11. fejezet: Baleset

- Castiel! Nem mondod, hogy ezt választottad helyettem? – sipítozik Amber.
- Ezt? Élőlény vagyok, ha nem tudnád! – csattanok fel.  Tudom, hogy tetszik neki Castiel. Ahogy azt is tudom, hogy semmi esélye nála.
- Nekem, ehhez a gyerekes játékhoz semmi kedvem!- ezzel Castiel megfogja a kezem és elhúzz onnan, ott hagyva Ambert.
    Együtt sétálunk be a suliba kézen fogva, és egyszer meg is csókol néhány osztálytársunk szeme láttára.  A hírek futó tűzként terjedtek. Ezt bizonyítja, hogy 2. szünetbe Rosalya és Kentin elkap, amikor a tornaterembe készülök.
- Azt pletykálják, hogy te és Castiel együtt jártok! Ez igaz? – kérdezi a barátnőm izgatottan.
- Ö... Igen. – érzem, ahogy az arcomat elönti a pír. Rosa vidáman a nyakamba ugrik és mintha azt morogta volna, hogy „végre”. Ken arcát kezdem fürkészni, hogy vajon mit gondol. Várok valami reakciót, de csak ennyit mond:
- Szerinted ő hozzád való? – erre én értetlen képek vágok. Ezt hogy érti?
- Szerintem igen. - mondom végül.  Ő csak bólint.
    Kentin ott hagy minket, mi meg Rosával egymásba karolva megyünk a tornatermi öltözők felé, miközben alaposan kikérdez a reggelemről.
 
 A cipőfűzőmet kötöm miközben a legjobb barátnőmmel semmit mondó dolgokról cseverészünk. Rajtunk kívül már csak Amber és a két barátnője van bent. Az ajtóba állnak és nevetni kezdenek. Kérdően nézzünk feléjük.
- Ugye tudjátok, hogy ez az ajtó rossz és ellehet kívülről úgy fordítani a kilincset, hogy belülről ne lehessen kinyitni? – kérdezi Lisa tőlünk.  Aztán, ők hárman ki mennek, becsukják az ajtót és valami kattanást hullunk. Hirtelen leesik! Rosával egyszerre rohanunk oda. Amberék nevetve odébb, mennek. Bezártak minket az öltözőbe! Ilyen nincs! Mással is történnek ilyen dolgok, vagy csak engem ér az a megtiszteltetést, hogy a szappanopera forgatókönyv írói irigykedhetnek a naplómra?
Az ajtót ütöm miközben segítségért kiabálok. Pár perc múlva (mikor már becsöngetek) abba hagyom, és Rosa felé fordulok.  Kicsit hátrább áll és úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. Azonnal mellette termek.
- Minden rendben?
- Nem. Nem bírom a bezártságot! Rosszul vagyok. Ki akarok menni. Celine, ki akarok menni! KI AKAROK MENNI!- egyre hangosabban, hadarva beszél, miközben határozottan megszorítom a karját.
-  Nyugodj le és figyelj rám! Ki fogunk jutni! Érted?! Csak türelem! – remélem ez magabiztosabbnak hangzik, mint amilyennek gondolom. A legjobb barátnőm teljesen lesápadva bólint.
 Támad egy hirtelen ötletem. Előkotorászom a táskámból a mobilom, és Irist kezdem hívni.  Azonban a telefonja itt kezd el csörögni. Jó, ez hülye ötlet volt. Miért is vinné magával tesire? Valamiért ezt nem tudtam feladni, ezért egy másik osztálytársamat kezdtem hívni. És tádám: Lily is az öltözőben hagyta a telóját. Ezzel inkább nem is próbálkozok újra.
Pár perc tétlen idegeskedés után Mrs.Collins a tesi tanárunk, talál ránk.
- Itt tervezték ellógni az órát? Ezt hogy képzelik? – kérdezi dühösen.
- Nem lógni akartunk! Amberék bezártak. – vágom rá.
- Ne találjon ki történeteket! És ahogy látom még a kilincset is elrontották.
- Nem mi voltunk!
- Vegyen vissza a hangerőből és vállalja fel a tetteit!
- De...
- Nincs de!
- De... – szólal meg Rosa is.
- Elég ebből! Igazgatóiba! Most! – a tanárnő kiviharzik, mi meg értetlenül bámultunk utána. Most komolyan nekünk kell elvinni a balhét?
 Az igazgatónő sem hitte el, hogy Amberék zártak be minket. Szerencsére megúsztuk egy igazolatlan órával és egy „többet ilyet ne merjenek csinálni”-val.
- Ez hihetetlen! És még helyettük is mi bűnhődjünk... - csattan fel Rosa, amint kettesben maradunk.
- Ne aggódj, Amber és a két követője ezt nem fogja megúszni! Ezt a játékot nem nélkülünk fogják játszani!

 Hazafelé Castielel megyek és természetesen együnknek sem jut eszébe megvárni Lexiet.  Helyette elmesélem az öltözői incidens (már ha azt incidensnek lehet mondani, hogy bezártak). Mikor befejezem ő nevetni kezd.
- Ezen mi olyan vicces?
- Semmi. Csak aranyos, amikor fel vagy háborodva.
- Aranyos!? Nem vagyok aranyos! Aranyosak a kiskutyák, én nem! – úgy érzem ezen jogosan lehetek felháborodva.
 Castiel megállít és nevetve közel húz magához. Lehajol hozzám, a szája csak pár millimétere van az enyémtől.  A gyomromba lévő mini tyúkjaim repdesni kezdenek (miért tyúkok?).
- Úgy tetszel, ahogy vagy. Akár aranyos vagy mint egy kiskutya, akár kemény mint egy szikla. Nem mintha a kettő kizárná egymást. – érzem, hogy megint elönt a pír (sose voltam pirulós). Nem gondolta volna, hogy Castiel valaha ilyet mond nekem. Aztán csókolózni kezdünk, és csak akkor hagyjuk abba, amikor már elfogy a levegőnk.
   Haza érve, vidáman lépdelek fel a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokon megállok, mert észreveszem a tőlem pár métere álló, dühösen néző Lexiet és Ambert.
- Mi van már megint? Ártottam én nektek? – kérdezem enyhe utálattal a hangomban.
- Igen! – vágják rá, egyszerre
- Mégis miben?
- Engem egyszerűen irritálsz. Irritál, hogy ugyanolyan tengerkék szemünk van, irritál, hogy mindenki előtt a jó kislányt játszód, irritál, hogy rokonok vagyunk. – mondja Lexie miközben az állam a földet sorolja. Most komoly ezért ilyen gonosz velem? Mert rokonok vagyunk? Hát, ez a csaj sem százas…
Mielőtt bármit reagálhatnék, Amber veszi át a szót.
- Én azért utállak mert elvetted tőlem Castielt!
-  Castiel sosem volt a tiéd, szóval nem tudtam elvenni. És a mi téged illet drága kuzinom… Szerintem inkább neked vannak pszichés zavaraid.
 Erre egyszerre kezdenek el hápogni, de én közbe szólók:
- Jaj, hallgassatok már! Nincs velem semmi baj, csak ti vagytok a nebáncsvirágok. Engedjetek utamra és szálljatok le rólam!
  Amikor ezt végig mondom, mindketten felém indulnak, fogalmam sincs milyen szándékkal. Én ösztönösen hátrálok egy nagy lépést.
 Csak, hogy a lépcső tetején állok. Sikítva próbálok valamibe meg kapaszkodni, de nem sikerül.  Semmi baj nem lenne, ha csak néhány lépcsőfokkal lejjebb esnék. De nem… Egy hangos puffanás kíséretével a padlóra érkezek, elterülve. Semmi mást nem érzek, csak a mindent megsemmisítő fájdalmat… Próbálok megmozdulni, de nem megy… Utána mintha valami furcsa sötétség nyelne el…