2. kötet, 18. fejezet: Születésnap

- Boldog Szülinapot Celine! – kiáltja Lexie, miközben szabályosan rám ugrik.
- Hány óra van? – kérdezem ébredezve.
- Hét. 17 évvel és egy órával ez előtt születtél meg. -  vigyorog rám.
Nagy nehezen lelököm magamról őt meg a takarót.
- Gyorsan öltözz át, majd gyere le! – ezzel az unokatestvérem kisétál a szobámból.
Felveszek egy fekete csőnadrágot, egy fehér övvel, és egy rózsaszín, csillogó fekete kövekkel díszített rövid ujjút. Már csak egy hosszú csillag alakú fülbevaló kell és kész is a szerelésem. Az én napom jól kell kinéznem.
Éppen a lépcső felé tarok amikor meg kell kapaszkodom, mert szédülni kezdek. Érdekes. Talán el kellett volna mennem orvoshoz.
 Amikor megint jobban érzem magam, lesétálok a konyhába.
- Boldog szülinapot Cel! – kántálja egyszerre a családom.
- Köszi mindenkinek. – mosolygok hálásan.
- Drágám, áfonyás pitét készítettem reggelire, mert tudom, hogy azt szereted. – ölel át anyu.
- Hú nyammi!
 Leülünk és semmiségekről beszélgetve elfogyasszuk a nagyon finom reggelit.
- Tessék húgi! – csúsztat át valamit Gideon az asztalon. A Korn legujjabb lemezze.
- De hiszen az még csak a két hét múlva fog megjelenni! – csodálkozva bámulok a bátyámra.
- Tudom. Mondjuk úgy, hogy megvannak a módszerem. – kacsint rám.
- Köszönöm! – felpattanok és a nyakába ugrok.
- Tőlünk valami olyasmit kapsz, amit már kiskorodban is szerettél volna. – szólal meg apu.
- Mit? – kérdezem kíváncsian.
- Gyere! - anyu karon ragad és elvezet az ő szobájukba.
 Egy apró fehér szőrű perzsa macska pihen a padlón.
- Jaj de édes! – guggolok le mellé.
- Gondoltuk, hogy tetszeni fog. – áll meg mögöttem apu.
Sűrű hálálkodás közepette a karjaimba veszem a kiscicát. Van itt mellette egy kosár puha takaróval amiben alhat, macskaalom, etető és itatótál, meg játékok.  Szóval van itt minden, ami kelhet neki.
- Mi lesz a neve? – kérdezi anyu.
- Egyáltalán lány vagy fiú? – tűnődök mialatt a finom pihe-puha bundáját simogatom.
-  Ő egy lánycica. – válaszol anyu.
- Hmm. Akkor legyen a neve Dina.– határozom el.
  Miután egy kicsit törődtem az új háziállatommal, összekészülődünk, majd Lexie meg én már indulunk is a suliba.
Amint elhagyjuk az utcát ahol lakunk , az uncsitesóm a táskájában kezd el kotorászni, majd előhúz valamit és a kezembe nyomja.
Ez egy fénykép, amin ő maga szerepel.
- Ez most komoly? – fordulok felé hitetlenkedve.
- Ajándék neked.
- Mégis minek kellene nekem egy fotó rólad? Látlak téged eleget!
- Pedig idén ennyit kapsz szülinapodra.
- Képes voltál kinyomtatni egy képet magadról? – kérdezem sóhajtva.
- Jó csak vicc volt. De mégis tarthatod, ha akarod. Még jól jöhet.
Hosszasan kifújom a bent tartott levegőt és a szememet forgatom, de azért elrakom. Majd az ő szülinapján visszaadom.
- Egyébként ezt vettem neked. – Mondja, miközben elkapja a karomat és felcsatol rá egy karkötőt.
Közelebbről is szemügyre veszem az ékszert. Ezüstlánc rajta lógó apró állatokkal. Ha jól láttam pandák és baglyok.
- Köszi Lex, nagyon tetszik. – ölelem át.
   A suliba érve szinte egyből összeütközöm Mirrinnel, az új barátnőmmel.
- Jé, Cel! Meggyógyultál? – kérdezi az ausztrál lány.
- Nagyjából. Már elég jól vagyok hozzá, hogy ne csak otthon lopjam a napot.
- Sziasztok lányok! – jelenik meg előttünk Dake.  Azonnal elhallgatunk és szúrós szemmel nézünk a srácra.
- Boldog szülinapot Celine!
Lexie és Mirrin egyszerre fogják meg a karom és szorítják meg bátorítás képen.
- Köszi. – nehezen préselem ki a a fogaim között ezt az egy szót.
A szőke fiú bólint majd távozik. Mindhárman megkönnyebbülve fújjuk ki a levegőt.
- Szülinapod van Cel? Ne haragudj, nem tudtam. – fordul felém Mirrin.
- Igen.  Nem baj, nem is tudhattad.
Miután ő is felköszöntött, elindulunk a terem felé, ahol órám lesz.
  
A nap további része észrevétlenül elszalad.  Sok említésre érdemes dolog nem történik. Kivéve, amikor utolsó órám előtt újabb rosszullét jön rám.
Gyorsan rohanok a WC-re, ahol két lány áll a tükörnél. Nem törödök velük.
Miután végeztem, már csak az egyikük van ott.  A festet szőke Jill.
- Na mi van lebetegedtél? – kérdezi egy gonosz vigyorral az arcán.
- Úgy tűnik?
- Nem hiszem. Szerintem csak valamelyik balek teherbe ejtett téged. -  jót nevet a saját beszólásán.
 Megremeg a lábam és úgy érzem mintha jó erősen mellkason vágtak volna. Ez lehetetlen! De mi van ha mégis.... Nem! Velem nem történhet meg!
-  Mi ez a hirtelen lesápadás? Csak nem rájöttél, hogy igazam van? – Jill tovább nevet. Kedvem támad behúzni neki egy jó nagyot.
- Várjunk csak! Ugye nem Dake-től vagy terhes? – kérdezi mialatt ő is lesápad.
Semmi kedvem hozzá, hogy elinduljon rólam egy pletyka.  Pláne rólam és Dake-ről. De ha cserébe én is borsot törthetek Jill orra alá, akkor miért ne?
-  Én nem vagyok terhes! De ha az lennék akkor Dake lenne a gyerek apja. Mivel ő és én...- nem bírom rávenni magam a mondat folytatására. Még a gondolattól is rosszul vagyok.
 Amikor megjelennek Jill szemébe a könnyek egy pillanatra bűntudatom támad. De ez gyorsan el is múlik.
- Áá utállak! – kiabálja, majd kiviharzik a helyiségből. Még az ajtót is becsapja maga után.
Lerogyok a földre, nem törődve vele, hogy koszos.  Tenyerembe temetem az arcomat.
Mi van ha ennek a gonosz libának igaza van?  Mi van ha én mégis....? 
Legszívesebben sikítanék. Nem bírom el viselni ezt a tudatlanságot.
 Nem tudom mennyi ideig ülhetek így. Arra eszmélek fel, hogy valaki rázogatja a vállamat. Felemelem a fejem és egyenesen farkas szemet nézek Lexie-vel.
- Szerinted terhes vagyok? – szegezem neki a kérdést.
- Mi? Ez meg most honnan jött?
- A tüneteim erre utalak. Szerinted lehetséges?
- Én nem tudom, hogy ti védekeztetek-e vagy nem!
- Az első estén igen, de a másodikon már elfelejtettük. Miért is nem jutott eszembe? Hogy lehettem ennyire hülye? – érzem ahogy könnyek gyülekeznek a szemebe.
- Nyugalom Celine! Úgy csinálsz mintha már kőbe lenne vésve, hogy te gyermeket vársz! Délután  majd csinálsz terhességi tesztet, és akkor majd megnyugodhatsz.
 - Oké! – veszek egy mély levegőt, majd szorosan átölelem az unokatestvéremet.
 A fizika óra nagy nehezen eltelik. Lexie-nek még van egy matekja, azért egyedül megyek haza.
- Van itthon valaki? – kérdezem, mikor becsukom magam mögött a házunk ajtaját.
- Anyuék dolgoznak, de én itt vagyok, ha kellek. – lép elém Gideon és megölel. Ma a szokásosnál többet ölelkezem a hozzátartozóimmal.
Indulnék fel az emeletre, amikor a bátyám utánam szól:
- Egyébként jött egy leveled. Letettem az asztalodra.
- Rendben! Köszönöm!
  Felrobogok a szobámba, kezembe veszem a levelet, majd ledőlök vele az ágyra.
Szép lassan kinyitom a borítékot. Kicsúszik belőle egy nyaklánc, amin egy szív alakú medál lóg. Szétnyitom. Egy apró kép van benne. Rólam és Castielről. Ő átöleli a vállamat én meg a kamerába mosolygok. Nem emlékszem rá, hogy mikor készült ez a kép és hogy ki fotózta, de nem is érdekel.
A nyakamba akasztom a láncot, miközben a könnyeimmel küszködök.
- Ó Castiel! Bárcsak itt lennél most velem! Annyira hiányzol. – suttogom a semmibe, miközben abban reménykedek, hogy valahol most  ő is rám gondol.
 Sikerül elszunyókálnom egy kicsit. Lexie ébreszt fel.
- Haza jöttél? – kérdezem miközben kinyitom a szemem.
- Igen. Előtte beugrottam a patikába, hoztam neked két tesztet. A szüleid még nem értek haza, a bátyád meg elment a haverjaival, szóval most üres a ház.
- Köszi. – nyögöm ki nehezen. Érzem ahogy a gyomrom apróra zsugorodik.
 Bezárkózom a fürdőszobába.  Mindkét tesztet elvégzem, majd remegve megyek vissza a szobámba.
- Na? – kérdezi az ágyamon ülő unokatestvérem.
- Nem tudom. Nem merem megnézni.
- Jó, akkor te most feküdj le szépen, nyugodj meg! Én meg megyek és megnézem.
Így is teszek. Összegömbölyödve fekszek. Óráknak tűnő percek múlva hallom meg Lexie hangját:
- Cel, gyere gyorsan!