2. kötet, 33. fejezet: Hogyan tovább?

*Sziasztok! Sajnálom, amiért olyan hosszú ideig nem tudtam új részt hozni. Viszont most már itt vagyok. Köszönöm mindenkinek, aki még mindig velem tart*



Hamar megérkezek Castielhez. Megnyomom a csengőt. Mikor ajtót nyit, szó nélkül megölelem, majd belépek a házba.
- Szüleid? – kérdezem körbe pillantva.
- Elmentek egy régi barátjukhoz. Majd csak este jönnek. Szóval miénk a ház. – egy perverz vigyorral az arcán közelebb lép hozzám és megcsókol. Én ellököm magamtól.
- Nem ezért jöttem! Beszélnünk kell!- nézek rá bosszúsan.
- Rendben. Akkor gyere, üljünk le a nappaliban. – magával vonszol az említett helyiség felé.
- Ma voltam az orvosnál.- kezdem.
- Minden rendben a picivel?
- Igen. Megmondták a nemét. Tudni akarod?
Egy pillanatig elgondolkozik, majd bólint.
- Lány lesz. – mosolygok őszintén.
Castiel szeme felragyog, majd gondolkozó fejét vág.
- Hívhatnánk Rosenak. – mondja mosolyogva.
- Rose? Hmm. Tetszik. Rendben.
Közelebb csúszok hozzá a kanapén. Ő az ölébe ültet, majd megcsókol. Ezúttal nem tolom el, hanem viszonozom.
Amikor kicsit elhúzódunk egymástól egy gondolat jut eszembe, amit feltétlenül meg kell vele beszélnem.
- Örülök, hogy a névválasztást le tudtuk, legalább neve lesz a gyereknek. És anyja. Az viszont nem biztos, hogy apja is lesz, mert még mindig nem szándékozol őt felvállalni, igaz?
- Soha egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom felvállalni! Csak kértem, hogy adj egy kis időt.
- Te könnyen beszélsz, nem te vagy terhes! Pár hónap és nekem meg nő a hasam, akkor mindenki aki csak rám néz, tudni, fogja, hogy gyereket várok kamasz létemre. Tudod, drága Castiel, nekem se az életcélom volt, hogy tinimami legyek, mégis az leszek. Ebben neked is szereped volt, és nem bírnám elviselni, ha csak úgy kisétálnál az életemből, engem pedig egyedül hagynál a babánkkal! – hadarva beszélek, miközben felállok, hátrálok pár lépést, majd keresztbe font karokkal nézek rá.
Ő csak bámul rám azokkal az átható szürke szemeivel, aztán feláll a kanapéról, közelebb lép hozzám és átöleli a derekamat.
- Ne aggódj Celine, minden rendben lesz.  Ne idegeskedj, mert nem tesz jót Rosenak.
- Na kösz, mintha ez eddig nem tudtam volna. – morgom, miközben a vállára hajtom a fejem.
Pár percig állunk szótlanul ölelkezve. Ő töri meg először a csendet.
- Megteszem. Felvállalom Még ma este el is mondom a szüleimnek, hogy gyerekünk lesz.
- Köszönöm.- suttogom, majd hosszasan megcsókolom. Micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kell egyedül felnevelnem a lányomat.

Lexie szemszöge:
Celine küld egy üzenetet, hogy Castielnél van. Gondolom majd csak órák múlva jön haza.  Jó annak, akinek rendben van a szerelemi élete.
Elsétálok Gideon szobájáig. Kopogok, majd benyitok.
- Áll még az a film nézés? – kérdezem mosolyogva.
- Persze. Gyere be és elhelyezd magad kényelembe.
Gondolkodás nélkül leülök az ágyra, a hátamat a falnak döntöm. Gideon leül mellém. A laptopot az ölébe helyezi, ezért kénytelen vagyok közelebb húzódni hozzá, hogy lássam.
Hevesebben kezd el dobogni a szívem.  Még soha nem voltam egy ágyban egy fiúval sem.
Úgy látom megint figyelmeztetnem kell magamat, hogy Gideon az unokatestvérem és csak filmet nézünk.
- Így kényelmes? – kérdi miközben elindít valami akció filmet.
- Most már igen. -  felelem, mialatt a vállára hajtom a fejemet. Egy pillanatra megfeszül a teste. Már számítok rá, hogy eltol magától. De aztán ellazul és így kezdjük el nézni a filmet.
- Gideon? – szólalok meg úgy fél órával később.
- Igen?
- Mi lenne ha te meg én nem unokatestvérek lennénk?
- Már megint kezded?!
- Most csak kérdeztem!
- Már mondtam, hogy egyébként sem jössz be nekem.
- Szóval szerinted nem vagyok szép? – kérdezem lebiggyesztett szájjal.
-  De! Vagyis nem! Illetve... nem ezt akartam mondani.
Összecsukom a laptopot és lerakom a földre.
- Gideon, én tényleg nem értelek téged. Néha olyan kedves vagy velem, néha meg távolságtartó. Ez zavar.  Legalább döntsd el, hogy mit is érzel irántam és aszerint viselkedj.
 Már fel is készülök egy újabb kioktatásra. Biztos elfogja mondani, hogy mi unokatestvérek vagyunk, de ha nem is lennénk, akkor sem lenne köztünk soha semmi.
Ehelyett megcsókol. Igen, most először ő engem.
Aztán csak csókolózunk. Megállás nélkül.  Magára ránt engem, ezért most rajta fekszem.  A keze szép lassan átvándorol a derekamról a fenekemre.
Ekkor megszólal a telefonja.
- Ne vedd fel. – kérem suttogva.
- Lehet, hogy fontos. –ezzel letol magáról, majd a kezébe veszi a telefonját.
- Siena hív.
 A volt barátnője, akivel miattam szakítottak.
Gideon egy pillanatig hezitál, majd felveszi.
Én szó nélkül vissza sétálok a saját szobámba.  Túlságosan varázslatos is lett volna ahhoz, hogy valóság legyen.
Jó  pár perccel később valaki kopog a szobám ajtaján. Szándékosan nem reagálok.
- Lexie tudom, hogy ott vagy. Nyisd ki, kérlek! – hallom meg Gideon hangját.
Vonakodva, de megteszem.
- Igen? – nézek rá kérdően.
- Siena keresett az előbb... és... az a helyzet...-  láthatóan feszeng.
- Hallgatlak.
- Lehetséges, hogy ő meg én.... újra kibékülünk.
Mielőtt végig gondolhatnám,  pofon vágom őt, majd becsapom a szobám ajtaját. Lerogyok a földre. Próbálom vissza folytatni a könnyeimet. Nem sírhatok Gideon miatt. Nem engedhetem meg magamnak. Ha mással akar lenne, legyen csak.  Talán jobb is így.