Oldalak

2013. augusztus 16., péntek

1. fejezet : Újra itt

 Tavaly félévkor a szüleim kivettek Sweet Amorisból, hogy velük menjek Ausztráliába. Most egy új tanév kezdődött. Ismét a nénikémhez kerültem.  Kicsit később sikerült vissza jönnöm, mint amit eredetileg terveztünk. Szóval szeptember közepe van. Az itteni barátaim nem tudják, hogy visszajövök. Kíváncsi vagyok, hogy fognak fogadni. Egyébként a nevem Celine Parker, hosszú szőke hajam és kék szemem van.
  Nina nénikém gyorsan sok sikert kíván az újra kezdéshez, én meg elsietek a suliba.
 Egy amolyan „végre ismerős helyen” érzés fog el, amikor végig megyek a folyosón.
Az első ismerős, akibe bele botlok egy régi barátnőm.
- Szia Iris. –köszöntöm vidáman.
- Szia Celine! Visszajöttél?
- Igen, újra itt vagyok.
- Ez remek! Még óra előtt el kell intéznem valamit, de utána együtt lesz töri óránk.
- Rendben. Akkor még beszélünk. - ezzel tovább megyek.
 A következő személynek már koránt sem örülök ennyire. Amberrel és két követőjével sose voltunk jóban.
- Már megint te!? Ismét rontani akarod a levegőt? – ezt Amber kérdezi „kedvesen”.
- Én is örülök, hogy látlak titeket. – ezt gúnyosan mondom, aztán besietek a terembe.
- Celine? – Lysander áll előttem.
- Helló. Hiányoztam? – kérdezem mosolyogva. Ő és én midig is jó barátok voltunk.
- Persze. – ezzel magához húz és megölel. – Hú, mennyire fog örülni. – jegyzi meg inkább magának, mint nekem.
- Ki fog örülni?
- Senki. Illetve Biztos sokan örülnek neked.
 Ekkor becsöngetnek. Az órán Iris és Lysander mellett ülök.
Szünetbe bemegyek a DÖK-ös terembe, hogy üdvözöljek valakit.
- Szia Nathaniel!
- Celine! Rég láttalak! Olyan jó, hogy újra ide jársz! Megváltoztál. Régen rövid göndör hajad volt és nagyon alacsony voltál. Bár még mindig magasabb vagyok nálad. - ezt mosolyogva mondja.
- Te viszont egy cseppet sem változtál.
  Pár percig beszélgetünk, utána tovább megyek. Még egy csomó mindenkivel nem találkoztam.
Néhány lépést teszek, amikor összefutok a régi nagyon jó barátnőmmel. Rosalyával.
- Helló, Rosa.
- Celine! – ezzel boldogan egymásba karolunk. Régen is sokat mászkáltunk így. – Újra köztünk? Miért nem szóltál?
- Igen. Azt hiszem, meglepetésnek szántam.
 Így megyünk a teremig ahol óránk lesz.
- És mesélj! Még mindig együtt vagytok Leigh-el? – kérdezem őszinte kíváncsisággal.
- Igen. És te még mindig szingli vagy?
- Igen. Egyébként látom egy kicsit vágattál a hajadból. – még midig szép hosszú, csak már nem annyira.
- Igen. Te meg, megnöveszteted, és már nem göndöríted. Sokat nőttél. De még mindig magasabb vagyok nálad!
 Még mielőtt elkezdődne az óra, találkozok még valakivel, akit régen jól ismertem.
-  Szia Kentin.
- Celine? – teljesen le van döbbenve. Nem tudom miért, mert Ausztráliából jöttem vissza, nem a halálból.
- Nem is örülsz nekem? – Kentin régebben belém volt zúgva, aztán elment  katonasuliba és mire visszajött (sokkal helyesebb lett), már nem érdeklem úgy, szóval csak barátok vagyunk.  Aminek én örülök, mert sose éreztem iránta semmit.
- De. Jó újra látni téged. - ezzel becsöngettek.
 Mikor vége van az összes órámnak, hazafelé indulok, és akkor összefutok azzal a személlyel, akire a távollétembe is többet gondoltam, mint szerettem volna.
- Helló Castiel!
- Bocs… Ismerlek?
 Tátva marad a szám. Mielőtt elmentem még randiztunk is párszor. Jó, soha nem volt köztünk semmi komoly, de akkor is emlékeznie kéne rám! Csak nem változtam annyit, hogy ne lehessen rám ismerni! Ő viszont sokat változott. Eddig se volt puhány, de most még izmosabb lett, és a haja ismét fekete. Talán jobban is áll neki, mint a vörös.
- Celine vagyok. Tavaly ide jártam… - mondom kicsit sértődötten.
- Nem rémlik…- bizonyára borzalmas fejet vághattam, mert elröhögte magát. - Persze, hogy emlékszem rád! Azonnal tudtam kivagy, amint megláttalak. - ezzel megölel.
 Aztán Castiel hazáig kísér, és út közben beszélgetünk.

 Késő délután van, amikor Nina nénikém szól:
- Cel. Látogatód jött!
- Ki az? – sokkal egyszerűbb így vissza kiabálni, mint hogy kimenjek megnézni.
- Csak én. – hallom Rosalya barátnőm hangját.
- Gyere be!
   Török ölésbe ülünk a földön és órákig beszélgetünk.
- Tényleg nem volt egy fiú sem Ausztráliában, aki tetszett? – kérdezi a barátnőm
- Nem. Illetve volt egy-két fiú, akik helyesek voltak, de nem tetszett egyik se.
- Még mindig Castiel tetszik neked?
 Elpirulva nézem a földet. Remélem, hogy Rosa ismer ilyen jól, és nem ennyire feltűnő.
- Igen. De ugye ez köztünk marad?
- Persze!

1 megjegyzés: