2. kötet, 30. fejezet: A jövő homálya

* Sziasztok. Ez még a múlt heti rész, amit most pótolók be. Hétvégén jön a következő.*

- Nem volt köztünk semmi komoly.
- Most viccelsz?- kérdezem hitetlenkedve.
- Nem.
- Akkor nekem miért mondtad, hogy együtt jártok?
- Mert ez fájt neked. Vissza akartam adni valamit abból, amit ez elmúlt egy hónapban kaptam tőled.
- Szóval tényleg nincs közted és Deborah között semmi?
- Csak barátok vagyunk.
Legszívesebben képen törölném. Ha ezt az elején elmondja, sok felesleges könnycseppet spórolok meg magamnak.
Mondjuk ez a hazugság semmiségnek tűnik ahhoz képest, hogy én eltűntem.
- Szeretlek.  - suttogom halkan miközben megfogom a kezét.
- Én is. – ezzel maga felé fordít és megcsókol.
Most boldog vagyok. Próbálok nem a bizonytalan jövőmre gondolni.  Nem tudom, megfogom e tartani a gyereket. Azt meg pláne nem tudom, hogy ha úgy döntök, Castiel mellettem áll e.
De ezen agyalni még ráérek. Most csak szeretnék egy picit felhőtlenül boldog lenni.

A nap nagy részét a régi barátaimmal beszélgetve töltöm. Órákon Castiel mellé ülök.  Ilyenkor észreveszem, hogy Deborah minket néz. Ha tekintetével ölni tudna én már tuti halott lennék. Van egy olyan érzésem, hogy az ő szemszögéből Castielel nem csak barátok voltak.
 De aztán hamar eltelik az idő. Most éppen a szobámba vagyok. Lexie ül az ágyam egyik felén, én a másikon.
- Beszélnem kell veled valami komoly dologról. – szólalok meg halkan.
Sokat gondolkodtam azon, hogy kivel tudom ezt meg vitatni. Anyu lenne a legjobb, de ő még Ausztráliába van és ez a dolog nem telefon téma. Itt van Nins nénikénk, de már eddig is túl sok szívességet tett nekünk. Nincs szívem még ezzel is nyaggatni. Így hát marad a legjobb barátnőm.
- Mond csak. Tudod, hogy én mindig meghallgatlak. – mosolyog rám bátorítóan Lexie.
- Megtartsam a babát?
- Azt csak te tudod. Készen érzed magad egy gyerek felnevelésére?
- Nem.
- Örökbe tudnád adni? Tudnál azzal a tudattal élni, hogy valahol a világban van egy gyerek, aki a tiéd?
- Nem. Egyik megoldás sem az igazi.  – a kezembe temetem az arcomat.
- Hát ez az! Azt hiszem kamaszterhesség esetén nincs jó megoldás. Nem is tudom én mit tennék, ha a te helyzetedbe kerülnék.
- Akkor ne keveredj! – adom ki szinte utasításként.
- Mert az olyan könnyű, nem?
- Pedig az! Csak ne legyél olyan hülye, mint én és ne felejts el védekezni.
- Tudod, járhattál volna rosszabbul is. Mondjuk lefeküdhettél volna valaki olyannal, akinek valami nemi fertőzése van. Az tönkre is teheti az életedet. Már ha túl éled.
- Jaj de szörnyű ebbe belegondolni!
- Tudod mi a legjobb védekezési módszer? – kérdezi Lex egy apró mosoly kíséretében.
- Mi?
- A szüzesség. Attól garantáltan nem kapsz el semmit és gyereked sem lesz idő előtt. Csak nehéz várni.
- Ha most rendes kamaszként a hétvégi bulin kéne agyalnom a születendő gyermekem sorsa helyet, meg is érné az a várakozás. De szerinted meddig kéne?
- Nem is tudom. Manapság már vannak olyanok, akik várnak vele házasságig?
- Na ez aztán a jó kérdés. Te várnál vele addig?
- Hú... hát tudja a fene.  De a te esetedből tanulva még egy jó ideig tuti nem fogok lefeküdni senkivel. Ha addig találkozok valakivel, akivel szeretném azt csinálni, akkor várakozásra kényszerítem magam. Jobb ezt nem elhamarkodni.
- Nem is rossz ötlet. Ezzel azt is letudod tesztelni, hogy a fiú tényleg szeret-e téged. Ha tud várni, akkor igen. ha meg nem akkor...
- Akkor menjen a francba, mert az igaz szerelem megéri a várakozás, nem? – néz rám Lexie a nagy kék szemeivel.
- Persze! – bólogatok egyetértően.
- Oké, szóval fejben meg van a megfelelő partner, akit nem tervezek váltogatni és, akit tényleg szeretek. Meg volt a hosszú idő várakozás.  Úgy gondoljuk, készen állunk.  Fejben már minden meg van.
- Ha már így előre eltervezed az első alkalmadat, akkor a védekezésről se feledkezz meg. – jegyzem meg komoran.
- Dehogy feledkezek! Most nézem végig azt, hogy hogyan veszi el a kamaszkorodat  egy nem várt fordulat. Ez egy életre megmarad bennem, mint figyelmeztetést.
- Örülök, hogy legalább veled jót tettem. Na de elkanyarodtunk a témától.
- Tényleg! Akkor megtartod a gyereket vagy nem?
- Fogalmam sincs és ez kétségbe ejt. Annyira nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. De azt hiszem... - elharapom a mondat végét.  Nehéz hangosan is kimondani a fejembe kavargó gondolatot.
- Mit hiszel?
- Azt, hogy megtartom. Legalábbis most nagyon efelé hajlok.