2. kötet, 19. fejezet: Elérkező változás szele

*Sziasztok! Igen tudom, hogy ez a rész még a szokásosnál is rövidebb lett. Viszont a cselekmény szempontjából nagyon is lényeges. A következő rész majd megpróbálom előbb hozni, vagy legalább hosszabbra írni.*

Remegő lábakkal állok fel.  Valahogy eljutok a fürdőszobába.  Csak rá kell néznem Lexie arcra és azonnal tudom a választ.  A mosdókagylóra tett két darab teszt is megerősít ebben.
- A két csík azt jelenti…?  - kérdezem alig halható hangon, noha pontosan tudom a választ.
Az unokatestvérem bólint, majd hozzá teszi:
- Már biztosan volt olyan hogy tévedtek ezek a valamik. Addig nem lehetsz biztos benne még el nem mész orvoshoz.
- Lex! A másod csík csak akkor jelenik meg, ha a vizeletben HCG hormon található. Azt pedig csak a várandós nők szervezete tud termelődni. Ez alapján elég nyilvánvaló az eredmény. – a csempének dőlök, majd lecsúszok a földre. Úgy érzem, minden erőm elhagy.  Lexie szánakozó pillantással néz rám.
Elgondolkozok azon, hogy vajon jó ötlet volt-e beavatni őt is. Mennyire bízhatok meg benne? Elvégre három hónappal korábban még ki nem állhattuk egymást.
Á nem számít! Muszáj, hogy mellettem legyen most valaki és ki alkalmasabb ennél egy rokonnál?
A következő pillanatban a forró könnyek eláztassák az arcomat és én már nem tudok gondolkodni. Halványan érzékelem, ahogy Lexie leguggol mellém és átölel. Közben talán még mond is valamit.
Gyengéden ellököm magamtól, majd kirohanok a helyiségből. Aztán ki a lakásból.
Fogalmam sincs, merre futok. Csak azt akarom, hogy kitisztuljon a fejem.
Nagyjából negyed óra múlva megállok.  Lihegve ülök le egy padra. Felhúzom a térdem és ráhajtom a fejem.
Terhes vagyok! Egy apró gyermek növekszik a hasamban!  Fel sem tudom fogni.
17 évig teljesen egyedül voltam a saját testemben. Most már bennem van egy élőlény.
Hiszen én még csak egy kamaszlány vagyok. Nem is lenne szabad egy ilyen dolognak még megtörténnie velem.
Érzem, hogy most egy elég nehéz időszakon fogok keresztülmenni, ami gyökerestül fogja megváltoztatni az életemet.  Akár tetszik akár nem, most ez a helyzet. Fölösleges sírni, vagy feltenni a „mi lett volna ha…” kérdéseket. Az csak energiapazarlás.
Szépen lassan visszasétálok a szüleim házába.
Lexien kívül még mindig nincs itthon senki.  Mindenféle szó nélkül felsétálok a szobámba. Az ajtóm mögött Dina nyávog. Felveszem a kezembe és vele együtt ülök le az ágyra. Olyan pici ez a macska és annyira puha a bundája.
Lexie leül velem szembe. Kérdően néz rám.
- Jól vagyok! Csak muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. – mondom, miközben Dinát simogatom.
- Akkor rendben!  Már kezdtem aggódni érted.
- Arra semmi szükség nem volt. Csak levegőztem.
- Most valami másról kellene beszélgetnünk.
- Nem hiszem, hogy akarok! – vágom rá a kelleténél gyorsabban.
- Cel! Tudod, hogy ez most komoly dolog! Elfogod vetetni a babát?
Egy nagyot nyelek mielőtt válaszolok.
- Nem.  Én még nem tudok felnevelni egy gyereket, ez egyértelmű. Viszont az abortusz az egy gyilkosság. Azzal az élőlényt gyakorlatilag kiporszívózzák belőlem. Én nem fogom megölni a saját gyermekemet.  Akkor már inkább örökbe adom.  Az a legjobb megoldás.
Lex bólint, majd a szoba hallgatásba burkolózik. Egyikünk sem érzi úgy, hogy mondania kéne valamit.  Mindketten el vagyunk a saját gondolatainkban.
Eddig még viszonylag egész jól viseltem a hírt. De tudom, hogy még vár rám egy rakás nehéz feladat, amivel nem lesz könnyű megbirkóznom.
- A szüleidnek mikor mondod el? – teszi fel Lexie a kérdést, amire éppen gondolok. Mintha tudna olvasni a gondolataimban.
- Még várnék egy picit ezzel.
- Cel, ugye el fogod mondani?
- Persze. Különben öt-hat hónap múlva igen csak csodálkozni fognak a hasam méretén. Csak egy kis idő kell.
 Mielőtt az unokatestvérem mondhatna valamit, a telefonom rákezd a zenélésre.
Castiel hív. Lexie nem akar zavarni, ezért kimegy a szobámból.
Rajtam meg végig fut a rettegés minden cseppje.  Mivel ő a születendő gyermek apja, azért neki is tudnia kell róla, nem? Másrészről viszont miért aggasztanám egy ilyen dologgal? Én estem teherbe nem ő, szóval ez az én dolgom.
Végül felveszem a telefont és vidámságot erőltetek a hangomra.
- Szia Cast!
- Szia. Haza értél már a suliból?
- Persze, már egy ideje. Megkaptam az ajándékodat. Nagyon tetszik, köszön szépen! – mondom lelkesen, mialatt a szóban forgó nyakláncot markolászom a kezemmel.
- Gondoltam. Neked minden ócskaság tetszik.
- Most magadra gondoltál? – vágok vissza elmésen.
- Nem, én a kivétel vagyok.
Már majdnem felnevetek, mikor rájövök, hogy lehet, ma beszélek vele utoljára.  A fiatalkori terhesség egy komoly dolog. Nekem mostantól tényleg meg fog változni az életem. Nem akarom, hogy az övé is megváltozzon. Akármi is történik velem ezután az, az én problémám lesz. Jobb, ha ebbe őt nem rángatom bele.  Nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy kimondjam a következő szavakat, de sikerül.
- Castiel, én tényleg szeretlek, de jobb lenne, ha most szünetet tartanánk. Nem akarom, hogy egy darabig keress engem.  Majd én kereslek, ha úgy alakul. Ha nem akarsz várni rám, én meg értem. – ezzel leteszem. Még mielőtt visszahívhatna, kikapcsolom a telefonom.
Tisztában vagyok vele, hogy ezzel talán örökre elveszíthetem. Így a legjobb neki.
Egyszerűen sírni szeretnék, de nem hagyom lefolyni a könnycseppeket. Nem pityereghetek állandóan, mint egy törékeny virágszál.
Végig dőlök az ágyamon.  Dina békésen alszik mellettem.
Kettős érzelmeim vannak.  Egyrészről kivagyok akadva, mert melyik tini lány nem borul ki tőle, ha megtudja, hogy gyermeket vár? Másrészről viszont, valamennyire örülök is, mert egy kisbaba születése csodálatos dolog. Én adhatok életet valakinek. Aztán majd kerítünk neki egy szerető családod, akik a gondját viselik, mintha a vér szerinti gyerekük lenne. Csak az odáig vezető utat kell végig csinálnom.
A kezemmel megsimítom a hasam.
- Kilenc hónap és látni foglak. - suttogom, bár tudom, hogy ő nem hallja.