2. kötet, 22. fejezet: Váratlan tragédia

Lexie beront a szobámba és leül az ágyam szélére. Sör szagot áraszt.
- Milyen volt a randid?
- Borzalmas! Az a srác annyira szerelmes... önmagába.- panaszkodik, belőlem meg kitör a nevetés.
- Nocsak! Csak nem beképzelt?
- De, nagyon. El sem tudtam férni mellette meg a nagy egója mellett. Másról sem beszélt csak magáról. Kivéve amikor rám öntötte a sörét.  Akkor bocsánatot kért. Majd folytatta a sztorit arról, hogy egyik reggel elaludt és ezért otthon hagyta a pénztárcáját. Meg a hajzseléjét.
- Bárkivel megeshet, hogy elmegy a borzalmas találkozóra. – mondom, miközben próbálom visszafogni a röhögést.
- Inkább te mesélj! Mi volt az orvosnál?
- Semmi. Két hét múlva vissza kell mennem ultrahangot csináltatni. Ellenben itthon már nagyon is történt valamit. Elmondtam a családom többi tagjának.
- Ez remek! Sokkal jobb, ha nem titkolod. Hogy fogadták?
- Anyu és Gideon viszonylag jól, de apu kiakadt.
- Biztosan megbékél majd.- átakar ölelni, de én eltolom magamtól.
- Előbb öltözz át. Baromira sör szagod van. Ugye te nem ittál?
- Dehogyis! Hát ilyennek ismersz engem? Én csak colát ittam.
Helyeslően bólintok, majd újra ölembe veszem a nyávogó Dinát.
Leixe elmegy a saját szobájába, így kettesben maradok a macskámmal.
Castieltől kapott  nyakláncomat szorongatom. Szétnyitom a szív alakú medált és a kettőnkről készült képet nézem. Annyira hiányzik. Nagyon nehéz megállnom, hogy ne hívjam fel.  Szeretném hallani a hangját. Csak még egyszer utoljára. Utána végleg megszakítok vele minden kapcsolatot.
 A kezembe veszem a telefonomat. Éppen készülők rányomni a hívás gombra.  Majd meggondolom magam.  Ha most felhívom, aztán megint figyelmen  kívül hagyom, akkor olyan lesz, mintha csak játszadoznék vele. Már pedig ő ezt nem érdemli meg.

2 héttel később:
- Amint láthatod terhességed méhen belüli, ami határozottan jó. Aztán azt is láthatod, hogy csak egy magzat van.- mondja Dr.Roberts a hasamról készült ultrahangra mutatva.
- Akkor miden rendben? – kérdezem, miközben lemászok az asztalról. Vagy ágyról. Attól függ minek nézzük.
- Egyenlőre úgy néz ki, de biztosan még nem tudhatjuk. Ezért kell rendszeresen eljönnöd hozzám.
- Rendbon doktor úr. Megtudhatom, hogy nagyjából hány hónap múlva lehet megállapítani a baba nemét?
- Most a magzat hat hetes. Akkor nagyjából tíz hét múlva. Viszont most van egy feladat, amit el kell intézned.
- Mi lenne az?
- Adok egy képet az ultrahangról. Ezzel fel kell keresned egy védőnőt. Az anyukád biztosan tud ebben segíteni neked.
Bólintok. Megbeszéljük a következő találkánkat, majd végzek is.
A kórház bejárata előtt egy számomra nagyon is ismerős zöld autó áll.
Szó nélkül beülök az anyósülésre.
- Minden rendben kislányom?
- Persze apu. – ő elindul a kocsival, én meg beszámolok neki arról, amit az orvos mondott.
- Miért jöttél elém? Anyu küldött?– kérdezem pár perccel később.
- Nem. Tudom, hogy az elmúlt hetekben sokat veszekedtünk.  Te vagy az egyetlen lányom és én szeretlek.  A mostani helyzeted nekem sem könnyű, de tudom, hogy ha haragszom rád, azzal nincs megoldva semmi. Csak szeretném elmondani, hogy én is melletted állok.
- Köszönöm. – suttogom halkan.
Az elmúlt két hetem gyorsan eltelt. Nagyjából semmi jelentésre méltó nem történt. Reggeli rosszulléteim még mindig vannak. A suliban minden a normális kerékvágás szerint megy. Persze Jill még néha beszól nekem a semmiért is, de ezt próbálom figyelmen kivűl hagyni. Dake levegőnek nézz. Ezt pont így jó.
Otthon sem történt sok minden. Apuval néha kicsit összeszólalkoztunk. Anyu rendszeres megossza velem a terhességgel való tapasztalatait.  Lexiere és Gideonra is bármikor számíthatok.
Miután apuval hazaérünk, Lexie és én a laptopján Pretty Little Liars maratont tartunk.
Este korán elmegyek aludni. Mostanában gyorsabban elfáradok. Ezt is a terhesség számlájára írhatom.
Szerencsére ma is hamar sikerül elaludnom.
Valaki sikít.  Ránézek az órára. Hajnali három van. A sikítás nem akkor szűnni. Most már az illető segítségért kiált. Felismerem anyu hangját. 
A pánik átjárja minden porcikámat. Gyorsan felveszek egy kardigánt a hálóingemre, meg egy papucsot a lábamra. A biztonság kedvéért a kezembe veszem Dinát. Majd kirontok a szobámból.
Füst. Éget szag. Valami itt nagyon nincs rendben.
- Celine! – hátra fordulok. Gideon áll mögöttem.
- Mi történt? – kérdezem idegesen.
- A na...nappaliban tűz van.
A bátyám gyorsan megragadja azt a karomat amelyikbe nem a macskát tartom, majd a bejárati ajtó felé húz.
A földszinten alig kapok levegőt a füst miatt. Nagyon  meleg van. A nappali felé nézek. Lángok. Túl sok láng.
Apu az előszobában áll.
- Hol van anyu? – a hangom elcsuklik.
- Már kint. Én megígértem, hogy addig nem hagyom el a házat, még valaki van idebent.
- Hol van Lexie? – kérdezi Gideon.
- Nem tudom. – válaszolja apu.
Az unokatesóm nevét kiáltva vissza felé indulok, de Gideon elkap.
- Megőrültél!? Nem mehetsz vissza!
- Itt vagyok. Siessünk! Azt hiszem...- kezdi a mögöttünk felbukkanó Lexie, de hogy mit hisz, az már nem tudjuk meg, mert a mondandója köhögésbe csap át.
- Akkor menjünk. – terelget minket apu a kijárat felé.
- Ne! Tél közepe van. Hideg van kint. Még a végén megfagyunk. – áll meg hirtelen Lexie.
- Szeretnél maradni? Mert akkor garantálom, hogy nem fogsz fázni.- zsörtölődöm a hülyeségén, majd érzem ahogy az orrom meg a szám megtelik füsttel.  Köhögnöm kell.
Gideon egyik kezével megfogja az én karomat, másikkal Lexiét, majd kihúz minket a házból.
Az utcán anyu szorosan magához ölel engem. Látom a szemében a könnyeket. Én nem sírok, pedig tudnék. Úgy érzem, erősnek kell maradnom.
Apu elő halásza a pizsamanadrágja zsebéből a telefonját és hívja a tűzoltókat.
Tényleg nagyon van. Egymást ölelgetjük, hogy kicsit melegedjünk. Dina nagyon álmosnak tűnik. Hamar elalszik a karomban. Jó neki, hogy ilyen nyugodt.
Most nincs más dolgunk mint várni.  A földszinten lévő ablakokon keresztül nézem ahogy a tovább terjedő tűz elpusztítja az otthonomat.