2. kötet, 25. fejezet:Visszatérve

A gépünk leszállását követően átvesszük a csomagunkat és Dinát az állathordozójával együtt, majd elindulunk a kijárat felé.
Az ismerős utcákon sétálgatva várok valami „üdv újra itt” érzésre, de csak a szüleim és az otthonom hiányát  érzem.
Húsz percen belül megérkezünk a nénikénk házához. Előveszem a régről megmaradt kulcsomat és bemegyünk.
- Itt vagyunk! – kiált Lexie, amint belépünk a napaliba.
- Sziasztok! Végre megérkeztetek! – Nins szinte repül félénk. Először engem kap a karjaiba, majd az unokatestvéremet, végül Gideont.
- Na, pakoljatok le a szobáitokba. – mondja a nénikénk, miután elégé megszorított minket.
- Rendben de szerintem te addig rakj el mindent, ami veszélyes. Tudod, öngyújtót, gyertyákat. Jobb óvatosnak lenni, ha Lexie is a közelben van. – szemétkedik a bátyám.
- Elég már Gideon! Hagyd őt békén! – csattanok fel.
- Gyereket, több tiszteletet egymás iránt! Ha együtt akarunk lakni, annak van egy szabálya: nem veszekedhettek egymással. Világos? – kérdezi a nénikénk, miközben mindannyiunk szemébe néz. Bólintunk.
Felcipelem a poggyászaimat az emeletre. Bemegyek a régi szobámba. Itt már elfog az „újra itthon” érzés.
Dinát kiengedem a hordozójából. A macskám egyből felmászik az ágyra és aludni kezd. Őt nem igazán érdekeli a környezet változás.
  Itt minden úgy van, mintha ahogy legutoljára láttam. A szürke szőnyeg, az ezüst ágytámlás, szürke huzatos, nagy méretű ágy, a halvány rózsaszín falak (még csak négy éves voltam, amikor Nins megkérdezte, hogy milyen színűre akarom), a fehér íróasztal a kényelmes kék székkel, a szintén fehér szekrény. Tudom, színekben nem igazán harmonizál ez a szoba, de én így szeretem ahogy van.
Kipakolok, de nem igazán figyelek oda. Máshol jár az eszem. Castiel hazaért már a suliból? Hmm. Ezt csak egy módon tudhatom meg.
Gyorsan lerobogok a földszintre.
- Nina? Elmegyek és meglátogatom Castielt. – jelentem ki.
- Rendben, de ne maradj sokáig. Maximum két órát adok, oké?
- Oké.  – egy gyors puszit nyomok az arcára majd indulok is.
Minden lépéssel egyre jobban elbizonytalanodom, de nem állok meg. Meg kell tennem.
Amikor a házához érek meg toppanok. A csengő felé emelem a kezem. Majd vissza húzom. Nem! Nem állok készen rá. Dehogy nem! Na, most vagy soha!
Végül megnyomom.  Nem sokára az ajtó kinyílik. Nekem a torkomban dobog a szívem. Egy középkorú, fekete hajú férfi áll a küszöbön. Szóval ő az apja. Ezek szerint a szülei otthon vannak.
- Segíthetek valamiben? – kérdezi.
- Nem! Illetve mégis.. Castielt keresem.
- Ó értem. Te vagy a barátnője? Deborah, ugye?
Hogy kicsoda?
- Nem, én egy... régi barátja vagyok. Akkor beszélhetek vele? – teszem fel a kérdést, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom.
- Persze. Gyere be.
Kisé vonakodva, de belépek.  A férfi elmegy szólni a fiának.  Pár lépést közelebb megyek. Itt éppen hallom, amiről beszélgetnek.
- Miért engedtél be egy idegent? Legalább a nevét megkérdezheted volna. – ez Castiel hangja. Érzem, ahogy a lábam földbe gyökerezik. Csábít a gondolat, hogy hirtelen kereket oldjak.
- Egy alacsony szőke lány az. Nem hiszem, hogy valami elvetemült gyilkos lenne.
- Nekem nincs egy alacsony szőke barátom se.
Hmm. Naiv vagyok, ha azt hittem, egyből én fogok az eszébe jutni a leírás alapján?
Hallom a közeledő léptek zaját, ezért hátrálok.
- Celine? – Castiel meglepett kifejezéssel méreget engem. Édes Istenem, ő még mindig hihetetlenül jól néz ki!
- Szia. – kierőltetek egy mosolyt magamból.
- Mit keresel te itt?
- Nem beszélhetnénk inkább négyszemközt?
Bólint, majd felmegyünk a szobájába. Ő letelepszik az ágyra, én meg állva maradok az ajtó közelébe.
Érzem, hogy a gyomrom dió nagyságóra zsugorodik. A lábam remegni kezd. Remélem, hogy neki nem tűnik fel.
Castiel kérdően néz rám.
- A házatok nem sokat változott. Minden úgy van, mint ahogy legutoljára láttam.- szándákosan húzom az időt.
- Celine! Inkább azt mond, hogy miért tűntél el ilyen hirtelen és miért kerülsz elő, szintén hirtelen.
- Előbb inkább te. Igaz, hogy van barátnőd? – térek rögtön a tárgyra, még van hozzá merszem. Bár nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom a választ. Lehet jobb az édes tudatlanság.
Mikor nem mond semmit hozzá teszem:
- Kérlek válaszolj! Aszerint fogom alakítani a mondandómat.
Óráknak tűnő másodpercek múlva, végre megszólal.
- Igen. Miért mégis mit vártál? Eltűnsz majdnem egy teljes hónapra, én meg azalatt csak rád várok? Aztán úgy folytatjuk, mintha mi sem történt volna? Celine, nekem nem volt kedvem továbbra is a szeszélyeid miatt szenvedni. Tovább léptem.
Lehajtom a fejem. Aú. Ez az ütés most fájt. Nagyon is.
- Deborah a neve?
- Igen, de ehhez semmi közöd. Egyáltalán honnan tudod?
- Az mindegy. Én most inkább megyek. – az ajtó felé indulok, de Castiel hangja megállít.
- Egyáltalán mit akarsz?
- Semmit. Most már semmit. Inkább felejtsd el ezt a látogatást. – ezzel távozom. Még hallom, ahogy azt mondja ”rendben”.
  Az utcán lassan lépkedek. Félig abban reménykedek, hogy utánam jön, de nem teszi. Miért is tenné?
Nem szabadna most szomorkodnom. Hiszen én intéztem így. Szó nélkül csak úgy megszakítottam vele minden kapcsolatot. Természetes, hogy tovább lépett. Én ezt akartam. Hogy a gyerek meg én ne legyünk a terhére. Ha elértem, amit akartam, akkor miért fáj ennyire? Olyan, mintha kiszakadna a szívem a mellkasomból.
Nem akarok sírni. Mióta megtudtam, hogy terhes vagyok, nem is sírtam. Sikerült erősnek maradnom. Ám ez eddig tartott.
Lehajtom a fejem és magamra húzom a kabátom kapucniát. A forró könnyek végig folynak az arcomon.  Most kiadok magamból mindent. Sírok azért, mert nem tudom, hogy mi lesz velem meg a picivel. Azért mert leégett az otthonom. Azért mert a szüleimmel akarok lenni Sydneyben. És azért, mert most tört össze a szívem.