Több mint 1000 oldalmegjelenítés! Köszönöm szépen mindenkinek :) Imádlak titeket ;D
Végül csak sikerül levegőt vennem. Ezt egy sikításra elhasználom. Szétválnak és felém fordulnak. Lexie gonoszul vigyorog rám. Castiel arcáról nem tudok leolvasni érzelmeket. Aztán hirtelen felpattan, és felém indul. Én ösztönösen hátrálok.
- Cel! Kérlek hagy magyarázzam meg! – a kezem után nyúl, de én elhúzódok. Feltűnik, hogy most először szólít a becenevemen, de ez egy kicsit sem érdekel.
- Nem érdekel a magyarázatod! Hagyj békén! Azt hittem fontos vagyok neked, de tévedtem!
- Cel! Ez nem…
- Nem érdekel! – ezzel leviharzok a lépcsőn, ki az ajtón, Lexie röhögésével kísérelve.
Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akarok sírni! Nem éri meg. Mivel nincs jobb ötletem, hogy mit csináljak az utcán, sötétbe, ezért futni kezdek. Legalább ha találkozok emberekkel, biztos azt hiszik, hogy esti kocogáson vagyok. Magas sarkúba és egy csinos ruhában? Akkor ez egy extrém futó ruha…
Nem tudom, mióta futok, azt meg pláne, hogy ennek mi értelme. Egyszer csak megbotlok, és egy hatalmasat esek a saját sikításom kíséretében. A hangomra kilép valaki, az egyik házból. Miért ilyen ismerős ez a ház?
- Celine? Te vagy az? Jól vagy? – szólal meg egy ismerős hang.
- Iris! Jól vagyok. – mondom, miközben feltápászkodok. Micsoda szerencse, hogy pont az ő háza előtt sikerült elesnem.
- Mit keresel itt? És miért vagy így öltözve? Na, jó gyere be és mesélj el mindent. – ezzel bemegyünk a házába. Egy csésze teát kortyolgattok, miközben elmondok mindent. Azt, ahogy énekeltem az étteremben, Lexie üzenetét, amit láttam a szobájában és végül, hogy miért is futottam. A beszámolom, végére nem bírom vissza tartani a sírást és forró könnyek csúsznak végig az arcomon.
- Most már értem, hogy miért nem bírod azt a csajt! Viszont Castielből ezt nem néztem volna ki.– az arca együtt érzést tükröz. Majd nyugtatóan megölel.
Még egy fél óráig beszélgetünk, utána haza indulok.
Csöndben osonok fel a szobámig. Nem akarok találkozni Lexie-vel. Magamra zárom az ajtómat és a telefonom ért nyúlok. Felhívom anyut és mindent elmondok neki, mert szükségem van az anyai vigasztalásra. A beszámolom végén ennyit mond:
- Sajnálom kicsim. Ugye tudod, hogy ha nem bírod tovább visszajöhetsz Ausztráliába? Nálunk mindig van helyed.
- Igen tudom, anyu. De nem! Ha elmegyek, az azt jelenti, hogy Lexienek sikerült tönkre tenni. Egyszóval elmenekülök előle. Azzal ő győzne. Azt nem hagyhatom! Engem ő nem fog legyőzni!
- Ahogy gondolod Cel.
Amikor letettük, küldök egy sms-t Kentinnek, hogy holnap kicsit korábban találkozzunk, mert nincs kedvem Lexievel menni.
Mikor megpróbálok aludni, még néhány könnycseppem kicsordul. Tudom, hogy semmi értelme Castiel miatt sírni, de mégis fáj, amit láttam. Ki akarom zárni azt a képet a fejemből és csak aludni szeretnék. De nem megy. Majdnem éjfél van amikor, nem bírom tovább és előveszem a mobilom. Gondolkodás nélkül tárcsázom a számot. Castiel a negyedik csöngésre felveszi.
- Celine? Valami baj van?
- Nem. Csak muszáj kérdeznem valamit! Jó volt? Már, mint smárolni Lexievel.
Hirtelen csend támad, mintha maga a telefon is meglepődött volna.
- Celine én…
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Csak tudni akarom, hogy élvezted-e. Hogy megérte-e ezért elveszíteni engem. Ha egyáltalán számítottam neked valamit… – ezt úgy mondom mintha tényleg lett volna köztünk valami komoly. Semmi nem volt, de mégis nagy ügyet csinálok belőle. Végül is összetörte a szívem, szóval nyugodtan csinálhatok belőle nagy ügyet.
- Én nem akartam megcsókolni Lexiet!
- Tényleg? Te ezt csinálod, amikor nem akarsz megcsókolni valakit?
- Lexie csapdába csalt! – ez normál körülmények között hihető is lenne, de a mai nap nem tartozik a normál körülmények közé. Most valahogy ezt nem tudom elhinni. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem így történt.
- Na persze! Én meg Napóleonnal vacsoráztam.
- Komolyan mondom Cel! Fontos vagy nekem és nem akarok rosszba lenni veled.
- Előbb kellet volna gondolkoznod! – ezzel leteszem, és ki kapcsolom a telóm nehogy visszahívjon.
Megint sírni van kedvem, de ezúttal nem hagyom. Kimegyek a fürdőszobába és jéghideg víz alá tartom az arcom. Ez nagyjából lenyugtat. Egy kicsit még forgolódom az ágyba, de aztán elalszom.
Másnap reggel a tükör előtt állok egy szűk farmerbe,
egy kék nagyon kicsit kivágott felsőbe, egy bőrdzsekibe és egy új sötétkék
vászoncipőbe. A szokásosnál több sminket rakok fel és többet vacakolok a
hajammal. Végül csak sikerül levegőt vennem. Ezt egy sikításra elhasználom. Szétválnak és felém fordulnak. Lexie gonoszul vigyorog rám. Castiel arcáról nem tudok leolvasni érzelmeket. Aztán hirtelen felpattan, és felém indul. Én ösztönösen hátrálok.
- Cel! Kérlek hagy magyarázzam meg! – a kezem után nyúl, de én elhúzódok. Feltűnik, hogy most először szólít a becenevemen, de ez egy kicsit sem érdekel.
- Nem érdekel a magyarázatod! Hagyj békén! Azt hittem fontos vagyok neked, de tévedtem!
- Cel! Ez nem…
- Nem érdekel! – ezzel leviharzok a lépcsőn, ki az ajtón, Lexie röhögésével kísérelve.
Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akarok sírni! Nem éri meg. Mivel nincs jobb ötletem, hogy mit csináljak az utcán, sötétbe, ezért futni kezdek. Legalább ha találkozok emberekkel, biztos azt hiszik, hogy esti kocogáson vagyok. Magas sarkúba és egy csinos ruhában? Akkor ez egy extrém futó ruha…
Nem tudom, mióta futok, azt meg pláne, hogy ennek mi értelme. Egyszer csak megbotlok, és egy hatalmasat esek a saját sikításom kíséretében. A hangomra kilép valaki, az egyik házból. Miért ilyen ismerős ez a ház?
- Celine? Te vagy az? Jól vagy? – szólal meg egy ismerős hang.
- Iris! Jól vagyok. – mondom, miközben feltápászkodok. Micsoda szerencse, hogy pont az ő háza előtt sikerült elesnem.
- Mit keresel itt? És miért vagy így öltözve? Na, jó gyere be és mesélj el mindent. – ezzel bemegyünk a házába. Egy csésze teát kortyolgattok, miközben elmondok mindent. Azt, ahogy énekeltem az étteremben, Lexie üzenetét, amit láttam a szobájában és végül, hogy miért is futottam. A beszámolom, végére nem bírom vissza tartani a sírást és forró könnyek csúsznak végig az arcomon.
- Most már értem, hogy miért nem bírod azt a csajt! Viszont Castielből ezt nem néztem volna ki.– az arca együtt érzést tükröz. Majd nyugtatóan megölel.
Még egy fél óráig beszélgetünk, utána haza indulok.
Csöndben osonok fel a szobámig. Nem akarok találkozni Lexie-vel. Magamra zárom az ajtómat és a telefonom ért nyúlok. Felhívom anyut és mindent elmondok neki, mert szükségem van az anyai vigasztalásra. A beszámolom végén ennyit mond:
- Sajnálom kicsim. Ugye tudod, hogy ha nem bírod tovább visszajöhetsz Ausztráliába? Nálunk mindig van helyed.
- Igen tudom, anyu. De nem! Ha elmegyek, az azt jelenti, hogy Lexienek sikerült tönkre tenni. Egyszóval elmenekülök előle. Azzal ő győzne. Azt nem hagyhatom! Engem ő nem fog legyőzni!
- Ahogy gondolod Cel.
Amikor letettük, küldök egy sms-t Kentinnek, hogy holnap kicsit korábban találkozzunk, mert nincs kedvem Lexievel menni.
Mikor megpróbálok aludni, még néhány könnycseppem kicsordul. Tudom, hogy semmi értelme Castiel miatt sírni, de mégis fáj, amit láttam. Ki akarom zárni azt a képet a fejemből és csak aludni szeretnék. De nem megy. Majdnem éjfél van amikor, nem bírom tovább és előveszem a mobilom. Gondolkodás nélkül tárcsázom a számot. Castiel a negyedik csöngésre felveszi.
- Celine? Valami baj van?
- Nem. Csak muszáj kérdeznem valamit! Jó volt? Már, mint smárolni Lexievel.
Hirtelen csend támad, mintha maga a telefon is meglepődött volna.
- Celine én…
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Csak tudni akarom, hogy élvezted-e. Hogy megérte-e ezért elveszíteni engem. Ha egyáltalán számítottam neked valamit… – ezt úgy mondom mintha tényleg lett volna köztünk valami komoly. Semmi nem volt, de mégis nagy ügyet csinálok belőle. Végül is összetörte a szívem, szóval nyugodtan csinálhatok belőle nagy ügyet.
- Én nem akartam megcsókolni Lexiet!
- Tényleg? Te ezt csinálod, amikor nem akarsz megcsókolni valakit?
- Lexie csapdába csalt! – ez normál körülmények között hihető is lenne, de a mai nap nem tartozik a normál körülmények közé. Most valahogy ezt nem tudom elhinni. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem így történt.
- Na persze! Én meg Napóleonnal vacsoráztam.
- Komolyan mondom Cel! Fontos vagy nekem és nem akarok rosszba lenni veled.
- Előbb kellet volna gondolkoznod! – ezzel leteszem, és ki kapcsolom a telóm nehogy visszahívjon.
Megint sírni van kedvem, de ezúttal nem hagyom. Kimegyek a fürdőszobába és jéghideg víz alá tartom az arcom. Ez nagyjából lenyugtat. Egy kicsit még forgolódom az ágyba, de aztán elalszom.
Gyorsan reggelizek valamit, aztán mielőtt bárki megláthatni, kimegyek a ház elé, ahol Kentin már vár rám.
- Hű ha! Eszméletlenül nézel ki!
- Köszi. De siessünk, mielőtt Nina rájön, hogy itt akarom hagyni Lexiet.
- Rendben. – ezzel átkarolja a vállam (amit én kivételesen hagyok) és elindulunk a suli felé.
Amikor a folyóson eleged és szétválunk, egyedül mennék dolgomra, de egy hang megállít:
- Megmondanád, hogy miért fogdos téged Kentin?
Megfordulok és Castiel áll tőlem nem messze. Megpróbálok nem fogalakozni a látványától élőtörő gyomromba repkedő apró tyúkokkal. Dühösen nézzek rá.
- Neked áll feljebb?
- Tudod mit? Én ezt meguntam! Azt mondtad, hogy te nem vagy fontos nekem. Ez nem igaz! Viszont ha neked fontos lennék, akkor szánnál rám 2 percet, hogy megmagyarázzam a történteket! – még sose beszélt velem ilyen dühösen. Hirtelen megszólalni sem tudok. A csengő ment meg a választól. Más körülmények között, szívesen lógnék pár percet, de most sietek órára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése