10. fejezet: Kibékülés

Egész nap kerülöm Castielt, mert rájöttem, hogy meg kellene hallgatnom, de egy kicsit félek, attól, ami kiderülhet. És kerülöm Lexiet is, mert biztosan dühös rám, amiért ma egyedül kellet betalálnia.
  Hazafelé Rosával megyek. Elmesélek neki mindent és szerinte tényleg végig kéne hallgatnom azt, amit Castiel mondani akar.
- Na, én megyek. Mert találkozom Leigh-vel.  – ezzel megölel és itt hagy a házunk előtt.
 Nina dolgozik, Lexie meg még nem ért haza, szóval egyedül vagyok.
 Negyed óra múlva dühösen kopogtatnak az ajtómon.  Nem nehéz kitalálnom ki az… Még szerencse, hogy kulcsra zártam.
- Ezt hogy merted!? Nem találtam be a suliba és miattad késtem az első óráról! Plusz még haza is nehezen találtam. De ne félj, ezt még megkeserülöd!- hallom Lexie hangját.
- Kösz, de te már ép eleget tettél értem! – kiabálok vissza.
- Hidd el még nem eleget! Pokollá fogom tenni az életed!
- Te máshoz nem értesz, igaz? Képes vagy találni valami normális hobbit? – ezzel bedugom a fülembe a fülhallgatót és elindítok valami zenét, csak, hogy ne halljam Lexie rikácsolását.
A nap hátra lévő részében csak akkor merészkedek ki a szobámból, amikor biztos vagyok benne, hogy az unokatestvérem nincs a színen. Be kell vallanom, egy kicsit félek tőle.
Este a szokásosnál is korábban lefekszek aludni, de előtte küldök egy sms-t Kentinnek, hogy holnap ne jöjjön értem.

Másnap reggel a lehető leghamarabb elkészülök, és kilopakodok az ajtón, még mielőtt kiderülne, hogy ma is Lexie nélkül megyek suliba. Eredetileg egyedül terveztem betalálni, de Castiel a házunk előtt vár rám.
- Jó reggelt! – köszönök érzelemmentes hangon.
- ….Reggelt! Ma végre meghallgatsz?
 Bólintok, miközben elindulunk.
- Úgy kezdődőt, hogy Lexie felhívott (azt se tudom, hogy a nevemet honnan tudja, a telefonszámomról már ne is beszéljünk). Arról magyarázott, hogy sürgősen menjek át hozzátok mert, valami nagyon fontos és nem lehet telefonon. Először egyáltalán nem érdekelt. Aztán próbáltalak téged felhívni, de ő vette fel.
- Fellépésre nem vittem magam a mobilom. – vágok közbe.
- Szóval végül győzőt a kíváncsiság és átmentem. Azt mondta, hogy a szobájában beszélhetünk, nyugodtan. Felmentem vele, mert úgy gondoltam, hogy nem árthat nekem egy olyan kislány, mint ő.  Hamar rájöttem, hogy csak szórakozik. Le akartam lépni, de feltartott. Lépéseket hallottunk, és akkor ő hirtelen megcsókolt. Meglepődtem. Ennyi történt. Tényleg! – amikor befejezi, mélyen a szemembe nézz, miközben rájövök, hogy az életem kezd olyan lenni, mint valami túlhúzott szappanopera.
Az elején tudnom kellet, volna, hogy ez csak Lexie hadjárata volt!
- Sajnálom. –mondom végül.
- Mit? – meglepődik, mintha nem erre számított volna.
- Azt, hogy nem hittem el neked, amit a telefonba mondtál. Hogy Lexie csapdába csalt.
- Nem kell bocsánatot kérned! Csak azt akarom hallani, hogy nem haragszol.
- Nem haragszom - ezt őszintén is gondolom.
 Megállunk, és én felé fordulok. Castiel átöleli a derekam és közelebb húz magához. A karomat a nyaka köré fonom. Lehajol és gyengéden megcsókol. Pár másodperc múlva egy sikítást hallunk a hátunk mögül mire elszakadunk egymástól.  Amber néz ránk szemrehányóan. Üdv a „Celine szappanoperája” következő részében!