2. kötet, 8. fejezet: Váratlan meglepetés

 * Sziasztok! Ez a rész csak nektek szól! Ezt nem úgy értem, hogy a többit magamnak írtam, mert nem. Úgy értem, hogy ebben a részben egy olyan fordulat lesz, amit kérésre írtam bele. Mert ezt többen is szeretnétek ;). Üdv: Klárii*

Amint lecsillapodik a vihar Dake távozik. Mielőtt kilép az ajtónkon felém fordul és megkérdezi:
- Kiakadnál, ha ma felhívnálak?
- Valószínűleg. – a hangom halk és semmi magabiztosság nincs benne.
Bólint, majd ki megy a házunkból.
Fel megyek a szobámba. Lexie szorosan mögöttem halad. Biztosan kiakar kérdezni a történtekről.  Mikor beérünk, az unokatestvérem becsukja mögöttünk az ajtót, majd a szobámba lévő szétszórt tárgyakra bámul.
- Itt meg mi törtnét? Ugye nem vágtatok egymáshoz, a bőröndömet és a hősugárzót? – az említett tárgyak felé mutat.
- Nem. Sátrat építettünk.
- Én is sok erődöt építettem a szobámba kiskoromban, de nekem egyik se végezte így. Mi történt Cel?
- Nem sikerültek jól a dolgok. – jegyzem halkan.
- Látom. Mondj el mindent! – letelepedik az ágyra. Leülök mellé.
- Megcsókolt.
- És?
- És isteni volt! Csak utána...
- Mi volt? Ugye nem volt veled erőszakos vagy ilyesmi?
- Nem. Szerelmet akart vallani nekem.
Lexie arcára értetlenség ül ki. Felvonja az egyik szemöldökét jelezve, hogy magyarázatot szeretne.
- Nem vagyok képes viszonozni az érzelmeit. Én nagyon bírom Dake-et, de nem tudom szeretni, hiába olyan hihetetlennel jól néz ki, és hiába csókol olyan káprázatosan.  Nem tudnék vele lenni, mert...
- ...mert még mindig Castielt szereted. – fejezi be a gondolat menetemet helyettem.
Némán bólintok. Szeretném azt mondani, hogy nem. Hogy túl vagyok rajta. Igazából én azt hittem, ez tényleg így van. Most rá kell ébrednem, hogy mégse.
Lexie egy picit előre hajol, és megfogja a kezem. Mélyen a szemembe néz.
- Egy erős szerelmen túl lenni nem könnyű.  De próbáld meg! Nem akarom, hogy még mindig Castiel miatt szenvedj.  Szerintem adj egy esélyt Dakenek.
- Erőltessem, ha nem megy?
- Természetesen nem. Csak azt mondom, ha úgy csinálsz mintha már nem szeretnéd az exedet, talán majd te magad is így fogod érezni. Előbb-utóbb biztosan.
- Remélem igazad lesz Lexie.
- Nekem mikor nincs igazam?
- Most kezdjem el sorolni?
 Nevetve meglöki a vállamat.

 Késő délután csörög a telefonom.  Biztos vagyok benne, hogy Dake az, mert ki más akarna velem beszélni. Nem nézek a képernyőre. Felveszem és kissé idegesen szólok bele.
- Meg mondtam, hogy nem akarok veled beszélni!
- Egyáltalán nem rémlik, hogy ilyen mondtál volna.
Hát, igen. Ez a hang nem Dakehez tartozik.  Rápillantok a kijelzőre. Éppen Castielel beszélek.
- Basszus! Bocsi, nem tudtam, hogy te vagy az. Már megint.
- Gyere a bejárati ajtótok elé.
- Ö.. miért?
- Majd meglátod.
Elindulok oda, ahová mondja.  A telefonom, még mindig a bal oldali fülemhez van szorítva.
Kinyitom a bejárati ajtót.  Előtte egy számomra nagyon is jól ismert személy áll.
- Castiel?! Te vagy az?
- Teljes élet nagyságban.
Az egyik részem teljes nyugodtsággal behívná őt. A másik a nyakába szeretne ugrani.  Hagyom, hagy győzzön az erősebb énem.
Kiejtem a kezembe lévő mobilt. A padlóra zuhan és szétesik. Nem törődöm vele.
Szinte repülve zárom be a köztem és Castiel között lévő két méter távolságot.  Egy határozott mozdulattal a nyaka köré fonom a karom. Ő szorosan átöleli a derekamat. A vállára hajtom a fejem, majd úgy maradunk egy ideig.
- Mit keresel itt? – kérdezem, miközben még mindig nem mozdulok.
- Mindjárt elmondok mindent, de előtte szállást kéne találnom.
Most elhúzódok tőle. A mellette lévő bőröndre nézek. Hmm.
- Nálunk maradhatsz.
- Nem hiszem, hogy a szüleid örülnének neki Cel.
- Az hagy legyen az én gondom.
 Most senki nincs a láthatáron.  Feljutunk a szobámba anélkül, hogy bárki is észre venne minket.
 Az ágyamon ülő Lexie néz ránk kíváncsi tekintettel.
- Á, helló Castiel. Nem gondoltam volna, hogy Sydneyben találkozunk.
- Lexie? Te mit keresel itt?
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled. Én ideiglenesen itt lakom.
Castiel felém fordul.  Biztosan idegesség jeleit keresi az arcomon. Ő még úgy tudja, hogy ki nem állhatom a saját unkatestvéremet.
- Elástuk a csatabárdot és egész jó barátok lettünk. – magyarázom.
- Viszont mivel, most szerintem egyikőtök sem rám kíváncsi, ezért én megyek és elintézek valamit a napaliba. Vagy valahol máshol. És Celine, ha kellek a Monopolyzáshoz csak szólj. – kacsint rám Lexie.
Felé küldök egy mosolyt.
- Milyen Monopolyzásról beszélt? – kérdezi Castiel, mikor kettesben maradunk.
- Hosszú történet.  Te viszont elmondhatnád, hogy miért jöttél ide.  – váltok témát, mert nem szeretném elmondani neki a Dake-es dolgot.