2. kötet, 26. fejezet: A régi iskolapadban

*Sziasztok. Az elmúlt időszakban már többen kérdezték/nem értették Celine nénikéjének a nevét. Az első kötetben Ninaként emlegetem de a másodikban már Nins ként. Nos, ez a Nina becézése. Igen egyszerű oka van, annak hogy így hívom. Amikor elkezdtem ezt a blogot, még nem tartottam ott a játékban, ezért nem tudtam, hogy van egy Nina. Így hát inkább becézem.*


Meg várom, még felszáradnak a könnyeim. Csak utána megyek vissza a nénikém házához.
- Gyere Celine, éppen vacsorázunk. – szól Nins az ebédlőből.
Már mondanám, hogy nem vagyok éhes, amikor megérzem, hogy nagyon is az vagyok. Nem tehetem meg a születendő gyermekemmel, hogy éheztetem.
Így hát bemegyek az étkezőbe és leülök az asztalhoz. Szedek magamnak a vacsorából.
- Celine? Te sírtál? – ragadj meg a karomat Gideon.
- Nem. – lerázom magamról, majd távolabb húzódok tőle.
- Dehogynem! Mi a baj? Castiel...? – Lexie mellém lép és átölel.
- Nem akarok beszéli róla! A lényeg, hogy ő már túl van rajtam.
- Nem mondtad el neki? – kérdezi a nénikém óvatosan.
Kérdően nézek rá. Persze, hogy tud a piciről. Anyu nyilván elmondta a húgának. Gondolhattam volna.
- Nem, nem mondtam el Castielnek. És nem is fogom. – szögezem le.
- Holnaptól Celinnel új suliba fogunk járni? Melyikbe? – vált témát Lexie. Hálása mosolygok rá.
- Oda ahová azelőtt jártatok. A Sweet Amirsba.
- Ne! – csattanunk fel egyszerre az unokatestvéremmel.
- Nincs a közelbe egy másik gimnázium? – érdeklődöm.
- Lányok! Oda fogtok járni és kész! Nincs apelláta! – a nénikét türelme fogyóban van. Pedig  még csak most érkeztünk. Gyanítom, még nem voltam itt Gideon és Lexie megint összevesztek. Biztos az idegesítette fel Ninát.

-Celine!Celine!Celine!CELINE!
- Mi van? – kérdezem, miközben ébredezek.
- El fogunk késni. – jelenti ki Lexie, majd kiviharzik a szobámból.
Már megint sikerült elaludnom. Remek...
Gyorsan bekapok pár falatot, hogy ne induljak neki üres gyomorral. Utána vissza rohanok a szobámba és átöltözöm.
Nagyon izgulok. Szinte félek attól, hogy mit szólnak a hirtelen felbukkanásomhoz a régi barátaim.Vajon megint befogadnak?
Hirtelen rám jön egy rosszul lét. Ismét a wc felé görnyedve találom magam.
- Jól vagy Cel? Nem akarsz inkább itthon maradni ma? – Lexie kezét érzem a hátamon.
- Nem. Jól vagyok, csak izgulok és ezt megérzi a baba is. – felelem, mikor már tudok beszélni.
Folytatjuk a készülődést. Utána gyorsan elköszönünk a nénikénktől, majd útnak indulunk.
Az ismerős utcákon céltudatosan sietünk a nagy épület felé. Amint beérünk, a tanári felé vesszük az irányt. Az igazgatónő ismét üdvözöl minket, elmond néhány dolgot, amire nem figyelek. A gondolataim a barátaim körül járnak.
- Renden! Akkor a régi osztályotokba mentek vissza mind a ketten. Éppen Biológia óra van az osztálytermetekben.- ezzel elbocsát minket. Az óra már javában tart.
A terem előtt megállunk, majd egy mély levegő vétel után bekopogunk.
- Elnézést a zavarásért Mr. Faraize...- kezdem, de ő félbeszakít.
- Nahát! Celine és Lexie. Mi járatban vagytok erre felé? – érdeklődik a tanár úr.
- Mától ismét ide járunk.  – jelenti ki az unokatestvérem.
- Rendben. Foglaljatok helyet.
A teremvégében lévő pad felé sétálunk. Érzem ahogy minden szem ránk szegeződik.  
Pont így jártam Sydneyben is. Azzal a különbséggel, hogy akkor ismeretlen arcok néztek rám, most meg itt olyanok vannak, akiket ismerek. Néhány gyerek kivételével. Látom jöttek újak is. Vagyis pontosabban éppen én vagyok a legújabb.
Az órán semmit nem csinálunk. Illetve Lexievel suttogva beszélgetünk. A csengő megszólal, a többiek elkezdenek pakolászni.
-És Celine ismét váratlanul visszatér. Soha nem jut eszedbe, esetleg szólni, hogy csatlakozol hozzánk? – szólít meg egy ismerős hang.
- Kentin! – felállok és egy hirtelen felindulásból vezérelve a nyakába ugrok.
- Jó téged újra látni. Mi szél hozott erre? – kérdi, mialatt viszonozza az ölelésemet.
- Ez egy hosszú történet.
Észreveszem, ahogy Castiel kicsit távolabbról engem néz. Rideg, kifejezéstelen arccal. Mikor vissza nézek rá, ő egyszerűen kisétál a teremből.
Miután Kentin elenged én visszaülök a helyemre.
- Celine! – Rosalya robog be a látóterembe. Őt egy számomra ismeretlen, barna hajú lány követi.
- Rosa! – őt is átölelem.
- Olyan jó, hogy itt vagytok. Szeretnélek bemutatni titeket. Szóval ő itt az új lány, aki nagyjából egy hónapja érkezett. – mutat a mögötte álló barna hajó csajra.
- Deborah vagyok. – a lány közelebb lép. Na ne! Ilyen nincs!
Egy mosolyt erőltetek az arcomra, miközben őt tanulmányozom. Legális egyáltalán ennyi sminket használni?
- Én Celine vagyok, ő meg itt Lexie.
  A szünet tovább részében a lányokkal beszélgetek.  Amikor becsöngetnek oda fordulok az unokatestvéremhez és suttogva elmesélem neki Castiellel való tegnapi csevegésünket.
- Biztos vagy benne, hogy ő az a Deborah? – kérdezi tőlem a beszámolóm végénél.
- Persze. Túl nagy véletlen egybeesés lenne.
A terem másik végébe nézek. A ribi... akarom mondani Deborah Castiel mellett ül. Túlságosan közel húzódnak egymáshoz.
- Látod? –kérdezem Lexietől, feléjük biccentve.
- Hmm. Nekem nem szimpi a csaj. - jelenti ki.