mondom eltökélten, majd ott hagyva őt, tovább megyek.
 Dake a nyomomban szegődik.
- Cel, figyu, beszélhetnénk?
- Ja, de előtte elmegyek vécére, oké?
- Nem! Most akarok beszélni! – határozottan megfogja a karomat. Próbálok kiszabadulni a szorításából, de túl erős.
- Ahogy óhajtod! – szerintem kihallotta a hangomból a gúnyt.  Még érősebben fog. Már fáj.
- Akkor mi van közöttünk?
- Ne haragudj Dake, de nem megy…
- Micsoda?
- Tudod…
- Hallani akarom a szádból! – a szorítása megint erősödik.
- Aú, már fáj a karom! Dake kérlek, engedj el!
- Előbb mond ki! – a tekintetében van valami, ami nagyon nem tetszik. Úgy néz rám, mint ahogy egy vadász tekint az áldozatára.
- Sajnálom, Dake de én nem szeretlek!
- Miért? Hallani akarom az indokot is! – most már kiabál.  Ijedten körbe nézek. A máskor teli folyosó most teljesen üres. Bárcsak jönne már valaki!
Úgy döntök, nem fogok félni.  Egyenesen a szemébe nézek, és ügyelek rá, hogy a hangom ne remegjen meg.
- Erre nincs indok. Te sem szereted Jill, pedig ő már mióta próbálkozik nálad.
- Nekem igen is van indokom! Téged szeretlek! És te? Kit szeretsz?  - közelebb ránt magához, így az arcom csak pár centire van az övétől.  Kezdek kétségbe esni! Mi ütött belé? Hiszen eddig mindig kedves volt velem.
Kimondom, amit gondolok, de rögtön meg is bánom.
- Én egy olyan valakit, szeretek, aki biztos nem lenne erőszakos velem. – még végig sem mondom, máris eltaszít magától erőből. A falnak csapódom.  Beverem a fejemet és a hátamat.  Egy pillanatra megszédülök, aztán lerogyok a földre.
- Ezt még nagyon megkeserülöd Cel!
- Nem, ezt még te keserülöd meg Dake! Hogy bánhatsz így egy lánnyal?! – egy éles, hangot hallok meg.
Dake egy bosszús pillantást küld a közeledő alak felé, majd eliszkol.
- Úristen! Jól vagy? Nagyon bántott? – a lány, aki megvédet, most felém hajol.  Azt hiszem egy évvel fölöttünk jár, de a nevét nem tudom.
Nagyjából olyan alacsony, mint én. Barna hullámos haja van, és mogyoró barna, nagy szemei, hosszú szempillákkal.
- Én… jól vagyok. – felem némi habozás után.
- Biztos? Elkísérjelek az orvosiba?
- Nem kell, köszi. – lassan feltápászkodom.
- Oké. Selena, ugye?
- Nem. Celine. És te?
- Mirrin.  És ne aggódj! Ezt még meg fogja bánni az a szemét! Hívjuk a rendőrséget?
- Köszi, de nem kell. Nem rohangálok a rendőrségre, csak mert fellöktek a folyóson.
- De ezt ne így fogd fel! Téged bántott egy nálad erősebb.  Ne hogy még őt védd!
- Nem védem! Szerencsére nem lett nagyobb bajom.  – a velem szembe álló lány hitetlenkedve néz rám.
- Igen, szerencsére, de akkor sem kéne ennyiben hagynod!
- Nem fogom! Elmondom valakinek. Hallgatni az ilyen esetekben nem jó ötlet.
- Igazad van Celine. Most ugye nem vele lesz órád?
Lesütöm a szemem és bólintok.
- Rendben, akkor sétáljunk el a termetek közeléig és ott meg várom veled a csöngőt, hogy ne legyél egyedül.
- Köszi Mirrin!
 Így is történik. Amikor megszólal az előbb említett hang, befejezzük a beszélgetést, és Mirrin rohan fel azt emeletre.  Vonakodva, de bemegyek a terembe, miközben kerülöm Dake pillantását.
Szünetbe belefutok Lexie-be. Mint kiderült csak évfolyam társak lettünk.
- Valami baj van, Cel? Olyan szomorúnak és zaklatottnak tűnsz. Az bánt, hogy nem lettünk osztálytársak? Szerintem így is látjuk egymást eleget.
- Nem, nem erről van szó…
Megfogom a karját (kifejezetten gyengéden), és a lány vécébe vezetem.  Ott halkan elmesélem neki a Dake-es dolgok.
A beszámolom végére teljesen elsötétül a tekintete.
- Ezt nem mondod komolyan? – kiált fel.
- Lex, kérlek halkabban. Másik is lehetnek itt.
- Ez mindegy! Az a barom nem úszhatja meg szárazon!
 Az ajtó felé fordul és a kilincsre teszi a kezét.
- Most hová mész? – szólók utána.
- Beverem a képét.  – felei vérszomjas vigyorral. Majd kiszalad a helyiségből. Felesleges lenne követnem őt. Ha agyszer a fejébe veszi, hogy megvéd engem, akkor nem is tudnám megakadályozni.
 A fejemet, a csap alá tartom, és rá folyatom a hideg vizet. Ez segít lenyugodni.
Valaki belép a vécébe.
- Á, te vagy az Celine?
Gyorsan felkapom a fejem. A festet szőke Jill áll előttem. Ő az a lány, aki annyira bele van zúgva Dake-be, hogy még az állatkertbe is képes utánunk jönni önkéntes melóra.
- Igen. Szia.
- Kérdezhetek valami személyeset? – tér rögtön a tárgyra.
- Aha.
- Te és Dake együtt jártok?
Elfog valami, amit undornak neveznek. Remegni kezd a lábam és émelyegni a hasam. Még bele gondolni is rossz. Csak tegnap volt, hogy megcsókolt, mára már ellenségemnek érzem.
- Nem. – felem határozottan.
- Óh, így már érthetőbb. – sóhajt fel Jill megkönnyebbülve.
- Ezt hogy érted?
- Ne vedd sértésnek Celine, te kedves lány vagy, de csak ennyi.  Semmi extra. Nem láthat benned semmit egy olyan dögös pasi, mint Dake.  Ezt tényleg nem bántás, csak elmondom az igazat.
- Ezt hogy érted? – ismétlem meg a kérdést.
-  Hát tudod… Nem vagy se szép, se édes, se szexi, se vicces, se elbűvölő.
Ezzel mintha erősen mellbe vágtak volna.  Nem kaptam mára már elég megaláztatást?
A legrosszabb, hogy én magam sem tudom megcáfolni a szavait, pedig sosem voltam önbizalom hiányos.