2. kötet, 14. fejezet: Talán jobb egyedül

*Sziasztok! Bocsi a két hét kimaradásárt. Megint összejöttek a dolgok a fejem fölött, de már itt vagyok. :)* 

 A folyósan Lexienek nyomát sem látom. Jobb ötlet híján, elindulok balra.
- Celine! Várj meg!
Megfordulok és bevárom Mirrint.
- Szia - mosolygok rá.
- Minden rendben?
-Persze. Éppen az unokatestvéremet keresem.
- Ő is ide jár?
- Mától.
- Segítsek megkeresni?
- Egyedül is megtalálom. - elindulok előre.
- Veled megyek. Úgy sincs jobb dolgom. Szóval hol keressük a....csajt?
- Igen, ő egy lány. - bólintok mosolyogva.
- Hol láttad legutoljára?
- Wc-ben. Elrohant mert beakart hozni egy Dake-nek.
Mirrin hangosan felnevet. Aranyos csilingelő nevetése van.
 Kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohanunk fel az emeltre. Na nem mintha annyira sietnénk.
Miután körbe jártuk a sulit már tudom hol kell keresni.
- Gyere! Táborozzunk le az igazgatói iroda előtt!
- Miért? - Mirrin úgy néz rám mintha elment volna az eszem. Végül is melyik épeszű diák szereti a szünetét az igazgatói vagy a tanári előtt tölteni?
Alig egy percet állunk úti célunk előtt, az ajtó máris kinyílik és két számomra ismert személy jön ki.
Az egyik Lexie, a másik meg Dake.
Mirrin a saját háta mögé húz egem, majd bemutatkozik az előttünk lefékez unokatestvéremnek.
- Meg kaptam az első intőmet! - újságolja bosszúsan Lex.
- Mióta is jársz ide? Egy órája? - kacagok fel.
- És miért? - kérdezi Mirrin.
- Pofán vágtam Dake-et, aki vissza ütött. Elkezdtünk verekedi. A tesitanár
választott szét minket.
A hangulatom rögtön alább hagy.
- Visszaütött?! - sipákolom.
Éles nevetés hallatszik. Egyszerre fordítjuk a hang irányába a fejünket. Illetve nekem kicsit jobbra kell hajolnom, mert Mirrin direkt takar.
Dake szemrehányóan néz minket. Aztán sarkon fordul és elmegy.

 A nap hátralévő része gyorsan eltelik.  Észre sem vesszem, már mehetünk is haza.
- Mit mondunk a szüleidnek? - kérdezi az unkatestvérem mikor kettesben befordulunk az utcánkba.
- Azt, hogy konfliktusba kerültem egy sráccal. Aztán te szerettél volna beszélni vele, de kicsit eldurvult helyzet. Szerintem ennél részletesebben nem kell tudniuk.
Lex rábólint.
- Itthon vagyunk! - kiáltok, amikor belépünk az előszobába.
- Veszem észre! A szüleink dolgozni mennek. Apu vacsorára haza ér, anyu viszont csak később.  Azt üzenik, hogy ha éhesek vagyunk rendeljünk pizzát. - szólal meg Gideon. Őt magát nem látom, csak a hangját hallom. Gondolom éppen elvan merülve egy számítógépes játékba.
Ezek szerint egy kicsit várhattuk még a szülőknek való a magyarázattal.
- Neked is sok házid van? – kérdezi tőlem Lexie
- Igen. Mindjárt neki is látok csak előbb...
- Értem. Addig én elkezdem az enyémet, a szobádban találkozunk.– vág a szavamba, majd el is indul az említett helyiség irányába.
Az én úti célom  a vendégszoba.
Kettőt kopogok az ajtón, majd meg sem várva a választ, bent is vagyok.
- Castiel! – sikítva a a nyakába ugrok.
- Hé Celine, mindjárt megfojtasz! – nevetve arrább löki a karom.
- Bocsi, csak hiányoztál.
- Tényleg? Mikor is láttál utoljára? hat órája?
- Meg van az hét is. – felem, miközben ledobom magam az ágyra.
Leül mellém. Hirtelen eltűnik a szeméből minden vidámság és teljes komolysággal néz rám.
- Történt valami? – kérdezem, mialatt megfogom a kezét.
- A szüleim fel hívtak.  A megbeszéltnél előbb értek haza.
- Nagyon kiakadtak?
- Elégé.
- Mikor indulsz? – sóhajtok szomorúan.
- Holnap délelőtt.
A vállára akarom tenni a kezem, de ő elkapja a karom.
- Ez mi?- hangjából egyértelműen hallani lehet az ingerültséget.
- Miről beszélsz? – nem mintha nem tudnám, de képtelen vagyok elmondani a választ.
- Ezekről a friss véraláfutásokról a karodon!
- Semmiség! Csak beütöttem.- legyintek.
- Igazán? Pontosan úgy néz ki, mintha valaki megszorította volna a karodat. Ki volt az?
- Kérlek Castiel... ne foglalkozz vele!
- Ha valaki bántotta a barátnőmet, akkor nekem miért nem szabad tudnom róla?!
- Ne emeld fel a hangod velem szemben!
- Akkor áruld el! Miért akarod eltitkolni előlem, hogy mi történ veled?
- Mert nem akarom, hogy feleslegesen haragudj vagy félts engem.
- FELESLEGESEN?
- Ne kiabálj velem!
Futó léptek zaja, majd valaki szél sebesen benyit a szobába.
- Ti meg mit műveltek? A folyosó végén hallom a hangotokat. Megkérhetnélek titeket, hogy csendesebben gyilkoljátok egymást? – néz ránk az unokatestvérem szigorúan.
- Hé Leixe, te meg tudnád mondani, hogy miért vannak véraláfutások Cel karján? – fordul felé a barátom.
A tekintetemmel próbálok jelezni neki, hogy ne mondja el.
- Dake volt. Megszorította Celine karját, majd felhoz vágta. Zárás képen velem is összeverekedett egy sort. – mondja Lex olyan könnyedséggel, mintha csak a bevásárló listát sorolná.
- Jól vagy? – kérdezi Castiel, ökölbe szorított kézzel. Tudom, hogy a dühe nem ellenem irányul.
- Igen.
- És én is jól vagyok. Köszi,  hogy ennyire törödsz velem.- szól közbe Lexie
Mindketten felé fordulunk, mire hozzáteszi, hogy inkább kettesben hagy minket, majd távozik.
Castiel szótlanul vissza ül az ágyra. Szorosa mellé ülök, de elhúzódik.
- Most haragszol rám? – kérdezem fáradt hangon. Igazán elegem van a mai napból.
- Igen, haragszom!
- Nekem lenne jogom rá! Valamit nem akarok elmondani erre egyből rohansz  az unokatestvéremhez.
- Szóval még neked áll feljebb?  Én megbízom benned és nincsenek előtted titkaim, de látom ez nem kölcsönös!
- Miért kell a bolhából elefántot csinálnod?
- Mi?!  Ezt pont te mondod! Már igazán elegem van belőled!
- Nekem van elegem belőled! De tudod mit? Nem muszáj velem lenned! – jelentem ki határozottan.
- Jó! Holnap úgy is elmegyek. Talán jobb is ha nem is kereslek többet!
- Rendben! Nem is akarlak látni többet! – ezzel kiviharzok a helyiségből. Még az ajtót is becsapom magam után.