2. kötet, 7. fejezet: Romantikus sátorozás

*Sziasztok! Ez a rész rövid lett, mert mégcsak tegnap raktam fel a 6.-at. Most megint nem leszek nagyjából másfél hétig. Utána újra visszajövök egy vadonatúj fejezettel :) Üdv: Klárii*

Végül Dake leveszi a kezét a vállamról. Egyet hátra lép. Mintha zavarban lenne.
- Nincs kedved csinálni valamit? - kérdi.
- De mit?
- Bármit. Mihez lenne most kedved?
Bebújni egy jó meleg kuckóba és úgy hallgatni a vihart. Persze veled.Egy mosoly terül el a arcomon. Nem is rossz ötlet.
- Építsünk sátrat.
- Hogy mit? - fel húzza a szemöldökét.
- Sátrat. Esernyőkből, takarókból meg minden másból.
- Úgy mit a kis gyerekek?
- Pontosan úgy.
- Rendben. De remélem holnap nem azzal állsz elő, hogy menjünk homokozni.
- Dehogy! Holnap még biztos teljesen sáros a homokozó.
Neki is állunk a sátornak. Két esernyőt, három pokrócot, Lexie bőröndjét, egy hősugárzót használtunk fel eddig.
- Ez így jó lesz? - kérdezi Dake, aki szerintem kicsit már kezdi unni.
- Nem. Itt egy lyuk.
- Az nem jó bejáratnak?
- Ekkora? Szerintem rakjunk ide még valamit.
- Mit javasolsz?
Hmm. Mit tehetnénk még ide?
Körbe fordulok a szobámba. Már látom is, mi felel meg a célnak.
- Léci, hozd ide az egyik babzsák fotelemet.
- Melyiket? - feltápászkodik és elindul a szóban forgó tárgyak felé.
- Teljesen mindegy.
A lilát adja oda. Elfektetem a lyuk előtt. Kicsit arrább rakok két pokrócot, hogy legyen bejárat is.
- Kész is! Milyen? - felállok és távolabbról szemlélem a művünket.
- Gyönyörű. - suttogja Dake, miközben csak engem néz.
Egy kérdő pillantást küldök felé.
- Öhm.. mármint ez a sátor mindjárt szétfog, esni, Cel. - mondja, miközben a tákolmányunk felé néz. Szerintem most először.
- Nem fog. Na, menjünk be!
Letérdelek az ajtaja elé, és elkezdek kúszni. Pár percbe telik, mire beszenvedem magam és megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni.
- Gyere! - szólok Dakenek.
- Beférek egyáltalán?
- Igen. Nem ez a világ legkényelmesebb helye, de nem baj.
Lassan mellém kúszik. Igazam volt. Beférünk. Csak nem mondanám, hogy sok hely van köztünk. Alig pár milliméterre van a testem az övétől.
- Kellemes, nem? - mélyen a szemembe néz. Idebent félhomály van, de így is tökéletesen látom a tengerkék szemét.
- Csak, mert itt vagy. - csúszik ki a számon, mielőtt gondolkoznék.
- Celine, ha most megcsókolnálak, hogyan reagálnál?
- Nem hiszem, hogy hagynám. Elvégre barátok vagyunk. Olyan mintha a bátyám lennél.
- Akkor most megnézzük a dolgot gyakorlatban.
Gyorsan bezárja a fejünk között lévő pár milliméternyi távolságot. A száját az enyémre tapasztja. A nyelvét a két ajkam közé helyezi, rávéve arra, hogy nyissam ki. A nyelvével masszírozni kezdi az enyémet.
Eszem ágában sincs ellökni őt magamtól. Élvezem a csókunkat. Nagyon is.
Dake húzódik el előbb. Mosolyogva néz rám.
- Nekem úgy tűnik, mégis hagyod.
- Ez csak egyszeri esett volt! Többé nem fordul elő! - vágom rá gyorsan.
- Igazán? - ezzel újra megcsókol. Ezúttal sem tiltakozom.
- Most már biztos vagyok benne. Te is azt érzed irántam, mint én irántad. - mondja, miközben a derekamra teszi a kezét.
- Hogy mi?
- Celine, én sze...
- NEM! - hirtelen felülök. A sátor természetesen darabora bomlik. - Nem akarom hallani!
Gyorsan felpattanok és átlépek a padlón heverő esernyőkön.
- Cel? Mi ütött beléd?
- Nem akarom, hogy szerelmet vallj nekem. És most kérlek menj el!
- Cel kérlek. - közelebb lép hozzám. Én távolodok.
- Menj el!
- Nem dobhatsz ki a házatokból szakadó viharban!
- Igazad van. Gyere utánam!
Kirohanok a szobámból, le a lépcsőn. Az unokatesóm nevét rikoltom.
- Igen? - áll meg előttem Lexie.
- Nincs kedved a nappaliban társasozni velünk?
- Mi? - kérdik egyszerre Dake-kel.
- Társasozunk? -teszem fel a kérdést újra.
Nem tudom, hogy Lexie a kócos hajamról, vörös arcomról vagy a félelmet sugárzó szememről jön rá, hogy bajban vagyok. Igent mond. Így hát hármasban neki állunk Monopolyzni.