2. kötet, 15. fejezet: Esti órák

Lexie kérdően néz rám, amikor dühösen bevágtatok a szobámba.
- Sokáig tartott ez a felhőtlen szerelem. – jegyzi meg szárazon.
Ledobom magam az ágyamra és előrángatom a fizika tankönyvemet.  Ugyanis holnap témazáró lesz.  Jó lenne egy hármast összekaparni. Többet már nem remélek.
Azonban nem tudok koncentrálni. Egyre inkább az ajtó felé nézegetek.
- Szerintem nyugodtan menjél. – mutat az unokatestvérem a tőlünk balra lévő szobák felé.
- Nem! Nem fogok egyből bocsánatért kuncsorogni! – jelentem ki határozottan.
- Ahogy gondolod. De fogadni merek, hogy egy órán belül újra szent lesz a béke köztetek.  Különben is semmiségen vesztetek össze.
- Ez nem igaz!
- Most őszintén Cel, te nem lennél dühös, ha ő akarna mindenáron elhallgatni valamit előled?
Az hitetlenkedő nézésemet látva hozzá teszi:
- Igen, a vitátok nagy részét hallottam.
Előbb feltett kérdést figyelmen kívül hagyva, újra elmerülök a fizika rejtelmeiben.
Vacsoráig tanulunk. Vagyis én részben tanulok, részben a semmibe bámulva gondolkodok mindenféle dolgokon.  Anyu szól, hogy készen van az ennivaló. Mindannyian lemerészkedünk az étkezőbe.
Szándékosan kerülöm Castiel pillantását.  Ha ő veszekedni akar, akkor veszekedjünk.
- Mi volt ma a suliba, csajok? – fordul felénk apu.
- Igen Celine, mi történt ma a suliba? – néz rám szúrós tekintettel Castiel. Elfordítom a fejem, hogy véletlenül se kerüljön a látókörömbe.
- Kicsit összekaptam Dake-kel. Lex megpróbált beszélni vele, de nem sültek jól el a dolgok. – kezdek bele a mesélésbe.
- Jaj, mi történt? – kérdezi anyu.
- Verekedni kezdtünk és intőt kaptam. – böki ki Lexie egyszerűen.
Az asztalnál ülő felnőttek (a bátyámat is beleértve) tátott szájjal néznek az unokatestvéremre.
- Neked támadt egy fiú? Istenem! Jól vagy? Nem sérültél meg? – hüledezik anyu.
Lexie határozottan bizonygatja, hogy jól van, és hogy a szüleimnek nem kell beleavatkozniuk a dologba.
Hirtelen bűntudatom támad. El kellene nekik mondanom, hogy nem csupán szóváltás volt köztem és Dake között. Nem szép dolog egy ilyet eltitkolni a szülők elöl. Még akkor sem, ha nem is túl nagy dologról van szó.
Az étkezés további részében csendben fogyasztom az ételemet.
Még akkor sem szólalok meg, amikor Castiel megköszöni a vendéglátást majd bejelenti, hogy holnap délelőtt elmegy.
Vacsora után gyorsan lezuhanyozok, majd átolvasom a fizika tananyagot.  Miután már úgy érzem, az agyam nem képes több információt befogadni, csak kibámulok az ablakon túli sötétségbe.
Lexievel lekapcsoljuk a lámpát, majd kényelmesen elhelyezkedünk.
Még órákon át csak hánykolódom. A csendet az unokatestvérem hangja töri meg.
- Cel, most azonnal fogod magad és átmész a vendégszobába! Ha egész éjszaka csak forgolódsz az neked rossz lesz. Én meg nem tudok aludni tőled. Túlságosan mozog az ágy alattad.
- Most kidobsz a saját szobámból?
- Igen!
Szívem szerint, csak azért is maradnék. Csak, hogy Lexnek igaza van.  Egy aprócska vita nem lehet a Castielel való kapcsolatom vége.
Lábujjhegyen osonva átmegyek, abba a bizonyos másik szobába.
Mivel már elmúlt éjfél, azért nem csodálom, hogy Castiel alszik. Nem baj.
Bebújok mellé az ágyba. Ráhajtom a fejem a mellkasára.
- Csak nem bírtad ki nélkülem?- szólal meg hirtelen.
- Te meg ébren vagy?
- Amint láthatod. De mégis mit keresel itt?
- Zavarok? Mert akkor vissza is mehetek.  – elkezdek feltápászkodni. Castiel megfogja a vállam és visszahúz.
- Inkább maradj velem!
- Mégis miért? – ez a kérdés most szörnyen naivnak tűnhet, de hallani akarom a választ.
- Mert fontos vagy nekem és nem akarok rosszban lenni veled. És mert te az életem egy fontos része vagy. Nem akarlak megint elveszíteni.  Szeretlek Celine.
A vallomástól egy kicsit zavarban vagyok, amikor belenézek a szemébe. Vagyis inkább csak bele néznék, mivel a sötétség miatt nem sokat látok.
- Én is szeretlek. – mondom egyszerűen, de őszintén.
A száját az enyémre tapasztja.  A hasamban apró tyúkok kezdenek repdesni.
- Ha már így ébren vagyunk, valami izgalmassal is eltölthetjük az éjszakát. – javasolja, amikor egy pillanatra elengedjük egymást.
- Jó ötlet. – ezzel megcsókolom. Még az előzőnél is hevesebben.