2. kötet,10. fejezet: Vacsora a szülőkkel

 Úgy látom Cel-éknél az anyukája hordja a nadrágot. Mivel ő azt mondta maradhatok, ezért így is történik.
- Pont most üresedet meg a vendégszoba, szóval aludhatsz ott. – mondja Celine, miközben a szóban forgó helyiség felé igyekszünk.
- Valószínűleg apu ragaszkodni fog hozzá, hogy közösen vacsorázzunk. Alaposan kifog téged kéredzni mindenről. – folytatja egy kicsit halkabban.
- Van valami, amit nem mondhatok neki?
- Ne említsd, hogy most éppen lógsz a suliból. Valamint azt se, hogy a szüleid nem tudják, hogy itt  vagy. Mert feltételezem így van, ugye?
- Ja. Haza érek még mielőtt vissza érnek az üzleti útról, szóval nem is fogják megtudni.
Cel nevetni kezd. Ugyanolyan dallamos nevetése van, mint régen.  Kezdem azt hinni, hogy semmit sem változott.
- Rossz társaság vagy te nekem. – löki meg a vállam gyengéden.
-Ne aggódj, nem szoktam rossz útra téríteni a jó kislányokat.  – átölelem a derekát és közelebb húzom magamhoz.  Megcsókolom. Ezúttal nem húzódik el.

Celine szemszöge:
 Igazam lett.  Pontban este hétkor apu felcsörtet a vendégszobába, majd kopogás nélkül benyit.
- Kész a vacsora. Szeretnélek arra kérni titeket, hogy fáradjatok le az asztalhoz.
 A hangsúlyából inkább parancsnak vettem a dolgot.
Anyu szépen megterített.  Általában csak leszoktuk vágni a tányérokat.
Castiel mellettem ül, Lexie velem szemben, anyu mellett. Gideon és apu az asztal két végénél foglal helyet.
A beszélgetés úgy kezdődik, mint ahogy az lenni szokott. Udvariasan fecsegünk az időjárásról.  Igen szerintem is szépen sütött ma a nap, igen szerintem is meleg van, és igen én is látom, hogy véget értek az esőzések.
 - Castiel, mi szél hozott a mi szerény hajlékunkba? – kérdezi tőle apu. Na, témánál vagyunk!
- Igazából Mr.Parker, csak látni szerettem volna Celinet. – válaszol őszinte hanglejtéssel.
A tekintetem találkozik Lexie-ével. Felém küld egy nagyon is sunyi vigyort.
- Akkor miért nem Skype-oltatok? Ha tényleg csak látni akartad, igazán nem lett volna nehéz az se. Nem kellett volna egészen ideáig eljönnöd. –  fordul Castiel felé.
Komolyan? Most? Most válsz árulóvá kuzin? Tényleg?
Az asztal alatt egy jó erőset rúgok belé jelezve, hogy nagyon nem tartom viccesnek.
- Az nem ugyanolyan. Élőben sokkal jobb találkozni egy baráttal. – válaszolok én, lerendezve ezt a témát.
- A szüleid meg csak úgy elengedtek? – fojtatja a kínvallatást apu. 
Izzadni kezd a tenyerem. Nagyon remélem, hogy Castiel kitalált valami hihető választ.
- Igazából Mr.Parker, az én szüleim rengeteget utaznak a munkájuk miatt. Mivel sokat vagyok egyedül, megbíznak bennem.  Habár nem voltak elragadtatva az öltettől, hogy eljöjjek egészen ideáig egy barátom kedvéért, bele mentek. A bizalom miatt. És úgy gondolták ennyit megtehetnek, ha már annyit hagynak magamra.
- Ezért igazolják a hiányodat az iskolába? – vonja fel kételkedően a szemöldökét az apám.
- Nyilván! Hiszen folyamatosan magára hagyják az egyetlen gyermeküket. Persze, hogy egyszer megteszik ezt érte.- szólal meg Gideon.
Gondolom ő is tudja, hogy ez nem igaz.  De tetszik, hogy kiáll Castielért. Miattam.  Egy hálás és szeretettel teli pillantást küldök a bátyám felé. Válaszul rám mosolyog.
Apu megértően biccent. Ez az, elhitte! Kicsit szégyellem magam amiért, így örülök annak a ténynek, hogy sikerült becsapnom a saját szüleimet.  Na jó, az vesse rám az első követ, aki még soha nem csinált ilyet.
- Celine, kérlek megmutatnád Lexienek az új kanapénkat? – fordul felém apu.
- Nincs is új kanapénk! – vágom rá kapásból.
- De van, kicsim. Menj és mutasd meg az unokatestvérednek! – parancsol rám ellent mondás nem tűrő hangon.
- Most? – kérdezi Lexie.
- igen. Nyomás lányok! –  apu egy kézmozdulattal az ajtó irányába mutat.  Mivel nincs más választásunk, ezért engedelmeskedünk.
Kisétálunk az ebédlőből. Viszont nem megyünk el a kanapéig (hiszen nem is vettünk másikat). Megállunk az ajtó mögött és hallgatózunk.
- William, ez meg mire volt jó? – hallom anyu hangját.
- Csupán kicsit elakarok beszélgetni Castielel és nem akarom, hogy a két kislány közbe szóljon. – válaszul apu.
Egy pillanatig csend telepszik az egész házra. Aztán apu folytatja:
- Castiel, egészen pontosan mit akarsz a lányomtól? Őszinte választ várok!
 A francba! Erre a kérdésre még jó válasz sem létezik.
-Én.. izé.. hát. – kezd el dadogni a barátom. Elfolytok egy mosolyt. Tetszik, hogy ennyire zavarban van.
- Ezt én is szeretném tudni. – suttogja a fülembe Lexie. A szemébe nézek, de nem mondok semmit.
- Cel és én barátok vagyunk. – hallom meg Castiel hangját, ezúttal határozottabban.
- Igazán? Csak ezért vagy itt? Csak ezért nézel velem most szembe? Csak egy barát miatt?  – persze, hogy az apám nem hagyja annyiban a témát. Mégis mit akar hallani?
- Nem Mr.Parker.
- Nem? Akkor miért vagy itt?
Rátapad a fülem az ajtóra. Sebesen dobogó szívvel várom a választ. Nagyon is számít, hogy a fiúm mit mond a szüleimnek, amikor én elvileg nem vagyok jelen.
Ebben a pillanatban az ebédlő ajtaja szélesre kitárul, mi meg szó szerint bezuhanunk a helyiségbe. Apu szemrehányóan néz ránk. Tudta, hogy hallgatózunk.  Nagyon is tisztába volt vele végig. Ezért nyitotta ki az ajtót hirtelen.
Lexievel lassan feltápászkodunk.
 - Gyere Castiel! Folytassuk a beszélgetést négyszemközt. Gideon! Kérlek, figyelj, hogy a családunk női tagjai itt maradjanak. - szól apu, majd távozik. A barátom egy tétova másodperc múlva követi.