2. kötet, 27. fejezet: Vérfertőzés a köbön

*Sziasztok! A téli szünet örömére most előbb hoztam új részt. Ráadásul ez egy extra hosszú, extra fontos fejezet. Tudom, akik olvasták a BTR-es blogomat a rész címének elolvasása után jogosan kérdezhetik, hogy "Már megint?" de nem, ez most nem olyan lesz. Jó olvasást :)*


Következő szünetben  Irisszel beszélgetek, amikor valaki hátulról megfogja a vállam. Gyorsan  megfordulok és szembe találom magam Lysanderrel.
- Szia. – köszön mosolyogva.
- Szia. – viszonozom a mosolyát, miközben átölelem.
- Megváltoztál. Most még csinosabb vagy. – suttogja a fülembe úgy, hogy senki se hallja meg.
- Te nem változtál, de már azelőtt is nagyon jól néztél ki.
Elenged, de keze a továbbra is a karomon marad.
- Hiányoztál. – közli.
- Te is nekem.
- Lysander! – szólal meg egy hang.  Castiel áll tőlünk nem messzi.  Rám sem hederít.  Oda szól a barátjának:
- Jössz már?
- Persze, megyek. – mondja Lysander. Még egyszer rám mosolyog majd távozni készülnek. Castiel szabályosan át néz rajtam.
- Szóval most ez lesz az új hobbid? Úgy sincs mintha nem is léteznék? – szólok utána. Egy pillanatra megáll. Vissza fordul és végre rám néz. Azonban csak egy  lenéző pillantást kapok tőle.

Lexie szemszöge:
A nap nagy része számomra eseménytelenül telik. Nekem nincs sok barátom, akikkel lehetnék. Tanítás után, még Celine Kentinnel beszélget az udvaron, én gyorsan haza rohanok. Elhatározom, hogy cselekedek. Nem nézhetem végig, ahogy Castiel összeszűri a levet azzal a Deborah nevű lánnyal, miközben Celine megszüli a kicsit.
Hazaérve örömmel tapasztalom, hogy Nins nénikém dolgozik, Gideon meg kitudja hol van. Így senki nem akadályoz a tervem megvalósításában.
Felrohanok Cel szobájába. Kotorászni kezdek a holmijai között. Nagy nehezen megtalálom az ultrahangot, ami a Celine magzatát ábrázolja. Átcsörtetek Gideon szobájába. Használni kezdem a fénymásoló gépét (nem tudom, hogy miért van neki, de most hasznát veszem).
Éppen kihúzom a lefénymásolt lapot, amikor valaki benyit a szobába. Gideon áll előttem teljes élet nagyságban.
- Mit keresel itt? – kérdezi hűvösen.
- Másolok. Miért, minek tűnik?
- Mi az a kezedben?
- Egy lap és a másolata. – az említett tárgyakat a hátam mögé dugom. Nem igazán tudom megmagyarázni neki, hogy mit akarok éppen csinálni.
- Nagyon humoros! Elárulnád mi az?
- Semmi közöd hozzá! – csattanok fel.
-De van, mivel az én gépemet használtad engedély nélkül. – közelebb lép hozzám. Egyre közelebb. Nem kell sok hozzá és meglátja Cel ultrahangjának képét. Mégis mivel tudnám kimagyarázni? Hát semmivel.
Valamivel el kell terelnem a figyelmét.
Veszek egy mély levegőt és megteszem az elsőt, amit eszembe jut. Celért.
Előre lépek egy lépést. Belecsimpaszkodok Gideon nyakába, hogy lejjebb húzzam a fejét. Majd a számat az ő ajkára tapasztom.
Finoman kezdek, majd egyre gyorsítok. Akaratlanul is a kezem a nagyjából vállig érő szőke hajába markol.  Becsukom a szemem és teljesen kizárom a külvilágot.
Csak kicsit később esik le, hogy nem ellenkezik. Sőt, átöleli a derekamat.
Mégis mit művelek!? Hiszen ő az unokatestvérem!
Úgy lököm el magamtól, mintha égetne. Felkapom a csók előtt földre esett papírokat és a hátam mögé dugom.
Gideon kikerekedett szemekkel néz rám. kinyitja a száját, majd becsukja. Láthatólag nem tud mit mondani.
- Á, csak felejtsd el! – adom ki utasításban, majd kivágtatok a szobájából.
Visszacsempészem az ultrahangképet Celine szobájába.  A másolatot beleteszem egy borítékba, amire ráírom Castiel nevét. Ezt bele csúsztatom a táskámban.  Kisétálok az utcára. Castiel háza felé veszem az irányt. Remélem, jól emlékszem a lakcímére.
Hangosan fújom ki a levegőt. Próbálom lenyugtatni a hevesen dübörgő szívemet.  Mégis mi volt az, amit az előbb műveltem? Gideon az unokatestvérem. Igaz, hogy helyes srác, de akkor is a rokonom. Ráadásul utál engem. Főleg mióta miattam éget el a házukat.
Gideon tényleg jól néz ki.  Mindig is a szőke hajúak jöttek be nekem és neki is az van. Ráadásul jó selymes. Olyan jó a tapintása.
Ő maga meg nagyon kedves tud lenni. És figyelmes. Szereti megóvni a szeretteit. Igaz néha kicsit idegesítő tud lenni, de általában nyugodt és megfontolt. Nem szokott hirtelen cselekedni csak ha Celine vagy én felidegesítjük. Ilyenkor szeret velünk kiabálni, de hamar lenyugszik és visszaváltozik a komoly  önmagává.  Ha valakiben, akkor benne biztosan meg lehet  bízni, mert ő olyan... Elég! Nem akarok ódákat zengeni róla.
Csak azért csókoltam meg, hogy eltereljem a figyelmet. Nem kellett volna. Ez elvégre valamennyire vérfertőzésnek számít, nem? Akkor meg mi a szent szarért élveztem ennyire?
Lassan megérkezek Castiel házához. Vagyis remélem, hogy ez az övé. Elsétálok a bejártai ajtóig. Lehajolok és az ajtó alatti résen be csúsztatom a borítékot.
-Lexie? – hallok meg egy hangot a hátam mögül. Felegyenesedek, megfordulok és szembe találom magam Castielel.
Jaj már, hogy nem akar ez nekem sikerülni!
- Szia! Jó téged látni. Hogy vagy?
- Lexie! Mit keresel itt?
- Csak...csak téged akartalak meglátogatni. – nyögöm ki némi habozás után.
- Azt feltételezted, hogy az ajtó alatt vagyok?
- Igen...?
- Most gyere be és magyarázd el! – utasít, majd kinyitja az ajtót. Mielőtt belépne, észre veszi a félig kint, félig bent lévő borítékot. Felemeli a földről, majd egy kérdő pillantást küld felém.
- Ne nézd meg! – próbálom kikapni a kezéből, de ő elrántja. A tervem szerint, neki nem kéne tudnia, hogy tőlem van.
- Most lenyugszol és leülsz! – megfogja a csuklómat és a kanapéhoz vezet. Nem tudok mit tenni. Lebuktam. Ez szívás.
Pár méterre arrébb húzódik tőlem, majd kinyitja a borítékot. Felvont szemöldökkel tanulmányozza a benne lévő lapot.
- Ez mi? – kérdezi végül.
- Egy ultrahang felvétele.
- És kié?
- Egy várandós lányé.
- Na ne!? Ha nem mondod rá sem.. Várj! Azt mondtad, lány? Ezek szerint annyi idős, mint mi?
Figyelem, ahogy rájön. Egy másodperc alatt lesápad. Megmernék esküdni rá, hogy egy pillanatra félelmet és kétségbeesést tükrözz az arca.
- Celine terhes. – ez inkább megállapításnak hangzik, mint kérdésnek, azért nem válaszolok rá.
Castiel leül mellém a kanapéra. Pár percig csak csöndben ücsörgünk.  Mindketten elmerülünk a saját gondolatainkban. Végül ő szakítja meg a csendet.
- Hogy viseli? Nehéz lehet túl esni egy abortuszon.
- Abortusz? Félre érted! ő nem...
- Még nem? Akkor mikor?
- Castiel, soha. Nem fogja megölni a gyerekét.
Beletelik pár másodpercebe, mire kezdi túl tenni magát a sokkon, amit az előbb elhangzott mondatom okozott.
- Megakarja szülni? Akkor egyedül teszi mivel én nem...
- Nem vállalod a gyerekedet? – a hangomat feljebb emelem a keleténél.
- Azt sem akarom, hogy mások tudják, hogy Celine tőlem terhes. Még csak tizenhét éves vagyok. Szóval nem vállalom a gyereket.
- Értem, tehát felcsinálni azt feltudod, de a felelősséget már nem vállalod?  Ez ám az érett viselkedés! Csak gratulálni tudok! – felpattanok és még mielőtt bármi tehetne, kirohanok a házából.
 Haza felé sétálva néhány könnycsepp gördül le az arcomon. Nem akartam ezt. Nem kellett volna megtennem. Celinere kellett volna bíznom. Most már tudom, hogy szegény Cel nem számíthat a gyermeke apjára.
A bűntudat könnyeim egy kicsit csillapodnak, mikor hazaérek. Észrevétlenül akarok fellopakodni a szobámba, de valaki hátulról elkapja a kezemet a lépcső alján.
- Lexie, beszélnünk kell! – hallom meg Gideon hangját.
- Hol van Celine?
- A szobájában. De most ez nem...- az arcomat maga felé fordítja és elhallgat.
Kitépem a kezemet és felsietek a lépcsőn. Azonban ő utánam jön. Most a derekamat öleli át, hogy véletlenül se tudjak szabadulni.
- Lex, te sírtál. Miért? Mi a baj?
- Semmi csak... Inkább hagyjuk!
- Ne, ne hagyjuk. –Megfogja a kezem és bevezet a szobája. Ott ismét felém fordul válaszra várva.
- Csak elrontottam valamit, amibe bele se kellett volna avatkoznom... – kezdem, de a könnyeim újra elkezdenek gyülekezni.
Gideon nem kérdez többet. Közelebb lép és szorosan átölel. Fejemet a vállára hajtom. Úgy maradunk egy ideig.