2. kötet, 21. fejezet: Családi perpatvar

*Sziasztok! Rájöttem, hogy  jól jöhet, ha fel lehet venni a kapcsolatot egy blog írójával. Ezért megadok egy elérhetőségemet. CSJ-n Larita néven vagyok fent. Jelölhetek bátran :)*

A szekrény ajtómban lévő egész alakos tükör előtt állok. Ráteszem a kezemet a hasamra. Most még nem látszik semmi, de pár hónap múlva megfog változni az alakom.  Hatalmas hassal hogy fogok suliba járni? Nem akarom, hogy a gimnázium összes tanulója meg a tanárikar tudja, hogy én gyermeket várok.  Nem igazán szeretném az orrukra kötni. Mégis csak egy tinédzser vagyok. Pedig muszáj lesz bele törődnöm, mert nem hiszem, hogy találok majd egy giga pulcsit, ami akár a szülést megelőző hetekben is eltakar.
- Celine, gyere egy kicsit!- kiabál apu. Hirtelen a földbe gyökerezik a lábam.
A nappaliba vár rám a családom nagy része. Apu keresztbe font karokkal áll, anyu átöleli a derekát. Gideon a kanapén ül. A kis asztalra van téve a kék babacipő, amit a szüleim ágyán hagytam.
A szívem hevesebben kezd el dobogni, gyomrom apróra zsugorodik, lábaim meg remegni kezdenek. Úgy érzem nem bírom tovább tartani a saját súlyomat, ezért muszáj leülnöm.
- Terhes vagy? – kérdezi anyu, az asztalra tett cipőre mutatva.
Egy pillanatra lehunyom a szeme és kifújom a levegőt. Legalább már tudják.
- Igen. – a hangom alig több egy lágy szellő legyintésénél.
Ezt követően idegtépő hallgatásba burkolózik az egész ház. Legszívesebben üvöltve kérdezném, hogy most mi van.
- Ilyen fiatalon? Ezt mégis hogy gondoltad? – szólal meg végre anyu.
- Nem direkt volt!
- Felelősség teljesebbnek kellett volna lenned!
- De te csak 18 voltál, amikor teherbe estél és megszülted Gideont.  Egy évvel voltál idősebb, mint most én!
- Neked éppen ezért nem kellett volna ugyan azt a hibát elkövetned!
- Hibát? Ezek szerint én egy hiba vagyok? – csatlakozik a vitához az említett személy.
- Dehogyis! Te tettél engem édesanyává még 21 évvel ezelőtt.  Te és a húgod vagytok a legszebb dolgok az életemben. – anyu lerogy a kanapéra Gideon mellé, majd átöleli őt.
- Most térjünk vissza az eredeti témához. Azaz Celine helyzetéhez. Mégis mihez akarsz kezdeni?  - fordul felém a bátyám.
- Örökbe adom. Keresek neki egy olyan helyet, ahol szeretettel fogják felnevelni.
Anyu át ül mellém. Magház szorít.
- Annyira szeretlek Celine. – suttogja a fülembe.
 - Én is szeretlek anyu.
- Minden rendben lesz kislányom! Én melletted állok. – egy kósza szőke tincset simít a fülem mögé, miközben a másik kezével még mindig ölel.
Apu felé fordulok. Ő eddig még egy szót se szólt. Az arcára nézve, egyből tudom a véleményét.
- Nagyot csalódtál most bennem, igaz? – kérdezem félve.
- Igen. Én nagylelkűen befogadtam a barátodat a házamba pár napra, mert megbíztam benned. Erre te hagyod magad teherbe ejteni. Azt hittem ennél több eszed van. – normális hangnemben zúdítja rám mindezt. Bárcsak kiabálna! Akkor legalább rám ordít, majd valamikor megnyugszik. De ő halkan beszél, indulat nélkül, mintha a holnapi időjárást jelentené be.
- Apu kérlek...- a mondatot nem fejezhetem, be mert ő egyszerűen elsétál. Ki megy az utcára.
- Majd én utána megyek és megbékítem. Ne aggódj miatta. – anyu egy gyors puszit nyom a homlokomra, majd távozik.
A kezembe temetem az arcomat.  Sírni szeretnék, de még sem teszem.  Ha miden problémám miatt pityeregnék, akkor a könnycsatornáim is kiszáradnának.
Egy meleg kezet érzek a hátamon.
- Nem örülök, de én itt vagyok és vigyázok rád.  – mondja Gideon miközben felhúz és megölel.
- Köszönöm.
Pár percig csak ölelkezve állunk. Ő töri meg a csendet:
- Mit szólt Castiel, amikor elmondtad, hogy gyereketek lesz?
- Nem mondtam meg neki.
- Igaz, ez nem éppen telefon téma. Jövő hónapban elmondhatod neki személyesen is.
- Miért? Mi lesz decemberben?
- Mi lenne? Idén Nins nénikénknél töltjük a karácsonyt.
 Ő Cambirdge-ben lakik. Ott ahol Rosalya, Kentin, Lysader meg a töbiek. Castielt is bele értve.  Három hónappal ezelőtt én is azt a várost mondtam volna otthonomnak.
- Gideon, azt a helyzet...én nem...
-...akarod elmondani Castielnek, igaz?
- Igen. Tudom milyen érzés, ha babád lesz és nem állsz készen rá. Tudom milyen érzés, amikor majdnem elájulsz, mert annyira félsz a szüleid reakciójától. Nem akarom, hogy ezt ő is átélje. Legyen csak az én problémám.
- De húgi, ez így nem helyes!
- Tudom! De így a legjobb. – kibontakozom az öleléséből, aztán felsietek a szobámba. Még mindig remegek. Retteg attól, hogy aput végleg magamra haragítom. És ha ez után kidob a házából? Csak nem teszi meg velem. Vagy mégis?
Felkapom a földről Dinát. Remélem, hogy pihe-puha macskaszőr majd megnyugtat.
Dina lassan dorombolni kezd.  Olyan édes ez a kiscica.
A születendő gyermekem is imádni való lesz? Képes leszek rá, hogy átadjam másoknak? Milyen lesz az életem azzal a tudattal, hogy valahol a világba van egy kisgyerek, aki az enyém?
Egyik kezemmel még mindig a macskát tartom, másikkal meg végig simítok a hasamon.
Még nem régóta tudom, hogy terhes vagyok, mégis már most minden gondolatomat a baba köti le.
Milyen érdekes az élet. Valakik éveken át próbálkoznak mire összejön egy gyerek. Mások meg egy szép napon úgy ébrednek, hogy babát várnak, de nem fér bele az életükbe.
- Celine? Hol vagy? – Lexie hangja  tereli el a figyelmemet a kavargó gondolataimról.
- Itt vagyok!